Az egészségügyet finanszírozó grémiumokban és a politikusok fejében mindig felmerülnek olyan gondolatok, hogy hogyan lehetne a jelenlegi rendszert megváltoztatni, hogy növekvő tendenciával ne emésszen fel hatalmas összegeket. Ezeket a meggondolásokat minden országban észleljük, mindegy, hogy ott most éppen milyen rendszer van, Magyarországon is.
A költségemelkedésnek két fontos oka van, az orvostudomány gyors haladása és a demográfiai fejlődés. Itt a „haladás tényezőnél” meg kell különböztetnünk, hogy ebben egyrészt a hatékonyság emelkedését találjuk a kórházi kezdésben és a költségcsökkentést is, másrészt pedig egy terhelést is, a demográfiai fejlődéssel való összjáték révén. Ha költségemelkedésről beszélünk, akkor különösen világunk északnyugati féltekéjéről van szó; ezzel egy olyan pontra értünk, amelyen a problematikus életmódú, és a technika és az ipar következtében rossz környezeti viszonyok közötti emberek a „csaknem mindent lehetővé tevő orvoslással” újból „megjavíthatók”, ha megbetegednek.
Ezzel az egyre öregebbé váló lakossággal együtt egy állandóan növekvő kereslet keletkezik az egészségügyi szolgáltatások iránt. Itt kétségtelenül megállapíthatjuk, hogy nem az idősebb emberek az okai a költségemelkedésnek, hanem az un. „nagyon öregség”, ami az utolsó 10-20 életévben folyamatos orvosi ellátással minőségileg valamelyest elfogadható élethez vezethet. Az orvoslás iránti keresletet is mellékesen megjegyezve a diagnosztika és terápia lehetőségeinek növekvő kínálata idézi elő. Ezzel egy „perpetnum mobiléban” találjuk magunkat. A közgazdaságtan egy olyan tudomány, amely – egyszerűen szólva – a célok kiválasztásával, az eszközök kiválasztásával és megállapításával foglalkozik ennek elérésére és az optimális költségek lehetőségeivel a csekély eszközök világában.
Ebben a mi emberi életünkben és társadalompolitikában is megállapítandó prioritások – és ezzel azok a pénzeszközök is, amelyeket fel akarunk használni, döntő szerepet játszanak.
A korlátozott források világában nem lehetséges minden és minden a lehetséges legnagyobb mértékben. Az egészségügyben a kérdés arra hegyeződik ki, hogy mennyit akar és tud az állam és elsősorban polgárai az egészségre vagy az egészség helyreállítására fordítani. E területen az a paradoxon, hogy szokásos módon azokra a javakra készek az emberek többet kiadni, amelyeket magasra értékelnek, de az egészségügyre nem. Érdekes módon mindig azt mondjuk, hogy az egészség a legfontosabb vagyon, egészség nélkül minden semmi az életünkben – azaz ezt a vagyont, az egészséget a legfontosabb javakhoz számítjuk.
Ennek ellenére csak korlátozott mértékben vagyunk készek arra, hogy életünket ennek megfelelően rendezzük be életmódunkat és a környezetet tekintve és túl sokat a szükséges betegségkezelésre sem akarunk kiadni. A két tényező, az életmód és a környezet, 60%-ot tesz ki az egészség tényezői között. A politikusok azt akarják politikai színük és ideológiájuk szerint, hogy más célokat tűzzenek ki a pénzkiadások csúcsára és populizmusukban nyilvánvalóan abban a tévedésben szenvednek, hogy minden polgár jóváhagyja eszméiket.
Magyarországon jelenleg nyilvánvalóan a biztosítási rendszer változtatásáról van szó, általános társadalombiztosításból magán biztosítássá. A kérdés, ami itt felmerül, miért törekednek erre a változásra és mit remélnek ettől, éspedig hangsúlyosan a lakosság. Az a vélemény, hogy jobb lesz a lakosság egészségügyi ellátása? Vagy a minőség? Vagy azután minden kevesebbe kerül? Hogy egy hiánytalan, gyorsabb és igazságosabb ellátás fog bekövetkezni a magánbiztosítással? Itt legyen szabad megemlítenem, hogy pl. Ausztriában a lakosság 99%-a biztosított az általános társadalombiztosításban és emellett foglalkozási csoportok szerint vannak részterületek, de valamennyi a társadalobiztosítás főszövetségébe tartozik és a szolgáltatásokat közös szabályok szerint finanszírozzák. Ez a finanszírozás súrlódásmentesen történik, természetesen itt is változtatásokon gondolkodnak.
Közgazdászként ehhez meg kell jegyezném, hogy hálistennek felismerték, hogy elsősorban a kínálati struktúrákat kell megváltoztatni ill. felülvizsgálat után ujra rendezni. Ezen a kínálatra gondolnak, minőségre, a lakosság és a betegek elégedettségére valamint a betegképviselők létére és tevékenységére. Ez a nemrég elhatározott strukturális törvénnyel fog megvalósulni.
Végül mi az egészségügyben az un. „kínálatindukált kereslet” területén találjuk magunkat, ami azt jelenti, hogy a lakosság elfogadja az állandóan haladó technikai diagnosztikai és terápiás kínálatok révén az erősen korfüggő szükségletek minden felmerülő kínálatát. Végül mi, mint laikusok, egy áthidalhatatlan információs hézagban látjuk magunkat és azt sem tudjuk, hogy mi lenne a legjobb nekünk, mint betegeknek. Itt is cinikusan meg lehet jegyezni, hogy az orvosok az egyetlen olyan csoport, akiknek kínált intézkedéseit és szolgáltatásait a fogyasztók, a lakosság, éspedig mindenki, anélkül, hogy mérlegelni tudná, elfogadják. A rendszer megváltoztatásánál meg kell vizsgálni 4 alapelvet, amelyek a lakosság egészségügyi ellátásához fontosak, mielőtt a betegbiztosítást az általános társadalombiztosításból a magánbiztosítás rendszerébe megváltoztatnák.
1. alapelv: szükségletnek való megfelelőség
Ezen azt gondolják, hogy a biztosítottaknak a szolgáltatásokat szükségletük szerint és nem pénzügyi teljesítőképességük szerint kell kapniuk.
2. alapelv: szociálpolitikai egyenlőségi alapelv
Azaz a kórházi ágyak max. 25%-ára egy százalék és intézmények létrehozása a különleges osztály betegei számára, a többi résznek minden ember számára kell rendelkezésre állnia. Az orvosválasztásnak és a különleges szolgáltatásoknak csak egy világosan szabályozott, átlátható kiegészítő biztosításon keresztül kell történnie.
3. alapelv: szubszidiaritási elv
Egy állami szabályozásnak teret kell hagynia társadalmi szabályozásoknak és csoportoknak is (l. önsegélyező csoportok, mentés, ráksegély-szervezetek, diabetes szervezetek stb.). Ennek a kórházak menedzsmentjére is hatnia kell, azaz ennek a fenntartó célelőirányzata szerint kell dolgoznia további politikai beavatkozás nélkül.
4. alapelv: szolidaritási elv
Ez egy csoport felelősségvállalását jelenti a csoport tagjaiért és mindenkiét mindenkire.
A rendelkezésre bocsátott javaknak és intézményeknek mindenki számára rendelkezésre kell állniuk, különbség nélkül, akiknek ezekre szüksége van és nem egyeseknek megengedhetetlen módon és erkölcstelenül a közösséggel szemben vagy egyesek számára külön fizetések ellenében.
Fontos, hogy ellentétben az ellátás általános piacgazdasági szabályozásával, a társadalombiztosítás minden polgár számára azonos módon rendelkezésre áll. Természetesen az un. hozzájárulási rendszernek, amely szerint a foglalkoztatottak járulékait egy bizonyos százalékban a társadalombiztosításnak kell fizetni, a demográfiai fejlődés következtében meg vannak a problémái. Az un. generációs szerződés, ami az egészségesek és fiatalok szolidaritása a betegekért és öregekért, már nem olyan jól működik, mert a nyugdíjasok és öregek száma meghaladásával fenyegeti a fiatalabbak és dolgozók fizetési kapacitását, mivel az öregek, nyugdíjasok és betegek egészségügyi szolgáltatási fogyasztása nem áll elviselhető viszonyban. Ezzel szemben a magánbiztosításban egy aritmetikus modellt alkalmaznak, amely szerint az egyén egy egyedül rá érvényes fejkvótát fizet.
Ennek a járuléknak természetesen nincs politikai újraelosztási funkciója és nem célja szociális célokat elérni, mint pl. hogy az egész családot biztosítsa, amely egy háztartásban él; de ez kalkulációs okokból is magasabb, mert az állam nem fizet több pótlékot és ezzel a fogyasztóknak (a biztosítottnak) esetleg drágább. Jelenleg az a kérdés is tisztázatlan, hogy a magánbiztosítás az egész alapellátás finanszírozását vállalja-e és hogy garantálja-e egy stabil, mérsékelt járulékkialakítás kötelezettségét, ami a polgárok reáljövedelmét nem veszi igénybe azok elvárásai felett.
Egy további kérdés, hogy az állam mennyiben tartja fenn beavatkozási jogát az ellátás, az ellátási sűrűség, a struktúra kialakításába, ha a finanszírozást és a járulékkialakítást olyan intézményeknek adta át, amelyeknek piacgazdaságilag és nyereségorientáltan kell működniük.
Egy változás kérdése tulajdonképpen, hogy hogyan lehet a kínálati struktúrát szabályozni és a változó követelményekhez illeszteni, és a népességben a gyengébb pénzügyi helyzetűeket erősíteni. Ennek megállapítása és okos döntése az állam sürgős feladata, gondolva a politikusokra, akik akár felismerik ezt, akár nem, felelősek polgáraik egészségéért, mert egészséges és munkaképes polgárok nélkül egy állam nem tudja a szükséges növekedést és virágzást elővarázsolni.
Itt az Európai Unió elnökének, Barrosonak a szavaira gondolok, aki 2005-ben, hivatalbalépésekor azt mondta, hogy az egészség és mindenkinek az egészségügyi ellátása az Európai Közösség alapelveihez tartozik. Előtte az EU környezetvédelmi, egészségügyi és élelmiszeri parlamenti bizottsága azt a megállapítást tette, hogy az egészség és az elegendő orvosi és ápolási ellátás Európában a polgárok alapvető jogai közé számít. Eszerint a struktúra, tehát a kínálat és annak technikai és személyi terjedelme, nagysága és a helyes földrajzi felosztás valamint a minőség felügyelete az állam lényeges feladata és felelőssége.
A magánbiztosítók optimális minőségre törekednek biztosítottjaik számára, lehetőleg csekély káresemények (betegségi esetek) mellett.
Ez a célja van a társadalombiztosításnak is, de nem a feladatjegyzéke legfelső helyén, náluk elsősorban egy jó, szükségletnek megfelelő, elegendő ellátásról van szó minden beteg számára és a szabad hozzáférésről egy modern orvoslás lehetőségeihez. A két biztosítási forma egyike sincs abban a helyzetben, hogy biztosítottjaik, a polgárok életmódját és a környezetet befolyásolja és kiértékelje.
Továbbá egészen elsőrendű a biztosításügyben a kockázatok kérdése. Míg az általános társadalombiztosításnak egy széles kockázatszóródása van a népességben a szélesen szóródott biztosítottak száma miatt, a magánbiztosítás választhat a biztosítottak felvételében egészségi állapot és kor szerint, azonkívül van egy kiegészítő kockázatkiegyenlítő mechanizmus, amit Németországban létre kellett hozni, amit mindenesetre mindig kritizálnak.
Németországban is, ahol egy vegyes rendszer van, mindenkinek, akiknek a jövedelme meghalad egy határértéket, választása van, hogy a társadalombiztosításról egy magánbiztosításra cseréljen. További példaként Svájcot vehetnénk. Ebben az országban, ahol évszázadok óta nem éltek meg háborút, és az emberek pénzügyileg megfelelően biztosítva vannak, mind a beteg-, mind a nyugdíjbiztosítás meghatalmazott és szerződésileg kötött magánbiztosításokon keresztül működik. Az önrészesedésnek egy lépcsőzetes rendszere évi 1200 svájci frankig lehetővé teszi a biztosítási járulék egyéni csökkentését. Mindezek a finanszírozási rendszerek bonyolultak és bizonyos jövedelemstrutúrákat igényelnek és a változás állandó kezelését.
Kérdezem: ki tudja ezt ma Magyarországon megfizetni?
Ez tehát a lakosság általános jövedelmének a kérdése és ezt egy olyan országban, mint Magyarország (egyébként a többi egykori szocialista államban is) figyelembe kell venni, mert az országban sok embernek aligha van pénze egy magas járulékra.
Továbbá Magyarország egy csaknem kettéosztott ország: Kelet és Nyugat.
Keleten egy kb. 20%-os munkanélküliséget látunk és ezek az emberek állami támogatás nélkül nem tudnak egy magánbiztosítási járulékot megfizetni. Egy tőkefedezési rendszert a biztosításokra, különösen a nyugdíjbiztosításra, tekintettel a demográfiai változásra és a népesség struktúrájának romlására, elvileg nem lehet elvetni, de a feltételeknek adottnak kell lenniük.
Elképzelhető lenne egy „becsiszolási szabályozás”, amely mindenkit, aki bizonyos mértékű jövedelemmel, tehát bérrel vagy fizetéssel rendelkezik, egy magánbiztosítási rendszerbe vezetne át, és a többieket amíg ezt a határt nem érik el, egy általános társadalombiztosításban hagyna. Itt egy közbülső fokozat a társadalombiztosításban résztvevők számára is egy magán kiegészítő biztosítást adhatna a társadalombiztosításhoz az orvosi honoráriumokra és hotelkomfortra. Ausztriában pl. egy a társadalombiztosításban kötelezően biztosított, függetlenül a jövedelmétől, prioritási elképzelései szerint kiegészítő magánbiztosítást vásárolhat hozzá a szabad orvosválasztáshoz és a kórházi komforthoz. Hangsúlyozva: az általános társadalombiztosításon kívül!
Ausztriában a 8,2 millió lakosból jelenleg 1,1 milliónak van ilyen kiegészítő magánbiztosítása. Ez arra mutat, hogy igen sok ember kész arra, hogy megbetegedés esetére előre gondoskodjon és választhasson olyan orvost, aki iránt bizalma van és többé ne kelljen az orvosi honoráriumról gondoskodnia, ezt a biztosítás teljesíti. Így megelégedhetnek a „termelők” és a „fogyasztók”. A mellékhatás, hogy az egészségügybe, különösen a kórházakba többletpénz folyik be és ebből üzem- és beruházási költségek fedezhetők. A pénzügyminiszterhez folyik be ezen kívül azokból az adókból is, amelyek a fizetett orvosi honoráriumokból származnak; ez ismét pénzügyi támogatást adhat a járulékfizető biztosítottaknak ezekből az adóbevételekből, ami ösztönzést nyújt magán betegbiztosítások kötésére az orvosi honoráriumokra.
Ez Magyarországon is kívánatos lenne, mert rémhírek szerint még évente 200 milliárd forint „fekete pénz” van az egészségügyben, ennek nagy része orvosi honoráriumokra, amit barátságosan „hálapénznek” neveznek.
Összefoglalóan tehát azt lehet mondani:
Magyarország a lakosság jelenlegi jövedelemstruktúrája következtében, mindenekelőtt az ország keleti részén, nem érett egy általános, területet lefedő magánbiztosításra való átállásra. Egy általános biztosítási kötelezettség keretében azonban elképzelhető egy „becsiszolási megoldás,” amelyben megengedhető lenne egy bér/fizetési határon/felül egy maga megválasztandó magánbiztosítás megkötése orvosi honoráriumokra és hotelkomfortra.
Ennek a megoldásnak a következők lennének az előnyei:
1. Elébe lehetne meni a legális orvosválasztási lehetőség iránti kívánságnak. Egyrészt egy általános kórházi törvénnyel minden polgárnak egy technikailag azonosan jó kezelést kell garantálni és az emberek legmélyebb gazdasági kívánságát – végülis minden ember egészsége helyreállításához olyan orvost kíván választani, akiben megbízik. Ez nem kétosztályos orvoslás, még a legmélyebb kommunizmusban is volt az államvasutaknál 1. és 2. osztály a vonatokon, aki „kinyújtott lábakkal” akart utazni, ezt ráfizetés ellenében megtehette, mindkét osztályon megérkezett a célállomásra.
2. A kórházak a kiegészítő biztosítottakért való versenyben egymás mellett állnának, szakmailag jobban törekednének és a minőség emelkedne. Továbbá a marketing értelmében emelhető lenne a betegek elégedettsége.
3. Az orvosok tevékenységükért a magánbiztosításokból legálisan nyernének honoráriumot.
4. Ezekből a honoráriumokból, amelyeket az orvosi kamara a biztosítókkal kiköt, a kórház az orvosok kifizetése előtt egy infrastruktúra-járulékot, egy „használati díjat” visszatartana, ami kórházi beruházásokra lenne használható.
5. A pénzügyminiszter jövedelemadókat kapna és egy résszel a kiegészítő biztosítottak járulékfizetése támogatható lenne.
Ilymódon a minőség a kórházakban javulna és friss pénz kerülne az egészségügybe.
A bérek és fizetések növekvő emelkedésével a biztosítás teljes privatizálása céljával fokozatosan egyre több személy tudna egy maga választotta kiegészítő biztosításba belépni, amely a társadalombiztosításból való fizetéseken kívül (vagy ezek helyett) pénzt hozna a kórházaknak és ezzel tehermentesítené az állami pénzeket.
Tehát egy ilyen fokozatos átalakítás ésszerű, de a társadalombiztosítás megszakított befejezése nem. Politikailag is csodálatra méltó lenne és szociálpolitikailag is, ha épp a szocialista kormány egy ilyen változást akarna átnyomni.
Prof. Dr. J. Dézsy,
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése