Boldogtalan "demokrácia" |
Bíró Zoltán
A "létező szocializmus" után, most elnyertük a "létező demokráciát", az emberiség az egyik illúzióból kiábrándulva, és annak életképtelenségét felismerve, elfogadja - alighanem kényszerűségből, mert nem lát jobb megoldást - a másik illúziót. Az egyik "létező" helyett a másik "létezőt", vagyis az egyik tökéletlenség helyett egy másik tökéletlenséget. A "létező" jelző itt nem egyszerű megállapítás arról, hogy valami van, létezik, hanem annak a tudomásul vétele, hogy ez van, és nem több, távolról sem az igazi, de mert ez van, ezt kell elfogadni mint létezőt. Az előbbi a szabadságot vette el az embertől, az egyén felemelkedésének a lehetőségét korlátozta, képességeinek a kibontását és érvényesülését. Az utóbbi a szabadságot nyújtja, ami azt jelenti, hogy az egyén - ha elég ügyes és gátlástalan - mások verejtékén hízva boldogulhat elvben a végtelenségig, ugyanakkor szabad éhen halni, megfagyni télidőben, szabad a közösségnek tudomásul venni, hogy kifosztják.
Vannak azért e végletekkel szemben törekvések a demokráciákban, ahol a vagyonosodás útját szigorúbban ellenőrzik, a lecsúszás, az ellehetetlenülés útján pedig szociális fékekkel korlátozzák a sebességet. Magyarországon a rendszerváltás folyamán és különösen a balliberális kormányzás idején nyilvánvalóvá lett, hogy itt még "létező demokráciáról" sem lehet beszélni, itt nincs demokrácia, még tökéletlen formájában sem. Itt megint egy hatalmi bűnszövetkezet egyre nyíltabb terrorja van. Arra bőven van példa a világon, a nyugati demokráciákban, hogy egy gátlástalan önérdekű csoportosulás hatalomra kerül a választók megtévesztésével, csalásokkal, manipulációval. Ez már önmagában is a demokrácia spontán kritikája. Ám az a rendszer, amelyben a kormányzati hatalom minden ellenőrzés nélkül, szabadon működhet a nemzet ellenében, a nép kifosztásával két választás között, éveken át, és nem lehet leváltani, nem lehet elkergetni, nem lehet felelősségre vonni, ez maga a demokrácia halála, a rendszer teljes csődje.
Márpedig ez a magyar valóság. Ezt a rendszert vezették be nagy bölcsen annak idején a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon rendszerváltás címén, a kormányzás stabilitásának fontosságára hivatkozva.
Az egyéni és pártérdekek, a kormányzati szempontok - a nyugati tőkéskörök érdekeitől támogatva és irányítva - már ekkor maguk alá gyűrtek mindenféle nemzeti érdeket és szempontot a rendszer kialakításában. Ehhez kellettek azután olyan hivatalba lépő emberek, akik kellőképpen megtört gerincük, egyúttal nagy-nagy hatalmi vágyuk vagy pénz- és pozícióéhségük volt ahhoz, hogy ezt a merényletet a nép, a nemzet ellenében elkövessék, de legalábbis kiszolgálják e merénylet eltervezőit és legfőbb kivitelezőit. A következmény: ez a csődtömeg itt a szemünk előtt, amellyel nem tudunk mit kezdeni. Rendszercsőd, államcsőd, országcsőd és a belátható jövő reménytelensége. Meggyötört, megalázott, egzisztenciális félelemben tartott tömeg, kifosztott, elzálogosított ország, roncsolt tudatú és lelkületű nemzet és a tetején egy viháncoló, hol röhécselő, vigyorgó, hol vicsorgó Gyurcsány-kormány.
Mit lehet itt tenni? Fészkelődik ez a kérdés a magyar társadalomban már rég, de a választ nem tudja kiizzadni magából. Válasz a politikusok felől sem érkezik. A Fidesz előállt a javaslattal, hogy az Országgyűlés oszlassa fel magát. Talán még nem lenne késő. Természetesen a javaslat csak javaslat maradt, mert a parlamenti többség nem óhajt visszavonulni, nem bolond lemondani a hatalmáról és a jövedelméről. A balliberális pártokban nincs ennyi becsület, az ellenzékben pedig nincs megfelelő létszám ahhoz, hogy jogszerűen vigye a nemzeti és társadalmi érdekektől alátámasztott akaratát.
Ha pedig jogszerűen és békésen nem megy, akkor a lehetetlenség birodalmában, ebben a történelemtől meggyötört magyar hazában megint végletesek a kérdések: polgárháború vagy birkatürelem mindhalálig? Egy igazi változtatáshoz alig vannak eszközök, a türelem pedig fogytán, már csak a félelem és a lelkek bénultsága tartja. És a történelmi tapasztalatok szülte gyanakvás: ha néhány százan vagy ezren áldozatul esnének is egy ilyen sorsfordító megmozdulásnak, megint kik szürcsölnék le a tej fölét?
Magyar Hírlap
Az előnyeink fokozatosan a hátrányainkká váltak
A gazdasági rendszerváltásnak nem volt semmiféle koncepciója. Azt mondták, hogy bízzunk mindent a piac szabad játékára. Mindent minél hamarabb adjunk magántulajdonba. Nem volt semmiféle vízió arról, hogy mik a komparatív előnyeink, mire tudunk építeni, mi az, amit fejlesztenünk kell. Magamat is beleértve, mert én is így gondoltam a nyolcvanas évek végen, hogy elsősorban a piac fogja megoldani. De hozzáteszem, hogy a kilencvenes évek első felében már felismertem azt és hangoztattam is néha amikor elmentem az SZDSZ-be, hogy mégiscsak kéne valamiféle gazdaságpolitikai koncepció. Hogy mi ennyire rosszul állunk, annak az egyik oka az, hogy olyan mértékben kinyitottuk a gazdaságunk, hogy a politikai elit gyakorlatilag súlytalan.
Szalai Erzsébet
Elek István: - 1988, 1989, 1990. A hosszú évtizedeken át hallgatásra kárhoztatott magyar társadalom öntudatra ébredésének és megszerveződésének évei. Jó estét kívánok, kedves hallgatóink! A mai vendégem Szalai Erzsébet szociológus, a nyolcvanas évek kritikai értelmiségi mozgalmának sokféle szerepben, fontos vállalkozásokban, mozgalmakban részt vevő tagja. Közös emlékeket idézünk, dilemmákat, egyfajta személyes mérleget vonunk ezekről az évekről. Kedves Erzsi! Ha én nagyon leegyszerűsítve akarom jellemezni a te értelmiségi, közéleti pályafutásodat, akkor három nagy szakaszt állapítok meg. Az első szakasz az egyetemista, fiatal társadalomtudós, MSZMP-tag Szalai Erzsébet. A második a demokratikus ellenzék vonzásában, MSZMP-t elhagyó kritikus értelmiségi szereplő. És a harmadik a demokratikus ellenzékkel, és a rendszerváltás álmaival leszámoló csalódott és ezt a folyamatot szociológiai elemzéseknek alávető társadalomtudós
Szalai Erzsébet: - …baloldali társadalomtudós.
- Miért lesz Szalai Erzsébet MSZMP-tag és hogyan éli meg a közélethez való viszonyt akkor, amikor ez problémátlan számára.
- Két dolog miatt lettem MSZMP-tag. Az egyik az, hogy tradicionális baloldali családból származom, a nagyszüleim is baloldaliak, többen kommunisták voltak, és számomra egyértelmű volt az, hogy amikor tehettem, beléptem az MSZMP-be. Hozzáteszem azt, hogy nem voltam kritikátlan, ugyanis édesapámat 1964-ben börtönbe zárták koncepciós per alapján. Attól a pillanattól kezdve, hogy ez velem megtörtént, akit úgy neveltek, hogy a szocializmus a legjobb rendszer a világon, innentől kezdve soha nem tudtam többé ideológiákat és társadalmi folyamatokat fenntartás nélkül nézni. Ennek ellenére mégis azt éreztem a családi tradícióból következően, hogy nekem ott a helyem. A másik, hogy én 1966-ban kerültem az egyetemre, 1968-ban volt a gazdasági reform, reformlázban égtünk, úgy gondoltuk, hogy a szocializmus piaci reformokkal megváltoztatható, emberarcúvá tehető. Mindenképp ennek a folyamatnak a részese szerettem volna lenni.
- Egyetemistaként léptél be?
- Nem, már a munkahelyemen, amikor a Pénzügykutató Intézetbe kerültem, akkor kértem felvételemet a pártba, ugyanis úgy gondoltam egyetemi éveim alatt, hogy nem vagyok még elég érett, hogy felvételem kérjem a pártba. [Szalai itt nevet.] Megvártam, amíg valamiféle tudományos teljesítmény már van mögöttem. 1970-től dolgoztam a pénzügykutatóban, és 1974-től léptem be az MSZMP-be.
A pénzügykutató társaság a hetvenes években egy nagyon fontos műhelye, előkészítője…
… volt a gazdasági reformoknak. Nagyon fontos műhelymunka folyt, a világ megváltása folyt, úgy véltük akkor közösen, hogy a piaci reformok révén a társadalom demokratizálható. A kettő tehát szorosan összekapcsolódik. Legalábbis számomra a piac nem önmagában volt akkor se fontos, hanem úgy gondoltam, hogy általa az egyéni szabadság kiteljesíthető, a demokrácia megalapozható. A többséggel egyetértettünk abban, hogy a kettő együtt fog haladni és nekünk ezt kell előkészítenünk. A hetvenes évek végére, a nyolcvanas évek elejére számomra egyre világosabbá vált, hogy ezek a reformok részben megrekednek, részben pedig nem váltanak ki gyökeres politikai változásokat, tehát nem teszik demokratikusabbá a rendszert önmagukban. Ezzel a felismerésemmel párhuzamosan kerültem kapcsolatba a demokratikus ellenzékkel [ebből alakult meg az SZDSZ]. Több szálon is. Egyrészt a Kis János vonalán, másrészt a Demszky Gábor vonalán. Több akcióban részt vettem, így például amikor Magyar Bálintot kirúgták az állásából, akkor a Mihályi Péterrel ketten mi gyűjtöttünk aláírásokat az ő védelmében, amelyet a refomközgazdászok többsége aláírt. Pák Tibor kényszergyógykezelése ellen felléptem, szabadegyetemre jártam, ott voltam a Bem téri koszorúzáson, amikor a Szolidaritás [lengyel ellenzéki szakszervezet] évfordulóját ünnepeltük. Akkor már nagyon csalódott voltam, alig vártam, hogy becsukhassam magam mögött az MSZMP-nek az ajtaját, kvázi provokáltam azt, hogy engem távolítsanak el.
Olvastam egy jelentést az MSZMP KB (az állampárt központi bizottsága) jelentését Durray Miklós érdekében történt aláírásgyűjtésről, amiben te is részt vettél és megjegyzik, hogy van néhány párttag is az aláírók között, például Szalai Erzsébet, aki egyébként már bejelentette, hogy kilépni készül az MSZMP-ből. 1983-ban.
1983-ban, igen. Nyilván a szervek figyelték az én tevékenységemet. Úgy tudom, hogy nekem fedőnevem is volt, tehát célszemély voltam, ugyanis szamizdatot [illegális ellenzéki újság] is árultam a munkahelyemen. Szegény Antal Laci, aki eltávozott, mondta, hogy időnként belibbentem a szobájába néhány Beszélővel, néhány Hírmondóval, és megkérdeztem, hogy kíván-e vásárolni. Mindenki halálosan meg volt rémülve a munkahelyemen, hogy én miket csinálok.
Egy alkalommal a pártgyűlésen engem felszólított a párttitkár, hogy miután tudnak arról, hogy én ellenzéki tevékenységet folytatok, ellenzéki rendezvényeken veszek részt, deklarálok közös dolgokat az ellenzékiekkel, ezért felszólít arra, hogy én döntsem el, hogy az MSZMP-hez tartozom, vagy pedig az ellenzékhez. Egyik oldalamon ott ült a Lengyel Laci, másik oldalamon ott ült a Bokros, és két felől fogtak, hogy nem szabad erre válaszolni, mert ez egy provokáció. De én akkor már mindenre elszántam magam, és felugrottam és azt mondtam, hogy én a demokratikus ellenzékhez tartozom. És még hozzátettem azt is, hogy ők igazi szocializmust akartak, és akkor erről meg is voltam győződve. Nem azért mondtam, mert ezt akarták hallani, hanem mert én akkor is a szocializmus megreformálásában gondolkodtam, csak nem azon az úton, ahogyan az folyt. Én oda tartozom, és, hogy szeretnék kilépni a pártból.
Elkezdődött egy agymosás, három hónapig különböző emberek próbáltak engem meggyőzni arról, hogy adjam föl ezt a szándékomat. Többen mondták, hogy vigyázzak, mert nekem nem olyan jók az idegeim, mint a Kis Jánosnak. Többen figyelmeztettek, hogy el fognak távolítani az állásomból. Végül aztán, több ilyen pártbizottság-gyűlés után tudomásul vették, hogy a szándékomat nem változtatom meg. Még Kis János is próbált meggyőzni, hogy a szándékomat változtassam meg, mert attól félt, hogy az állásomat is el fogom veszíteni, és tudták azt, hogy egyedül neveltem akkor már a kisfiamat, aki akkor kilenc éves volt. Neki is azt mondtam akkor, hogy a szándékom megváltoztathatatlan. Végül is visszaadtam a párttagkönyvem a párttitkáromnak, de amikor ez megtörtént, utána a Hágelmann István behívott a szobájába, aki akkor az igazgatóm volt, és azt mondta, hogy nem távolít el engem a munkahelyemről, viszont vigyázzak, mert mostantól kezdve minden lépésemet figyelik.
Innentől kezdődött egy megtorló akció, ami a legváltozatosabb formákat öltötte. A legdurvább az volt, amikor felkeresett engem – nem mondok nevet – egy valószínűleg belügyi összekötő, aki azt mondta nekem, hogy a kisfiamat figyelik és kikérdezik a napközi otthonban, hogy kik járnak hozzánk. Tehát hogy a fiamat dresszúra alá vették. Már a rendszerváltás után kiderült, hogy ez nem volt igaz, csak fenyegetésnek szánták. Elég rossz állapotba kerültem ezeknek a fenyegetéseknek a hatására. Egy nagyon nehéz időszakom következett, amiből azonban ki tudtam jönni. Onnantól kezdve igyekeztem a tudománynak szentelni az életemet. Az alapvető feladatomnak a létezett szocializmus gazdasági-hatalmi viszonyainak a feltárását tartottam.
Engem súlyos csalódások értek akkor a demokratikus ellenzék részéről. Megszűntek az illúzióim annak következtében, hogy az ellenzéki barátaim - az egy Kenedi Jánost kivéve - semmiféle személyes szolidaritást nem vállaltak velem abban a rendkívül nehéz helyzetben, amibe akkor én kerültem. Amikor engem súlyos retorziók értek a titkosszolgálatok részéről, akkor tapasztaltam ezt a szolidaritáshiányt. Innentől kezdve nem szakítottam meg ugyan a kapcsolatot, de egy lépéssel távolabb léptem. Írtam egy nagy monográfiát, ami a nyolcvanas évek második harmadára készült el a szocializmus gazdasági mechanizmusainak működési módjáról. A kapcsolatokat fenntartottam, de mondom, illúziók nélkül már. Részt vettem a monori tanácskozáson [ellenzéki gyűlés 1985-ben], írtam a szamizdatba, én voltam a Kovács Eszter és teljesen természetesnek tartottam azt, hogy amikor megalakult a hálózat [Szabad Kezdeményezések Hálózata, az SZDSZ elődje] 1988. március 15-én, akkor én annak egyik alapító tagja voltam.
Végül is miért vállaltad el. Ez egy olyan lépés, ami a szigorúan vett társadalmi szerepnél egy aktívabb, kezdeményezőbb magatartást jelent. Elképzelhetőnek tartottad, hogy az ebből esetlegesen megalakuló mozgalomban, pártban, az értékeidnek megfelelő szerepet vállalsz?
Én soha nem gondoltam arra, hogy én még egyszer valaha párttag leszek. Nekem nem való a párttagság, nem tudom magamat tartani a pártfegyelemhez. Én szabadgondolkodó értelmiségi vagyok, akinek az a feladata, hogy mindenféle hatalmi és taktikai szemponttól függetlenül, valamiféle távolságtartó pozícióból mondja el a véleményét a társadalmi folyamatokról. Ahogy kiléptem az MSZMP-ből, már tudtam azt, hogy soha többé semmiféle pártnak a tagja nem leszek. Egyszerűen úgy gondoltam, hogy ez egy történelmi pillanat, amiben a folyamatok segítőjeként, és katalizátoraként részt kell vennem, de ezt átmenetinek tekintettem. Ez az egyik, a másik pedig az, hogy többen, elsősorban Miszlivetz Ferenc és én voltam az, akik nem akartunk pártot.
… Bába Iván.
Bába Iván. Nem akartunk pártot. Mi azt mondtuk, hogy egy olyan hálózat szerű szervezetet kell létrehozni – ezért lett hálózat a neve -, amely a civil kezdeményezéseket összefogja, és serkenti a civil társadalomnak az éledését. A pártalapítás az ráér. Én elkötelezett híve voltam a többpártrendszernek, már a nyolcvanas években született monográfiámban kimutattam azt, hogy ez a rendszer megbukott gazdaságilag. Tehát teljesen természetes volt számomra, hogy valamiféle rendszerváltás lesz, amelynek egyik alapköve a többpártrendszernek a bevezetése. Nagyon hittem a többpártrendszerben, de úgy gondoltam, hogy a pártok létrejöttének egy lassú, szerves folyamatnak kell lennie. Úgy kell végbemennie, hogy a pártok mögött egy társadalmi bázis tudjon felsorakozni. Fontosabbnak tartottam a civil szervezetek önszerveződő folyamatának a segítését, mint a pártalapítást.
Tulajdonképpen akkor lazult meg a kapcsolatom a régi, ellenzéki barátaimmal másodszor, amikor a következő történt. Volt a Szabad Kezdeményezések Hálózata, annak volt egy tanácsa, én annak a tagja voltam, mert megválasztottak. Egy szép napon felkeresett engem a Magyar Bálint, hogy a hálózatban túl sok a demokrácia, fel kell számolni a hálózatot, és valami más szervezetet, pártot kell létrehozni. Akkor én részt vettem egy megbeszélésen, ahol – megint nevek nélkül – ott voltak a régi, ellenzéki barátaim, akiknek a szájából megdöbbenéssel hallottam azt, hogy „Mi az, hogy alulról szerveződő társadalom?”, „Mi az, hogy civil társadalom?”, „Egy jó kemény kis pártot kell csinálni!”. Akkor még megtettem azt, hogy elmentem az SZDSZ alakuló ülésére, ugyanis itt egy puccs történt, nagyon fontos erre fölhívni a figyelmet. A puccsnak az volt a lényege, hogy a hálózatnak volt egy demokratikusan megválasztott tanácsa, és annak a háta mögött, azt félretolva, azt meg nem kérdezve hozták létre a Szabad Demokraták Szövetségét. De még oda is elmentem, és akkor azt mondta Magyar Bálint, aki fel volt kérve, hogy elmondja a programot, hogy semmiféle harmadik út nincsen, át kell venni a piacgazdaságban kialakult formákat. Még Kis János is leírta abban az időben, hogy ne kísérletezzünk, megvannak azok a formák, amelyekkel működtethető egy többpárti parlamenti demokrácia és egy piacgazdaság, ezeket át kell venni. Amikor ezt hallottam a színpadról, akkor fogtam magam és hazamentem.
Merthogy? Te akkor azt gondoltad, hogy társadalmi önszerveződés, önkormányzat, társadalmi érdekképviseletek megerősítése?
Én azt tartottam a legfontosabbnak. Nekem az volt a véleményem, hogy amennyiben párttá alakul a demokratikus ellenzék, akkor se liberális párttá kell alakulnia, hanem szociáldemokratává. Akkor nem szóltam bele, mert hazamentem. Ha lett volna módom, azt mondtam volna, hogy szocdem pártot kell csinálni. Ez volt az egyik nagy mulasztás, ami történt.
A másik nagy mulasztás, hogy rendszerváltások voltak Kelet-Európa szerte, és össze kellett volna fogni a többi országokban lévő rendszerváltó értelmiségiekkel, hogy egyeztessük az átalakulásnak a stratégiáit. Hogy ne alakulhasson ki az a helyzet, ami mára kialakult, hogy Nyugat-Európa és más centrum országok versenyeztetnek minket itt Kelet-Európában, és legjobban egymással állunk szembe. Sorstársak vagyunk, de legjobban egymással állunk szembe, és ezt nagyszerűen ki lehet használni. Ez a két mulasztás történt. Aztán történt intellektuális mulasztás is.
Már a nyolcvanas évek közepén el kellett volna gondolkodni olyan dolgokon, mint a gazdasági hatalom kérdése, a piac és a demokrácia egymáshoz való viszonya. Ezt felvetettem a Beszélő szerkesztőségének is, sőt, fel is ajánlottam, hogy írok erről egy cikket. Madártávlatból azt mondja az ember, hogy ez a két dolog összetartozik, de azért ez nem olyan egyszerű. Már a monori tanácskozáson tartott kiselőadásomban felvetettem azt, hogy a piacgazdaság totális kiterjesztése nem demokratikus, antidemokratikus folyamatokat szülhet, a másik pedig az, hogy ha viszont a demokráciát feszítjük túl, akkor nem lehet semmiféle piacgazdaságot csinálni. Ennek a döntő tényezője pedig a gazdasági hatalom kérdése, amellyel a demokratikus ellenzék nem volt hajlandó foglalkozni. Már 1975-től a gazdasági hatalommal foglalkoztam, ez volt a szakterületem. Több dolog nem lett végiggondolva. Az egyik, az, hogy nem csak politikai monopólium van, hanem gazdasági monopólium is. A másik, ami nem lett végiggondolva, az az államnak a szerepe. Elismerem azt, hogy ezt én sem gondoltam végig. Állami szerepvállalás kellett volna annak a víziónak a felvázolásához, hogy mégis, milyen típusú piacgazdaságot hozzunk létre. A lehetséges száz közül, mert már akkor legalább száz formája volt a piacgazdaságnak.
Ha odáig nem is, de a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon (hol a hatalom megegyezett az ellenzékkel az átmenet szabályairól) tulajdonreformmal foglalkozó bizottságban például a legközvetlenebb módon kellett erről a témáról beszélni. A spontán privatizációtól zengett az ég már. Mi a magyarázatod, hogy sokkal kisebb figyelmet kapott ez a témakör, hogy nem igen tudott megegyezésre jutni ez ügyben az akkori ellenzék néhány lényeges csoportja? És valahogyan tényleg, spontán módon történt meg sok folyamat, amit aztán később valahogyan a politikai pártokon levertek. Mert egy idő után egyre elégedetlenebbül tapasztalta a magyar társadalom, hogy hát itten fontos dolgok megtörténtek a tudtunk nélkül tulajdonképpen.
A gazdasági tárgyalásokon a LIGA szakszervezetek képviseletében vettem részt. Alapvetően az volt az oka mindennek, hogy ezeket a gazdasági tárgyalásokat csak az MSZMP szorgalmazta. Mégpedig azért, mert a politikában és a gazdaságban hatalmi vákuum volt, és meg akarta osztani a kormányzati felelősséget az ellenzékkel gazdasági kérdésekben is. Ezért kifejezetten az MSZMP szorgalmazására jöttek létre a gazdasági bizottságok. Az ellenzék, az alternatív szervezetek ettől semmit nem várt, ők úgy gondolták, hogy semmiféle komoly gazdasági döntést nem szabad hozni az első szabad választások előtt, mert – és ez volt az ideológia – maga a kerekasztal-tárgyalás se egy teljesen legitim politikai folyamat. Úgy gondolták, hogy majd a választások után legyen szó arról, hogy milyen tulajdonreform kell. Hogy milyen gazdaságszerkezet kell, arról nem akartak vitatkozni, mert azt gondolták, hogy majd a piac megoldja. Nagyon nyögvenyelősek voltak ezek a tárgyalások, azon kívül az volt bennük a nagyon érdekes, hogy ugyanazok vitatkoztak egymással, akik már a nyolcvanas évek elejétől. A gazdasági bizottságban, nem a politikaiban! Ugyanazok vitatkoztak, csak mindenki egy sapkát tett a fejére. Én bementem az MSZMP-vel és a „harmadik oldallal” tárgyalni, mint a LIGA képviselője, és meglepve tapasztaltam, hogy egy intézeti kollega ül ott az MSZMP képviseletében. Akivel együtt csináltuk a Fordulat és reformot. Ott ült egy MSZMP-s „sapkában”. Semmiféle tétje nem volt, az MSZMP kérésére megtartott sóhivatal volt ez a gazdasági tárgyalás – szemben a politikai kerekasztal tárgyalással. Ki is léptem két ok miatt. Egyrészt nem tartottam teljesen legitimnek a szervezet működését, ugyanis nem engedték, hogy bármiféle visszajelzése legyen a munkánknak, nem tudtunk bejutni a médiába. A másik pedig az, ehhez kapcsolódóan, hogy a keresztal tárgyalásokon a tulajdonreform bizottságban résztvevők zöme ellenezte a spontán privatizációt. Ezzel kapcsolatban akartunk kiadni egy nyilatkozatot, de ezt nem hozták le. Ekkor azt mondtam, hogy kilépek, mert egy nem nyilvános, nem teljesen legitim szervezetben nem akarok részt venni.
A kilencvenes évek közepétől nagyon határozottan, több komoly munkádban vizsgálod ezt a folyamatot, és próbálsz átfogó képet adni arról, hogy miért így alakult. Valami olyasmit írsz, hogy gyakorlatilag az történt, hogy a technokrácia (az előző rendszer volt állami és párt bürokráciájában megjelenő új nemzedék) meghatározó szerepével egy dél-amerikai típusú modernizáció felé megy Magyarország. Aminek az a lényege, hogy…
Ezt már 1989-ben megírtam!
Aztán nagyon sok részletét újra, és újra. Mi a magyarázata annak, hogy a létező lehetséges alternatívák közül épp egy ilyen méltánytalan, igazságtalan, az egyenlőtlenségeket növelő gazdaságpolitikai átmenet jutott nekünk. Ki a felelős ezért?
Egy társadalomtudós, egy szociológus nagyon korlátozottan gondolkodik a felelősség kategóriájában. A felelősség egyrészt politikai, másrészt morális kategória. Én társadalomkutató vagyok, leírok folyamatokat, és egyénileg van véleményem arról, hogy ki a felelős, de én nem szeretnék most még egyénileg kitérni erre. Ettől zeng az ország, hogy mindenki felelősöket keres, és jóval kevésbé fordít figyelmet a magyar értelmiség arra, hogy azokat a személytelen mechanizmusokat feltárja, amelyek következtében sajnos, valóban az az előrejelzésem, hogy egy latin-amerikai típusú úgynevezett modernizáció megy végbe, valóra vált. Úgy tűnik, hogy a világkapitalizmus, amely most súlyos válságát éli – legalábbis annak az angolszász modellje –, bennünket nem kíván azon a szinten integrálni magába, mint amilyen szinten mi – relatíve persze – a létezett szocializmus éveiben voltunk.
Mi egy félperifériás ország vagyunk ahol két dolog miatt is szűk a helyi politikai eliteknek a mozgástere. Az egyik amiatt – amiről már szó volt -, hogy mindenféle koncepció nélkül ment végbe az átalakítás, a rendszerváltás. A gazdasági rendszerváltásnak nem volt semmiféle koncepciója. Azt mondták, hogy bízzunk mindent a piac szabad játékára. Az a tőke jön, aki akar, mindenki azt csinál amit akar a piacon, mindent minél hamarabb adjunk magántulajdonba. Nem volt semmiféle vízió arról, hogy mik a komparatív előnyeink, mire tudunk építeni, mi az, amit fejlesztenünk kell. Magamat is beleértve, mert én is így gondoltam a nyolcvanas évek végen, hogy elsősorban a piac fogja megoldani. De hozzáteszem, hogy a kilencvenes évek első felében már felismertem azt és hangoztattam is néha amikor elmentem az SZDSZ-be, hogy mégiscsak kéne valamiféle gazdaságpolitikai koncepció. Hogy mi ennyire rosszul állunk, annak az egyik oka az, hogy olyan mértékben kinyitottuk a gazdaságunk, hogy a politikai elit gyakorlatilag súlytalan. Teljesen ki vagyunk szolgáltatva a teljes gazdasági nyitottságunk következtében a nemzetközi piaci folyamatoknak. Nézzük meg, hogy mi történt most, amikor októberben majdnem államcsőd következett be abból, hogy Amerikából elindult egy súlyos gazdasági válság, és a kóbor tőke, aki ijedten kereste a menekülési lehetőségeket lecsapott ránk. Ebben nem csak az van benne, hogy nekünk sok volt az adósságunk, hanem az is, hogy egy gyenge lábakon álló gazdaság ez abból a szempontból, hogy nincsenek olyan belső tartalékai, amibe bele tud kapaszkodni akkor, ha nem megy az export.
A másik, hogy gyenge a civil társadalom. A civil társadalmi tartalékot a pártosodás teljesen felszívta. Egy ilyen félperifériás, kettős gazdasággal, kettős társadalommal rendelkező társadalomszerkezetünk van. A globális tőkének való nagy kiszolgáltatottság az oka annak, hogy itt egy latin-amerikai típusú társadalomfejlődés kezd kialakulni a másik a civil társadalom fejletlensége.
Végül is ugyanolyan globális folyamatokkal szembesültek a társaink is. Magyarország, amelyről mindenki, mi is, értelmiség és a közember is azt gondolta, hogy a társainkkal, szomszédainkkal összehasonlítva jobb feltételekkel, fölkészültebben futunk neki ennek az átalakulásnak. Mégsem tudjuk kihozni az adottságainkból azt, ami benne van, legalább ezen a játéktéren.
Igen. Az előnyeink fokozatosan a hátrányainkká váltak. Itt, Magyarországon lehetett egy masszív reformközgazdászi kör, kialakulhatott egy nagyon erős, hatalmi körön belül tevékenykedő technokrácia. Olyan sokáig mondták, hogy majd a piac megoldja, teljesen ki kell nyitni az országot, és az ehhez hasonló neokonzervatív dolgokat, hogy amikor jött az új kihívás, akkor ezen már nem tudtak változtatni. Olyan mértékben vált megváltoztathatatlan doktrínává, hogy ezt így kell csinálni, hogy az új kihívás hatására se tudtak a nézeteiken változtatni. A másik az, hogy Magyarországon a hatvanas évek elejétől egy középosztályosodási folyamat indult el. Ez a többi szocialista országban nem volt ilyen markáns, és ebben a fogyasztás, mint érték nagyon erősen felértékelődött. A megszorítások ugyanolyan kemények voltak, mint a többi volt szocialista országban, csak a társadalom tűrőképessége az, ami gyengébb, mert végbement vele a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek elején egy polgárosodási folyamat, amitől lassú gyarapodásban volt része.
De nem akarom megkerülni a felelősség kérdését. A felelősség abban foglalható össze, hogy jobban fel kellett volna intellektuálisan készülni, nekünk értelmiségieknek, hogy rendszerváltás lesz. Van olyan dolog, amiben én is azt érzem, hogy mulasztást követtem el. Én is azok közé tartoztam a gazdasági tárgyalásokon, akik azt mondták, hogy az államnak nem kell, hogy szerepe legyen abban, hogy a privatizáció milyen társadalomstruktúrát hoz létre. Ezt az álláspontomat két év múlva megváltoztattam. Akkor, a döntő pillanatban azonban, amikor ott ültem, én is azt gondoltam, hogy nem kell vízió, tehát én nekem is van ennyi személyes felelősségem. Van személyes felelősség: a kellően végig nem gondoltsága a folyamatoknak. Amit viszont nem kívánok magamra venni: az elveknek a feladása, és az értékeknek a feladása, ami a demokratikus ellenzék több tagját is jellemezte. Megint nem akarok neveket mondani. Leírta egy volt barátom azt, hogy neki elég volt egy hét ahhoz, hogy a dolgozói önigazgatás gondolatát felváltsa egy liberális modell. Egy hét alatt meggyőzték a közgazdász barátai az ellenzékben arról, hogy a dolgozói önkormányzatot ki kell dobni és helyette a teljes magántulajdon dominanciáját kell szorgalmazni. Elvek végiggondolatlan feladása, és bizonyos intellektuális felkészületlenség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése