Értelmiségi vagy kézműves?
Orvoslás Rómában

A görög hatás

Az orvostudomány hivatalos nyelve az ókorban a görög volt, és minden honosítási kísérlet ellenére mindvégig az is maradt. Az antikvitás – különösen a Kr. u. III. századtól – ugyan jó néhány latin nyelvű orvosi tárgyú munkát hagyott ránk, ezek azonban vagy gyógyszer-, illetve receptkönyvek (például Scribonius Largusé, Macer Floridusé, Marcellus Empiricusé), vagy görögből készült fordítások (például Caelius Aurelianus Tardarum et acutarum passionum libri), vagy pedig didaktikus célú kompilációk (Serenus Sammonicus tankölteménye). Az egyetlen fennmaradt átfogó, latin nyelvű orvostudományi munkát viszont nem orvos, hanem enciklopédista, Celsus írta (1), bizonyára nem is orvosok, hanem a művelt patríciusok számára. A római orvoslás legjelentősebb mesterei – Thesszalosz, Aszklépiadész, Galénosz, Szóránosz, Dioszkuridész – jellemző módon egytől egyig görögök voltak.

Aulus C. Celsus arcképe Zsámboky János Icones (Lugduni Batavorum, 1603) című munkájából

A római orvostudomány három nagy korszakát különböztethetjük meg: az első nagyjából a Kr. e. II. század elejéig tartott – ez a latin népi gyógyászat, illetve a kultuszok kora –; adataink e kor római gyógyítására vonatkozóan inkább csak közvetettek. A második periódus a görög tudomány megjelenésének idejétől, nagyjából a Kr. u. III. századig terjed: e korszakra a népi gyógyítás és a kultikus hagyományok továbbélte mellett a hellenisztikus – csúcspontját Galénoszban és követőiben elérő –, görög orvostudomány egyeduralma, és – elsősorban a hadsereget és a hügiénét, illetve a gyógyítók hierarchiáját érintő – szervezeti fejlődés jellemző. A harmadik korszakot a kereszténység térhódítása és az achiatratus intézményének megjelenése különbözteti meg az előzőtől: e korszak valójában már a középkori fejlődés első szakaszának tekinthető.

A tudományos orvoslást megteremtő görög orvosok megjelenését Rómában részint a dél-itáliai, szicíliai gyarmatvárosok elfoglalása, részint pedig Hellász Kr. e. II. századi meghódítása eredményezte. Lényeges azonban rámutatnunk, hogy görög eredetű gyógyító kultuszok már korábban is léteztek a Városban. Az Aszklépiosz-Apollón kultusz római térhódításának kezdetét – amelyről Ovidius is megemlékezik – Kr. e. 280 körülre teszi a hagyomány, noha, mint azt Kerényi Károly is írja nemrég magyarul is kiadott Aszklépiosz-tanulmányában (2), e kultusznak már előzményei lehettek a Kr. e. V-IV. században is. A görög orvosok megjelenésének első tanúságát viszont csak a Plinius által vetustissimus auctornak nevezett Cassius Hemina (Kr. e. II. század) szolgáltatta. Cassiustól származik a később többek által elismételt Arkhagathosz-történet is: eszerint a lakedaimóni Arkhagathosz, Lüszaniasz fia Kr. e. 219-ben jött a Városba, ahol tabernát, vagyis boltot vagy rendelőt nyitott, de szörnyűséges kezelési eljárásai miatt előbb a carnifex (hóhér) nevet, majd a Városból való kiebrudalást érdemelte ki. Arkhagathosz volt valószínűleg az első iskolázott görög orvos Rómában – ezért maradhatott fönn dicstelen neve. Mély benyomást tehetett a rómaiakra, mert a görög orvosok csak később s igen nehezen vívtak ki megbecsülést.

Római sebészi műszerek a II. századból. Pompei, Museo Nazionale

Az első, görög orvosokkal kapcsolatos szövegek súlyos ellenérzésekről tanúskodnak. Cato például kemény vádakkal illeti őket: „Összeesküdtek, hogy orvostudományukkal minden barbárt kipusztítanak.” (Frg. 1. Ed. H. Jordan, 1860). Az orvosellenesség persze nem csak a rómaiakra, és nem csak e korra volt jellemző, ám a rómaiak gyűlölete nem volt mindennapos. Plinius, aki maga sem volt járatlan a medicinában, szinte sistereg a gyűlölettől: „Nincs nagyobb csapás, mint az orvostudomány.” „Az orvoslás a tudomány rémítő kiárusítása.” „Mi lehet az orvoslásnál mérgezőbb, s mi lehet ártalmasabb a végrendeletek tekintetében?” „Aki ezek közt jól jártatja a száját, az nyilvánvalóan rögtön élet és halál urának képzeli magát.” (Nat. Hist. 29.5.8.)

Még a liberális Cicero is csak a jóindulatú lenézéség jut, ha az orvoslásról szól (De offic. 1.42.151.). Az orvossal szemben érzett ellenszenv idegengyűlölettel is párosul: a parvenü bevándorló orvos gyors anyagi és társadalmi emelkedése felháborította a rómaiakat, nehezen viselhették el, hogy például Augustus háziorvosa, a néhai libertinus, Antonius Musa, egy sikeres kezelés eredményeképpen nemcsak lovagi rangot és óriási honoráriumot, hanem még szobrot is kapott Aszklépiosz szentélyében (Suetonius: Oct.59., Dio Cassius: Hist. Rom. 53.30.3.) (3, 4).

A gyors emelkedés azonban önmagában még nem lett volna elegendő a gyűlölet ilyen fokának kiváltásához, csakhogy az emelkedők igen alacsonyról indultak. A Rómában működő képzett orvosok ugyanis nagyjából a Kr. u. I. század végéig nagyrészt rabszolgák vagy szabadosok, legjobb esetben pedig polgárjoggal nem rendelkező jövevények voltak. Maga az orvosi státus nem jelentett automatikus társadalmi rangot, hiszen sem hivatalos képzés, sem pedig képzettségen alapuló szocializáció nem létezett ekkoriban (5).

Az orvosi rend tagolódása

A római orvostársadalom összetételéről igen sok vita folyt már, mert a tényanyag viszonylag kevés és sokféleképpen értelmezhető. Annyi bizonyosnak látszik, hogy Róma aranykorában (Kr. u. I. század) az „orvosi rend” társadalmi helyzete alapján nagyjából négy csoportra osztható. A ranglétra legalacsonyabb fokán a rabszolga orvosok (servi medici) állnak – ami természetesen nem jelentett alacsony fokú ismereteket. A felszabadított rabszolgák, az úgynevezett liberti medici lehetőségeiről éppen az előbb említett Antonius Musa esete tanúskodik. A szabad orvosok e társadalmon belül gyakorlatilag csak bevándorolt görögök vagy más keleti náció fiai lehettek: a medici ingenui (a bennszülött orvosok) alacsony számára viszont létezésük bizonyítékainak szűkösségéből következtethetünk. A források azt mutatják, hogy képzett orvosokat még a császárkorban is néha csak egy-egy beteg kedvéért hozattak Rómába (6).

A római orvos jogi helyzetét egyébként két körülmény befolyásolta. Egyrészt a szervezett orvosképzés, hivatalos diploma hiánya, másrészt a medicina kétes tudomány-rendszertani helyzete. A hivatalos képzés hiánya miatt az orvosok mint csoport, nem kaphattak kollektív jogokat. Julius Caesar ugyan Kr. e. 46-ban többek közt a városban dolgozó orvosoknak is polgárjogot adományozott, „hogy azok minél szívesebben lakjanak ott és másokat is odahívjanak” (Suet.: Jul. 42.1.), de ennek a rendeletnek bizonytalan a hatálya, hiszen az ifjabb Pliniusnak még a Kr. u. II. században is kérelmeznie kellett háziorvosa számára a polgárjogot (Plin.: Epist. 10.5.4, 6.2.). Ami pedig a medicina kétes helyzetét illeti: Plinius és Varro ugyan ars liberalisként említi az orvostudományt, maga az orvosi gyakorlat azonban, mivel fizetés járt érte, legföljebb ars mechanicának számíthatott. Cicero szerint „merces est auctoramentum servitutis” (Cic. De off. 150), vagyis: a fizetség a szolgaság bére. Az egyébként, hogy az orvos pénzt fogad el munkájáért, egészen a XIX. századig némiképp degradálta a szakmát, és bonyolult magyarázatokat tett szükségessé. A helyzet tehát zavaros maradt: Cicero az értelmiségiek, Varro a kézművesek közé sorolja az orvosokat. Változás e szemléletben csak a III-IV. században következett be: ekkoriban ugyanis, a közösség által fizetett városi orvos (archiater) intézményének elterjedésével, illetve az alkalmazott orvosok számának növekedésével párhuzamosan – mint például az Ausonius család felemelkedésén láthatjuk – az orvosi szakma ázsiója is látványosan növekedett (7).

A ficam gyógyításának késő antik ábrázolása Bizáncból. Apollóniosz Khitiosz kommentárjából. Firenze, Bibliotheca Laurenziana

Az orvosok beilleszkedését az is gátolta, hogy Rómának voltaképpen sosem volt központilag irányított egészségügye. Az egészségüggyel kapcsolatos kérdéseket a római jog a magánjog felől közelítette meg, a mai értelemben vett közegészségügyi intézkedések pedig a higiéné védelmében, vagy egyéb közmunkák (építkezés, csatornázás), illetve a járványok melléktermékeként születtek. A római szemlélet ráadásul nem a betegellátást, hanem az egészségesek védelmét részesítette előnyben: az állam a „civil szférában” ezért nem is alkalmazott orvost vagy egyéb egészségügyi személyzetet. Az egészségügyi képzés államosítási kísérlete is csak a késő császárkor fejleménye. Nero Gymnasiuma vagy Hadrianus Athenaeuma csak egyebek közt foglalkozott orvosképzéssel. Az első, kizárólag orvosokat képző intézmény csak Alexander Severus (222–234) alatt létesült. A II. századig a képzés magániskolákban folyt vagy egy-egy jelentősebb mester oktatott magántanítványokat (5).

Egészségügyi szervezetekről e korban szintén nem beszélhetünk. Csak a hadsereg és a gladiátoriskolák némelyike rendelkezett effélével (például Galénosz is egy ilyenben kezdte pályáját), itt jelent meg első ízben az alkalmazott orvos, az egészségügyi tisztviselő orvos intézménye, és a hadsereg találta ki az egészségügyi üdültetés és a szűrővizsgálat azóta oly ismerőssé vált fogalmát is. (A közegészségügy, higiéné, csatornaügy tisztviselői azonban Rómában továbbra sem orvosok voltak!) A római kórház – eltekintve a mai hasonló intézményekre leginkább emlékeztető katonai kórházaktól – szintén sajátos funkciót töltött be, hiszen – amellett, hogy többnyire szentélyekhez kötődött – elsősorban nem a betegek gyógyítását, hanem elkülönítését és így az egészségesek védelmét szolgálta. A Columella vagy a Celsus által emlegetett valetudinariumok pedig inkább csak a mai honvédségi „gyengélkedőkre” emlékeztettek: képzett orvosok ezekben sem működtek, a kezelést kezdetben a pater familias, később segédszemélyzet végezte, s a „beteganyag” is többnyire rabszolgákból állt. A mai kórház őse csupán a birodalom keleti felében jelenik meg a kereszténység évszázadaiban: a xenodokhium-hospitale típusú, szegénygondozási feladatokat is ellátó, s egyértelműen a keresztény kultuszhoz kötődő intézmények formájában. Csak a késő császárkor (III–V. század) vívmánya azoknak a város-egészségügyi szervezeteknek – valószínűleg spontán – kiépülése is, amelyek utóbb a középkori egészségügyben játszottak fontos szerepet (archiatratus, collegiumok, orvoscéhek kezdeményei).

Bizonyosak lehetünk tehát abban, hogy a késő császárkorig Rómában a gyógyítással foglalkozó személyek gyakorlatilag ugyanúgy csoportosíthatók, mint Egyiptomban vagy a klasszikus Hellászban, vagyis alapvetően három rétegük különíthető el: a templomok pap-orvosaié, a paloták – utóbb magánszemélyek, városok, a hadsereg és a gladiátoriskolák – világi orvosaié, illetve a „népi” gyógyítóké, akik közt kuruzsló és ráolvasó éppoly bőven akadt, mint a maga területén szakképzett mesterember (8).

Dr. Magyar László András| 2009-06-25 | Geocities