A stílus maga az ember

Aki ismer és olvas engem, az tudhatja, hogy állításaimat mindig aggályosan alátámasztom szakirodalommal. Ebben bizonyára lehet egyoldalúságokat felfedezni, biztos vitába lehet szállni egyes következtetéseimmel, s olykor ironikus vagy gúnyos is tudok lenni. Azonban a tudomány szabályai szerint levont következtetések, ha mégannyira sincs ínyére való valakinek, akkor is tudományos állítások, amelyekre – ha valaki vitába akar szállni velük – hasonló színvonalú tudományos érvekkel kellene válaszolni. Ám amióta csak orvosokkal és pszichiáterekkel keveredek vitába, még soha senki nem kezdett el tudományosan érvelni velem szemben, hanem rögtön személyeskedésbe váltottak. Ez kezd nekem szakmai ártalomnak tűnni.

Kezdődött a Depresszióiparral. A pszichiáterek egymást közt mindennek elhordtak, társaságuk nyilatkozatban határolódott el –persze nevem említése nélkül-, mondván, hogy a „csak a maga hasznát és népszerűségét hajhászó emberekkel” ők nem vitatkoznak. Azt állították, hogy igen nagy kárt okozok a betegeknek és a pszichiátriának egyaránt. Érveimet azonban, amelyek a szakirodalomban megfogalmazott tételek, meg nem válaszolták, hanem helyette gúnyolódtak, személyeskedtek. Visszatérő érvük, hogy aki nem tanult pszichiátriát, az mit akar vitatkozni velük. A vita elől úgy tértek ki, hogy eleve méltatlannak minősítettek arra is, hogy vitázzanak. Amikor tudományos tanulmány formájában szerettem volna a Lege Artis Medicinae hasábjain kifejteni nézeteimet, azt megakadályozták. Majd –hogy elhallgattassanak- állásomból is elbocsájtattak. Ilyen a hatalmát, megélhetését, tekintélyét féltő uralkodó establisment „vitastílusa”. Ez egy gondolkodásmód, amely végigkövethető a tudomány újabbkori története során. A 19. századtól az orvoslásban az inkvizíció szerepét a megélhetésüket és szakmai hegemóniájukat féltő orvosok vették át. Ostobábbnál ostobább elméleteket védtek meg bármi áron.

E gondolkodásmód elemei a következők:

1, Én vagyok e tudomány felkent papja, amit én tudok, az az Igazság

2, Mindenki, aki mást gondol, az ostoba, és ezért nem érdemli meg, hogy érveit komolyan vegyem, vitatkozzak vele

3, Mivel megkérdőjelezi az uralkodó nézeteket, ezért a szakmára nézve veszélyes, vele szemben bármilyen eljárás megengedhető (becsületsértés, nevetségessé tétel, elbocsájtás, tönkretétel, üldözés)

4, Én képviselem a betegek igazi érdekeit, s az ő nevükben is jogom van az őket veszélyeztető nézeteket megsemmisítenem

Ez a gondolkodás dölyfös, nárcisztikus, destruktív, konzervatív, tudományellenes és legfőképpen etikátlan. A vitapartner érvei helyett a vitapartner maga a szellemi vagy fizikai megsemmisítés célpontja. Dölyfös és nárcisztikus, mert azt hiszi, tudása megfellebezhetetlenül igaz. Destruktív, mert lehetetlenné teszi a tudomány fejlődését, amelyet mindig a tudományos viták visznek előre. Konzervatív és tudományellenes, mert nem vesz tudomást arról, hogy a tudomány fejlődése nem más, mint paradigmák születése és bukása. Etikátlan, mert senki nem sajátíthatja ki a tudást, a tudomány fórumait, és a betegek érdekeinek védelmét, és megengedhetetlen eszközöket akkor sem lehet alkalmazni, ha valaki halálbiztos az igazában. Etikátlan tudományos érvekre tudományon kívüli, hatalmi eszközökkel reagálni, az ellenkező nézeteket érvek helyett megtorlással, agyonhallgatással, ideológiai és hatalmi eszközökkel elfojtani.

Ismételten beigazolódik, hogy ez a fajta gondolkodás a betegek felé mindentudó, paternalisztikus attitűddel jár, megköveteli a feltétlen tekintélytiszteletet, a beteget csak addig tekinti partnernek, amíg az engedelmeskedik, ill. a tudományos hipotézisnek elvártan reagál. A paradigmát kikezdő esetek a paradigma nevében félrekezelődnek, vagy kezelésüket reménytelennek ítélik. Ez gyakran vezet a beteg hibáztatásához, kezelése megtagadásához. Ez a fajta szakmai identitás alkalmatlan a paradigmát kikezdő tények, esetek észlelésére. Visszatérő probléma a ritka kórképek, a diagnosztikus kategóriákba nem sorolható betegek sanyarú, olykor halálba torkolló sorsa. Az ilyen orvos tudományos értelemben nem megismerő, hanem ráismerő tevékenységet folytat, és nem ő alkalmazkodik a tünetekhez, hanem a tünetektől és a betegtől várja, hogy alkalmazkodjanak a paradigmához. Ha ez nem történik meg, a beteg „ellenáll”, rossz beteggé válik.

Ennek a „vitastílusnak” remek példái akadtak a közelmúltban is, hadd idézzek fel egy-két példát.

Két éve írtam egy recenziót a Brainswitch című könyvről a Pszichoterápia című lapba. Ennek célja felhívni a kollégák figyelmét hasznos könyvekre. A könyvet magam szereztem be (mások a könyvért cserébe írják a recenziót.). A recenziómra az a válasz érkezett, hogy „az antidepresszánsokkal kapcsolatos ismert nézeteim miatt a recenziót nem tudjuk közölni”. Nem sértődtem meg, hanem visszaírtam, hogy a kedves szerkesztő talán jelölné meg pirossal azokat a részeket, amelyekben akárcsak érintőlegesen is szó esik az antidepresszánsokról. Mert hogy szó sem esett erről, a recenzió a könyv pszichoterápiás módszerét ismertette. Kisvártatva jött a válasz, hogy ”na jó, ilyen inkriminált rész nincs, de a depresszió fogalmát differenciálatlanul alkalmazom.” Visszaírtam, hogy csak követtem a könyv szerzőjének szóhasználatát, de rendben, beleírom, hogy a módszer az enyhe és közepesen súlyos depresszióra alkalmazható. Kisvártatva jött a válasz, hogy „rendben, de viszont a cikk túl hosszú”.

Ekkor már elhatároztam, hogy nem teszem meg azt a szívességet, hogy megsértődőm, ezért a recenziót meghúztam a felére.

Kisvártatva jött a válasz, hogy rendben, de a decemberi szám már betelt. Visszaírtam, hogy nekem nem sürgős. Így aztán végül a recenzióm megjelent februárban. Írtam a szerkesztőségnek, hogy kérnék szépen legalább egy példányt. Kisvártatva jött a válasz, hogy hol fizethetek elő a lapra. És a szerkesztő megkért, hogy írjak egy köszönő levelet a főszerkesztőnek, hogy a recenzió megjelent. Tehát a saját tulajdonú könyvről írok ingyen egy recenziót, amely némi huzavona után megjelenik egy pénzért árusított lapba, amelyből még egy tiszteletpéldányt sem kapok, de köszönjem meg, hogy megjelenhettem?

A huzavona arról szólt, hogy egy olyan ember, mint én, akinek „ismert nézetei vannak” az antidepresszánsokról, nem írhat még a cserebogarak halhatatlanságáról sem. Nem írhat semmit, legalábbis nem a Pszichoterápia folyóiratba. Sem a Lege Artis Medicinae-be. Sem sehova, ahol az uralkodó establisment emberei ülnek. Nem ismerős ez valahonnan?

Ez a volt a Kádár rendszer politikája is. Ha különvéleményed van, elmondhatod otthon a fürdőszobában.

A másik történetnek egy nemzetközileg elismert kutató a szereplője.

Hogy a koleszterinnek van-e köze a szív és érrendszeri megbetegedésekhez és halálozáshoz, az a kezdetek óta vitatott kérdés. Ennek részletes taglalását új könyvemben, az ősszel megjelenő Paleolit táplálkozás- ban fejtem ki. Itt most csak a vitapartnerhez való hozzáállásról van szó. Elvileg a vita azt jelenti, hogy legalább kétféle nézet csap össze a kérdésben. Vita azonban a gyakorlatban nem lehetséges, mert az uralkodó nézetektől eltérő állításokat csak azon az áron lehet képviselni, hogy azonnal megkérdőjeleződik az ellenkező nézetet valló személye (becsülete, képzettsége). Amikor a 168 óra Online hasábjain elmondtam a koleszterin hipotézissel kapcsolatos aggályokat, az egyik szakember viszonylag higgadtan elmondta, hogy ő mást gondol. Természetesen vitatható, amit mondott, de érvelt. Aztán megjelent a színen egy másik szakértő. Így indított:

„Nem szándékom, hogy szubjektív kritikával illessem az orvostudományi végzettséggel és tudással nem rendelkező pszichológus úr hozzáértésének színvonalát, hiszen a ’vélemény szabad’.” A szakértő, még el sem kezdte „nem szubjektív” kritikáját, szavaiból máris ömlött a dölyf. Aki más álláspontot képvisel, az nem rendelkezhet orvostudományi tudással, mert csak az rendelkezik orvostudományi tudással, aki pontosan azt mondja, amit nagy tekintélyű nyilatkozónk. A más álláspont már eleve jogosulatlanná tesz a vitára. A „nem szubjektív kritikai” így folytatódik: „Az ilyen jellegű nyilatkozatok provokatív szándékúak, szereplési vággyal fűtöttek és az érvelés a régóta ismert sablon alapján egy-két részlet kiragadásán, felnagyításán nyugszik, valamint azzal operál, hogy a „szenzációkeltés” platformján nehezített a teljes körű cáfolat, hiszen pont ezt célozza.”

Majd miután a szakértő - állítólag pontról-pontra cáfolt – így ér véget az interjú:

„Tehát Szendi úr véleményének csaknem mindegyik mondata valótlanságot állít, és ami még ennél is elítélendőbb, hogy több helyen pontosan ellentétes véleményt hangoztat.”

A „nem szubjektív kritika” lényege, hogy mocskoljuk be vitapartnerünket alantas motivációkat sugallva róla, állítsuk be úgy, mintha az ujjából szopta volna állításait, nem pedig a szakértő nézeteivel ellentétben álló szaktanulmányokból, és végül ítéljük el ezért. Kiemelném azt a mondatrészt, hogy „még ennél is elítélendőbb, hogy több helyen pontosan ellentétes véleményt hangoztat.” Miért? Kicsit ez úgy hangzik, mint amikor a bíróságon súlyosbító körülménynek tekintik a visszaesést, a szándékosságot, a különös kegyetlenséget és a nyereségvágyat. Mindez azért, mert valaki mer a szakértővel ellentétes tudományos nézeteket idézni?

A következő történet erre az előzőre rímmel.

A minap a Danubius rádióban kérdeztek sok mindenről. Egyszer csak betelefonált egy bőrgyógyász, és –akkor még- kulturált módon vitába szállt azzal, amit mondtam. Elismerte, amiben szerinte igazam van, és elmondta, mit gondol ő. A vége felé már kezdte azonban kimutatni a foga fehérjét, amikor arról kezdett beszélni, hogy veszélyes nézeteket terjesztek.

Erre csak annyit mondtam, hogy szerintem meg az a veszélyes, ha monopolizálják az elérhető információt és az egyoldalú. (A beszélgetés meghallgatható a szájtomon a Médiaszereplés menüpontra kattintva.)

Aznap levelet kaptam tőle, hogy írt hozzám egy nyílt levelet a blogjában, ha korrekt vagyok, tegyek fel egy linket a webszájtomra a Napozzunk melanoma ellen? cikkem alá. Visszaírtam neki, hogy nem látom kérését indokoltnak, ha vitatkozni akar velem, tegye meg ezt valami nyilvános fórumon. Mások sem szokták cikkeik alá odaírni, hogy „de Szendi Gábor erről mást gondol”. Mivel az Ideál Online éppen akkoriban átvette a cikkemet, a bőrgyógyász megragadta az alkalmat, és ott tette közzé nyilvános levelét, amely így kezdődött:

„Sokáig gondolkoztam rajta, hogy megfogalmazzak-e bármilyen választ Szendi Gábor írására, tekintettel arra, hogy nem orvos tollából származik, így nem is mérvadó.” Ezután a szerző arról ír, hogy én médiahadjáratot indítottam a bőrgyógyászok ellen, és nem érti, milyen motivációk és szándékok vezéreltek, amikor olyan területhez szólok hozzá, „amivel kapcsolatban azt hiszem egyértelmű, hogy szakmádnál és eddigi gyakorlatodnál fogva sem rendelkezel kellően széles belátással, alapokkal, tudással ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket fogalmazz meg és véleményt alkoss a szakma többi képviselőjével szemben.” Az érvelés első pillanattól nem a tényekből indul ki, hanem először a személyemet próbálja az olvasó előtt kikezdeni. A vitára való jogosultságom kétségbevonásával indít. Ezután szakmailag meglehetősen gyenge érvekkel próbálja állításaimat kikezdeni, olyanokkal, amelyek valójában az én állításaimat támasztják alá. (A melanómát elsősorban szerinte sem a napozás okozza.) Majd a szerző patetikusan azt kezdi firtatni, vajon én a családomnak ugyanazt tanácsolom-e, mint amit a cikkeimben írok. Azt gondolom, ez a fordulat a becsületsértés határát is súrolja. De a szerzőt ez nem zavarja, igaza tudatában azt gondolja, minden határon túlléphet.

„Ha a gyermekem ülne velem szemben, akkor azt mondanám neki, hogy igyekezzen minél inkább távol tartani magát a direkt napsugaraktól, mert így sokáig szép marad a bőre, és ami talán még fontosabb, hogy nem növeli ezzel a melanoma és bőrrák rizikóját sem.

Te milyen tanácsot adnál a saját hozzátartozódnak? Azt, amit a cikkedben írtál?”

Ezután következik egy cikk, amely a szerző szerint cáfolja, hogy a D vitamin (vagyis a napozás) védene a melanoma ellen. A cikket elolvastam, és válaszomban kimutattam, hogy szarvashiba volt idézni ezt a cikket, mert a vizsgálatban résztvevők olyan kevés D vitamint fogyasztottak, hogy valójában a mai – a szerző által is vallott nézetekkel összhangban álló- napi D vitamin szükségletnek a töredékét sem szedték be.

A szerző nyílt levelét azzal zárta, hogy leereszkedően megsimogatta buksimat, hogy „Gábor, tőled pedig azt kérem, hogy gazdagítsd tovább kultúránkat pszichológiai témájú könyvekkel, a dermatoonkológiai kérdéseket pedig bízd az ahhoz értő szakemberekre.

Amennyiben mégis kérdésed merül fel ezen a területen, akkor magam is készséggel konzultálok veled. „

Mondhatnám, igazán aranyos ez tőle, csak éppen nyílt levele nem a szakmai fölényről győzött meg. Idézett egy cikket, amely valójában őt cáfolja, majd kijelentette, hogy a D vitamin nem csak a melanoma ellen, de semmilyen rákkal szemben nem véd. Válaszlevelemben –a szakirodalom idézésével - rámutattam érvelése gyenge pontjaira, és rámutattam arra is, hogy vitastílusa nem tudományos, hanem tekintélyelvű és kioktató. Amit erre kaptam, az végkép megmutatta, hogy nem tudományos vitáról van itt szó, hanem az ellenkező nézeteket vallók földbe döngöléséről. A bőrgyógyászt láthatóan teljesen felbőszítette, hogy nyilvánosan alulmaradt a vitában, s elvesztve fejét nem is próbálta szakmai tévedéseit korrigálni, hanem előkerült az addig visszafogott indulat.

„Szerinted, az orvosok, akiket több szakterületen is támadsz, amelyek közül egyiken sem szereztél szakképesítést, mit csinálnak 6 évig az egyetemen, majd több évig a szakvizsgáig? Tanulnak, tapasztalatokat szereznek.

Aztán jön Szendi Gábor - tényleg nem akarom többet hangsúlyozni, hogy még csak nem is orvos - és elmondja nekünk, hogy amit a világ egyetemein tanítanak, az mind baromság. (Tudom, majd a könyvedben is megírod ezt.)”

(Egyébként tényleg megírom.)

Majd:

„Sajnos éppen az ilyen emberek, mint te is rombolják az orvosok iránti bizalmat. Kiben bízzanak akkor a betegek, ha nem az orvosaikban? Te csak a szavak embere vagy, innen könnyű, de a betegágy mellett mit mondanál? Tudod kibicnek semmi nem drága. Szerinted mi orvosok miért csináljuk az egészet, ha nem azért, hogy a hozzánk fordulóknak segítsünk? Te miért vagy más? Te nem segíteni akarsz? Te csak azért tartod magad különbnek, mert nem vagy orvos? Ez érdem?”

Azt hiszem, ez az „öcsi, hogy beszélsz te velem” és a „csúnya vagy, megmondalak az óvonéninek” stílus méltatlan egy tudományos vitához.

Ez a „betegágy mellett” szövegről eszembe jut, hogy már nem egyszer hallottam ezt a fordulatot pszichiáterektől, akik állítólag éjszakákon át ülnek a depressziós beteg ágya mellett, fogván a kezüket. A szokásos fordulat az is, hogy az „igazi” betegekkel ők találkoznak, nem pedig én.

Nos, speciel a szakirodalomban foglalt vizsgálatok döntő többsége nem betegágyak mellett születik, sem az antidepresszánsok öngyilkosság-fokozó hatása, sem a koleszterinhipotézis, sem a melanóma keletkezésének mechanizmusa nem dönthető el a betegágy mellett ülve, mert erre az epidemiológiai vizsgálatok alkalmasak.

Hogy az Interneten különböző fórumokon laikus emberektől ilyen érveléseket lehet olvasni, azon nem csodálkozom. De hogy szakemberek ne tudjanak igazuk mellett tudományosan érvelni, hanem rögtön primitív személyeskedéssel jöjjenek elő, ez szomorú és jellemzi ezeket az embereket. Tudományszociológiailag érthető, hogy az uralkodó paradigma képviselői töltenek be adott korban meghatározó pozíciókat a tudományban. Az is érthető, hogy aki egy paradigma híve, az védelmezi utolsó csepp véréig. Azonban az már csak lélektanilag elemezhető, hogy ezt valaki miért alantas eszközökkel teszi.

http://szendigabor.freeblog.hu/