Susan George A romlás gyökerei Susan George A nemzetközi pénzügyi rendszer felépítõit, ha történetesen lakásépítésbe vagy felhõkarcolók tervezésébe fogtak volna, ma minden bizonnyal bíróság elé állítanák gondatlanság és súlyos hanyagság vádjával. Épületük minden fala rogyadozik, és mint más hasonló esetben, a lehulló téglák azokat az ártatlanokat zúzzák össze, akiknek egyetlen hibájuk, hogy történetesen alatta álltak. Az 1994–1995 telén volt pénzügyi krach óta Mexikó lakosságának fele a szegénységi küszöb alatt tengeti életét. Indonéziában terjed az alultápláltság és az éhínség. Oroszországban az elmúlt tíz év liberális gazdaságpolitikájának sikerült mélyebbre süllyesztenie a kapitalizmus megbecsültségét, mint a “valódi szocializmus” propagandájának 70 év alatt. Továbbá a XX. században példa nélküli módon a férfiak születéskor várható élettartama 7 évvel csökkent. Koreában és Thaiföldön egyre elterjedtebb az úgynevezett IMF öngyilkosság: elegendõ vagyonnal nem rendelkezõ, frissen elbocsátott férfiak magukkal rántják asszonyaikat és gyermekeiket a halálba, mivel nem tudják eltartani õket. A nemzetközi pénzügyi életben nemhogy igazságot nem szolgáltatnak a veszteseknek, éppen ellenkezõleg, ezeket a tömeges bûntetteket jutalmazzák: a nagy spekulánsok és maffiózók az IMF-segélyprogramok elsõszámú haszonélvezõi. A transznacionális vállalatok és a helyi elitek nem várt lehetõséget találnak arra, hogy alacsony áron visszavásárolják az elemi csapások által sújtott gazdaságban az érdekesnek ígérkezõ üzleteket. Az úgynevezett feltörekvõ országok (“emerging markets”) gazdagságát “újraelosztják” felfelé és külföld felé. Azokat pedig, akik hosszú éveken át dolgoztak érte, egyszerûen kisemmizik. De ne felejtsük el, a fertõzés és a bizonytalanság azokat a gazdag országokat is elérheti, amelyek ma biztonságban érzik magukat. A pénzügyi és tõzsdeválságok ismétlõdése, akárcsak az OECD országok kezdeményezte Multilaterális Befektetésekrõl szóló Megállapodás (AMI) kudarca megrendítette a liberalizmus sikerességébe vetett hitet és lehetõséget teremtett arra, hogy végre elkezdõdjenek a tárgyalások a helyzet megváltoztatásáról. (1) Kibontakozni látszik egy olyan nemzetközi politikai helyzet, amelyben az állampolgárok javaslatokat formálhatnak és ezeket a javaslatokat meg is hallgatják. Az ilyen típusú állampolgári csoportosulásokhoz tartoznak az Attac (2) (Szövetség a pénzügyi tranzakciók megadóztatására az állampolgárok megsegítésére), illetve a Szövetség (francia és nemzetközi) az AMI ellen.(3) Alphonse Allais régi javaslata az volt azok számára, akik pénzt kívántak szerezni: “keressétek, ott ahol van, vagyis a szegényeknél”. Ezt az utasítást követik immár húsz esztendeje a globalizáció ügynökei, aminek következtében nagyarányú transzfer áramlik a szegényektõl a gazdagok felé, a munkaerõ tulajdonosoktól a tõke tulajdonosokhoz. (4) A feladatunk az, hogy ezt a folyamatot megállítsuk és a pénzt ott találjuk meg, ahol valóban sok van belõle, vagyis a gazdagoknál, és valahogy másképpen oldjuk meg a redisztribúcióját. Howard M. Wachtel múlt év októberében három különbözõ megoldást javasolt a nemzetközi tõkeáramlások megadóztatására: a Tobin adót, a közvetlen külföldi beruházások megadóztatását és egy egységes profitadót, amelyet az egyes országokban realizált árbevételek arányában osztanának szét. Elképzelhetünk továbbá egy univerzális adót mindenfajta nemzetközi pénzügyi tranzakcióra, nem csak azokra a pénzáramlásokra, amelyekre a Tobin adó vonatkozik. A részvények, kötvények, opciók és egyéb derivatív pénzügyi eszközök adásvételének jelenlegi költsége nevetségesen alacsony, különösen az Egyesült államokban, ugyanakkor a kereskedõk is érdekeltek lennének ezen tranzakciók költségeinek emelésében, mivel õk ezáltal minden tranzakcióra magasabb jutalékot számolhatnának fel. Keynes azt javasolta, hogy egy értékpapír-vásárlás legyen “állandó és felbonthatatlan, mint a házasság”, ami persze meglehetõsen homályosan értelmezhetõ mind az értékpapírt, mind a házasságot illetõen, mindazonáltal nagyon meggyõzõen hangzik. Egy szignifikánsan nagy tranzakciós adó, különösen a rövid távú tranzakciókra, nagy hasznára válna az államoknak és egyaránt lehetõvé tenné a reálértéket nem termelõ operációk volumenének és sebességének korlátozását. (5) Az intézményi befektetõk szeszélyességérõl A transznacionális vállalatok (TNC-k) a pénzügyi kibúvók keresésének mestereivé váltak. Washingtonban a FED számításai alapján az Egyesült államok területén mûködõ külföldi vállalatok háromnegyede semmiféle adót nem fizet. Az amerikai TNC-ket illetõen a Kincstár számítása szerint kb. 12 és 50 milliárd dollár lehet az az összeg, amit a transzferátutalásokat követõen a mesterséges számviteli manõverek által a vállalatok szereznek meg úgy, hogy a bevételeket azon országokban vallják be, ahol az adó alacsony, a veszteségeket pedig ott, ahol az adók magasabbak (6). A kormányzatoknak meg kellene adóztatniuk a TNC-ket és a nemzetközi befektetõket egyaránt. Ehhez arra lenne szükség, hogy a kormányzatok ne azoknak az érdekeit szolgálják, akik szerint minden adó rossz, (kivéve azokat, amelyeket a fogyasztókra és a háztartásokra vetnek ki), és akik azt hirdetik, hogy a gondoskodó állam pazarló, kivéve persze ha talpra állítja a súlyos nehézségekbe került nagyvállalatokat (Credit Lyonnais, Chrysler, etc…) A nyugdíjalapok és a biztosítási társaságok, valamint a többi intézményi befektetõ által ellenõrzött 21 000 milliárd dolláros összeg meghaladja az összes ipari ország együttes jövedelmét (GDP), vagy körülbelül annyit tesz ki, mintha a föld minden egyes lakója 20 000 francia frankkal járult volna ehhez az összeghez.(7). Az amerikaiak ennek az összegnek kb. a felét ellenõrzik. Ha ennek az összegnek az 1%-át vesszük, akkor az összes “feltörekvõ” ázsiai ország vállalati tõzsdeértéke egy negyedét kapjuk, vagy a latin-amerikai országok tõzsdeértékének kétharmadát. Ekkora magántõke szabad, a traderek kénye-kedve szerinti áramlását megengedve az ipari országok sorban számíthatnak a pénzügyi destabilizációra. Kizárólag egy nemzetközi szabályozó szervezet – akár a Világbank, ha megvolnának a kellõ jogosítványai – segítségével lehetne a nemzetközi intézményi befektetõk viselkedését szabályozni. Henry Kaufman pénzügyi szakíró már régóta elõvigyázatosságra inti a Wall Streeten tevékenykedõket.(8) Javaslata egy olyan felügyelõbizottság felállítását tartalmazza, amelynek jogában állna a intézményi befektetõkre mûködési szabályzatot kényszeríteni, számukra egységes nyilvánossági elõírásokat elõírni, ellenõrizni tevékenységüket és megszabni a kockázatvállalásuk mértékét. Impozáns javaslat, mindazonáltal semmi forradalmian újat nem tartalmaz, mivel ez a bizottság még mindig nem kontrollálná a tõkeáramlást. A kormányzatoknak kell eldönteniük, hogy akarnak-e vagy sem orosz rulettet játszani az intézményi befektetõk szeszélyességétõl függõen. Akár igen, akár nem az állás, “nemzeti” vállalataik – saját tõzsdéiken jegyzett – magán, kiváltképpen amerikai pénzügyi intézmények befolyása alá kerülnek. Itt az ideje az átváltások szabályozásának fogalmát újratárgyalni, amely mára majdhogynem teljesen kikerült a köztudatból. Ez a politika tette lehetõvé Japán, Korea – és az Egyesült államok – gyors fejlõdését. Az exportõrök, akik deviza-bevételhez jutnak, a nemzeti banknak elõre meghatározott áron adták el devizájukat. Hasonlóképpen, a devizát azonos áron adták el a külföldi számlák kiegyenlítésére, ami az importot és a hiteltörlesztéseket jelentette. Malajzia erõsen fontolgatja ennek a pénzügyi politikának a bevezetését, és Paul Krugman, híres amerikai közgazdász nagyon dicséri ezt a megoldást, mivel úgy gondolja, elég radikális ázsia számára legalábbis idõlegesen (9). Kevésbé radikális megoldás lehet az, amelyet Chile választott, vagyis szabadon beengedni a tõkét, ugyanakkor kötelezni arra, hogy egy meghatározott idõre az országban maradjon, ellenkezõ esetben súlyosan megadóztatni. Ha a kormányzatok úgy gondolják, hogy nem támogatják nyíltan a “piszkos pénzek” áramlását (melyek különféle kereskedelmi tevékenységbõl származnak), akkor mindezidáig jól eltitkolták ezen elkötelezettségüket, mivel azok a szabályozási lépések rendre elmaradtak, amelyek a kriminalitásból származó összegek területükön mûködõ legális vállalatokba való befektetését megakadályozták volna. Ennek a harcnak az eszközei rendelkezésre állnak és az államoknak minél elõbb be kellene vetniük õket. A megoldást a Genfi Felhívás tartalmazza: “A hatástalanná vált rendõrségi és jogi eljárásokat meg kell szüntetni és helyettük hatékony európai szabályozási rendszert kell kialakítani, amelynek keretében a hatóságok kereshetnének egymás adattáraiban és információt cserélhetnének az adott üggyel kapcsolatban. Továbbá szükség van olyan határozatok meghozatalára, amelyek csökkentenék a banktitok mindenhatóságát, nemzetek között kölcsönösségi alapon.” (10) Egy további akadályt jelenthetne a kábítószer-kereskedelembõl, prostitúcióból, terrorizmusból, szektáktól és korrupcióból származó piszkos jövedelmek felhalmozásában a pénzügyi paradicsomok szigorú szabályozása. Abban az esetben, ha a G7 tagországok nemzeti bankjai elrendelnék, hogy az országukban mûködõ kereskedelmi bankok ne fogadhassanak el transzferátutalásokat off-shore cégektõl (Bermudák, Kajmán szigetek, stb.), azonnal nehezebbé válna a piszkos pénzek áramoltatása, illetve tisztára mosása. Még ebben az esetben is fennmaradnának az európai illetõségû off-shore központok, mint például Luxemburg, Svájc, Lichtenstein, Gibraltár, San Marino, Jersey szigetek stb. Következésképpen be kellene tiltani minden országon belüli vámmentes területet, mivel ezek csupán kis mini-pénzügyi paradicsomok, és szükség lenne a Bázeli Egyezmény alaposabb betartatására is. A feltételeket nem teljesítõ bankoktól pedig haladéktalanul meg kellene vonni a mûködési engedélyt. Az emberiség leggazdagabb 20%-a birtokolja a jóléti javak 86%-át, a legszegényebb 20% pedig ezen javak 1,3%-át. Ezeket az adatokat mindannyian jól ismerjük, sokszor elismételtük már, ám az adatok évrõl évre nagyobb különbséget mutatnak, továbbá a fejlõdõ világnak juttatott segélyek csökkennek. A déli országok jövõjét elsõsorban eladósodottságuk veszélyezteti, különösen a kevéssé fejlett országok jövõje bizonytalan, egy olyan adósság miatt, amelyet nem tudnak visszafizetni jelenleg és soha nem is lesznek rá képesek. Ezek az országok exportbevételeik több mint 20%-át adósságaik visszafizetésére fordítják. Ha ezt az arányt leszállítanánk 1-2%-ra – ahogy ez Németország esetében történt a világháború után –, megtakarításaikat ezek az országok az egészségügybe, oktatásba, környzetvédelembe fektethetnék. Bekerülhetnének egy egészséges fejlõdési körbe: egy ország minél inkább fejlesztené humántõkéjét, minél inkább tartós növekedési pályára állna, annál kisebb adósságteherrel nézne szembe, míg végül adóssága teljesen el nem tûnne. Néhány G7 országban a Jubilee 2000 program keretében komolyan foglalkoztak ezzel a kérdéssel, és különösen az egyház támogatta ezt a kezdeményezést. A dolgok jelenlegi állása alapján csak annyi biztos, hogy az IMF vagy a Világbank egyetlen irányelve sem tartalmaz hasonló állítást: szabályozási rendszerük alapján (állítólag a HIPC javaslatára) hat év strukturális átalakítási idõszak után veszik figyelembe az adósságkönnyítési kérelmüket. (11) Ami valójában teljesíthetetlen. Vagy lemondunk ezáltal kb. 40 ország részvételérõl a világkereskedelemben, mivel lakosaikat lassú halálra ítéljük, vagy végre megoldjuk ezt a problémát. A “szabályozatlanság” egy olyan kifejezéssé vált, amelyet azért vezettek be, hogy eltakarja azt a szabályozott világrendszert, amely a transznacionális társaságok által és érdekeik szerint irányított, az IMF, a Világbank és az OECD bûnrészességével. Ezek az intézmények mindezidáig a demokráciával szemben helyezkedtek el, és képtelenségüket a problémák megoldására– mint például a legutóbbi esetben is – csak ezek elõrejelzésére való képtelenségük haladja meg. Az IMF egyrészt a veszteségek államosítására specializálta magát, az északi adófizetõk kárára, másrészt a nyereség szétosztására a spekulánsok között, akik szabadon kivonhatják bevételeiket krízis idején, és ezáltal kolosszális vagyonokat halmozhatnak fel. Egy következõ válság esetén a Valutaalap, miután kifizette Brazíliának a 42 milliárd dolláros kölcsönt, aligha lesz képes 25-30 milliárd dollárnál nagyobb összeg mobilizálására. Az IMF helyébe kellene állítani egy intézményt, amelyik képes keynesiánus értelemben a likviditás fenntartása érdekében fizetõeszközt injektálni a rendszerbe, hogy elkerülhetõvé váljon egyrészt a gazdasági termelékenység brutális visszaesése, a hitelek elapadása (credit crunch), másrészt hogy az IMF gazdaságpolitikája nyomán kialakuló válságok megszûnjenek. A Világbank, amelynek munkatársait általában kompetensnek tekinthetjük, hasznos szerepet játszhatna az adósságterhek könnyítésének felügyeletében és segítségére lehetne ezeknek az országoknak oktatási-, egészségügyi-, és környezetvédelmi rendszereik megreformálásában. Fel kellene vállalnia a munkahelyteremtõ kis- és középvállalatok biztosítását, a kockázati-tõkekezelést és a mikrohitelezést. Feltételezhetjük, hogy ha ezen intézmények – a Világbank – mûködési költsége, valamint alkalmazottaik viszonylag kellemes munkabére a transznacionálisan áramló tõkére kivetett adóból származna, nagyon hamar elfogadhatónak tartanák javaslatunkat... Az ENSZ és a nemzetközi szervezetek (IMF, Világbank, WTO stb.) vezetõsége és szakértõi egyre nyitottabbak a transznacionális magántõke felé. Ez az új Szent Szövetség újabb és újabb találkozókon keresztül bizonyosfajta legitimitást teremt magának, ugyanakkor ezek a találkozók a nemzetközi lobbyzás és a propaganda színterei: a Davos-i gazdasági világtalálkozó, a TABD (12) (transznacionális üzleti párbeszéd), a Genfi Business Dialogue, amely megkapta a hivatalos jóváhagyást az ENSZ fõtitkárától, akit ekkortól a rossznyelvek NesKofi Annan-nak hívnak.(13) Ezen intézmények, illetve a transznacionális vállalatok politikai delegitimációja az egészséges közélet szempontjából elengedhetetlenül fontos. Senki sem szavazott a vállalatigazgatókra, a Genfi Business Dialogue támogatóira, az IMF közgazdászaira, a WTO intézkedéseire, a nyugdíjalapok kezelõire és a hozzájuk hasonlókra. Meddig hozzák még az új trónbitorlók a törvényeinket? (Fordította: Piroska Dóra) Susan George: A lugano-i tanulmány Jegyzetek (1) További olvasmányként Christian de Brie, Hogyan esett szét az AMI darabokra, Le Monde Diplomatique, december 1998 (2) Attac, 9 bis rue de Valence 75007 Párizs. Tel: 01-43-36-30-54, E-mail attac@attac.org, Honlap: http://attac.org (3) Elõzetes vitára bocsátott dokumentumok: A polgárok és a népek egyezsége a befektetésekrõl és a gazdagságról (Acpir) megtalálható: Ecoropa@magic.fr (4) Az észak-dél egyenlõtlenségrõl további olvasmány PNUD, Jelentés a világ emberi fejlõdésrõl, Economica, Paris, 1998; az országokon belüli egyenlõtlenségek növekedésérõl, Cnuced, Jelentés a kereskedelemrõl és a fejlõdésrõl, Genf, 1997. (5) Ez az ötlet Doug Henwood-nál található, Wall Street, Verso, London és New York, 1998 (6) Janice Shields, Institute for Business Research and Tax Watch, Tengereken átnyúló befektetések adóztatása, Foreign Policy in Focus, vol. III, no. 3, Washington DC, 1998 január (7) Nemzetközi Elszámolások Bankja, 68. éves jelentés, Bale, 1998 június (8) Henry Kaufman, Reform now to prevent the next global financial crisis, International Herald Tribune, 1998. január 29. (9) Paul Krugman, Saving Asia: It’s time to get radical, Fortune, New York, 1998. szeptember 7. (10) Ezt a felhívást eddig Európában több mint 1000 hivatalos személy írta alá. (11) Highly Indebted Poor Countries részére (szegény, súlyosan eladósodott országok) (12) A TABD harmadik kongresszusát Charlottban, Észak-Karolinában tartotta, 1998 november elején, a meghívottak listája, ami valójában az óceán mindkét oldaláról származó vezérigazgatók Ki Kicsodája, tartalmazza Renato Ruggiero nevét is, aki a WTO ügyvezetõ igazgatója, illetve az amerikai alelnök Al Gore-t is. (13) Ezt a megbeszélést Helmut Macher szervezte, a Nestlé vezérigazgatója.