Az egészségügy egyik alapkérdése az ún. biztosítási alapcsomag, vagyis az, hogy mi jár a biztosítottnak a járulékfizetés ellenében. Néhány éve megnyugtattak bennünket, hogy az alapcsomag meg van határozva, ehhez képest az Állami Számvevőszék friss jelentésében az az egyik legfontosabb instrukció, hogy meg kell határozni az alapcsomagot. Akkor most mi van?
Az egészségügyi miniszterek általában nagy lendülettel fognak neki az alapcsomag meghatározásának. Ez a lendület a szakmai apparátus szabotázsa, sőt nemléte miatt olyan szerény eredményekké szelídül, mint az ejtőernyősök lábtörésének kizárása a tb-ellátások köréből.
Az alapcsomagot teljesen egzakt módon Európában sehol nem határozzák meg, de boldogabb országokban van erős biztosítói, esetleg állami kontroll, amely nemcsak szakmai, de kényelmi, betegjogi szempontból is természetessé, megszokottá teszi az elvárható ellátási szint meglétét. Nálunk az egy biztosító ellenére egységességről egyáltalán nem beszélhetünk: sok helyen még az ÁNTSZ által megkövetelt minőségi, szakmai minimumfeltételek sem teljesülnek, és ennek sincs feltétlenül következménye. Egyebekben meg az jár, ami van: létezik olyan ápolási osztály, ahol – az ÁSZ vizsgálatban szereplő 90%-nál is durvább módon – az ágyak 100%-áért extra díjat számítanak fel, tehát alapszintű igénybevétel kizárt. Van, ahol internet-csatlakozás, tévé is jár ingyen, van, ahol ultrahang sincs a terhesgondozáson. Hurrá, egy a biztosító, így garantált az egységes színvonal!
Képzeljük csak el, mit szólnánk, ha az egyik MOL-kútnál magunknak kellene szivattyúznunk a benzint az autóba, a másiknál pedig ingyen autómosás is járna – ráadásul nem választhatnánk ki, hogy melyik kútnál tankolunk, hanem az állam beosztaná ellátási területekre az országot, mint az „OEP-kutak”, a kórházak esetén?
A világos, szűkített alapcsomag nem az ördög műve, hanem az igazságos hozzáférés záloga: ugyanúgy, ahogy a mazsolás kalácshoz, a micimackós gipszhez is az juthat hozzá, akinek van rá pénze. Akinek meg nincs, annak marad a fehér gipsz, ahogy a boltban is van, akinek csak kenyérre jut – és ezen senki nem háborodik fel. A jelenlegi zavarosban halászás, az egy osztályon belül párhuzamosan meglévő luxus- és nyomorúságos kórtermek osztogatása a főorvos-maffia éltető eleme, a kórházvezetők meg nem tehetnek semmit, mert ha a hálapénzes bödönt elveszik, akkor az egész csapat Angliába költözik, a Rózsadombról gyermekeit Audival magániskolába szállító kollégának kevés lesz a 150 bruttó.
Szerencsére egyre több helyen van világos díjszabás, de ez kevés az üdvösséghez. A kórházak privatizációjának szabályozása is kevés, sőt nem is tartozik a kérdés lényegéhez. A jelenlegi ellátási csomagot egyre inkább képtelen finanszírozni a társadalombiztosítás. Lehet, hogy hosszú távon nem fér bele a fogászat, a szanatóriumi ellátás stb. Egyszer szembe kell nézni a lehetőségekkel, még ha kormányok buknak is bele. Többet akarunk, mint amennyit bírunk, így legatyásodik, kockázatossá válik a meglévő ellátás.
Bátor szembenézés, komoly áldozatok nélkül soha nem fogjuk tudni, hogy mi vár ránk, legfeljebb akkor érezhetjük biztonságban magunkat, ha sikerült célba venni a főorvos úr zsebét a megfelelő összeggel, akit az Audiban ülve már nem zavar annyira az egészségügy válsága, a kollégák és a betegek nyomora.
Kelt: 2009. augusztus 7. péntek
- Komment:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése