2009. február 24., kedd


Egészségbiztosítás, ami nem az – és következményei

(Anti-egészségügyi „reform”)

Elöljáróban szögezzük le, hogy szó nincs az egészségügy reformjáról, mert mint minden reformhoz invesztíció szükséges, nem pedig pénzkivonás, forráscsökkentés. A tervezett lépések az állami pénzt privát profittá alakítanák, s az ehhez szükséges további adminisztratív rétegek extra profitkivonást, azaz még további forráscsökkenést jelentenének. Mint minden privatizáció előtt, itt is cél a rendszer lepusztítása az olcsó privatizáció érdekében. Így tehát definitív restrikcióról van szó annak minden következményével együtt, nem szakmai, hanem tisztán politikai alapon, néhány tucat haszonélvező kivételével, szemben az egész orvos-egészségügyi szakmával. Minden pozitív program alapja a hiteles népegészségügyi paraméterek, mutatók és igények megismerése, amelyek a lakosság egészségügyi állapotát képesek javítani. Itt hamis, hihetetlen, apokrif adatokkal dolgoznak. S bármennyire tragikus a helyzet Budapest-Vidék viszonylatban, a budapesti lobby e téren is legyűrte a vidékit. A sanda politikai szándékot jelzi az őszintétlenség is, a retrográd, ultraliberális, bizonyítottan esélyhátrányt, és hosszútávon egészségromlást eredményező intézkedéssorozat végrehajtása. Súlyos ellátási nehézségek keletkeztek rövid időn belül, kellő átgondoltság és logisztika hiányában, még súlyosabb következményekkel az orvosképzésben és a szakorvosképzésben is.


Azon újságírók tehát, akik egészségügyi reformot emlegetnek, egyszerűen nem tudják felelőtlenségükben (vagy elkötelezettségükben?), hogy mit írnak le, hogy mi az, s hogy hazudnak, mint a kormányzat egészségpolitikai szócsövei.


Kérdés, hogy mi az állam feladata? Polgárai jólétének biztosítása (egészségügy, oktatás, szociálpolitika), vagy valamilyen külső kényszernek megfelelni?


Az ún. szocialista Magyarországból ami megmaradt szocialistának (vagy államszocialistának, a liberálisok szerint) az egészségügy, az oktatás; a nagy társadalmi ellátórendszerek, például a nyugdíjellátás s ezeket mindenféleképpen „liberalizálni” kell – szerintük. Az igazi szocialista, szociáldemokrata modellek, amelyek Skandináviában működnek (jóléti állam, ill. a szociális piacgazdaság) ezt a felfogást nem ismerik el. Tény, hogy e rendszereket a mennyiségcentrikusság jegyében a szocialista Magyarországon (kommunista típusú rendszerek) hozták létre (ágyszám, orvoslétszám, részben mennyiségi paraméterek alapján, részben pedig minőségi oktatással, területi elvvel, stb.). Valóban tehát bizonyos értelemben pazarló, máshol hiányos, területi eloszlása nem megfelelő, súlyos hiányok (lyukak) vannak benne, elsősorban a sürgősségi ellátás (mentők, centrumok) tekintetében van ez így; nem mindenütt megfelelő az infrastruktúra, sehol sem a finanszírozás, például a járóbeteg rendelőintézetek logisztikája sem megfelelő. Az utolsó 20 évben elsősorban olyan lobbyszintű fejlesztések voltak egymás melletti, egymástól nem messze eső kórházak, rendelőintézetek esetén (is), amelyek további súlyos százmilliárdokat emésztettek fel, lásd például a pécsi Szígyógyászati Centrum történetét, a dombóvári, bonyhádi, siklósi, szikszói, diósgyőri stb. kórház, és számos más kórház esetét a nem túl régi felújítással milliárdokért, majd ezek mostani súlyos restrikcióját. Vagy lásd a debreceni centralizációt, ahol gyakorlatilag Debrecenen kívül nem marad más kórház. Ez a legnagyobb paradoxon, ill. a legnagyobb pazarlás: fejlesztés gyakran koncepció nélkül, majd ugyanannak a felszámolása. A Hortobágyon, ahogy az egyik minisztériumi illetékes mondta, „a gólyáknak pedig nem is kell kórház” – no comment.


A beutalási rendszerből látszik, hogy az, aki a területi ellátással kapcsolatos „reformot” készítette elő, az az ember, akinek térinformatikai tervezés alapján kellett az informatikai-logisztikai rendszert kidolgoznia, nem ismeri a regionális ellátás fogalmát, ill. nem ismeri mi a különbség az ellátási formák között, ugyanis az alapellátás, járóbeteg, fekvőbeteg szakellátás csúcsán mindig ott kell legyen egy kórházi, klinikai (megyei jogú, vagy regionális most már nem tudjuk melyiket mondhatjuk) centrum, ahol a magasabb szintű befejezett ellátást nyújtják; mindezek fölött vannak mindig az orvosegyetemek, az orvosképzőhelyek, ill. az Országos Intézetek, ahol a legmagasabb szintű befejezett ellátást nyújtják a betegnek, ahonnan őket nem lehet továbbküldeni. Így aztán egy kórházat és egy egyetemi klinikát összevonni szakmai logisztikai, finanszírozási és minőségbiztosítási okokból is lehetetlen. Egy kórházban a cél a minél magasabb szintű gyógyítás. Amit nem tudnak ott meggyógyítani, az megy a klinikára, ahol viszont nemcsak gyógyítanak, hanem orvost és szakorvost képeznek, tehát a gyógyítás mellett az oktatás és a kutatás, mint alkalmazási feltétel szerepel ezeken a helyeken (Szervezési és Működési Szabályzat). Ezeket tehát gazdasági célból összemosni, a szakmaiakat háttérbe szorítva nem is lenne szabad az orvos-, szakorvosképzés, szakorvos továbbképzés minőségének megőrzése és a minimális szakmaiság miatt sem.


Beszélnek Molnár Lajos bukása kapcsán arról a levélről, amely felkerült az Internetre, amelyet a Pszichiátriai Szakmai Kollégium tagjainak és vezetőinek írt a miniszter, miután a Pszichiátriai Szakmai Kollégium vezetői elutasították a lágy drogok liberalizációjára vonatkozó rendelettervezetet azzal, hogy a kemény drogok „rászoktatója” lehet a lágy drog. Így a liberalizációt nem javasolta az illetékes szakmai grémium a miniszternek; ez a levél lényege. A miniszter visszaírt, hogy számára nem megfelelő ez a levél, nem tudja elfogadni! (A miniszter tehát saját szakmai tanácsadótestületének szakmai állásfoglalását, nem szakmai, hanem nyilvánvaló politikai alapon orvoshoz és szakemberhez nem méltó módon, igazi kézivezérléssel nem fogadta el.) Tehát ő a Szakmai Kollégiumot próbálta überelni a maga „agyagbadöngölős” módján – politikai alapon. Valószínűleg ez is boríthatta ki a „bilit” egyes olyan kormányzati körökben, ahol talán adnak még a jómodorra és a szakmaiságra. Az Országos Pszichiátriai Intézet valószínűleg ennek a levélváltásnak, a Szakmai Kollégiumot dorgáló, pszichiátereket elmarasztaló miniszteri levélnek a mérhetetlen, etikátlan, antidemokratikus, felfoghatatlan, hozzá nem értő volta miatt került hátrányos helyzetbe a telekspekulációt feltételezve, és igenis megengedve.


Régen szó sincs az orvos-egészségügyi dolgozók bérének rendezéséről még úgy sem, hogy a kevesebb dolgozóra több pénz marad, már rég nincs szó minőségbiztosításról, minőségi követelményekről, szakmaiságról, kiscsoportos oktatásról, higiénés feltételekről; az elmúlt évek sok százmilliárdos fejlesztései eltűnnek, átalakulnak, elvesznek, „privatizálódnak”. Azzal, hogy az ott és máshol is kiváló állapotú műszerek raktárokba kerülnek (van ahol eltűnnek), a jó képzettségű szakorvosok elmennek (a szakorvosképzéshez járóbetegrendelés nem elégséges, a szakorvosképzéshez megfelelő számú műtét, orvosi vizsgálat szigorú előírásai kötelezők az Európai Unióban és Magyarországon is, ezt ne feledjük) az orvosképzés minősége is meg fogja sínyleni, ha nem látják a medikusok és a képzendő szakorvosok a megfelelő, fekvő beteganyagot sem. Az, ha pénzmegvonás kapcsán gyakorlatilag csak életmentő műtéteket végeznek, a jó nevű magyar szakorvos- és orvosképzés is kárt fog szenvedni, hiszen az orvosi egyetemeken is kell alapvető műtéteket és beavatkozásokat végezni. Számos szakágban nem lehet halasztani a beavatkozásokat, ez szakmai és etikai minimum.


A dominóelv alapján (maga az ágyszámleépítés elbocsátásokat és így bértömegmegtakarítást von magával, de hogy a bértömegekkel kifizetett végkielégítések valószínűleg nagyságrendekkel több összeget fognak elvinni; az evidencia) restrikciós spirál mentén szakmai ellehetetlenülést hoz magával, melynek jelei már jól láthatóak. Az érv, hogy kevesebb ágy marad szakmailag nevetséges, hiszen nem ágyat, hanem teljesítményt finanszíroz az OEP. Könnyen belátható, hogy a nagy épületekben maradó kevés ágy hatalmas ráfizetést fog eredményezni, s a nyereség, amit az orvosi és szakdolgozói béreken megtakarítanak, mindezzel együtt restrikciós spirálba csapva hatalmas hiányokat, várólistát, insufficienciát fog eredményezni, és súlyos következménye várhatóan, Nagy-Britanniában definitív adatok alapján több ezer ember hal meg várólisták miatt évente a jelenlegi domináns politika támogatásával. Különleges sutaságot jelent a krónikus ápolási osztályok kialakítása, hiszen rehabilitációval foglalkozó szakorvos már pedig nagyon kevés van, az átképzés több év, a gyorstalpaló tanfolyamok megint az ’50-es éveket idézik, és az orvosi hivatás és a szakma szelleme értelmében még a „legutolsó” elfekvő sem létezhet intenzív-sürgősségi osztály nélkül.


A piacosítás és a biztosítók állami pénzt kivonva saját tőkéjüket növelve további pénzt vonnak ki a rendszerből – kapacitásra törekednek – az esélyegyenlőség-esélyegyenlőtlenség olló szétnyitását okozva, növekvő mértékben rontva a vidéki, szegényebb, nyugdíjas stb. páciensek hozzáférését az ellátáshoz, a szabad orvosválasztás helyett a pénztárcánkhoz mért „szabad” biztosítóválasztást „engedélyezve”. A megoldás az alapbiztosítási rendszer mellett (az alap szolidaritáselvű, kockázatközösségen alapuló biztosítás) a nem kötelezően választható emelt ellátási szintek biztosítása, amely elsősorban kényelmi ellátási szempontokat jelenthet, vagy ebben jelenthet különbséget a gyógyítás szakmailag azonos szintje mellett, például hotelszolgáltatás, étkezés, ápolás, luxuskörülmények stb.


A megelőzés teljesen kikerült a képből. A gépkocsihasználat és a dezintegrált működésképtelen struktúra például az ÁNTSZ-nél sokkal nagyobb költségeket involvál amellett, hogy a jelenlegi közigazgatáshoz hibriden integrált rendszer nem járható út. Mindemellett egy olyan Állami Egészségügyi Hatóságot testesít meg (nomen est oman AEH vs. AVH) az eddigi szolgálat helyett, amely kézi vezérléssel politikai alapon működtethető.


A légkubus fenntartása egy kórteremben egy ágynál, vagy tíz ágynál ugyanannyi, fűtés-, víz-, villany-, gázszámlát kell fizetni, tehát nem old meg semmit, mint ahogy a tízezer ágy leépítése sem csökkentette egy fillérrel a költségeket, ez mára már világosan látszik. Ezt sokan megmondtuk már, n.b. az OEP kapacitást, és nem kórházi ágyat finanszíroz. Így próbálják a betegeket szembeállítani az orvosokkal és más egészségügyi dolgozókkal. Tény és való, hogy olyan egészségügyi minisztere e szakmának még nem volt az ’50-es éveket leszámítva, amikor teljes egészében orvosai, szakdolgozói ellen cselekszik korruptan, hülyének, szakmailag inkompetensnek beállítva őket tényszerű hazugságok alapján. Orvos és beteg egyaránt elbizonytalanodott, a rendszer kollabált.


Az Egészségbiztosítási Felügyelet létrejötte – amely a volt városi tanácsi, megyei főorvosok jogkörére emlékeztet – rossz emlékű kézi vezérlést idéz, elvéve az Orvosi Kamarától a minőségi kontroll és szakcionációs jogát, szakmailag inkompetens kezekbe adva azt (politikai beavatkozás judícimának lehetősége). Kérdéses, hogy a problémás esetekben vajon jogos-e eljárni a Kamara; v.s. az Egészségbiztosítási Felügyelet, eleve jogbizonytalanságot kelt számos más jogbizonytalansággal és hozzáférési egyenlőtlenséggel együtt. Hogy a betegek céljait hangsúlyozzák a „reformerek”, mint az elején leszögeztük, messze nem reformról van szó. Nem a betegek javát szolgálja a vizitdíj, a co-payment e formája, ami kiderült nem csökkenti jelentősen az orvoshoz fordulások számát, mert nem olyan nagy összegű, ez is világosan látható mára, sőt az is, hogy ez egy csepp, vagy annál is kevesebb, a paraszolvencia pedig ettől nem fog jelentősen csökkenni, sőt a betegek terhei így „de facto” nőnek, az orvos-egészségügyi dolgozók bérei viszont nem (jövedelmük csökken, példának okáért a szlovéniai bérek ötödéért és a cseh bérek negyedéért dolgoznak). Az intézkedés tehát alapvetően beteg-, orvos- és egészségügyi dolgozóellenes és az állami pénz kivonását hivatott ellensúlyozni. A szabad orvosválasztás gyakorlatilag eltűnik, s így aki valóban beteg, még többet fog fizetni, hogy ne a körzetesített orvosához, hanem a választott orvoshoz mehessen. A körzetesítés és centralizáció az ’50-es évek, de a „létező szocializmus” mániája is volt az alap- és középfokú oktatásban, mint ahogy ma is az. Az egészségügyben megmaradt legalább mostanáig az a tényező, amely az orvos-beteg kapcsolat bizalmi tőkéjén alapult, és ami alapvető feltétele a gyógyulásnak – ez most eltűnik, ennek minden következményével. (A bizalom, az alapvető orvos-beteg kapcsolat és a gyógyulás egyik legfontosabb faktora az ugyancsak erősen csökkenő társadalmi tőkével együtt) Az ’50-es évek légkörét idéző intézkedések egy bizonyos szinten csak nagy háborús pusztulás után fölfelé építkezve tűztek ki ilyen szintű célokat, ma pedig a felépített rendszert bontanák le, háborús pusztulást hagyva maguk után. Akkor felfelé építkező szakaszban volt az ország, ma lebontva éri el ugyanazt a szintet. Ennek ellenére akkor hihetőbb lehetett mint a mai – továbbá, akik akkor építkeztek, azok gyermekei, unokái verik szét a rendszert, egy másik eszmerendszer nevében. A jobb ellátásért tehát mindenki többet fizet (pl. hotelszolgáltatás) – ez valóban okozhat bevételnövekedést. A lakosság terhei tovább növekednek, hiszen a privát biztosítók járulékai bevallottan néhány százalékkal magasabbak lesznek, növelve így a biztosítási terheket, lehetővé téve a biztosítók szelekcióját. Az orvosok adminisztratív terheit háziorvosi szinten legalább két órával megnöveli a gyógyszerrendelési, ill. a jelentési kötelezettséggel együtt, a betegek pedig még dühödtebben járnak orvoshoz és dühösebben távoznak.Sikerült a betegeket és az egészségügyi dolgozókat egymás ellen fordítani, sőt az egészségügyi dolgozókat, kórházakat egymás ellen, hogy vetélkedjenek a kevesebb pénzért. Így valóban verseny jött létre, csak egészségtelen verseny. A beteg alapvetően azt fogja hinni a kormányzati médiakommunikáció következtében, hogy a gonosz orvosok és az egészségügyi ellátás találta ki ezeket az Ő gyógyulásának hátráltatására, jól ráültetve ezt a társadalomban meglévő „orvosellenes társadalmra” – ügyes kommunikációs fogás.


Mindenkinek tudnia kell, hogy ezt egy politikai alku következtében külső okok és politikai nyomás kapcsán egy SZDSZ-es pártkatona hajtotta végre, aki már régen hiteltelen mint orvos, de a teljes orvos-egészségügyi szakmával teljesen megalapozatlanul, stratégia és taktika nélkül, pénzügyi okokból (a szakmaiakat mellőzve) néhány hónap alatt szétzilálta az OECD felmérése szerint is kevés pénzből jól és hatékonyan működő magyar egészségügyet. A betegek javát nem szolgálja az, hogy sokkal távolabbra kell utazzon alkalmasint az ellátásért, és a legnagyobb csúsztatás az egészben az, hogy a beteg a lábával szavaz majd az új több biztosítós rendszerben, és majd azt választja, ahol a jobb ellátást kapta.


  1. Azzal, hogy megszüntették a szabad orvosválasztást, csak az tud a lábával szavazni, akinek pénze van.
  2. Ezt a szabad versenyt nem tudjuk, hogy hányszoros áron kapja a jelenlegi OEP-nek,
  3. tehát többszöröse lesz nyílván a jelenleginek a privát biztosító.
  4. A biztosítók szelektálni fognak.
  5. Csak még most tudott a lábával szavazni, ugyanis jelenleg még, ill. április elseje előtt a beteg odamehetett az országban, ahová szeretett volna és akit választhatott, akár személyes ismeretség, akár szakmai hírnév alapján.


A legnagyobb hazugság a több biztosítási rendszer kapcsán az az állítás, hogy ingyenes volt eddig az ellátás (ami egyszerűen szemenszedett hazugság, mert Magyarországon a társadalombiztosítási járulék egyike volt a legmagasabbaknak Magyarországon, egyike volt a legmagasabbaknak, több évtizeden keresztül fizette mindenki), és az is, hogy a tanulók, fiatalok, nyugdíjasok és a gyesen, gyeden lévő anyukák adják a „potyautasok” legnagyobb részét. Ez szégyen. Az ún. potyautasok között ott vannak még az őstermelők is. Tehát 1,5 millióra tehető azok száma, akik nem fizetnek, de ott is az állami vállalatok elsősorban, akik nem fizetik a TB járulékot vagy rossz a nyilvántartás, amint a TB statisztikákból kiderül.


Kijelenthető, hogy a több biztosítós modell semmit nem fog megoldani, létbizonytalanságot és finanszírozhatatlanságot fog eredményezni márcsak a jelenlegi jövedelmi és erőviszonyok miatt is. Igaz, hogy a több biztosítós modell nem ördögtől való, hiszen a háború előtti magyar minta (több biztosítós modell) alapján építették fel a svéd és dán egészségpolitikai rendszereket, és ma is működik; valóban koherens szolidaritás közös kockázatvállalás elven működő népbiztosítás, amely nem hagy embereket ki a biztosításból; alapszintű biztosítást kellene hogy nyújtson, és erre bizonyos százalékban „rá lehet” engedni a privát biztosítókat, orvosokat, akik extra szolgáltatást nyújtanak extraképességű orvosokkal, extra ellátással, extra ápolással és felszereléssel, tehát elsősorban hotel, ill. ápolási problémára jelentenek megoldást, nem pedig a definitív ellátásra. Ha tehát jön a több biztosítós modell, annak mindenféleképpen a szolidaritás, kockázatközösség alapján kell működnie úgy, hogy mindenki hozzáférhessen, ne úgy mint az Egyesült Államokban biztosítás nélkül hagyva emberek millióit. Az alapellátáson túl extra időben, extra helyen, extra minőségben juthasson hozzá biztosítási szolgáltatáshoz mindenki úgy, hogy az alapszolgáltatás szintje nagyjából egyforma legyen, de a luxusban lehet benne különbség. Egyébiránt, ha valaki szeretne menni az Európai Unió más országaiba, más szintű vizsgálatokat kell elvégeztetni, miként Molnár Miniszter Úr is vizsgáltatta magát Bécsben, vagy mások is Svájcban, ma is megteheti, most már az Európai Uniós TAJ kártyával.


Nemrégen két liberális közgazdász, Ádám tanár és Csillag István el próbálták magyarázni az ATV-ben a több biztosítós modell szükségességét a műsorvezető „értő” segítségével. Nos, egyikük sem volt meggyőző, hiszen ez szakmailag, közgazdaságilag tarthatatlan, kivédhetetlen, erre még a riporter is rákérdezett. A jelenlegi ellátás tehát nem ingyenes, hanem bőven megfizette mindenki, abból történtek a fejlesztések. Tehát amit privatizálni akarnak, az a közpénzből történt fejlesztés. A „kamat lábával” tudunk majd szavazni. Az e fajta versenyhelyzet nem old meg semmit, miként a versenyhelyzet pénz nélkül sem old meg semmit; így definitíve pénzkivonás történik az egészségügyből, ami folyamatos, 1989-óta 56%-kal kevesebb reálértéken az egészségügy finanszírozása, mint 1989-ben volt. Veszélybe kerülnek a betegek életén kívül a kórházak, a klinikák, az alap-, szak-, és foglalkozás-egészségügyi ellátás, az orvos, szakorvos képzés és továbbképzés is. Veszélybe kerül a járványügy és a kémiai biztonság, mint két legfontosabb uniós tétel, miután mindent a pénz világának, a mindenhatóságnak, a büdzsének és a megtakarításnak (makrogazdasági, makroökonómiai mutatók, mint mindent felülíró célok) kell alárendelni. (Ennek az áldozata lett már az oktatási rendszer az SZDSZ-es miniszterek tevékenykedése kapcsán. A magyar oktatási rendszer egyike volt a legjobbaknak Európában mind az I, II. világháború előtt, de még a II. világháború után is. Ezt a különböző diákolimpiai szereplések és versenyek igazolták; mára lecsúsztunk a süllyesztőbe a liberális oktatási reform kapcsán, amelyet nem lett volna muszáj meglépni, azonban meglépték. Pénzt természetesen nem lehetett megtakarítani, a csacsenerek és a csókosok számos botrány kapcsán viszont nagyon sok pénzhez jutottak, a magyar pedagógusok viszont változatlan, kilátástalan helyzetbe kerültek, meg az iskolarendszer is – ásd PISA jelentés, az amerikai/liberális értékrend „eredményessége”).


Úgy tűnik, hogy most következik az oktatási, azután az egészségügyi rendszer a több biztosítási modellel. Az a furcsa, hogy volt egy nagy százalékú szocialista párt és egy alig 5%-os párt, mely utóbbi nyilvánvaló politikai okkal „farok csóválja a kutyát” az egészségben és az oktatásban, és a gazdaságban. Tehát „stratégiai” ágazatokon keresztül fut végig az ulraliberális elvek pusztítása. Nos e területeken, Magyarországon folyamatosan épül le és épül ki egy gyarmatbirodalom-banánköztársaság szintű, törékeny nemzeti tőke és nemzeti burzsuázia híján lévő középosztálymentes társadalom, ami elsősorban a gyarmatokra jellemző és hogyha egy kis tőkefuvallatot kivonnak az ország piacáról, akkor megrendül az egész gazdaság. Úgy tűnik csapdába került Magyarország, nem jó úton jár, és ennek az egyik utolsó tényezője, amely ennek az útjában áll, az orvos-egészségügyi rendszer, orvos lobbynak hív minket a média, pedig csak szakemberek vagyunk, akikre a rendszerváltás környékén oly szívesen hivatkoztak. Lehet, hogy egyesek ezt most szeretnék kiiktatni, lehet, hogy összeesküvés-elméletnek tűnik, de szakmailag az az érdekes, hogy néhány tucat ember – netán még annyi se – kivételével, akik a tűzhöz közel vannak, és akik nem átallnak publikálni is e tárgyban írásokat, nos velük szemben az orvos-egészségügyi szakma 99,5%-a nem így látja.


Az egészségügy makromutatóit a különböző nagy népegészségügyi problémákat jelentő betegségek epidemiológiai, morbiditási és mortalitási adatait az epidemiológiai, de főleg demográfiai krízist még rövidtávon sem kívánják kezelni, nemhogy közép- és hosszútávon, viszont mindenáron meg akarnak reformálni mindent, csak alapok nélkül premisszák alapjai. Vajon minek? Kinek? Miért? Mi célból? Mint láttuk, a magyar egészségügyi rendszer mutatói egyáltalában nem voltak rosszak, szemben a népegészségügyi mutatókkal. Ezek valóban döntően befolyásolhatták volna az egészségügyi mutatókat, ezért csak stratégiai programok elindítása után kellett volna az ellátórendszerhez hozzányúlni akkor csak a finanszírozás átalakítása után. (A padláson kezdték a bontást, a tetőnél az építkezést.) Mindennek ellenére az egészségügyi mutatók mára még javultak, most azonban könnyen megjósolható, hogy minden mutató, ami az ellátórendszerrel összefügg, rosszabbodni fog. Igaz, hogy szerepük csak 10%-nyi az egészségi állapot kialakulásában, viszont a kuratív medicinában van a pénz, szemben a preventívvel! Rövidlátás nem figyelembe venni, hogy a prevenció közép- és hosszútávon a javuló egészségügyi mutatók miatt kevesebb invesztíciót igényel az ellátórendszer felé! Ezt főleg egy közgazdásznak kellene látnia. Ennek ellenére közigazgatási és nem egészségügyi/egészségcentrikus alapon, nem látva a fától az erdőt, rövidtávú megszorításokban gondolkodva nekimentek a prevenció rendszerének (ÁNTSZ), mert nem hoz hasznot. Mindebből látszik, hogy a döntéshozók nem értik, vagy ami súlyosabb, nem akarják érteni, hogy mit jelent a fenntartható fejlődésben az egészség, és az egészséges populáció.


A közgazdászok képzésébe nem nagyon szoktak beleszólni az orvosok. Az egészségügyi közgazdászokkal általában „csak” a baj van, mi orvosok sem szólunk bele sem a közgazdász-, sem a pedagógusképzésbe, talán szabadságot kellene hagyni azoknak, akik foglalkoznak az orvosképzéssel, orvoslással. Ők/mi rálátunk a rendszerre, de ma az érdekeinket nem tudjuk érvényesíteni (és a betegek sem) a közgazdasági, makro-közgazdasági mutatók célirányos értékelésével szemben. Érdekes, az orvosok most is az ellenségképhez tartoznak, mint 70 éve folyamatosan rendszerfüggetlenül és a ’60-’90-es évek közötti rövid szakaszt számítva felszámolandó, eltüntetendő. És akkor itt még nem beszéltünk a betegekről. Ugyan valóban minden a betegekről szól (szóban), de ki fogja gyógyítani a betegeket ellenségessé tett, orvosoktól kiürített országgal, akik el fognak menekülni ebből a lehetetlen, csak nevében megelőző-ellátórendszerből. Egy legutolsó felmérés szerint a frissen végzett orvosok 80 egynéhány %-a külföldre készül. 10 éve még meg akartak szüntetni orvosi egyetemeket, mert túl sok orvost képeztünk, akkor sikerült ezt meggátolni, de ma? A határontúli orvosok elfogytak, nem fognak jönni, anyanyelvi szinten kevesen beszélnek magyarul, akik ottmaradtak, és jó néhányan – dicséret nekik – az Ő szülőföldjükön szeretnének maradni. Az álviták tehát, amelyeket lebonyolítanak a televízióban, rádióban, sajtóban, amikor azonos oldali szakértők vitáznak egymással az ATV-ben, liberális közgazdász a liberálissal, vagy konzervatív a konzervatívval a Hírtv-ben, semmit nem ér. Konzervatív és liberális egészségpolitikusokat néha talán a köztévé egyes műsoraiban hoznak össze egymással, azonban teljes elbeszélés folyik egymás mellett mind a reform, mind a kórházi ágyak ügyében, s mindig ugyanazt halljuk: makrogazdaság és népegészségügy, egy biztosító, több biztosító stb., másról sem szólnak a hírek, holott ezek szakmailag nagyon jól megfogható programok.


Mindazonáltal a magyar nép vitalitása és kreativitása ennek ellenére éledezik, két pozitív gondolat jegyében had zárjam. Akkor, amikor a nemzeti népegészségügyi programok megszűntek (anyagi támogatás), amikor Johan Béla szobrát ledöntötték és levették a nevét az Országos Epidemiológiai Központról és a Nemzeti Népegészségügyi Programból, két olyan civil kezdeményezés is indult, amelyek közül az egyik egy Nemzeti Egészségmegőrző Program Magyarországon egészségmonitorozással, amelyet a Béres Egészség Hungarikum Program néven átfogó Nemzeti Egészségmegőrző és Betegségmegelőző Program indul civil kurázsi támogatásával, a másik pedig Schobert Norbert kezdeményezésével a táplálkozás és mozgás irányából érkezett az Egészséget Magyarországnak Mozgalom. Csak ezekben a napokban újabb, immár gyerekekre célzott, mozgással kapcsolatos civil kezdeményezés indult. Talán ez az az út, ami ki fogja húzni Magyarországot a csávából. (S még ami jó, például az iskolabüfé, vagy a tervezett dohányzásellenes program, még azt sem kommunikálják!)


Nagyon sokat mondtuk, amikor a „kórházreform”, „finanszírozási reform” beindult, hogy Nemzeti Egészségügyi Program alapján Nemzeti Népegészségügyi Program kellene legyen, aminek az a célja, hogy azt a 90%-nyi tényezőt, amelyek az egészségügyi szektoron kívüliek és befolyásolják az egészséget, azokat preferálják egy programban, hogy a betegségek morbiditását és a következményes mortalitását csökkentsék. Nem ez történt, a házat „a tetejénél fogva kezdték el építeni”. Pont az ellentettje történt, egy nemzeti megbetegítő program indult el ebben a formában, betegeket és orvosokat, egyáltalában megbetegítést okozó, tönkretevő, a szó szoros értelmében és magát a rendszert tönkretevő program, ahelyett, hogy a prevenciót, a megelőzést előtérbe helyezték volna, miként azt egy újságban, tanult kollégáim már felfedezték, és így akkor csökkenő betegszám került be a szűkülő kapacitásba, a talán egyre magasabb színvonalú ellátásba; innen lehetett volna indítani egy reformot. Nem ez történik. Úgy tűnik ezúttal ehelyett néhányan megteszik ezt (aki megteheti), és mi szakemberek szívesen csatlakozunk ehhez, kormányzati Megelőző Népegészségügyi Program nem lévén, NGO (non governmental organization), azaz civil szervezetek viszont igen. Az ellátási rendszer maga az ember egészségében 10-11%-ban játszik szerepet. Magyarországon e körül forog a vita, a többi 90%-ról nem, pedig mint látjuk, elsősorban ott tudunk tenni az egészségért, a betegségmegelőzésért. Az egészségügyi rendszer maga már csak a „beteg” emberekkel foglalkozik. Ám, ha ezek a programok működnének, vagy működni fognak, miként a kormányzati program nem működik és nincs rá pénz, akkor sokkal kevesebb ember válik betegebbé, és akkor viszont valóban kisebb kapacitás elég ezeknek az ellátására. És a kör itt bezárult, a „circulus vitiosus” módjára visszatért önmagába. Mindennemű szakorvosnak, szakembernek ez teljesen világos kellene hogy legyen, aki mindezt manipulálja, politikailag, az inkorrekt módon jár el, ugyanis az egészség nem szabad pénzügyi kérdés legyen egy társadalomban. Egyébként egy államnak – nem csak az etatista államnak – feladata az oktatás, az egészségügy, és az infrastruktúra biztosítása polgárai számra, nem pedig csak pénzügyi elvárásoknak és profitorientációnak alávetni az országot – vezetőik hibájából. Most, ezt „de facto” szétrombolták, diszfunkcionálttá tették, s bár rombolni sem olcsó, reorganizálni igen nehéz, viszont zöldmezős EU pénzeket le lehet nyúlni vele; nem beszélve még a vasútról, amely a kistérségek elnéptelenedéséhez, népességmegtartó demográfiai problémáinak fokozódásához fog vezetni, munkanélküliséghez, esélyhátrányhoz, főleg a szegényebb részeken, további betegségi arányok emelkedéshez, és nem fogja javítani a megbetegedési arányokat. Tehát „csak” azokat rombolja le az állam, amelyekre pontosan szüksége volna az állampolgárnak, pedig a megelőzéssel a betegségeket morbiditása és következményes mortalitási aránya, az egészségben leélt életévek, a jó minőségű élet, a születéskor várható átlagos élettartam növekedése biztosítható. Vagy nem ez volna a cél? A nyugdíjellátás biztosítása kevesebb nyugdíjassal? Akkor viszont minden világos. Ez egy gero-genocídium Terv.


De a legfontosabbak felismerése talán megtörtént a civilek részéről, és talán megtörtént egy demográfiai szembenézés a kormányzat részéről is. Logikusan merül fel a Történelmi Magyarország határain túli magyar népcsoportok betelepítése ázsiai népcsoportok helyett például a csángók, vagy például a Kelet-Ázsiában található egyes népcsoportok, magukat magyaroknak vallók hazatelepítése, amit más államok is megtettek, amikor fogyóban volt a haza. Nem mennék messze, a MOSZAD története és Izrael állam története is erről szól. Egyáltalában igen szimpatikus, ahogy ők ezt tették, és muszáj volt háborús helyzet miatt, és létszámcsökkenés miatt. Magyarország létszámcsökkenése 1956-óta olyan, mintha több világháborús csökkenést élt volna át a népesség, az egészségügyi állapotról nem beszélve. Akkor viszont mire várunk, hiszen ez is orvos-egészségügyi, demográfiai teendő. Gondoljunk a világ különböző részein élő németek hazatelepítésére az elmúlt évtizedekben. Lehet ezt szégyelleni, lehet hisztériázva nemzethalált kiáltani, de inkább tenni kellene, mert ezt mindig lehet, viszont nincs elég szakember, munkaerő, hogy ezt az országot a fenntartható fejlődés pályáján tartsák. A történelmi Magyarország határain túl élő nemzettársaink hazatelepítése a sok szociális és munkaerő-probléma mellett jelentősen javítaná a demográfiai állapotot, amely az ország fenntartható fejlődése és finanszírozása szempontjából kulcsfontosságú. Autonómia a környező országokban Koszovó példáján át elérhető közelségbe került – megtehető. A határontúli magyarok demográfiai problémái – ne szégyenlősködjünk – a magyar nemzet demográfiai problémái is, hiszen merítési „pool-t” jelentettek eddig is. Nem lehet mindig kitérni, fejet hajtani, nincs hova hátrálni ez ügyben és továbbra is inget széthúzva „Ide lőjetek elvtársak!”, mint történt 1918-ban…, mert odalőnek. Létfontosságú a szolidaritás, koherencia és kockázatvállalás velük is, hiszen most már együtt az Unióban nemcsak az ország, de a nemzet jövője a tét. Muszáj bátornak lenni, az egyéni, partikuláris, individualista érdekeken felülemelkedni, közösségi érdekben és nemzetben gondolkodni, és nem elfogadva a szomszédok érzékenységére hivatkozó tételt, hiszen éppen Eszterházy Péter fogalmazta meg, „Én is szomszéd vagyok.”. Muszáj a magunk érdekeit képviselni, nemcsak másokét. Kínzóan fájdalmas látni az internacionalizmus újjáéledését a globalizációban. Mindenki bártan védi a saját érdekeit (Varsó, Tallinn, Pozsony, Bukarest, Kijev, Zágráb stb.), nálunk ez nacionalizmusnak számít. A patriotizmus szót el is felejtették. Ezeket a problémákat nem lehet megkerülni akkor sem, és főleg akkor nem, amikor látjuk, hogy az egészségbiztosítás kapcsán hogy jutunk el demográfiai sorskérdésekig. Ha viszont ezt sokan nem tudják, nem látják, azokkal mindent meg lehet tenni, el lehet hitetni, mint az egészségbiztosítás kapcsán. Egy normális országban már régen sztrájkok tömege kellett lebonyolódjék. Mindez azt bizonyítja, hogy a társadalom atomizált állapotban van szolidaritás, koherencia, konzisztencia híján. Viszont innen már nincs hová hátrálni. (Sapienti sat…)


Pécs, 2007. június 5.


Dr. Egrestőy Antal







Nincsenek megjegyzések: