Merre, Magyarország?

A kibontakozó globális válság a világértelmezés logikájának a válsága. A globalizáció – a meglévő pozitív hatásai mellett – kialakította a világméretű fogyasztóbázist, szétszakította a társadalmakat kevés gazdagra és sok szegényre, közösség- és családellenes, valamint vészesen csökkenti az ökológiai diverzitást.

A neoliberális Európa és Észak-Amerika mind erkölcsi, mind intellektuális értelemben hanyatlik. Ma hiányzik az élet folyamatossága iránti alázat és a generációk közötti szolidaritás. A libertinus kapitalizmus, amely az anyagiakért való versengéssé degradálja az életet – nem fenntartható, nem életképes. Európában a globális hatalomgazdasági diktatúrával szemben a három szociális jóléti modell (skandináv, német, angolszász) biztosította a nemzet védelmét, óvott a társadalom végletes szétszakadásától. Nálunk a politikai oligarchia ezt blokkolja, a jóléti rendszereket felszámolja. Demográfiai katasztrófa fenyeget, a társadalom szövete szétszakadt, enyészik a társadalmi tőke. Szinte egyetlen társadalmi csoport sem maradt sértetlen, még a látszólag győztesek is identitás- és lelkiismereti válsággal küzdenek.

Az ország 1990-ben két nagy célt tűzött maga elé: felzárkózást biztosító szociális piacgazdaságot és nyugati típusú demokráciát, illetve jogállamot. Ezt csak csonkán tudta megvalósítani. A szegénységet a rossz gazdasági-társadalmi struktúrák újratermelik. A pártelvű demokrácia jócskán kimerítette a tartalékait. Egy szűk oligarchia rabja a politikai szféra.

A rendszerváltozásnak nevezett időszakban a pártokat felülről szervezték. Gyenge volt a civil társadalom, szekértábor-mentalitás alakult ki. A prostituálódó értelmiség egy része feladta szellemi függetlenségét, s beállt a pártállami utódokat, örökösöket cinikusan dicsérők szolgálatába. Dúl a nepotizmus, a korrupció.

A szegényebb társadalmi rétegeknek csak a jogi "kiskapuzás" marad. Tovább él a homo kadaricus. A reklámon, bulvársajtón, szappanoperákon és valóságshow-kon felnövekvő átlagembert nem érdeklik a mélyebb összefüggések. A nyomorszintre süllyedt páriatársadalom létszáma egymillió felett van, mentális és erkölcsi egészsége jelentősen leromlott.

Magyarország a kutatások szerint százötödik a világ boldogságlistáján, még Banglades is megelőzött bennünket. A középréteget lecsúszás és munkanélküliség fenyegeti. Az alsó egyharmad, amely a létminimum alatt él, teljesen a peremre szorult.

Már szinte törvényszerű, hogy az úgynevezett szociáldemokrata kormányok alatt a jóléti politika egyenlő a szegénységpolitikával. A Horn-kabinet idején a "koraszülött jóléti állam" korának lejártáról beszélt a csomaggyártó pénzügyér, s miközben visszafogták a fogyasztást, újra magasra szökött az infláció, csökkentek a jóléti kiadások. Mindezek együttes hatására növekedtek az egyenlőtlenségek, és újra nőtt a szegénység. Ezzel szemben a polgári kormányzás alatt folyamatosan csökkent az infláció és a munkanélküliség. A kizárólag konzervatív típusú szociálpolitikáról áttértünk a preventív irányultságúra. Megtörtént – elsősorban adópolitikai eszközökkel – a jövedelmi közép beemelése a szociálpolitika látóterébe. A kitűzött cél az volt, hogy ne kelljen a középrétegnek állandóan a lecsúszás veszélyével szembenéznie.

Ma paradox módon megint az állítólagos szocialistáink beszélnek a jóléti állam zsugorításának szükségességéről. Pedig a szociálpolitikai rendszerekre éppen válságidőszakban hárul nagyobb teher, hiszen a szűkülő források mellett a szociális szükségletek és igények növekednek. Mit tesz a szocialista kormány? A közalkalmazottak és köztisztviselők 13. havi juttatásának elvonásával 120 milliárdot vesz el a közszférában dolgozóktól, a nyugdíjasokat és az egészségbiztosítási kasszát pedig 170 milliárd forinttal rövidíti meg. A családi pótlék befagyasztásával húszmilliárddal kurtítja meg az elnyomorított famíliák kasszáját. A felvett külföldi hitelek egy kis részét áldozzák majd az egyre nagyobb szociális válság problémáinak virtuális kezelgetésére, holott a hazai gazdaság növekedésére fordítva lehetne forrásokhoz juttatni az embereket.
Mit kellene tennünk?

A globális hatalomgazdaság szereplőivel új egyezséget szükséges kötni, legalább szuverenitásunk minimumát helyreállítva. A politikai osztálynak legalább részben ki kellene cserélődnie, az erősödő civil társadalom hiteles tagjainak pedig be kell kapcsolódniuk a közéletbe.

Újra kell gondolni az állam szerepét – nem a pénzügyi diktatúrának kell dominálnia, legyen ehelyett a jóléti, az egészségügyi és a környezeti rendszereké, az oktatásé, a tudományé az elsőbbség. Hazánk kitörési pontjai a humán tőke és természeti tőke, ebbe kell beruházni. Ennek érdekében patrióta gazdaságpolitikára és kiteljesedő jóléti rendszerekre van szükség. Helyre kell állítani a család intézményének becsületét, tradicionális értékét – csak erre alapozva építkezhet erős nemzet.

S újra kell teremtenünk nemzetünk spirituális közösségét. Az ország sokrétű válságot nyög, de az igazi válság magában az emberben van. Ezért a hiteles végső válasz – a homo christianus.

Farkas Péter

szociológus