Nem a tükör torzít..

Az emberi lét minden perce évezredek óta reform, alkalmazkodás a változásokhoz, az elkövetett hibákhoz. Nem kivétel ez alól természetesen az egészségügyi ellátás sem, amely mindenkor folyamatos megújulásra szorul. A megújulást illetően most igencsak "helyzet van", így szerény statisztikai adataink összegyűjtése nyomán aktuális egy helyzetjelentés. Magyarország az Európai Unióhoz csatlakozó új tagállamok rangsorában néhány éve még a minden tekintetben elsők közül (a különböző szlogenek ellenére) a minden tekintetben utolsók közé került. Bizony, nagyon nehéz e tényt megértéssel, tapintattal, kellő optimizmussal kezelni.

Miközben zajlik a nagy s elkerülhetetlen rendbetétel, az egészségügyi ágazat dolgozói akaratukon kívül a tűzvonalba, egyfajta nyereségérdekeltségi célkeresztbe kerültek. Mostanság hirtelen egyre több beteg esik le az egyre kevesebb ágyról, elborzasztó tévedésekkel, műhibaperekkel teli a független sajtó, horribilissé növekedett a hálapénz, zúgolódik a leépített szakszervezet, arcátlankodik a megszüntetett Orvosi Kamara, uszít a Sebészeti Szakmai Kollégium, esélyegyenlőség-, verseny-, kereskedelem- és piacellenes a patikuslobbi, s egyes háziorvosok még a legdemokratikusabb korbácsrendeletek ellenére is kirúgnak a gyógyszerhámból.

Nem csoda, hogy nagy a frusztráltság. Nehéz ily bizonytalanságban, ellenszélben, megalázott megfélemlítettségben, a betegek problémáira koncentrálva tenni a dolgunkat. Az üzleti világ, a valamikor hippokratészi elveken, humán karitatív beállítottságon, a salus aegroti suprema lex (a beteg java a legfőbb törvény) elvén, a társadalmi szolidaritás és kölcsönös kockázatkezelés hagyatékain nevelkedett orvosokból deklasszálódott szolgáltatót, a betegekből könyvelendő klienst, tételt, tárgyat képez, miáltal az egészség hovatovább leleményes áruvá lényegül.

Eladó az egész világ, bölcsőtől a Batthyány-Strattmann-kitüntetésig.

A társadalomban elemi szükség van a morálra, csakúgy, mint erdőben az iránytűre, közlekedésben a KRESZ-re. Meg kell tanulnunk, hogy a világon minden a profitról szól. Még igaz is lehet, ha az emberiség ennél magasztosabb életcélt vagy örömforrást nem talál magának. De mit tegyenek a népbetegség-tulajdonosok, a cerebrovascularisan sérült, mozgáskorlátozott, geriátriai tömegek, vagy akár a többször operált, fiatal, sipolyos Crohn-betegek a "Profitra fel, győzzön az erősebb!" versenyfelhívással?

A közszolgálati csatornákon és kereskedelmi adásokban ismerős "fehérasztali" szakértők (érdemdús humoristák, kitüntetett történészek, publicisták, színész-rendezők, huszonéves politikai elemzők, táncos komikusok és lejárt szavatosságú médiasztár villalakók) megbeszélik közös dolgainkat, az egészségügy problémáit, a több-biztosítós modell vagy pénztár kérdéseit. A bulvár csapat monotóniáját a korábbi éra megbízható káderei, elnyűhetetlen prominensei színezik, sózzák-fűszerezik, moderálják. Ők a szocializmus diadalmas napkeleti útján is, most meg a kapitalizmus fejlődésének napnyugati sztrádáján is egyaránt, mindig, mindenkor progresszívek. A laikus, kívülálló, nem milliárdos milliók számára azonban igen sok kérdés marad megválaszolatlan. Például: mi történne, ha egy kétkezi egészségügyi napszámos, akár mondjuk egy szociális otthoni éjszakás nővér, egy detoxikálóban segélyosztási napon inspekciós ápoló, egy falusi háziorvos, továbbá mentős, műtős, bába vagy egy kórházi hétvégi mátrix ügyeletes is bekerülne az egészségügyi szakkérdések boncolgatásába? Kevesebb lenne a poén? Kisebb lenne a nézettség? Csökkenne az elhangzott dolgok, az úgynevezett műsor hitelessége? Netán túlzottan horrorisztikus lenne a valóság? Nemrég történt, hogy a 40 órája szolgálatban levő, egy szál riasztott doktor hamarabb érkezett a száztagú lakodalmi lövöldözés helyszínére, mint a felfegyverzett rendőrség.

Ha olyan irdatlan összegű paraszolvenciát zsebelnek be ezek a doktorok, akkor miért menekülnek el a legnagyobb hiányszakmából is, akár a sarkkörön túlra is dolgozni, ahelyett, hogy felvásárolnák a Gazpromot vagy a Luxemburgi Nagyhercegséget?

Talán az is magyarázatra szorul, hogy miért nem tülekednek felvételre az egyre több betöltetlen állásra amerikai vagy nyugat-európai szakdolgozók. Lássuk már be, emberek, kedves magyar társadalom, hírgyártó, -forgalmazó reklámszakértők, hogy nem az irigyelt orvosok, s főként közalkalmazottak körében kell a mai újburzsoázia képviselőit keresni!

Ha az egészségügyi ágazat oly közismerten alulfinanszírozott, akkor miért is akar itt minden üzleti titoktartó, könyv(elés)kötészetben jártas, kezdő egészségipari cég kórházat üzemeltetni? Felettébb gyanús!

Miből is gondolják (tudják) egyesek, hogy ha a járulékbefizetési kassza mindannyiunk által befizetett milliárdjait a rossz gazda-állam helyett nyereségérdekelt pénztárak tulajdonosai, topmenedzserei kezelik, akkor jobb, olcsóbb lesz a "semmi sem ingyenes" egészségügy? A rossz gazda-állam mitől lenne egyszerre csak jó privát biztosítói ellenőrré? Előbb-utóbb eladó lesz majd az ellenőrzés is. Egy magánpénztár ugyan miként tudná elvárt hasznát kitermelni az ellátás színvonalának csökkentése, az alkalmazotti bértömeg mérséklése, valamint a tevékenységi feladatkör szűkítése nélkül; s egyáltalán, jelenlegi hazai viszonyaink közepette ugyan mi érdeke fűződne fejlesztőberuházásokhoz?

Bonyolítja a helyzetet, hogy miközben az állam az adóbeszedés jogát fenntartja, alkotmányos feladatai teljesítésében lemarad, sok más egyéb mellett az egészségügy finanszírozását drasztikusan csökkenti. Csak nem akar az állam végleg kivonulni az államból és elhalni? Mert még a végén eljutunk a kommunizmusba! Csupán néhány évtizede tanultuk, hogy a pénz majd eltűnik, s most azt látjuk, hogy a pénz lett a minden.

Jóléti rendszerünket a gazdaság nem képes eltartani (már a börtönöket is privatizálni kellett). A keresőképes korú lakosság alig több mint fele dolgozik. Közülük az állam emlőin valóban ingyen csüngők sokaságáról írásos emlékünk sincs. Legsúlyosabb népbetegségünk - az elvándorlás, elöregedés, etnikai átrendeződés, kihalás, betelepülés tünetegyüttesével járó szindróma - ma már nem kezelhető sem az üzletpolitika szokványos költség-haszon elvei szerint, sem a hazánkban tartózkodó ideiglenes, eldobható, modern, egyszer használatos programokkal. Az efféle bajok ellátásába az orvostudomány bevált módszereit (szűrés, megelőzés, kórismézés, kezelés, rehabilitáció, gondozás) sürgősen be kell vonni és mielőbb alkalmazni.

"Trendi" kezd lenni, hogy a minimum 24-25 éves végzett orvos a verseny, a profit, no meg a megalapozott szebb jövő érdekében dolgozgasson, műszakozzon, éjszakázzon egy darabig lehetőleg ingyen, ha fejlődni akar. Nevezzük ezt az időszakot díjtalan gyakornoki, szakorvosi képzésnek. A szakvizsga megszerzése után természetesen átlag 30 éves korára felemelkedik a fizetés, akár havi nettó 80-90 ezer forintra.

A belgyógyászat ma még döntően egy alapszakvizsga, amely után, ha valaki például ráépített gasztroenterológusi képesítést akar önzően vagy intézeti érdekből megszerezni, az elkövetkezendő négy évben képzési díjat (átlagosan havi 80-90 ezer forintot) köteles fizetni. Ez igazán remek ötlet, csak legfeljebb 15 év múlva nem lesz Magyarországon gasztroenterológus.

Javasoljuk most ennek a reformkori igének, ajánlásnak mint projektnek a megvalósítását a munka világának egyéb más szegmenseiben is: kubikos, lakatos, kis- és nagyiparos, méhész, szalmaégető, libatenyésztő, mérnök, tanár, közgazdász, hivatásos közhasznú munkás, okleveles parlamenti képviselő vagy kezdő miniszterelnök az első négy gyakornoki évében ne kapjon fizetést a munkájáért. Tekintsük azt tréningnek, s örüljön az illető, hogy befér a rendszerbe, tanulhat, dolgozhat, tapasztalatot gyűjthet. Amennyiben valaki tovább specializálja magát, s a kubikosság mellett a fairtást, vízhordást is elsajátítja vagy a képviselőség mellett a polgármesterséget, netán pártelnökséget is gyakorolja, ez esetben további négy-négy évig mentesíthető a rendszeres fizetési ellátás alól. Ezzel rögvest megoldódik a költségvetés munkabér-kiadási oldala egyszer s mindenkorra.

Visszatérve a jelenlegi realitásokhoz. Magyarországon, ha valaki jó időben elkezdte, ma még viszonylag olcsón megszerezheti az egyetemi, főiskolai végzettséget. Ám, ha e diplomával a 30-35 év alatti orvosok és szakképzett egészségügyi dolgozók napi háromszori étkeztetése nem garantálható, ne csodálkozzunk azon, ha elbitangolnak, és a megszerzett diplomát, képesítést, szaktudást, mindannyiunk kárára, egyre többen külföldön hasznosítják.

Dr. Nagy György

(Forrás: LAM)