2010. január 31., vasárnap


EU-jelentés a nők egészségéről


Az Adatok és Információk a Nők Egészségi Állapotáról az Európai Unióban című, 2010 januárjában publikált tanulmány áttekintést ad az EU-ban élő nők egészségi állapotáról. A jelentés a 15 év fölötti nőkre fókuszál az EU 27 tagállamában, valamint az Európai Gazdasági Térség államaiban: Norvégiában, Izlandon és Liechtensteinben, valamint esetenként Svájcban.

A jelentés 6 fejezetből áll. Az első fejezet tartalmazza a bevezetőt, a jelentés célkitűzéseit és metodológiáját. A 2. fejezet azokkal a változó demográfiai és társadalmi-gazdasági trendekkel foglalkozik, amelyek a nők egészségére hatást gyakorolnak. A 3. fejezet áttekintést nyújt a nők egészségi állapotával kapcsolatos főbb kérdésekről, és leírja a különböző trendeket, rizikófaktorokat és az egészséget meghatározó tényezőket. Ezt az információt kiegészítve, a 4. fejezet a betegségek főbb, életmóddal kapcsolatos tényezőire koncentrál, mint pl. a dohányzás és az alkoholfogyasztás. Az 5. fejezet áttekinti a nők egészségügyi ellátáshoz való hozzáférését, a nők számára nyújtott egészségügyi ellátás minőségét, valamint a különböző egészségügyi rendszerek nők igényeire való fogékonyságát. Végül a 6. fejezet levonja a következtetéseket azáltal, hogy összegzi a jelentésben bemutatott kulcsinformációkat, valamint ajánlásokat tesz a politikai döntéshozók és érdekeltek számára a nők egészségének fejlesztése céljából.

Demográfiai és társadalmi-gazdasági trendek

Összességében véve, kicsivel több férfi, mint nő él Európában, az idősebb korcsoportokban a nők magasabb arányával. 2005-ben hozzávetőlegesen 15%-kal több nő volt, mint férfi a 65-69 év közöttiek körében, és majdnem kétszer annyi volt a nők száma a 80 év fölötti korcsoportban, mint a férfiaké, ami azt jelenti, hogy összesen 43%-kal több a nők száma a 65 év fölötti korosztályban a férfiakénál.

Az összes európai országban a várható élettartam a nők esetében magasabb, mint a férfiak esetében. A nemek közötti különbség Litvániában a legnagyobb (11,7 év), Izlandon pedig a legkisebb (3,4 év) (2006-os adatokat tekintve). Az Eurostat előrejelzései szerint 2010-ben a várható élettartam a nők körében 76,5-84,5 év lesz, és 2050-ben 82-ről 89,1 évre fog nőni.

Az átlagos európai nők magasabb iskolázottsági szintet érnek el, mint a férfiak. Ugyanakkor a nők nagyobb valószínűséggel keresnek kevesebbet: 2006-ban az EU-27 országokban a nők átlagosan 15%-kal kerestek kevesebbet, mint a férfiak. A nők gyakrabban töltik idejüket nem fizetett munkával, mint a férfiak (a nők általában 278 percet végeznek naponta fizetetlen házimunkát, míg a férfiak kevesebb, mint feleennyit).

Egészségügyi problémák

A mellrák a leggyakoribb előfordulási formája a daganatos megbetegedéseknek, valamint EU-szerte vezető oka a rák okozta halálozásoknak a 0-74 éves nők körében. A nők tüdőrák miatti halálozása lényegesen alacsonyabb, mint a mellráké, és a férfiakénál is alacsonyabb, de folyamatosan növekvő tendenciát mutat.

Az EU, ill. Európai Gazdasági Térség országaiban a férfiak nagyobb mértékben érintettek a HIV-vírus által, mint a nők, a fertőzöttség aránya 2:1-hez. Nők esetében a HIV leggyakoribb terjedési módja a heteroszexuális kontaktus, valamint az injektív droghasználat.
Az egyéb szexuális úton terjedő betegségek vonatkozásában számos európai országban az utóbbi években növekedést mutat a Chlamydia. Ez különösen a nőkre érvényes, mivel a nők körében sokkal gyakrabban diagnosztizálnak Chlamydiát, mint a férfiak körében.

A termelékenységi arány az EU-tagországokban nagyon alacsony, 1960-ban még 2,6 volt, ami 1995-2006 között 1,4-re csökkent. Időközben a várandós nők átlagéletkora legalább 2 évvel emelkedett 1995-2006 között, ami azt jelenti, hogy a nők később szülnek és kevesebb gyermekük van. A dél-európai országokban a legmagasabb az alacsony súllyal született gyermekek aránya (Spanyolország, Portugália, Görögország), miközben az északi országokban a legalacsonyabb ez az arány. Továbbra is magas a 20 év alatti serdülők és fiatal nők körében az abortuszok aránya, amely az 1995-2005 közötti időszakban megnövekedett.

A diabétesz egyre súlyosbodó problémát képez, és úgy becsülik, hogy 2007 és 2025 között Németországban, Olaszországban és Franciaországban fog nőni a legnagyobb arányban a diabetes mellitus-ban szenvedő 20-79 év közötti nők részaránya. A nők esetében a diabetes mellitus okozta átlagos halálozási arány 12,8 volt, az egyes tagállamokat tekintve a legmagasabb arányokat Cipruson (35,5), Portugáliában (25,3), Ausztriában (23,4) és Máltán (19,2) mérték.

A demencia és az Alzheimer-kór prevalenciája az idősebb nők körében magasabb, mint az idősebb férfiak körében. A nemek közötti eltérés az Alzheimer-kór incidenciájában különösen 85 éves kor fölött volt szignifikáns.

A depresszió sokkal általánosabb jelenség a nők, mint a férfiak körében (egész életen át tartó depresszió prevalenciája 9,4%, 12-hónapos prevalencia 2,8%). Kutatások azt is feltárták, hogy az öngyilkossági kísérletek prevalenciája kétszer olyan magas a nők, mint a férfiak esetében.

Életmód

A dohányzás prevalenciája alacsonyabb a nők, mint a férfiak körében. Ugyanakkor ez a különbség csökkent az utóbbi években, mivel bizonyos országokban csökkent a dohányzó férfiak száma, és növekedett a dohányzó nők száma. Ezen felül, a dohányzással kapcsolatos halálozások száma a nők körében továbbra is növekedést mutat néhány kelet-európai országban. A fiatal lányok nagyobb valószínűséggel dohányoznak, mint a fiúk, különösen az észak- és nyugat-európai országokban.

A droghasználat összességében véve egész Európában a férfiak körében elterjedtebb, mint a nők körében, de a nyugtatók fogyasztása a legtöbb tagállamban sokkal általánosabb a fiatal lányok, mint a fiúk körében.

A túlsúly és elhízás prevalenciája mindkét nem esetében gyorsan növekszik számos európai országban. Az elhízással küzdő nők aránya Ausztriában, az Egyesült Királyságban, valamint Németországban volt a legmagasabb.

A speciális táplálkozási rendellenességekről, mint pl. a bulimia nervosa, hiányosak az információk. Mindazonáltal, a bulimia nervosa általánosan elfogadott prevalenciája 1% a fiatal nők körében.

Egészségügyi ellátás

Korlátozottan állnak rendelkezésre az egészségügyi ellátáshoz való hozzáféréssel kapcsolatos megbízható és összehasonlítható adatok az EU-27 országokban. A legátfogóbb adatok a 2007-es Eurobarométer Kutatásból (Egészségügy és Ápolás) állnak rendelkezésre az Európai Unióban, amely egy közvélemény-kutatás és csak arra elegendő, hogy a potenciális trendeket sugalmazza. A meginterjúvolt nők válaszai alapján, az európai nők többsége könnyen hozzá tud férni az egészségügyi ellátáshoz. A nők mintegy 88%-a érezte úgy, hogy könnyen hozzá tud férni a háziorvosi vagy családorvosi ellátáshoz. Ugyanakkor a kérdőív azt sugallja, hogy az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés jelentős változásokat mutat Európán belül.

Az egészségügyi ellátás igénybevételére vonatkozó jelenlegi adatok általában nem tesznek különbséget a nemek között. Hiányoznak az egészségügyi kiadásokra vonatkozó, nemek szerinti adatok, a nők egészségügyi kiadásaira és egészségbiztosítási lefedettségére vonatkozó adatok pedig gyengék.

A szűrővizsgálatok volumenére és az egészségfejlesztési programokban való részvételre vonatkozó összehasonlító adatok korlátozottak. 2007-ben az EU-27 országok közül csak 11 országban volt elérhető lakossági szinten a mellrákszűrés.

Következtetések és ajánlások

Ismétlődő bizonyíték van arra nézve, hogy a nemek közötti különbségek nemcsak a reproduktív kérdések szempontjából relevánsak, hanem az egyes betegségek és kockázati tényezők prevalenciájának tekintetében is. Fontos elismerni, hogy a nők és férfiak egészségi állapotában rejlő különbségek a környezeti, magatartási, valamint biológiai tényezők kölcsönhatásaiból fakadnak. Lényeges megjegyezni, hogy a jelentésnek nem az volt a célja, hogy a nők egészségi állapotának minden aspektusát felfedjék. A vizsgálatot azokra a területekre korlátozták, amelyek a nők egészsége szempontjából relevánsak, valamint azokra, amelyekről megbízható adatok állnak rendelkezésre az EU és az Európai Gazdasági Térség összes országára vonatkozóan, illetve azokra, amelyekkel kapcsolatban az adatok nem-specifikus formátumban is elérhetők (amely sok területre nem jellemző). Ennek fényében a jelentés fő ajánlása, hogy standardizált, nemek szerint bontott formában gyűjtsék az adatokat, valamint fejlesszék az adatminőséget olyan területeken, ahol jelenleg vagy nem állnak rendelkezésre adatok vagy az adatok nem nem-központúak, beleértve az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférést, az egészségügyi kiadásokat, a speciális táplálkozási zavarokat, a fájdalmat és migrént, az alkoholfogyasztást, a dohányzási szokásokat, valamint a törvényes gyógyszerekkel való visszaélést és azok helytelen használatát.(AZS)

Forrás: Data and Information on Women’s Health in the European Union. DG SANCO, 2009. http://ec.europa.eu/health/population_groups/docs/women_report_en.pdf


Az egyenlőség egészségünkre válik

2010. január 31.

Tapasztalataim szerint Magyarországon sokan — még egészségügyi szakemberek is — azt gondolják, hogy egészségügyi ellátórendszerünk és a lakosság katasztrofális egészségi állapota majd akkor fog javulni, amikor az ország gazdasági fejlettsége beéri a nyugati államokét. Akkor majd lesz pénz egészségügyre, a több forrás pedig majd egészségünk javulásához vezet. Vagyis az egészségi állapot alapvetően gazdasági fejlettség kérdése. A mindenkori kormányoknak tehát a politikailag kockázatos és sok szereplő érdekeit sértő egészségügyi reform helyett érdemesebb a gazdaság fejlesztésére, az életszínvonal javítására koncentrálni. Kár, hogy azok alapján, amit az egészség társadalmi meghatározottságáról tudunk, mindez egyáltalán nem így van.

Az az állítás, hogy az egészségi állapot a gazdasági fejlettségtől függ, csak részben igaz. Ha összehasonlítjuk a születéskor várható élettartamot az egy főre eső GDP-vel különböző országokban, akkor azt látjuk, hogy az egészségi állapot (várható élettartamban kifejezve) csak körülbelül évi 8-10 ezer dollárnyi GDP/fő eléréséig javul. E felett a GDP növekedése nincs egyértelmű hatással az egészségre. Ez látható az alábbi ábrán:

Az ábrán a függőleges tengely a várható élettartamot jelöli, a vízszintes pedig az egy főre eső éves GDP adatot, dollárban kifejezve. Banglades GDP-je például 1397 dollár, a várható élettartam pedig 64 év. Magyarország sokkal gazdagabb. Nálunk a GDP 17.985 dollár, a várható élettartam pedig 73 év. Az Egyesült Államok GDP-je 42.859 dollár, az amerikaiak várható élettartama pedig 78 év. De amíg mi 16.588 dollárnyi — azaz jelenlegi árfolyamon fejenként kb. 3 millió 246 ezer forintnyi — előnyünkért 9 évet „kapunk” Bangladessel szemben, az Egyesült Államok 41.462 dollár (kb. 8 millió 113 ezer forint) előnyéért csak 14 évet. (Aki nem hiszi, járjon utána: a fenti ábra a Gapminder oldalán manipulálható.)

Ugyanakkor Vietnam vagy Costa Rica szegényebb országok, mint Magyarország, mégis jobb egészségügyi mutatókkal büszkélkedhetnek. Vietnam GDP-je 2455 dollár — 15.530 dollárral kevesebb, mint nálunk — a várható élettartam azonban 74 év. Azaz évi kb. 3 millió forinttal nagyobb jövedelmünk ellenére egy évvel rövidebb az életünk, mint a vietnamiaknak! Costa Rica egy főre eső GDP-je pedig 8126 dollárral kevesebb, mint a mienk, a Costa Rica-iak mégis 6 évvel hosszabb életre számíthatnak — arról nem is szólva, hogy a náluk négyszer gazdagabb amerikaiakat is túlélik egy évvel.

Fejenként 8-10 ezer dollárnyi GDP felett a gazdasági fejlettségnek nincs különösebb hatása az egészségi állapotra. Mi magyarázza akkor az eltéréseket? Nos, elsősorban a jövedelmi különbségek. Minél nagyobbak a társadalmi egyenlőtlenségek egy országban, annál rosszabbak az adott ország egészségügyi mutatói.

Oroszország például tízszer olyan gazdag, mint Banglades, az oroszok átlagos várható élettartama ennek ellenére csak egy évvel több. Dél-Afrika majdnem négyszer olyan gazdag, mint Vietnam, a várható élettartam azonban huszonöt évvel kevesebb. Costa Rica hasonló fejlettségű, mint Dél-Afrika, a várható élettartam azonban kereken harminc évvel több. De amíg Oroszországot és Dél-Afrikát hatalmas társadalmi egyenlőtlenségek jellemzik, Costa Rica vagy Vietnam sokkal egyenlőbb.

Nézzünk körül a szomszédságunkban! Csehország és Szlovákia valamivel gazdagabbak, mint mi, talán ennek köszönhető három, illetve másfél éves előnyük. Na de hogy a nálunk 2500 dollárral szegényebb lengyelek és 6500 dollárral szegényebb montenegróiak nálunk egy-két évvel tovább élnek? Talán vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy a nálunk valamivel szegényebb litvánok és valamivel gazdagabb észtek még nálunk is rövidebb ideig élnek; a románokra viszont ne nagyon hivatkozzunk, mert ugyan 0,8 évvel kevesebb a várható élettartamuk, mégiscsak több, mint 7 ezer dollárral szegényebbek, mint mi vagyunk. (Az alábbi ábrát is lehet manipulálni.)

Milyen tanulságokat szűrhetünk le mindebből? Egyrészt azt, hogy botorság abban bízni, hogy a gazdasági fejlődés javít majd egészségi állapotunkon. Attól, hogy majd egyszer több pénz jut egészségügyre, hogy a gyógyszerkassza vagy a kórházak nem fognak folyamatos forráshiánnyal küszködni, nem lesz jobb a magyar lakosság egészségi állapota. Ehhez nemcsak az egészségügy átalakítására, hanem a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére lenne szükség. Bárki kerüljön hatalomra a tavaszi választásokon, az egészségügy és a szociális ellátórendszerek reformja elkerülhetetlen. A nálunk szegényebb Chile nem riadt vissza egészségügyi rendszere reformjától. A chileiek ma több, mint öt évvel hosszabb életre számíthatnak, mint a magyarok.

Másrészt az a tanulság, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek nemcsak a jövedelem-különbségekben mutatkoznak meg, hanem egy adott ország egészségi állapotát is meghatározzák. Bár nagyon keveset tudunk arról, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek pontosan milyen módon hatnak a népegészségre — ez egy izgalmas, új kutatási terület — az világosnak tűnik, hogy az egyenlőbb, igazságosabb társadalmi berendezkedés egészségünkre válik. Gondolhatnánk, hogy a társadalmi egyenlőtlenségekből következő egészségügyi problémák elsősorban a szegényeket érintik. De ez nem így van: a középosztály tagjai sem alhatnak nyugodtan.


http://bioetikablog.hu/



2010. január 30., szombat



A paleo és a betegségek

A civilizációs betegségeket a civilizáció okozza.

Paleolit táplálkozás könyvem alcíme: „A nyugati életmód és a civilizációs betegségek”. A könyvben elsősorban arra törekedtem, hogy rámutassak, a nyugati táplálkozás, na meg a fénykerülés és egyéb orvostudományi baklövések miként okozzák a betegségeket. Melyeket azért nevezünk civilizációs betegségeknek, mert a természeti népeknél ritkák, vagy nem fordulnak elő.

Érdemes azonban a kérdést úgy is megközelíteni, hogy a paleo étrend mi módon és milyen betegségeket előz ill. gyógyít meg. Ezt azért is érdemes megtenni, mert bár a könyvből mindez indirekt módon kikövetkeztethető, talán nincs mindenki annyira képben -akár még a könyv elolvasása után sem-, hogy a jótékony hatásokat egyértelműen átlássa.

Sokféle szempont szerint lehetne csoportosítani a paleóval orvosolható betegségeket és problémákat. Az egyik szempont lehetne a hatásmechanizmus felőli közelítés, a másik az orvosi diagnosztika szerint rokon betegségek csoportja, s végül szempont lehet a gyakoriság és a hatás nyilvánvalósága. Én az utóbbi hármat gondolom gyakorlatias szempontnak.

A legnyilvánvalóbb és leggyorsabban orvosolható civilizációs ártalom a túlsúly. A táplálkozástudomány által ma erőltetett élelmiszerpiramis lényege: sok gabonaféle (kenyér, pékárú, sütemények, tészta, müzlik), sok burgonya és rizs. Ezek alkotják a piramis talapzatát, és a nyugati étrend 50-60%-át ez teszi ki. A másik agyonpropagált ételcsoport a tej és tejtermékek. És végül a cukorfogyasztás minimalizálását elvben ajánlják, a valóságban a cukor fogyasztása ezzel az étrenddel meg sem kerülhető.

A nyugati ember rengeteg cukrot fogyaszt, évente 40-50 kg-ot. Ennek jó része rejtett formában, pl. üdítőkben kerül elfogyasztásra. A nyugati étrend egyik csapdája a nagy kalóriasűrűségű tápanyagokfogyasztása. A jóllakottság részben a gyomor telítettségével is összefügg. Kis kalóriaürüségi ételekből, mint zöldség, gyümölcs, fehérjék, lehet degeszre enni magunkat, mégsem hízunk tőle. A nyugati étrenden élőnek, ha nem akar elhízni, nagyon fegyelmezettnek kell lennie, nagyon kell számolnia a kalóriákat, hogy annyit egyen, amennyire szüksége van, s ne annyit, amennyi belé fér. Ebből következik, hogy a súlyát tartani akaró nyugati étrenden élő ember sokszor lesz éhes. És ez az, amit az emberek többsége nem bír, mert van elég sok más frusztráció is az életében. Meg hát normális-e az az élet, amiben az ember egy életen át éhes? Ahogy Julia Roberts mondja a Notting Hillben (hogy klasszikust idézzek), a színésznő élete egy végtelen fogyókúra. De van más gond is ezzel a nagy kalóriasűrűségű étrenddel. Nem elég, hogy a nyugati ember megtömi a hasikáját, de ezek az ételek viszonylag gyorsan ürülnek is a gyomorból, és újra előáll az éhségérzet. Ezt támogatja a vércukorszint szélsőséges ingadozása is. A sok szénhidrátra megugrik a vércukorszint, ezt kompenzálandó megnő az inzulinszint is, amely viszont gyorsan hipoglikémához vezet, azaz lezuhan a vércukorszint, ami ugyancsak éhségérzetet okoz. A szénhidrátdús táplálkozás jellegzetes velejárója az étkezések közti nassolás. Ez a gyorsan kialakuló hipoglikémia következménye.

A lényeg: az ember gyomra és bélrendszere nagyjából úgy van kitalálva, hogy a paleo táplálékból annyi férjen bele, amennyire a testnek normálisan szüksége van, és ez eredményezzen jóllakottság érzést. Mivel a lassan feszívódó szénhidrátok és fehérjék lassabban emésztődnek, ezért a gyomor lassabban ürül, a lassan felszívódó szénhidrátok kisebb vércukorszint emelkedést és kisebb inzulinválaszt váltanak ki.

Összességében ezek a folyamatok magyarázzák, hogy akik átállnak a paleo étrendre, általában viszonylag gyors fogyásról számolnak be. Természetesen, minél túlsúlyosabb valaki, annál látványosabb a fogyás.

A túlsúly, tudjuk, hogy elsősorban nem esztétikai probléma, hanem a metabolikus szindrómán keresztül melegágya a szív és érrendszeri betegségeknek, a diabétesznek és közvetve a ráknak. A túlsúly az egyik legjobb előrejelzője a szívhalálnak és a ráknak!

A második gyakori probléma összefügg az iméntivel, és ez a cukorbetegség. Ennek két típusát különböztetjük meg. Az I-es típusú cukorbetegség autoimmun betegség, az inzulintermelő bétasejtek fokozatos pusztulásával jár, kora gyermekkorban alakul ki és gyorsan külső inzulinpótláshoz vezet. A II-es típusú cukorbetegség felnőttkorban alakul ki, és a diabetológia (cukorbetegséggel foglalkozó szakterület) kurrens elgondolása szerint a szervezet nem képes elég inzulint termelni és ezért gyógyszerekkel serkentik a hasnyálmirigyet többlet termelésre, illetve, ha a hasnyálmirigy kipurcan az erőltetett menetben, akkor jöhet az inzulin.

A paleolit táplálkozás mindkét cukorbetegségnek az oki kezelését jelenti, míg a nyugati orvoslás csak a tüneti kezelésben gondolkodik.

Az I-es típusú cukorbetegség (angolul ITD) egyik leggyakoribb okai a gabonafélékben található glutén, ill. ennek alkotórésze, a gliadin és a tejben található különféle fehérjék. Ezek a fehérjék idegenek az emberi szervezet számára, mert csak az elmúlt 10 000 évben találkoztunk velük, és enzimrendszereink, immunrendszerünk nem tudja megfelelően kezelni őket. Az autoimmun folyamatok azáltal indulnak be, hogy a gabonafélék ill. a tej bizonyos fehérjéi hasonló szerkezetűek, mint a hasnyálmirigy némely fehérjéje, és amikor az immunrendszer támadni kezdi a csecsemő és kora gyermekkorban még fejletlen bélfalon átjutó idegen fehérjéket, egyben támadni kezdi a hasnyálmirigy fehérjéit is. Amikor elég sok bétasejt elpusztult már, akkor manifesztálódik az ITD. Már a nyugati orvoslás is felismerte, de sokat nem kezd vele, hogy a két éves kor alatti tejfogyasztás ugrásszerűen megnöveli az ITD arányát. A „fontos kálcium forrás” téveszme miatt senki nem meri betiltani a két éves kor alatti tejfogyasztást. Külön veszélyforrás, hogy a csecsemőtápszerek többsége tejfehérjéből készül, így akiket nem szoptatnak, még korábban találkoznak a megbetegítő tejfehérjékkel. A másik fontos felismerés, hogy a megfelelő ellátottság D vitaminból ugyancsak véd a ITD –vel szemben. Itt a „megfelelőn” van a hangsúly. Amíg Finnországban, ahol igen gyakori az ITD, napi 4000 NE D vitamint kaptak a csecsemők, egyetlen egy túladagolásról sem számoltak be, és radikálisan lecsökkent az ITD gyakorisága. Amikor bevezették a mai ajánlások szerinti D vitamin adagolást, ugrásszerűen megnőtt a cukorbetegek száma.

A csecsemőket viszonylag gyorsan szeretik átállítani az un. vegyes étrendre. Ez tulajdonképpen arra rendkívül alkalmas, hogy akiből csak lehet, hozzuk ki a cukorbetegséget. A hüvelyesekben, gabonafélékben található lektin ugyanis fokozza a bél áteresztőképességét, s ezáltal utat nyit az autoimmunizáló fehérjéknek.

Összességében: az a gyermek, akit már csecsemőkorától a paleo elvek szerint táplálnak, elkerülheti az ITD-t. Azonban a már kialakult ITD is kezelhető paleóval. Most került fel a webszájtomra egy rövid ismertető egy ma 22 éves lányról, akinek 20 éves korában fedezték fel a cukorbetegségét. Nyolc hónappal később teljesen átállt paleo étrendre, és hat hónappal később már nem kellett inzulininjekciót adnia magának. Legújabb beszámolója szerint a napi szénhidrát adagját 90 gramm/nap alatt tartja, ezzel teljesen egyensúlyban van, nincs szüksége külső inzulinra. Ugyanakkor az autoimmun folyamat egyelőre nem állt le, ill. Csak részleges sikereket tapasztalt. Ezért Michelle fontolóra vette a tojás elhagyását is. A húsz éves korban „elkapott” ITD-ben már alapos pusztítás történt a bétasejtekben. A jóval előbb módosított étrend valószínűleg nagyobb eséllyel állítja meg a folyamatot.

A II-es típusú cukorbetegség (IITD) kialakulásában döntő szerepet játszik az inzulinrezisztencia, amely a gyorsan felszívódó szénhidrátok fogyasztása és az elhízás miatt alakul ki. Az inzulinrezisztencia azt jelenti, hogy a sejtek érzéketlenné válnak az inzulinra. Mivel a sejtekbe az inzulin lépteti be a cukrot és a fehérjéket, ezért egyre nagyobb inzulinszintre van szükség, hogy a cukor- és aminosavfelvétel működjön az inzulinrezisztencia ellenére. Ez viszont egy önrontó kör, mert minél magasabb az inzulinszint, annál nagyobb lesz az inzulinrezisztencia is, és a vége az, hogy a hasnyálmirigy már nem bírja szuflával, és ekkor lép fel a cukorbetegség. Ilyenkor a nyugati orvoslás inzulintermelést serkentő és inzulinrezisztenciát csökkentő szereket (pl. metformint) ad, de mivel az alapvető kiváltó okot, a nyugati táplálkozást nem szünteti meg, ez általában csak késlelteti az inzulinra állítást. Hogy a mai diabetológia és dietetika képtelen megküzdeni a modern kihívásával, hiszen a túlsúlyosok és a cukorbetegek aránya rohamosan nő. A diabetológia ténykedése abból áll, hogy konzerválja az anyagcserezavart és így élethossziglani betegséggé teszi a IITD-t. Makacsul „normális” táplálkozásnak nevezi azt az étrendet, amely beteggé tette az embereket, és csupán mennyiségi problémákat lát a minőségiek helyett.

A tapasztalat az, hogy az IITD-ben szenvedő embereknek a paleo étrendre átállva igen gyorsan rendeződik az anyagcseréje, megszűnik az inzulinrezisztencia, lecsökken az inzulinigény, s egy idő után jelentősen csökkenthető vagy elhagyható a kívülről bevitt inzulin, ill. hasnyálmirigy serkentő gyógyszerek szedése.

A paleo legyen veletek!


A könyv előszava


Bevezető

A civilizációs betegségeket a civilizáció okozza. De vajon a civilizáció, mint megbetegítő tényező, hogyan ragadható meg? A civilizáció mely aspektusa az, amely a betegségekért felelős? A sűrű népesség? A mesterséges anyagok és a szennyezett környezet? Mind lehetséges. Én azonban a kutatások alapján úgy vélem, hogy a civilizáció megbetegítő hatásának a fő csapása a táplálkozás és a nap kerülése.

Sokan megfogalmazták már ezt a "vissza a természethez" elvet, de legtöbbször tudományosan nem megalapozottan, hanem inkább csak érzelmi alapon. A legtöbb nosztalgikus irányzat ősinek a pár száz, maximum egy-két ezer éves életmódot tekinti, ami bizonyára jobb, mint a mai életmódunk, de nem elvileg más.

Ami ma a reformtáplálkozásban a modern életformára válaszként született, az mélyen magában hordozza lenyomatként a 20. századi nyugati étrendet. Nem szakít vele, hanem csak megreformálja. A barna cukor semmivel nem egészségesebb, mint a fehér cukor, az ember alig ötszáz éve ismeri a cukrot. A teljes kiőrlésű gabona csak hajszállal jobb, mint a finomított fehér liszt. A gabonafogyasztás igazi ellentétje a gabona nem fogyasztása. Az evolúció során az ember évmilliókig egyáltalán nem élt gabonával. Hasonlóképen, a hidegen sajtolt olajak némiképp egészségesebbek, mint a transzzsírokkal szennyezett hidrogénezett sütőolajak, de valójában a "reformolaj" csak ugyanúgy omega-6 túlfogyasztást jelent, mint a modern táplálkozás általában. A táplálkozás igazi reformjának nem a nyugati étrendből kell kiindulnia, hanem abból, hogyan táplálkoztak őseink, mire adaptálódtunk évmilliók alatt.

A táplálkozás megreformálásához modellként itt vannak a természeti népek. Bár a civilizáció csápjai lassan őket is elérik, ahol még háborítatlanul élik hagyományos életüket, ott ismeretlenek a civilizációs betegségek, mint szívbetegség, rák, autoimmun betegségek.

Az evolúciós orvoslás és evolúciós táplálkozástudomány az ő tanulmányozásukkal többet tud meg az emberi szervezet egészséges működéséről, mint az orvostudományi kutatások együttvéve.

Aki kicsit is beleássa magát az orvostudományi kutatásokba, megdöbbenve tapasztalhatja azt a hihetetlen technikai és elméleti tudást, amellyel molekuláris szintig lejutva képesek a kutatók elemezni az emberi szervezet működését. A gond csak az, hogy minél mélyebbre jut valaki a test működésének megértésében, annál inkább szem elől téveszti a globálisabb keretek fontosságát. A nyugati táplálkozás paradigmáját a modern orvostudományi kutatások alapvetően soha nem vizsgálták, és nem kérdőjelezték meg. Öröktől adottnak tekintették az ember kialakult étrendjét, és a civilizációs betegségek okát maximum az arányok eltolódásában keresték. Ahogy egy kutató találóan megfogalmazta: ha mindenki dohányozna, azt gondolnánk, a tüdőrákot valami genetikai eltérés okozza. Mert a dohányzás olyan természetes volna, hogy senki nem vizsgálná, vajon mi lenne, ha nem dohányoznánk. Így vagyunk a nyugati táplálkozással is. A kutatások fő irányát meghatározó paradigma meg sem kockáztatja, hogy firtassa a gabonafélék fogyasztásának egészségességét. A gabonafogyasztás olyan, mintha mindenki dohányozna.

Az egész megkérdőjelezése helyett maradt az összetevők arányaiban keresni a baj gyökerét. Sok zsír? Sok só? Sok UV sugárzás? A részkérdésekben való elmerülés vezetett az orvostudomány egyik legnagyobb tévedéséhez, a koleszterinhipotézishez, ami teljesen átalakította az egész nyugati világ gondolkodását és orvoslását - minden eredmény nélkül.

Ha végigtekintünk az orvosláson, akkor azt látjuk, hogy a meghatározó szemléletet az jelenti, hogy a betegség a beteg emberben bekövetkezett elváltozás következménye, vagyis a betegségért az egyén genetikai vagy egyéb okokból kialakult sérülékenysége hibáztatható. Ez a szemlélet abból indul ki, hogy vannak az egészséges és vannak a beteg emberek, a határvonal köztük élesen meghúzható. Ez a szemlélet magában hordozza azt is, hogy nem a táplálkozással van alapvetően baj, hanem azzal, hogy egyesek az egészséges táplálkozásra betegséggel reagálnak. Lehet tehát vizsgálni a szénhidrát-anyagcsere zavarát, de nem merül fel az, hogy a szénhidrátfogyasztás maga a probléma. Lehet konkrét ételek és vegyületek rákkeltő hatását vizsgálni, de nem merül fel, hogy a nyugati étrend és a melanoma kockázat miatti napfénykerülés egészében rákkeltő. Lehet az autoimmun betegségeket molekuláris szintig kikutatni, de komolyan nem merül fel, hogy a nyugati táplálkozás két nagy alapegysége, a gabonafélék és a tejtermékek fogyasztása a bűnös. Ha a táplálkozással minden rendben van, csak a beteg egyén reagál rá kórosan, akkor a gyógyítás azt jelenti, hogy adjuk neki továbbra is ugyanazt, csak segítsünk gyógyszerekkel neki, hogy fel tudja dolgozni a "normál" táplálékot. Ezért nem merült fel, hogy a szívbetegségjárványt nem a zsír, hanem a szénhidrátok okozzák, ezért nem merült fel, hogy a cukorbetegség valójában normális reakció egy megbetegítő étrendre, és ezért nem merült fel - hogy egy apró, de sokaknak mégis súlyos problémát is említsek - hogy az akne összefügghet a táplálkozással. A csillagászat, a fizika, a biológia megrekedt volna a világ megértésében, ha nem söpri félre a régi paradigmát a heliocentrikus világkép, a relativitáselmélet és kvantummechanika és az evolúciós teória. Az orvoslás új paradigmája az emberi táplálkozás új szemléletére kell épüljön.

Az új paradigma szellemében azt mondhatjuk, hogy a nyugati étrend alapvetően idegen az emberi szervezet működésétől, következésképen ez az étrend eredendően megbetegítő. Ez azt jelenti, hogy a civilizációban az életkor előrehaladtával valójában mindenki megbetegszik, csak van, aki súlyosabban, ők a régi paradigmában "a" betegek, míg a többséggel csak lassan végez a nyugati táplálkozás. Ők azok, akik "öregszenek". A természeti népek vagy a százévesek vizsgálatából tudjuk, hogy a magas vérnyomás, a romló cukorháztartás, az érelmeszesedés, a csontritkulás nem a korral jár, hanem a megbetegítő étrend kumulatív hatása. Ez a könyv sokéves gondolkodás és vizsgálódás terméke. A világon rengeteg felvilágosult gondolkodású kutató van, aki már egy új paradigmát képvisel. Ez a könyv rengeteget merített az ő munkásságukból. Minden paradigma ideológiai sajátosságokkal is bír, vagyis adott korban nem pusztán tudományos érvek, hanem érdekek hálózata tartja fenn. Különösen igaz ez a nyugati táplálkozás paradigmára, amelyet a hatalmas tőkeerőt képviselő élelmiszeripar, és a táplálkozásból eredő megbetegedések kezelésére gyógyszereket kifejlesztő gyógyszeripar tart életben. A paradigma fenntartásának érdekében a két iparág, de különösen a gyógyszeripar, rendkívül szoros, szimbiotikus kapcsolatot épített ki az orvoslással. Ez a kapcsolat mára olyan szorossá vált, hogy az orvostudomány elveszítette függetlenségét. Az orvostudományi elméletek sikerességét ma már nem a magyarázó elv jelenti, hanem hogy mennyire illeszkedik a gyógyszeripar érdekeihez. Ilyen légkörben az általam idézett kutatók egyfajta megtűrt tudományos partizánok, akik addig végezhetik a dolgukat, míg túlságosan meg nem sértik az uralkodó paradigmát életben tartók érdekeit. A könyvben talál majd példákat erre is, de élő példaként említhetném akár magamat is. Kutatói állásomba került az, hogy nyilvánosan hirdettem az antidepresszánsok hatástalanságát és öngyilkosságfokozó hatását. Akinek a tudományos igazság fontosabb, annak ilyesmire mindig számítani kell.


Forrás: http://szendigabor.freeblog.hu/

2010. január 27., szerda


A pénz akár elég is lehetne az egészségügyben

Áll a bál az egészségügy finanszírozása körül. Olyannyira, hogy a már évek óta szitokszó kategóriába tartozó "reform" kifejezést is elkezdték emlegetni néhányan, mint egy szükséges eszközt a jelenlegi helyzet megoldására. Szemben azonban azzal, amit számos érdekelt hangoztat, nem kell még több forrás a hazai egészségügybe. Magyarország ugyanis megfelelő mennyiségű pénzt költ a szektorra, pontosan annyit, amennyit fejlettsége alapján megengedhet magának. Probléma nem a rendelkezésre álló források mennyiségével van, hanem azok felhasználási módjával, vagyis a rendszer hatékonyságával. A vonatkozó közéleti diskurzust az vinné előre, ha arról esne szó, hogyan lehetne az amúgy elegendő finanszírozási forrást jobban, hatékonyabban elkölteni - véli Macher Flóra, az Oriens munkatársa.

A szerző írását - ami egyben vitaindítónak is tekinthető - az alábbiakban változatlan formában közöljük. A szakértői hozzászólásokat a témában a portfolio@portfolio.hu címre várjuk.


Nem költünk keveset egészségügyre: annyit költünk, amennyit a pénztárcánk megenged

Önmagában igaz az állítás, hogy 2006-óta Magyarország egyre kevesebbet költ egészségügyre. Azonban azt a tényt is az állítás mellé kell tenni, hogy hazánk 2006-ig sokkal többet költött egészségügyre, mint amennyi az ország fejlettsége alapján indokolt lett volna. Az alábbi ábra egyes pontjai a négy visegrádi ország 2002-2007 közötti egészségügyi kiadása és GDP-je közötti összefüggést mutatják egy főre vetítve. Látható, hogy a csehek és a lengyelek mindvégig a fejlettségüknek megfelelő, vagy az alatti szinten tudták tartani a költésüket, a szlovákokkal pedig 2007-re egy kicsit elszaladt a ló. Magyarország 2002-2006 között folyamatosan tovább nyújtózkodott, mint ameddig a takarója ért és végre 2007-ben történt meg az a korrekció, amely visszaterelte hazánkat a fejlettségének megfelelő költési szintre.


Úgy tűnik, csak nagyon lassan vagyunk hajlandóak szembesülni azzal, hogy Magyarország mostanra szegényebb, mint Csehország és Szlovákia és emiatt nálunk kevesebb jut egészségügyre is. Õk 1.626 (CZ) és 1.555 (SK) dollárt költöttek egy főre vetítve 2007-ben, míg mi csak 1.388 dollárt. Azonban ezeknek az országoknak a GDP-je mostanra magasabb, mint hazánké (CZ: 24.027 és SK: 20.079 per fő 2007-ben, míg HU: 18.799). Az a szomorú helyzet, hogy szegényebb ország vagyunk és emiatt alacsonyabb egészségügyi kiadásokat engedhetünk meg magunknak.

A helyes megállapítás tehát a magyar egészségügyi ráfordításokkal kapcsolatban az, hogy kevesebbet költünk, mint régen, de nem keveset.

Másoknál sokkal többet költünk és mégis sokkal betegebbek vagyunk

2007-ben hazánk egy főre eső egészségügyi kiadása 1.388 dollár volt, Lengyelországé pedig 1.035 dollár, vagyis a magyar 75%-a. Az alacsonyabb forrásból azonban lényegesen jobb egészségügyi eredményeket produkáltak, mint mi. Például a lengyel nők születéskor várható élettartama 2,4 évvel, a férfiaké pedig 1,8 évvel hosszabb volt 2007-ben, mint magyar társaiké. Továbbá a legtöbb betegségtípusban több beteget tudunk felmutatni 1.000 főre vetítve, mint a lengyelek, legyen az rosszindulatú daganatos, idegrendszeri vagy légzőrendszeri megbetegedés. Nyilvánvaló, hogy a magyar rendszer drámaian hatékonytalanabb, mint a lengyel - ami pedig meg sem közelíti Európa élvonalát.

Az egészségügyünkből úgy folyik el a pénz, mint egy lyukas tankú autóból

A magyar egészségügyi rendszerből úgy folyik el a pénz, mint egy lyukas tankú autóból, és emiatt kórházak vannak csődben, orvosok menekülnek el, a lakosság pedig általánosságban elégedetlen.

Mi lenne ennek a megfelelő kezelési módja? Nem az, amit sok helyről hallani lehet, hogy hirtelenjében növeljük meg az egészségügy forrásait az adófizetők terhére. A lyukas tankú autóba sem érdemes több benzint tölteni, hanem először a tankot kell megfoltozni. A hazai egészségügybe sem szabad hipp-hopp még több adófizetői pénzt beletolni (és mellesleg nem is nagyon van miből). Elsődlegesen a rendszer hatékonyságát kell megjavítani. Aztán majd egy jól működő rendszerre érdemes lesz több pénzt szánni, hiszen akkor annak a többletforrásnak várhatóan már eredményoldali hatása is lesz.

Elsődlegesen arra kell választ keresni, hogy mi a jelenlegi alacsony hatékonyság oka. Melyek azok a területek, ahol tudnánk javítani a rendszer működésén, pénzt spórolni és azt a forráshiányos területekre átcsoportosítani. Magyarul, hol folyik el a rendszerből a pénz.

Hol folyik el a pénz az egészségügyből?

Ehhez érdemes szisztematikusan sorra venni, hogy milyen célú kiadásai merülnek fel a szektornak és ezek közül hol történik pénzelfolyás. Érdemes rápillantani az OECD vagy az Eurostat által publikált egészségügyi célok alapján megbontott kiadási adatokra.

Az alábbi elemzés a magyar egészségügyi kiadási szerkezetet két ország kiadási szerkezetével veti össze: a franciával, amely akár követendő mintaként szolgálhat, hiszen rendszerét az Egészségügyi Világszervezet többször a világ legjobbjának kiáltotta ki, illetve a csehországival, amelynek egészségügye hasonló fejlődési folyamaton ment végig, mint a magyar.

Az ábra bal oldali oszlopában az látható, hogy az OECD szerint milyen tételekből épült fel az egy főre eső egészségügyi kiadás 2006-ban Magyarországon. Az ábra másik két oszlopa pedig azt mutatja, hogy ha nem a 2006-os magyar kiadási szerkezet szerint bontanánk meg a 2006-os magyar kiadásokat, hanem a francia (középső diagram) vagy a cseh (jobb oldali diagram) arányok szerint, akkor az egyes célokra mennyivel kellene többet (+) vagy kevesebbet (-) költenünk.


Két fontos következtetés látszik az ábrából. Az egyik az, hogy akár a fejlett Franciaországhoz, akár a velünk anno egy startvonalról induló Csehországhoz hasonlítjuk a magyar egészségügy kiadási szerkezetét, az eredmények nagyon hasonlóak. Ez persze azt is jelenti, hogy a csehek kiadási szerkezete közelebb áll az egyértelműen fejlettnek tekinthető franciákéhoz, mint a miénkhez.

Az ábra másik üzenete pedig az, hogy az egészségügyünk kiadási szerkezete több helyen is problémás. Jól látszik, hogy a kiadások nagy részét jelentő két területen - a gyógyító beavatkozások, rehabilitáció és a járóbetegeknek nyújtott egészségügyi termékek esetében - nem megfelelő a kiadásaink szintje. Gyógyításra nagyon keveset, miközben az egészségügyi termékekre rettentő sokat költünk. Ezt a két területet érdemes részletesebben tárgyalni:

1. Keveset költünk gyógyításra. Ha a francia kiadási szerkezetet követné a magyar, akkor 113 dollárral, ha a csehet, 140 dollárral kellene többet költenünk évente gyógyító beavatkozásra és rehabilitációra minden egyes magyar lakos után. Ez azt jelenti, hogy ennek a területnek a jelenleginél kb. 17-21%-kal magasabb indokolt forrásigénye van. A teljes egészségügyi büdzsére lefordítva ez kb. 200-250 milliárd Ft-os többlet kiadást jelentene ezen a területen.

Ha még mélyebbre ásunk a számokban, akkor az is világos, hogy elsősorban a fekvőbeteg, vagyis a kórházi ellátás az, ahonnan hiányzik a pénz. Ez világos magyarázatot ad arra, hogy miért vannak a kórházak a csőd szélén és miért kell rendszeresen többletfinanszírozásért könyörögniük az igazgatóknak, akár az éhségsztrájkkal való fenyegetéssel is. És mivel nem jut elég pénz, mi a logikus válaszuk: leépítik az ellátási színvonalat, hogy spórolnak. Ezért halljuk azt a tévéből és a rádióból, hogy például a beleket mostantól nem géppel, hanem kézzel varrják össze több kórházban a műtét során...

2. A járóbetegek által vásárolt egészségügyi termékek kiadási szintje nagyon magas. A francia kiadási szerkezet alapján 211 dollárral, a cseh alapján 129 dollárral kellene kevesebbet költenünk járóbetegek által vásárolt egészségügyi termékekre. Ez 24-40%-os kiadáscsökkentést jelentene ezen a területen, amely jórészt fedezné is a gyógyításhoz szükséges fent említett többlet forrásigényt.

Ebbe a felfújt költség-kategóriába tartoznak a gyógyászati segédeszközök és a gyógyszerek. A gyógyászati segédeszközök piaca egy meghatározó piaci szereplő nem nyilvános nyilatkozata szerint az egyik legkorruptabb ága az egészségügynek.
A kevéssé transzparens és piacitól távoli megoldások a gyógyszerkiadásainkat is érintik. Magyarországon szállóigévé vált az "erős gyógyszerlobbi" kifejezés, és a számok azt mutatják, hogy jó okkal. 2006-ban a magyar egészségügyi kiadásoknak 33%-a ment el gyógyszerre (a lakossági kiadás és OEP gyógyszertámogatás összege). Ez az érték más EU tagállamokban 15% körül van.

Természetesen ahhoz, hogy az egyes költségkategóriák közötti átcsoportosítást meg lehessen valósítani, valamennyi szereplő ösztönzőit meg kellene változtatni és az ellenőrző folyamatok tekintetében is komoly előrelépés lenne szükséges.

Az átkozott pénz

Az egészségügyünk problémáinak rövid távú megoldásához elsősorban nem többletforrásra van szükség, hanem a rendelkezésre álló pénz sokkal okosabb felhasználására - a diskurzusnak ma ezen utóbbi témának hogyanjáról kellene szólnia.

A jó hír ugyanis az, hogy már a jelenleg rendelkezésre álló tőkéből is létre lehetne hozni egy sokkal jobban működő rendszert, ha a kiadások szerkezete egészségesebb lenne. Arra kell tehát szánnunk a következő pár évet, hogy a jelenlegi rendszer hibáit megfoltozzuk, kialakítsunk egy sokkal racionálisabb, hatékonyabb és jobb eredményeket produkáló egészségügyet, amiből nem elfolyik a pénz, hanem ami idevonzza a tőkét.

Macher Flóra
az Oriens munkatársa


http://www.portfolio.hu/cikkek.tdp?k=3&i=127212

2010. január 26., kedd


SAJÁT MAMELUK KATEGÓRIA

Itt is köszönetet kell mondjak az OTH-nak, hogy teljesen érthetetlen és indokolatlan etikai eljárásának kezdeményezésével ráirányította a figyelmemet erre a trágyadombra, ami messziről bűzlik ugyan, de már annyira megszokta mindenki, aki régebben kapirgál rajta, hogy fel sem tűnt nekik az alapvető ellentmondások tömkelege, és szaga.:-)

Végezetül egy eléggé meglepő időutazás a fentiek ismeretében, egyenesen az EüM. honlapjáról.:-)

Tervezet április 13.

Az egészségügyi miniszter

........................../2007. (.......) EüM rendelete

az egészségügyi dolgozók rendtartásáról


Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény ( a továbbiakban: Eütv.) 247. §-a (2) bekezdésének l) pontjában foglalt felhatalmazás alapján, továbbá az egészségügyi miniszter feladat- és hatásköréről szóló 161/2006. (VII.28.) Korm. rendelet 1. §-ának b) pontjában megállapított feladatkörömben eljárva – figyelemmel az Eütv. 140/A. §-ának (5) bekezdésében foglaltakra – a következőket rendelem el:

1. §

Az egészségügyi dolgozók rendtartására vonatkozó szabályokat jóváhagyom és a rendelet melléklete szerinti tartalommal közzéteszem.

2. §

Ez a rendelet 2007. május..........-én lép hatályba, ezzel egyidejűleg az egészségügyi dolgozók rendtartásáról szóló 11/1972. (VI. 30. ) EüM rendelet, továbbá annak módosításáról szóló 14/2003. (IV.9.) ESzCsM rendelet hatályát veszti.

Indoklás

A tervezet az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény ( Eütv.) 247. §-a (2) bekezdésének l) pontjában foglalt felhatalmazás alapján készült, mely szerint az egészségügyi dolgozók rendtartására vonatkozó részletes szabályokat az egészségügyi miniszter rendeletben állapítja meg.

Az egészségügyi dolgozókra kiterjedő szakmai-etikai szabályzatot (Rendtartás) az Országos Etikai Tanács határozza meg és minősített többséggel fogadja el.Az egészségügyi miniszter jóváhagyási jogosultsággal rendelkezik. [ Eütv. 140/A. § (5) bek.]


A tervezet melléklete tartalmazza azokat az etikai szabályokat, amelynek vétkes megszegése esetén az Eütv.-ben meghatározott szervek ( MET, OET, egészségügyben működő szakmai kamarák etikai szervei) eljárnak. A normaszöveg csak a jóváhagyásról és a rendelet közzétételéről rendelkezik, továbbá hatályon kívül helyezi az 1972-ben alkotott, e tárgyban elavult szabályozást tartalmazó 11/1972. (VI. 30. ) EüM rendeletet.

A tervezetet szakmai szempontból egyeztettük az Egészségügyi Tudományos Tanáccsal, az MTA Orvosi Tudományok Osztályával, és a MOTESZ Orvosi Etikai és Társadalmi Bizottságával. Az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium álláspontjához igazodva az Eütv. készülő módosításában jelennek majd meg azok a rendelkezések, amelyek az etikai eljárás pontosítására szolgálnak.

Érdemes felfigyelni arra a tényre, hogy a felsorolt egyeztető szerveknek szinte semmi gyakorlati ismeretük nincs a mindennapi orvosi munka etikai vonatkozásairól, viszont anyagilag, vagy szakmai felügyeleti vonatkozásban kormányzati függőségben vannak.

A saját mameluk kategória.

http://giulio.freeblog.hu/

2010. január 24., vasárnap


Boszorkánypróba, ma!

2010 jan 19

Ha az ördöngős hatóság elhatározza, hogy elveszejt valakit, akkor meg is teszi. Ha egy nőről gonoszul kiagyalták, hogy boszorkány, öt percre a víz alá nyomták. Ha túlélte, az bizonyítja, hogy boszorkány, tehát meg kell égetni. Ha nem élte túl -sajnálkoztak. A kiszemelt áldozatnak esélye sem volt.

Gyilkol a korbácstörvény

Az ördöngős egészségügyi vezetés elhatározta és jogszabályba öntötte, hogy évente elveszejt néhány száz orvost a többiek megfélemlítésére. A korbácsrendelet negyedévenként - az OEP elképzelései szerint - drágán gyógyító dokotorokat rangsorolja és bünteti továbbképzéssel. Az egy napi terápiás költség alapján számolva a négy terápiás csoportban a betegeire legtöbbet költő 181 orvost büntetésből saját pénzükön továbbképzésre kötelezték, amit a büntetést kiagyaló Pénztár szervez a számukra.

Ebben az a lélegzetelállítóan megdöbbentő, hogy ahogyan egy láncnak kell, hogy legyen első láncszeme, az orvosok sorában is mindig kerül az első pár száz helyre is valaki. A rendszeres büntetés és megfélemlítés garantált. Csakúgy, mint az orvosokat büntető keretlegények rendszeres, éves bevétele. Krisztus ruháin is az őt keresztre feszítő római katonák osztoztak. Ez az ő bevételük volt. Itt ma azonban nem az orvost ölik meg.

Betegek tömegei fognak ok nélkül, elkerülhető halállal meghalni, akik a korbácstörvény miatt nem kapják meg a bölcs, emberbarát tudomány által kifejlesztett, megfelelő, elérhető gyógyszereket.

Michelangelot is bizonyosan továbbképzésre küldené az OEP, mert a sixtusi kápolnában drágább festéket használt fel, mint egy átlagos római bérháznál szokás.

Civil kontrollt az OEP fölé!

Petőfi azt javasolta, hogy amikor még kér a nép, most adjatok neki! . Mi is most még csak javasoljuk, kérjük, hogy az OEP tevékenységét a munkáltatók, a munkavállalók, a betegképviselet és az orvosi érdekvédelem terén működő, egy-egy nagy taglétszámú, országos civil szervezetből létrehozott kis létszámú, ütőképes csapat ellenőrizze. Ez felel meg Európának, a minden fondorkodás ellenére is még ma is világszínvonalú magyar orvoslásnak, a betegek érdekének, az esélyegyenlőségnek. -- irja a A Magyarországi Praktizáló Orvosok Szövetsége (MAPOSZ) orvos-auditor, elnöke dr. Kollai Balázs,.



Életveszélyben

2010. január 23.

Vannak sorsfordító pillanatok egy ország életében, amelyek előtt elengedhetetlen a részletekbe menő számvetés. A modern kori társadalmi betegségeink miatt kialakult válság ilyen sorsfordító pillanat: veszély, de egyben lehetőség is a megújulásra. Az átfogó stratégia fontos eleme az egészségügy, hiszen korán haló, beteg és boldogtalan emberekkel nem lehet sikeres társadalmat építeni. Az egészségügy irányításának utóbbi három éve szomorú példája mindazoknak az általános problémáknak, amelyeket a magyar látlelet írói megfogalmaztak.

Túlélési stratégiák

Talán kevesen tudják, de az államszocialista egészségügy átalakítását az tette lehetővé, hogy a főbb irányokban hallgatólagos egyetértés volt a meghatározó politikai erők között. Az egységes társadalmi egészségbiztosítással, az egyedi azonosítókra épülő teljesítményjelentési rendszerrel, valamint a köztulajdonú egészségügyi szolgáltatókkal Magyarország olyan rendszer alapjait rakta le, amely hibái ellenére működött, túlélte a Bokros-csomag forráskivonását, és továbbfejleszthető volt. Sőt ígéretes kezdeményezések is indultak az egészségügyet mindenütt jellemző hatékonysági problémák egyedülállóan szellemes kezelésére. (A magyar nemcsak szép, hanem kreatív is!)

Ezt a kétségtelenül további finomításra szoruló, de működő rendszert forgatta fel gyökerestől a Molnár Lajos és Horváth Ágnes nevével fémjelzett viharos időszak. A konvergenciaprogram árnyékában áterőszakolt, átgondolatlan kapacitásleépítés hosszú évtizedek alatt kialakult szakmai együttműködéseket, bejáratott betegutakat zilált szét, nemzetközileg is elismert szakmai műhelyeket tett tönkre, és kiváló orvosokat üldözött külföldre.

Állandósultak a hosszú várólisták, megszokottá vált a hiányos ellátás, a betegek intézmények közötti tologatása, a felelősség áthárítása. Az európai viszonylatban nagyon magasnak számító, majd 30 százalékot kitevő közvetlen lakossági terheket a gyógyszertámogatások csökkentésével, a vizitdíj és a kórházi napidíj bevezetésével tovább növelték. A gyógyszer-kiskereskedelem liberalizációjával, forráskivonással, az árak és a támogatások gyakori változtatásával családi vállalkozásként működő patikákat lehetetlenítettek el, sodortak csődbe. A betegeknek bizonytalanná vált a megszokott gyógyszerhez jutás, a patikusok körében pedig megjelentek a kényszer legitimálta, hálapénz típusú túlélési stratégiák. Az egyértelmű nemzetközi tapasztalatok, bizonyítékok ellenére tervbe vették a társadalombiztosítás funkcionális privatizációját, a magánbiztosítók versenyétől várva az ellátás színvonalemelését. Lemásolták és áterőltették a törvényhozáson a magyar viszonyoktól idegen, kevéssé hatékony, nagyon nehezen működtethető külföldi modellt - miközben megszüntették a magyar sajátosságokra építő, innovatív metódust. (Mi túl kicsik és jelentéktelenek vagyunk ahhoz, hogy valami újat találjunk ki?) A kezdeményezés a társadalmi ellenállás és a népszavazás miatt megbukott ugyan, de nem lehetünk elégedettek. Itt maradt egy irányítás nélkül sodródó, szétzilált és leépülő rendszer, amelyben világos stratégia nélkül elfolynak az egyetlen kitörési pontot jelentő uniós pénzek.

Piacfetisiszták tévúton

A kétségbeejtő örökség súlyosabb része azonban nem is az anyagi, hanem a lelki, szellemi kár, a valóban szükséges átalakításokhoz a politikai mozgástér beszűkülése. A félresikerült, félbemaradt reform végleg kiölte az egészségügyi dolgozókból a változásokba vetett bizalmat, az alkotókedvet és energiát, a reményt arra, hogy egyszer másként is lehet majd. Érthető, hogy ebben a bizonytalan helyzetben hiteltelenné (sőt irrelevánssá) vált minden távoli ígéret, pedig most nagy szükség lenne a ciklusokon átívelő, hosszú távú társadalmi megállapodásokra. (Ha például 1990-től évente reálértékben csak öt százalékkal nőtt volna az orvosok fizetése, mára már több mint két és félszer annyit keresnének.) Egy minden tekintetben megújult, a valódi értékeket rehabilitáló, a jó teljesítményt minden beteg számára egyformán nyújtó és az orvosok, ápolók munkáját bőkezűen elismerő rendszer megteremtése nem néhány éves feladat.

Az orvostudományban trivialitás, hogy a jó kórisme a sikeres gyógykezelés alapja, de az is, hogy jobb a bajt megelőzni, mint kezelni. Az elmúlt időszak történései elég alapot szolgáltatnak arra, hogy a magyar egészségügy jövőjéről szóló szakértői diskurzusokban végre ne a piac legyen a döntő, és ne a magántulajdon mindenhatóságában hívő közgazdászok maroknyi csoportja legyen a szalonképes, az árnyaltabban gondolkodó többség pedig a kirekesztett furcsa csodabogár.

A piacfetisiszta álláspontok fő hibája, hogy ideológiai alapon céllá nemesítik a piac intézményét (nem cél a piac, csak egy eszköz az egyéni és társadalmi célok elérésében), de nem fogadhatók el kritikátlanul a világgazdasági válság árnyékában divatossá vált piacgyalázó álláspontok sem. A megoldás kulcsa a piac működési mechanizmusainak és keretfeltételeinek körültekintő elemzése, a társadalmi céloknak megfelelő, hasznos működés korlátainak felismerése. A piac nem nyújt semmit, ami nem kifizetődő, és ami nem "termékesíthető". Nem tudja megakadályozni a hiány kialakulását, a természeti erőforrások mértéktelen felélését, a környezetpusztítást, a fajok kihalását, népek és kultúrák eltűnését. A versenyben kíméletlenül lemaradnak a testi és szellemi fogyatékosok, a gyenge elhullik. A piac nem gondolkodik generációs távlatokban, és nem tesz különbséget a visszafordítható és a visszafordíthatatlan változások között. Nagy bajban lennénk, ha az emberiség túlélése csak a piacon múlna. Ám mégis remek intézmény, mert az emberek egyéni alkotókedvére, kreativitására és szorgalmára építve, ezeket ösztönözve, lehetővé teszi a munkamegosztásból származó hatalmas fejlődési lehetőségek kiaknázását, a szükséges együttműködés koordinációs költségeinek minimalizálása mellett. Ha azonban a megbízó és a megbízott, a közösség és az egyén érdekei nem esnek egybe, a piac elszabadulása - erős közösségi szabályozás, illetve értékalapú, egyéni kötelességtudat hiányában - katasztrofális következményekhez vezet.

"Nemkívánatos" betegek

Meggyőződésem, hogy a három pillér - ösztönzés, ellenőrzés, kötelességtudat - átgondolt együttes alkalmazása hozhat csak sikert az egészségügy újjáépítésében. Miért ne bátorítsuk például a szolgáltatók közötti versenyt, ha ez jobb teljesítményre ösztönzi őket, és választási lehetőséget ad a betegeknek. De miért kellene erőltetnünk a biztosítók közötti versenyt, ha ez feleslegesen von el pénzt a betegellátásból, ugyanakkor lehetőséget teremt számukra a nemkívánatos ügyfelektől való megszabadulásra. Miért ne adjunk nagyobb szabadságot az intézmények vezetőinek, ha ezáltal képesek lesznek hatékonyabban gazdálkodni a szűkös forrásokkal. De miért is erőltessük a kórházak privatizációját, ha tudjuk, hogy a köztulajdonban lévő intézmények is reagálnak a finanszírozási ösztönzőkre. Miért ne gyomláljuk ki a felesleges és senki által soha be nem tartott szabályokat a rendszerből, ha ez segíti a kiszámíthatóságot és az átláthatóságot - vagy talán éppen az volt a cél, hogy ezeket kellő pillanatban előrángatva, a jussukat jogosan követelő orvosokat és ápolókat sakkban lehessen tartani? Jobbágyi Gáborral egyetértve: kevés, értelmes, átlátható és kiszámítható szabályozásra van szükség - az egészségügyben is. Miért ne töröljük el a senki által soha fel nem használt, értelmetlen adatszolgáltatási kötelezettségeket, ha ezáltal több idő jut a betegek ellátására. Miért ne kaphatna magas szintű állami kitüntetést az embertelen körülmények között is helytálló nővér, az esküjéhez hű, lelkiismeretes orvos vagy éppen a tíz gyermeket tisztességgel felnevelő családanya.

Az egészségügy megújítása elképzelhetetlen annak a tágabb társadalmi közegnek a megújítása nélkül, amelyben él és működik. Hiába a jól megtervezett, hatékony rendszer, ha nem lesznek, akik működtetik, akik igénybe veszik, akik finanszírozzák. Talán még megfordíthatók az aggasztó trendek, leleplezhető az antivallás valódi természete. De ehhez minden jóérzésű ember összefogására szükség lesz.

Gaál Péter, egyetemi adjunktus


2010. január 23., szombat


írta: Giulio

Dr. Benoist György, Országos Etikai Tanács tagja szerint a miniszter az új jogszabály kihirdetésével törvényt is sértett, mivel azt minősített többséggel az Országos Etikai Tanácsnak kellett volna elfogadnia. A tárca sajtóosztálya viszont azt közölte, hogy az etikai tanács hónapok óta nem készül el a saját működési rendjével, illetve az etikai eljárási renddel, így nem várhattak tovább. "

2007-07-07 08:41
Forrás: Népszabadság

"Az Országos Etikai Tanács lapzártánk után, június 4-én tartja következô ülését;ezen második alkalommal vesz részt a teljes testület.

Szabó Sándor szerint ugyanis „a munkát kezdetben rendkívül rosszul szervezte az ÁNTSZ. A helyzet válságos, júniustól ugyanis a rendtartás alapján kellene etikai ügyekben eljárni, és egyes hírek szerint a rendtartás már nyomdában van – anélkül, hogy az Országos Etikai Tanács elfogadta volna. "

MEDICAL TRIBUNE 2007. JÚNIUS 7.

Köbli Anikó írása


*****

A fenti írásokból, és egyéb, több helyen is olvasható jogi/etikai sajtó-elemzésből, sőt a minisztérium jogászainak megnyilvánulásaiból is következik, hogy

már 2007-ben nyilvánvaló volt az OET megalakulásának, a Rendtartás megalkotásának, és a 30/2007-es EüM. rendelet kihirdetésének a jogellenes volta, de odáig senki nem jutott el, hogy ezt a törvénytelenséget megszüntesse.

Nyilván mindenki szeretett volna már fizetést kapni a munkáért, ezért "elfeledkeztek" azokról az apróságokról, amik azért elég súlyosak ahhoz, hogy akár a Rendtartás közjogi érvénytelenségét is eredményezhessék. Az OET, a MOK-kal ellentétben nem tagdíjakból végzi tevékenységét, hanem évi 50 millió forintos költségvetésből gazdálkodhat. Tehát nem ingyen kefélik el a kollégáikat.:-)

Az általam most kezdeményezett eljárásban valamennyi, az ügyben keletkezett hivatalos iratot meg fogjuk vizsgáltatni az ügyészséggel, mert véleményem szerint az OET jogszerűen soha nem is létezett, az elmúlt másfél év alatt végzett munkája semmis, a jogalkotás egész folyamata a minisztérium részéről is súlyosan jogsértő volt. Remélem a sok bába, akik között elveszett a gyerek, nem vetemedik még arra is, hogy visszamenőlegesen okiratokat hamisítsanak, bár ezt is el tudom képzelni bárkiről ilyen előzmények után. Érthetetlen, hogy a sok "etikus" résztvevő hogyan vehetett részt egy ennyire nyilvánvalóan törvénysértő tevékenységben, és mindezek után hogyan volt merszük etikai kérdésekben eljárni, mintha maga a törvénytelen szerv, és a törvénytelen létrehozás összeegyeztethető lenne az etikával.

Törvénysértő etikusok.:-) ....Szép kis társaság. Végül egy rövid részlet egy hivatalos levélből:

Ez a legszebb az egészben, hiszen a levélből kiderül, hogy a május végén megalakult OET tájékoztatta a minisztert arról, hogy a NÉLKÜLÜK elfogadott Rendtartással nem értenek egyet, holott ennek a szövegét nekik kellett volna megalkotni, és ezek után a miniszternek azt kihirdetni. A levélből egyértelműen kiderül, hogy nem ez történt, hanem jogsértő módon a miniszter egy saját gányolt Rendtartást hirdetett ki, lábbal tiporva ezzel egyidőben a törvényt is és az etikát is, ami egy orvos egészségügyi minisztertől mindenképpen tiszteletre méltó aljasság.:-)

Ezek alapján jelenleg is olyan Rendtartás alapján folyik az OET meglehetősen kétséges etikájú tevékenysége, ami jogsértések sorozatán át került kihirdetésre, sosem lett elfogadva, és tartalmilag is egy baromság.:-)

Nos hát, ezért kell az eddig elmaradt vizsgálatokat megkezdeni, és a meggyalázott etikát és jogot legalább megkísérelni rehabilitálni. Vajon mennyire tekinthető legitimnek etikai és jogi szempontból egy olyan társaság, ami ilyen előzmények után 200 ezer egészségügyi dolgozó tevékenységének törvényességét és etikus voltát vizsgálja, és ítéli meg, miközben maguk azok, amik. Vajon ők etikusan dolgoznak egy törvénytelen jogszabály alapján?

Etikátlanok és törvénytelenek. Mindezt saját magukról el is mondják, csak nem veszik észre. Vagy nem zavarja őket. Etikus etikus, jogkövető polgár ilyen körülmények között el sem vállalja a megbízatást, vagy időben feláll és elköszön.

Az OET akár teljes története folytatólagos jogtiprásnak, és etikai vétségnek bizonyulhat. A dolog annyira groteszk, hogy szinte érthetetlen, hogy eddig húzták egyáltalán kényelmetlen kérdések nélkül. Most majd kérdezgetünk.



A Linköpingi Egyetem és a Center for Medical Image Science and Visualization, CMIV Norrköpping (Orvosi Képalkotó és Visualizáló Centrum) kutatói, Anders Persson, Anders Ynnerman és munkatársai nyerték el a 2009-es Athena díjat. (Anders Persson képeit amivel tavaly egy másik díjat nyert, már megmutattam a blogon.)


Az idei díjat egy virtuális boncasztal kifejlesztéséért kapták. Az elhalt testéről a computer tomographia és mágnes kamera által készített képek kombinálásából egy 3 dimenziós képet készítenek. A CT főleg a csontokat, gázokat és idegentesteket mutatja jól, míg a MR a lágyrészekről pl. az agyról, egyéb belső szervekről ad igen nagy felbontású képeket. Ezt a képet viszik át a virtuális boncasztalra, ami nem más mint egy érintőképernyős számítógép (valószínűleg a Microsoft által kifejlesztett Surface-t használják erre a célra - szabszi). A boncasztalba kamerák vannak beépítve amik érzékelik a kéz mozgását. A vizsgáló a kezeit a vizsgálandó testrészek mentén különféleképpen mozgatva, zoomolhat, forgathat, "vághat". Az egész test képtől a belső szervek 0.2 mm-es részletéig minden jól látható. Egyes rétegek "eltávolíthatók" és így haladhatunk a test belseje felé. Az izmokat eltávolítva láthatóvá válnak a csontok, de az is megoldható, hogy pl. csak az erek rajzolódjanak ki.


tovább »



Forrás: http://psycho.blog.hu/

2010. január 20., szerda


New Age és alternatív medicina


A New Age korszak szellemi áramlatai minden esetben valamely gyógyító technikához is kapcsolódnak. Ezek igen sokrétűek, ami újra felveti a hivatalos szabályozás szükségességét.

Lényegét tekintve a New Age az amerikai média teremtménye, mely a 60-as-70-es években jelent meg, s mára afféle világvallássá nőtte ki magát. Követői azt hirdették, hogy a Vízöntő korszakban az emberek spirituálisan felnőtt korba érnek, és túllépve a gazdasági és társadalmi problémán létrejön az új társadalom a szellemi harmónia jegyében.

A New Age különböző spirituális alkultúrák egységét alkotja, melynek elemei például a meditáció, a reinkarnáció, a kristályokkal való gyógyítás, holisztikus egészség stb. A New-Age-hívők jellegzetes tevékenysége, hogy különböző varázstermékeket, például füstölőket, kristályokat vásárolnak, és a rendezvényeket látogatnak, amelyeken előadásokat hallgatnak és jósok és spirituális tanácsadó szolgálatokat vesznek igénybe.

E mozgalom alapjai a különböző korai nyugati ezoterikus vagy okkult hagyományokig nyúlnak vissza, mint például az asztrológia vagy Hermész Triszmegisztosz kultusza, aki a művészet, mágikus varázslás, alkímia és kabala alapjait szolgáltatta. A New Age néhány eleme a 19. századi spiritizmusból ered. A metafizikus mozgalmat és az alternatív gyógymódokat a mesmerizmuson, a transzcendencializmuson és a svedenborgianizmuson keresztül érthetjük meg.

Míg a New Age eredeti célja a nagy vallások szintézise lett volna, valójában azonban a követők számára minden vallás egy tőről fakad, és hitükre többnyire a monoteizmus jellemző, hitük szerint minden egységet alkot a világban. Mohamed, Jézus, Buddha és Lao Ce nagy tanítók voltak, akik azonos spirituális és „beavatási” szinten állnak. A mozgalmat alapvetően idealista, panteista hit vezérli, és a New Age hatására korunkban felerősödött messianisztikus hit is.

E mozgalom, mely a 80-as, 90-es években Amerikában a nagy lendület után a megtorpanni és hanyatlani látszott, most Közép-Európában kapott lendületet újabb hívőserege révén. Ronald Hutton brit történész szerint Európában a heterogén rendszerű „újpogányságnak” 25 millió (!) követője van. A legkülönfélébb mozgalmak persze a mai napig léteznek az Egyesült Államokban is, és ott sok követőjük van. A New Age minden eleméhez kapcsolódik az alternatív medicina; a legkülönbözőbb gyógyító technikák és irányzatok, szerek és eljárások dömpingje érezhetően megváltoztatta az emberek viszonyát a hagyományos orvosláshoz.

Bizonyos területeken az alternatív gyógyászat jelentős előtörését tapasztalhatjuk – ezek közé tartozik ma már a gyermekgyógyászat is.

Egy 2004-ben megjelent átfogó tanulmány kimutatta, hogy a kutatást megelőző három hónapban a gyermekorvosok 87%-ának tettek fel a szülők, illetve a gyermekek különböző, alternatív módszerekre vonatkozó kérdéseket. (Kathi J. Kemper and Karen G. O’Connor: “Pediatricians’ Recommendations for Complementary and Alternative Medical (CAM) Therapies”, Ambulatory Pediatrics 4, no. 6 (November-December 2004): 482-87.)

Az Egyesült Államok gyermekorvosi rendelőiben készült felmérés szerint az előző évben a megkérdezettek egyharmada alkalmazott valamilyen alternatív gyógymódot gyermeke kezelésére. A legnépszerűbbnek a csecsemőmasszázs, a masszázsterápia, a vitaminterápia és a gyógynövény-alapú szerek bizonyultak. (Deborah G. Loman, “The Use of Complementary and Alternative Health Care Practices Among Children,” Journal of Pediatric Health Care 17, no. 2 (March/April 2003): 58-63.)

Égető szükség volna a szerek és gyógymódok orvosi, tudományos kontrolljára, hiszen a hivatalos orvoslás rendkívül szigorú eszköztárral él, s olyan epidemiológiai eszközöket fejlesztett ki, mint amilyen a véletlen besorolásos, kontrollos klinikai vizsgálat, melyek alkalmasak bármelyszer vagy eljárás hatékonyságának és biztonságosságának megítélésére. A tudomány megalkotta a módját, hogyan szerezzen statisztikailag alátámasztott bizonyosságot, mielőtt megítélne egy készítményt.

Az alternatív gyógymódok szabályozása is égető feladata a hazai egészségügyi rendszernek.

Nagy Zsuzsa

Forrás:

http://www.mindentudas.hu/magazin2/20060404egyuj.html




Minden barátság azzal a homályos érzéssel kezdődik, hogy valahol már találkoztunk.
Mintha régen testvérek lettünk volna. Méginkább, mintha ikrek lettünk volna. S ezért a találkozás, csak visztontlátás.
Amikor pedig az ember barátjától elszakad, tudja, hogy ez a távozás csak látszat. Valahol együtt marad vele úgy, ahogy együtt volt vele a találkozás előtt.
( Hamvas Béla)




The Pussycat Dolls - Sway





Egészségügyi reform


Mitől beteg a magyar egészségügy? Világjárvány és helyi kór egyaránt gyötri. Már nem a diagnózisnál kellene tartani, sürgősen a gyógyításhoz kéne látni, mert a fejlett világhoz mért lemaradásunk egyre nő. Orosz Éva közgazdász rendel.


A magyar egészségügy előtt éppúgy tornyosulnak globális meg a nyugati országokéhoz hasonló kihívások, mint sajátosak, és eközben egyszerre kell megküzdenie örökölt meg új problémákkal. De nem kell az hinnünk, hogy a változás kényszere csak a hazai ellátásra nehezedik, mindenütt tart az útkeresés, és mindenütt vannak "egyéni sajátosságok".

Az azonban igaz, hogy a kilencvenes évek óta növekedett lemaradásunk a fejlett országokhoz képest mind az egészségügyre fordított közkiadások, mind a népesség életesélyeit illetően - derül ki Orosz Éva, a neves egészségügyi közgazdász az Esélyben publikált terjedelmes helyzetjelentéséből. Tehát, ha tetszik (ha nem, akkor is), a változtatás kényszere nálunk húsbavágóbb, mint a fejlett országokban.

Az ELTE professzora szélesebb perspektívába helyezi a hazai egészségügy problémáit, mint azt, mondjuk, a Molnár Lajos kontra Mikola István duellumból vagy a vizitdíj-mizériából eddig azonosíthattuk. A világot sújtó egészségügyi egyenlőtlenségről itt most csak annyit, hogy mélyebb, mint a gazdasági. Szemléltetésére egyetlen adat: 2002-ben a 25 legmagasabb GDP-jű ország részesedése a világ népességéből mindössze 16 százalék volt, mégis a világ GDP-jének a 80 százalékát itt állították elő, és a Föld egészségügyi költségeinek a 88 százalékát itt használták föl. A világ maradék 84 százaléknyi népessége osztozott a bolygó GDP-jének 20 százalékán és az egészségügyi kiadások 12 százalékán. Nem csoda, ha a fejlett államokat mindössze 10 százalékkal sújtotta az ún. betegségteher, a korai halálozásból adódó, 70 éves korhoz viszonyított életévveszteség, míg a maradék 90-et az alacsony- és közepes jövedelmű államok lakosságának kellett elszenvedni. Mi is közéjük tartozunk.

A fejlett országok egészségügyi tendenciái természetesen közvetlenebbül érintik Magyarországot, mint hogy mennyire sikeres a malária elleni küzdelem, vagy hogy egymillió egészségügyi dolgozó hiányzik Afrikából. Ami szembetűnő, hogy miközben az OECD államaiban 1960 és 2007 között átlagosan 10,7 évvel hosszabbodott a születéskor várható élettartam, addig a nálunk is tapasztalható javulás ellenére a rendszerváltás utáni Magyarországon relatíve romlottak az életkilátások az unió 15 magállamához képest. A magyar férfiak negyven éves korban várható élettartama 1990-ben 6,3 évvel, míg 2006-ban már 7,7 évvel volt rövidebb, mint nyugat-európai kortársaiké. Csehországban eközben a különbség 4,9-ről 3,6 csökkent.

A jelentős GDP, sőt az egészségügyi ráfordítások kiugróan magas aránya nem jelent szükségszerűen hatékonyabb egészségügyet vagy rózsásabb életesélyeket - figyelmeztet a közgazdász. Az Egyesült Államok példázza, hogy nincs automatikus összefüggés: a világ harmadik legmagasabb GDP-jével rendelkező országban költenek legtöbbet egészségügyre (16 százalék), az egy főre jutó kiadás 2,2-szerese a nyugat-európai átlagnak, mégis az "elkerülhető halálokokból" eredő halálozás ott a legmagasabb és a relatív hátrány tovább növekszik.


Európai útkeresés

Orosz Éva a fogyasztási szuverenitás alapelvére építő amerikai modellel szemben, amelyben a finanszírozás fő formája a magánbiztosítók és a páciensek közvetlen befizetése jelenti, az európai megoldás mellett teszi le a garast, amely a szolidaritásra és az esélyegyenlőségre épít, az egyének a jövedelmük arányában járulnak hozzá a költségekhez, viszont a szükségleteik alapján férnek a szolgáltatásokhoz.

Szerzőnk azonosítja azt a jelentős kihívást, amely következtében a tiszta modellek átszíneződnek. A fejlett országok reformjai ugyanis elsősorban arra keresik a választ, "miként enyhíthető a feszültség a költségnövelő technológiai fejlődés, a betegek elvárásai és a közkiadások növekedési lehetősége között". A fejlett államok ellátórendszerét sújtó elöregedés, valamint az új technológiák és gyógyszerek csekély költséghatékonysága pedig továbbélezik a feszültséget.

Az európai útkeresés rendkívül változatos, aranyszabály, csodaszer egyelőre nincs, s a változások mérlegét is elsietett lenne megvonni. Decentralizáció, centralizáció, privatizáció, kötelező magánbiztosítás, a kórházhálózat átszervezése, a szolgáltatók közti verseny ösztönzése, integrált ellátás-szervezési szervezetek létrehozása szerepel az étlapon. Az azonban már most látszik, hogy egyre inkább teret nyer az a fajta gondolkodás, amelyet David Byrne, az unió korábbi egészségügyi biztosa úgy fogalmazott meg: "az egészségügyi ráfordítások a gazdasági növekedés alapvető hajtóerejét jelentik".

Hazánkban a relatív hátrány növekedéséhez vezető folyamat nem az ezredfordulón kezdődött, még csak nem is a rendszerváltás idején, hanem korábban. Orosz úgy gondolja, hogy az uniós átlaghoz képest GDP-arányosan kisebb egészségügyi közkiadások is rontanak a helyzeten. Hazánk a nemzetközi trenddel szemben nem növelte, hanem csökkentette ilyen irányú kiadásait, 1992 és 2007 között 6,6 százalékról 5,2-re, miközben az OECD átlag 7 körül alakul. Az egy főre jutó egészségügyi kiadások is csökkentek nálunk, 1992-ben még az uniós átlag 50 százalékát tették ki, 2007-ben már csak 41-et.


Sajátos problémát jelent a magyar egészségügynek a szocializmus öröksége, az egészségügyi szakszemélyzet relatíve alacsony bérezése, illetve a hálapénz - véli Orosz. Utóbbival azonban nem kalkulál, amikor a hazai egészségügyi kiadások statisztikák által rögzített mértékéről ír. Nehéz is lenne neki, hiszen a paraszolvencia-kiadás nagyságáról rejtett természeténél fogva csakis becsléseink lehetnek, de az biztos, hogy jelentős terhet rónak a betegekre.

A közgazdász csupán érinti a baloldali kormányok reform-erőfeszítéseit. Ezek szerint a 2005-ös kormányprogram, illetve a 2007-es koncepció merőben eltért egymástól. Előbbi a "kínálati oldalnak", a szolgáltatás szféra átalakításának adott prioritást, utóbbi piaci típusú reform lett volna, amely a szolgáltatás vásárlójának szerepét az üzleti biztosítókra ruházta volna át, ilyen értelemben a "keresleti oldalt" alakította volna át. Az orvosszakma és az ellenzék ellenállása, valamint a népszavazás következtében azonban meghiúsult.

Orosz nem ejt érte könnyeket, erősen kritikus a reform irányát illetően. A válságjelenségek azonban szerinte is sürgetik a változtatást. Ő egy hosszútávú stratégia kialakítását tartja szükségesnek, amely azonban nem szünteti meg egy csapásra a feszültségeket, viszont csökkentheti őket. "A jelenlegi és a közeljövőben várható gazdasági feltételek azonban szűkre szabják az egészségpolitika tényleges mozgásterét. A politikai közállapotok pedig nem kedveznek a kormányzati ciklusokon átívelő, hosszabb távú stratégia kialakításához" - állapítja meg végezetül realistán Orosz Éva.

(Esély, 2009/6)


http://www.menszt.hu/content/download/758/3348/file/OroszENSZAKADEMIA.pdf.