A kórházügy helyzete Svájcban

Úton az országos kórházügy felé A 26 kantonális kórházügyi rendszernek egy egységes országos rendszerré történő átalakítására irányuló szándék kezd formát ölteni. Most már mind a Nemzeti Tanács, mind a föderális Kantonok Tanácsa hajlandó arra, hogy a kantonok határain túl minden svájci polgár részére hozzáférést biztosítson az ország összes kórházában való ellátáshoz. Jelenleg egy másik kanton kórházában a kötelező betegbiztosítás keretében való ellátás igénybevételéhez a származási kanton kantonális orvosi hivatalának engedélyére van szükség. Egy másik kantonban való kezelést legalábbis elvben csak akkor engedélyezik, ha a szükséges szolgáltatás a saját kantonban nem érhető el. Valójában azonban sok svájci polgár már most saját kantonján kívül vesz igénybe kórházi szolgáltatásokat. Néhány kisebb kantonban az arány már meghaladja az 50%-ot, miközben Zürichben még csak 10%. Az új választási szabadság a „Cassis de Dijon” elvet követi. Ha valamely kanton saját lakossága részére új kórházat létesít, ez a többi kanton polgárai részére is nyitottá válik. A költségeket részben a betegbiztosító, részben a betegek származási kantonja viseli. A kormány 2004. évi törvénytervezete, amelyet a Kantonok Tanácsa 2006-ban módosított, előírja, hogy a kórházak finanszírozása teljese mértékben egységesen esetátalányokból történjék. A kantonok közötti határok éppen olyan kevés szerepet játszanak, mint a fenntartó kiléte. Egyidejűleg újra kell osztani a költségeket a kötelező betegbiztosítás, a kantonális kormányzat és a privát betegbiztosítás között. Eredetileg egy radikális tervezet készült, amely az egy forrásból történő finanszírozással számolt, ez esetben a kantonális kormányok 30%-os átalányt vállaltak volna át polgáraik kezelésére és azt a betegpénztárak részére kellett volna kifizetniük. Amennyiben ezt a rendszert bevezették volna, a kantonoktól teljesen elvonták volna a kórházi kiadások fölötti kontrollt. A betegpénztárak viszont hatalmas állami, adóforrásokból származó pénzösszegekhez jutottak volna. A svájci viszonyok között már a rendszer tervezete is forradalminak látszott, mivel a kantonokkal szemben a szövetséget ruházná fel előjogokkal és megtörné a kantonális territorialitás tiszteletreméltó elvét. A Nemzeti Tanács ebben a kérdésben pártállástól függetlenül egységes volt. A pártok közötti vita nem az egységesítés szükségességéről, hanem az egészségügynek a piaci logika számára való megnyitásáról, illetve az állami szabályozásról és tervezésről szólt. Miután az OECD jelentése 2007. októberében megsemmisítő ítéletet mondott a svájci rendszer költséges párhuzamos struktúráiról, a kezdeti óvatosság elszállt és elszánt reformkurzusba csapott át. A Nemzeti Tanács elképzelése szerint az egy esetre jutó költségek 45%-át a betegpénztáraknak, 55%-át a kantonoknak kell viselniük. Amennyiben ennél a formulánál maradnak, népszavazásra kerülhet sor. A kantonok ezzel szemben belemennének a más kantonokból származó betegek kezelésének részleges fizetésébe, amelynek mértékét valahol 45 és 55% között szabnák meg. A választási szabadsággal kapcsolatban feltűnő a Santésuisse, a svájci betegbiztosítók szövetségének hallgatása, amely lelkesen támogatja a versenyt és a piac megnyitását. Az idegenek kezelésének állami finanszírozásával ugyanis okafogyottá válik a kiegészítő biztosítások megkötése. A választási szabadság előnyei közé sorolható, hogy konkurenciát teremt és lehetővé teszi a minőségügyi összehasonlításokat, a célzott költségcsökkentést és a szükséges szakosodást, amire a kantonok korlátozott méreteiknél fogva nem képesek. Ezzel szemben nem kell számítanunk a betegek tömeges migrációjára, mivel senki sem szereti otthonától távol kezeltetni magát. A félreeső régiókból származó betegek azonban nagyobb számban fognak megjelenni a nagyobb központokban. (KB)