A hálapénzrendszer legnagyobb haszonélvezöje az állam

Igen. A hálapénzrendszer legnagyobb haszonélvezöje az állam, amely a végletekig kiaknázza ennek a pénzügyi technikának fent említett egyetlen „pozitív” tulajdonságát: a rendelkezésre álló forrástömeghez képest a szolgáltatókra nézve önpusztítóan tökéletes költséghatékonysággal elöállított, aránytalanul több és jobb ellátást.


Ez pedig nagyon értékes tulajdonság egy társadalmi-gazdasági téren felzárkózó stratégiát követö ország életében. Közvetlenül a szocializmus bukása elött, 1988-ban készült a Szociális és Egészségügyi Minisztérium Egészségügyi Reformtitkárságának vitaanyaga az ágazatban megvalósítandó átalakításokról. Ez a füzet pontosan fogalmazza meg az állam önkritikáját: „Az extenzív hálózatbövítés, a központilag vezérelt elosztás elméleti garanciát kívánt adni, hogy mindenki térítésmentesen hozzáférhet a legmagasabb szintü egészségügyi ellátáshoz. Ma már tisztán látjuk, hogy az utolsó két évtizedben az eröteljesen elbürokratizálódott mechanizmus nem vette figyelembe az eröforráskorlátokat”. A továbbiakban azonban hiába keressük, hogy a magyar gazdaság teljesítöképességének milyen szintü és körü ellátás felelne meg. Lényegében a korábbi ellátások ismételt felsorolásával találkozunk, söt még egy olyan megjegyzéssel is, miszerint egyes költséges ellátások kapcsán megfontolandó lenne, hogy azt külföldi szolgáltatóknál szerezzük be.

Az igazság ritka pillanatában, a volt állampárt 1989. augusztus19-én, Pozsgai Imre által jegyzett „Programnyilatkozat” tervezetében végre az öszinteség hangja is megszólalt: „Szakítanunk kell a termelési szintünkhöz képest megalapozatlan, söt megalapozhatatlan, népszerü ám teljesíthetetlen ígéretekkel, de vállalnunk kell a müvelödési, egészségügyi és szociális alapellátás biztosítását”. A távozó hatalompolitikai elit tehát legalább beismerte, hogy az állam, a többi között, az egészségügyben is túlvállalta magát. Ettöl az állásfoglalástól kezdve alakult ki egy semmitmondó szómágia az „alapellátás” vagy az „alapvetö ellátás” körül, aminek – minthogy az késöbb kiderült – egyetlen politikai erö sem akarta a konkrét tartalmát megjelölni. Különösen olyan összefüggésben nem, ami visszalépést jelentett volna a korábban elért „vívmányokhoz” képest.

Ezek a vívmányok azonban, mindenki által közismerten a hálapénzes finanszírozásra támaszkodtak.“ A megalapozatlan, söt megalapozhatatlan, népszerü, ám teljesíthetetlen ígéretek” cselekvésre sarkaló késztetését azonban 1991-ben már teljes egészében visszafogta a Magyar Szocialista Párt(MSZP) egyik vonatkozó állásfoglalása. Országos Központjának kiadásában a „Szociáldemokrata Alternatíva” címü sorozat 1. füzeteként (1991) jelent meg a „Javaslat a Magyar Szocialista Párt szociálpolitikai és egészségügyi stratégiájára”. Ebben a következöket olvashatjuk: [b]„Nemzetközi tendenciák és tapasztalatok figyelembevételével is megfogalmazható, hogy a már egyszer elért ellátási szintet lehetetlen visszavenni, ez politikailag nehezen kezelhetö elégedetlenséget szülne” . Az már kevésbé érthetö, hogy a TB eleve rossz magyar fordítását miért kellett még egy etimologizáló következtetéssel is megterhelni: „a társadalombiztosításnak – lényegéböl fakadóan – olyannak kell lennie, hogy ne csak az egyént biztosítsa, hanem a társadalmat is”. A fenti idézet különben politikailag aligha vitatható álláspontot képviselt, csupán azt a következtetés nem vonta le, hogy az elért ellátási szint költségeit – elsösorban az élömunka tekintetében – legalább az újonnan kialakuló szociális piacgazdaság körülményei között, tisztességesen meg kellene fizetni.

Ha az állam szerepét keressük a hálapénzrendszer fennmaradásában, annak okaként egyértelmüen meg lehet jelölni azt a tényt, hogy a hallgatólagosan megtürt, szabályozatlan magánfinanszírozás (paraszolvencia) akkor csatlakozik a közfinanszírozáshoz, ha az utóbbit fedezetlen ígéretek terhelik, az állam eleve megalkuvó hozzáállása mellett. Az 1994–98 közötti kormányzati ciklusban az MSZP irányításával készült az új egészségügyi törvény (1997. évi CLIV. Tv.)Ugyan értelmetlen lenne szándékosságot feltételeznünk a szürke gazdaság generálásában, az új törvény tulajdonképpen az orvos és a beteg hálapénzes szuverenitásának erösítését jelentette.

Jelenlegi közfinanszírozási rendszerünknek az a legnagyobb hiányossága, hogy nem engedi legálisan érvényesülni azt a keresletet, amely az orvosi élömunka differenciált megfizetésére irányulhatna. Ez az akadály sajnos a szocializmus ortodox baloldali szociálpolitikájának a túlélése, amely egyfelöl félreértelmezi a mindenkire kiterjedö biztosítás egyébként vitathatatlan elvét. Másfelöl, önmaga árnyékától félve, folyamatosan elhatárolódik a „szegényeknek és gazdagoknak” szóló, úgymond kettészakadt egészségügyi ellátás víziójától.

A mindenkire kiterjedö biztosítás elvének azonosítása az általánosan kötelezö társadalombiztosítás egységes kockázati közösségével ma sajnos azt jelenti, hogy a társadalom kevésbé tehetös fele támogatja a gazdagabbak hálapénzes bevásárlásait az egészségügyi szolgáltatásokban. Söt, a kevésbé tehetöseket erkölcstelen hálapénzes versenyre is kényszeríti azokkal szemben, akik az egyébként nyomott színvonalú hálapénzeket minden különösebb nehézség nélkül képesek megfizetni. A klasszikus bismarcki szociális biztosítás úgy szolgáltatott társadalmi igazságosságot, hogy az ellátáshoz való kedvezményesebb hozzájutás lehetöségét csak egy bizonyos jövedelmi szint alatt tette lehetövé. Ez a megoldás akkor kézenfekvönek tünt, mivel a kérdést nem lehetett megközelíteni a még nem létezö egészségügyi gazdaságtan oldaláról. Mai tudásunk szerint azonban egyértelmü, hogy a szolgáltatásban a komfortellátáson kívül csak az orvosi (más egészségügyi) élömunkát lehet differenciáltan megfizetni. Nem szükséges tehát a szolgáltatás teljes vertikumára vonatkoztatva , látványosan két csoportra szétválasztani a társadalmat (ha már egyszer ettöl 1989-ben eltekintettünk). Elegend? lenne a szakmai ellátás egyenlöségének szigorú garanciája mellett a komfortfokozatok következetes elkülönítése és a szabad orvosválasztás rendszerének átfogó szabályozása. Az utóbbinak müködöképességéhez azonban a szabadfoglalkozású orvoslás kiterjesztésére is szükség lenne.

Természetesen az részletkérdés,hogy erre a fizetöképes keresletre mikor és hogyan lenne képes a biztosítási üzletág rátelepedni. Ez azonban nem lehet az egészségügyi államigazgatás gondja, ugyanis a magánbiztosítás megjelenése semmiképpen nem jelenthetné a jelenlegi társadalombiztosítás magánkézbe adását. Ezután, az ily módon legalizált fizetöképes kereslet mellett az államnak és az orvostársadalomnak szembe kellene néznie önmagával, majd egymás szemébe nézni és eldönteni, hogy a magánfinanszírozásból elérhetö jövedelmek vonzását is kihasználva, milyen összegü forrásokat igényel a közfinanszírozás, és ebböl mennyi legyen az orvos-közalkalmazottak fizetése. A hálapénzrendszer megszüntetésének eddig sem volt és a jövöben sem lesz más alternatívája.