AZ ÉSZ TRÓNFOSZTÁSA

„Hát nem veszitek észre – fakad ki Asimov Alapítvány-trilógiája első részének egyik szereplője – hogy az egész Galaktikában nincs már ember, aki értene az atomenergiához?” Az írói fantázia meghökkentő részletességgel rajzolta fel, miként válik a tudomány a Galaktikus Birodalom válsága előidézte általános zűrzavarban mítosszá, gyakorlata rítussá, alkalmazása mágiává. Még az „átmentésére” létrehozott Alapítványban abbamarad művelése. A következmény: egyre gyakrabban robbannak fel a még működő atomerőművek, és a legtöbb helyen – más megoldást nem látván – be is tiltják ezek használatát. Napjaink válságokkal terhes hétköznapjait szemlélve nehéz szabadulni az érzéstől: meghökkentő párhuzam van a Galaktikus Birodalom visszafejlődő tudása és korunk erodálódó racionalitása között.

Bárhová tekintsünk is – a hétköznapok világától a politikán és a gyógyászaton keresztül egészen a képzésig, sőt a tudományig –, mindenütt a ráció alkonyának lehangoló képét tapasztalhatjuk. Pedig amikor immáron több mint két évszázada felvirradt az ész napvilága, az emberiség reménykedett abban, hogy végkép maga mögött hagyja a sötétség korszakát. „A felvilágosodás – írta Kant 225 évvel ezelőtt – az ember kilábalása a maga okozta kiskorúságból. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Magunk okozta ez a kiskorúság, ha az oka nem értelmünk fogyatékosságában, hanem az abbéli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások vezetése nélkül éljen vele. Sapere aude!” Ez a „merj gondolkodni” jelszó vált a felvilágosodás jelmondatává.

Hova tűntél, szellem napvilága?

A 20. század a tudomány és a ráció századaként indult. A kutatás által feltárt új ismeretek és a hétköznapokat mozgató ismeretek között ugyan nagy eltérés volt, de a társadalom ösztönös bizalommal és bizonyos sznobizmussal tekintett a tudományra. Az átlagpolgár ugyan nem értette, mégis magasra becsülte a tudóst, tisztelte alkotásait. Hitt abban, hogy tevékenysége boldogabbá teszi az emberiséget. A század végére a bizalom elfogyott, a tudományt egyre inkább egy „anti-sznob” társadalom veszi körül. Az „anti-sznob” – írta Bálint György a kultúrával kapcsolatban – arrogánsan elutasító. A ma átlagemberét nem zavarja tudatlansága. Sőt, kérkedik azzal, hogy nem fogadja el a tudományt. A tudományellenességnek és a „hitvezéreltségnek” fokozatosan különböző változatai alakultak ki.

Vannak a tényként elfogadott hiedelmeken alapuló önbecsapásnak enyhe – esetenként jótékonynak tűnő – esetei. Az emberek asztrológiából próbálnak biztatást meríteni. „Boszorkány” segítségét veszik igénybe, hogy a vélt rontást vegye le róluk. Grafológiát használnak munkatársaik vagy partnerük kiválasztásához. „Látókhoz” fordulnak, mondaná meg a tuti befektetést. Homeopatához fordulnak testi bajaik orvoslásáért, és javaslatait kételkedés nélkül elfogadják. De épp így elhiszik a politikai csodadoktorok ígéreteit, holott ha egy cseppet belegondolnának, világosan kitűnne javallataik kivihetetlensége. A gyógyszereknél már megszokott figyelmeztetést – az alkalmazás feltételeiről és a mellékhatásokról kérdezze orvosát – elfelejtik számon kérni a sarlatánokon.

Aki ezeket a módszereket használja, legfeljebb a pénzét szórja, és cserébe – ugyan kísérletekkel nem igazolt – ígéretet, s legalább megnyugvást kap. Ez pedig rohanó korunkban tulajdonképpen elfogadható csereüzlet. Első pillantásra tehát a helyzet nem tűnik aggodalomra okot adónak. Végül is fejlett infrastruktúrával „kibélelt” világunkban a körülmények többnyire nem sürgetők. A dolgok – hála a technikának – olajozottan, rítus-szerűen zajlanak. Egyre kevésbé értjük ugyan a rendszerek működését, de ez többnyire nem zavar. Csak ha hirtelen megdermed a gép, leáll a mozgás, megszűnik a kép, akkor döbbenünk rá: nem értjük, mi történt. Ezzel együtt úgy érezzük, túl vagyunk azon a koron, amikor a pestis ellen imádságot, a földrengés ellen – Voltaire Candide-jának példájával élve – autodafét, míg a gazdasági problémákra a bűnbakok kreálásának gyógyszerét alkalmazták. Ma, ha beveszem ugyan a gyógyszert, de emellett még a „biorezonancia” szabályozásával erősítem a testem, vagy a „csakra” bűvszavával erősítem a lelkem – ez magánügynek számít.

Az ezotéria: iparág

Ám az ezotéria-iparágnak egyre veszélyesebb és messzehatóbb változatai alakultak ki. Ezek spektruma az önmagunknak okozott súlyos testi és vagyoni károktól a közveszélyesség súlyosabb jelenségeiig terjed. Kevesen tudják – a többséget nem is érdekli –, hogy több ember halt meg a csernobili baleset után a következmények hibás felméréséből, illetve a hozzánemértés szülte akciókból („együnk jódozott sót”, vagy ne vállalják az abban az időszakban fogant gyermeket), mint magának a balesetnek a következtében. S maga a katasztrófa nem a tudomány, hanem – mintha Asimov könyvéből lépett volna elő – a hozzánemértés következménye. Ám vannak azután a hitnek közveszélyes változatai. A legújabb kutatások világossá tették, hogy a pápa és Bush volt amerikai elnök AIDS-szel kapcsolatos politikai akciói, amelyek az óvszer hatástalanságát sugallták, és helyette az önmegtartóztató viselkedést hirdették, több tízezer új AIDS-es beteget eredményeztek. Ha valaki azt javasolná, szereljék le az autókról a fékeket, és helyette indítsanak mozgalmat „vezess óvatosan” jelszóval, azt őrültnek tartanák. Ha a fogamzás szabályozásával kapcsolatban a hit jelszavaiba csomagolva ugyanezt teszik, azt a politika világában dicséretes akciónak tekintik.

A dolgok a 21. században fokozatosan összekapcsolódtak: észrevétlenül egymásra rakódnak, egymás hatását felerősítik, és egyre komolyabb egyéni és társadalmi problémák keletkeznek. A gyógyászatban a tudományon alapuló gyógyítás presztízse visszaszorulóban van az „alternatív” gyógyászat mögött. A természetgyógyászat szinte észrevétlenül százmilliárd dolláros üzletté vált. Az emberek – teljesen indokoltan – számon kérik a gyógyszergyárakon, vajon van-e bármi előnye az újabb gyógyszergenerációknak. Kíváncsiak arra – nagyon helyesen –, vannak-e, és milyen mellékhatásaik. Ám ugyanezt a természetgyógyászati termékek esetén soha nem kérdezik, miközben az ilyen termékek 90%-ánál teljesen hiányzik a hatások kísérleti tanulmányozása, az eredmények világos dokumentálása, a dokumentáció ellenőrizhetősége, és mindezen eredmények feltüntetése a termékeken, valamint az a kötelezettség, hogy erre a vásárló figyelmét felhívják. Egy „biorezonancián” alapuló diagnosztikai készülék tesztelésénél a „kísérleti alany” egy, az orvostanhallgatók által az újraélesztési műveletet gyakorolására használt, 37 fokra felmelegített, női gumibábu volt. A készülék egyebek mellett prosztata-bántalmat mutatott a „páciensen”.

A felvilágosodás korától kezdve a tudósok megalkották és fokozatosan finomították a világ megértésének és a problémák megoldásának univerzális módszerét – a tudományt. A tudomány útja nehezen járható, cserébe viszont meghökkentően hatékony. Ám úgy tűnik, éppen ezért egyre többen próbálják megkerülni – ők így fogalmaznának: lerövidíteni – a tudomány fáradságos útját. A megoldásként alkalmazott módszer: közvetlenül, a politikai marketing eszközével meggyőzni az embereket, és politika felhasználásával bekerülni a tanítandó eszmék tárházába, a tanítást végző intézmények falai közé, valamint az eladható termékek körébe. S hogy ezt az utat még könnyebbé tegyék, igyekeznek megtisztítani az utat a kritika elől.

A kritika kritikája

A neves tudományos író, Simon Singh, a The Guardian című újságban az angliai „csontkovácsok” által különböző gyermekbetegségekre ajánlott kezeléseket kritizálta. A „céh” – a British Chiropractic Association – becsületsértésért beperelte az írót. A per nem arról szól, vajon a kiropraktika gyakorlói a gyógyszereknél elvárható szigorúsággal bizonyítani tudják-e módszerük hatásosságát. A per tárgya egyetlen szó, a „quack” értelmezése. A felperes értelmezése szerint a „quack” tudatos félrevezetést jelent. A bíróság tehát a kereset alapján csak azt igyekszik megítélni: igazat állított-e Singh, amikor azt sugallta, hogy a Szövetség tudta, hogy a kezelés nem hatékony a betegségekre, mégis ajánlja. Ám a hétköznap emberét – jól ismert ez a magyar állapotokból – a jogi finomságok nem érdeklik. A perből – ha azt az író elveszíti – az átlagpolgár azt a következtetést vonja le: a kiropraktikáról a bíróság kimondta, hogy hatékony, és aki ennek az ellenkezőjét állítaná, az hazudik.

A társadalom befolyásolásának ez a mitikus logikája tehát nem foglalkozik a valósággal. A tények nem érdeklik. Az igazság – magánügy. A lényeg, hogy a felkínált „terméknek” – a gyógyszernek, a varázsigének, vagy a szellemeket mozgósító befolyásnak – legyen fogyasztója. A „termék” kifejlesztője azt állítja: alkotásának hasznosságáról a „dollár-szavazatok” döntenek. Ha veszik, az a hasznosság bizonyítéka, és aki ezt kétségbe vonná, arra hárul a bizonyítás ódiuma. Ám ha perbe hívja is a kételkedőt, nem azért, hogy a tényeket kiderítsék. A bizonyítékot számon kérő, esetenként gúnyos megjegyzéseket becsületsértésnek tekinti, és azért kér elégtételt. S ha ezt a bíróság megteszi, kijelenti: a bíróság neki adott igazat, majd ez úgy értelmezi – de a közvélemény ezt megteszi maga is – hogy bizonyítást nyert: terméke hatékony. A per a szkeptikus kritikusokat visszarettentheti. Az ő életterük a kemény és hosszú vitákkal szegélyezett, csak a kísérleteken alapuló bizonyítékok előtt fejet hajtó tudomány. Ez az, ami láthatóan elriasztja a gyakran megalapozatlan, sok esetben kifejezetten káros alternatív gyógyászat vagy akár az Intelligens Tervezés, de épp így a mítoszokra alapozott társadalmi igazságtétel szószólóit.

Egy nemrégiben megfogalmazott petíció azt szorgalmazza, hogy az Európai Unió törvényhozói szinten ismerje el a nem-konvencionális (azaz kiegészítő és alternatív) orvosi tudományokat. „Az alapvető emberi jogok Európai Uniós Kartájának 35. cikkelye – fogalmaz az Interneten fellelhető felhívás – többek között kimondja, hogy minden európai polgárnak jogában áll szabadon megválasztania azt a gyógyítót és terápiát, melyet a legmegfelelőbbnek talál”. Egyenlő jogokat követelnek mindenki számára, aki gyógyítani akar, függetlenül attól, mire alapozza ezt a tevékenységét. Ám gondoljunk csak bele: a gyógyszergyárak új szereket piacra juttató költségeinek 70%-a kutatás-fejlesztés és 30%-a marketingköltség, a természetgyógyászati termék piacra juttatása költségeinek viszont 90%-a üzleti marketing! A gyógyszergyárak alapvetően a kutatásba és fejlesztésbe, míg az alternatív gyógyászok a marketingbe fektetnek. Ám ha törvény mondaná ki egyenlőségüket a tudományon alapuló gyógyászattal, ennek messze vezető és kellően át nem gondolt következményei lehetnek. Az alternatív gyógyászat a jelenleginél nagyobb részt kérhet az egészségügyi biztosítás kasszájából. Ám még ennél is veszélyesebb, hogy így nagyobb lehetőségük volna törvényi védelmet kérni mindenfajta kritika ellen, és törvények által rögzített módon bekerülni a sokáig a tudomány fellegvárainak tekintett egyetemi oktatás falai közzé.

A különböző alternatív gyógyászati módszerek és a homeopátia szószólói már messze előrehaladtak ezen az úton. Tudatosan kihasználják a tudomány ma még magas státuszát. Annak fogalmait és gyakorlatát – a tartalom és az óvatosság figyelmen kívül hagyásával – nem egyszerűen lemásolják, hanem eladhatóvá torzítják. Éppen az eladhatóság érdekében igyekeznek az egyetemek falai közzé bekerülni. Úgy gondolják – és ebben nem is tévednek –, hogy az egyetem tekintélye automatikusan rásugárzódik bármire, ami a falai között zajlik – így az általuk oktatottakra is. Az alternatív gyógyászat oktatására való felhívások finom csúsztatásokat, gyakran azonban hamísítások tömegét tartalmazzák: „egyetemen folyó”, „államilag elfogadott oklevelet” kínáló, „akkreditált” képzést ígérnek. Az átlagemberek pedig ezt így olvassák: „egyetemi”, „diplomát” kínáló, és a „Magyar Akkreditációs Bizottság által jóváhagyott” képzés.

Lényegében hasonló módszert alkalmaznak az „Intelligens Tervezés” szószólói is. Nézetrendszerüket, amely pusztán a „nem értem” állítás narratívája, tudományos elméletnek igyekeznek feltüntetni. A tudományban valóban kimagasló szerepe van a kérdések felvetésének. Ám pusztán azzal, hogy „nem értem... nem világos... nem hiszem... nem meggyőző... nehezen képzelhető el…, stb.”, nem lehet a tudomány részévé válni. Az Intelligens Tervezés szószólóinak azonban nincs is olyan szándékuk, hogy a tudományt művelve váljanak a tudomány részévé. Csupán az a céljuk, hogy a tananyagokba és a tanmenetbe bekerüljenek. Igyekeznek a törvényhozók és az állami intézmények befolyásolásával elérni, nyilvánítsák elméletüket tudományosnak, és biztosítsák a jogot, hogy a középiskolától kezdve az egyetemekig taníthassák, mint alternatív tudományos elméletet. Nem a kutatásba fektetnek, nem a tudóstársakat akarják meggyőzni. Figyelmüket a politikai marketingre összpontosítják. A polgárok tájékoztatásának és magának a tudománynak a szabadságára hivatkoznak. Dogmatikusnak és diktatorikusnak minősítik a tudományt, amikor az a kísérleti eredményeket és a kollégák kritikáját tekintetbe vevő publikációkat kérné számon.

A törvényhozók pedig – miután az átlagpolgár szavazatai ítélnek sorsáról – többnyire a könnyebbik utat választják. Nem vitatkoznak a tényeken, nem elemzik az állítások megalapozottságát, nem vizsgálják, kinek milyen haszna vagy éppen kára származik az adott tevékenységből. Meglepő lehet, de arra sem figyelnek, ki csap be kit. Arra hivatkoznak: a tudósok sem tudnak megegyezni. Azzal érvelnek: a tudósokon kívül még sokféle tekintély van. Márpedig az egyik tekintély ezt mondja, a másik meg azt. Vagyis még ha a tudósok megegyeznének is, rajtuk kívül még sokan vannak, akiknek az adott kérdésben más a véleményük. Az ebből fakadó zűrzavar mindenkit bánt. Így a politikus azzal érvel – nem mindig indok nélkül –, hogy a szabályozottság még mindig jobb, mint a szabályozatlan közállapotok. Így azután beillesztik a gyógyászati, a képzési és a tudománytámogatási folyamatba a nem kellően megalapozott, tudományosan bizonyítatlan, és ezért előzetes kutatást igénylő területeket. Ám ez a fajta, a törvények útján történő befolyásolás különösen veszélyessé válhat, mert megkerüli az igazság eldöntésének hagyományos, a tudományos kutatáson és a hivatásos szkepticizmuson alapuló módszerét.

A kritikai kritika kritikája

Gondoljuk csak meg, milyen lett volna, ha a Föld alakjáról, a Nap és a Föld keringéséről vagy éppen az evolúcióról a közvélekedésre hivatkozva hoztak volna döntést. Ezt évszázadokon keresztül megkísérelték, végül szerencsére nem sok sikerrel. Hogy egy példát idézzek, Descartes-nak Mersenne-hez írt kétségbeesett levele, amelyben a Galilei-per kapcsán művei elégetésének gondolatát veti fel, jól mutatja, miként hat a tudósra, ha szembekerül az általa tekintélynek elismert intézményekkel. Ám a szavazással történő igazságtétel nem járható út a valóság megismerésében. A tudomány lényege: nem az a fontos, ki mondja, még csak az sem, hányan mondják. A tudomány ebben az értelemben arisztokratikus: még egy fiatal, nevesincs állami hivatalnoknak, aki nem a tudomány fellegvárában dolgozik – és pl. történetesen Albert Einsteinnek hívják – is igaza lehet egy egész csapat nagynevű tudóssal, egyetemi professzorral szemben. A tudomány ezért nem alkalmazza a szavazás útján történő igazságtételt.

Mondhatnánk erre: semmi baj, az „oktatási ipar” amúgy is „beletölti” a nebulók agyába a tudomány világképét, amely felvértezi őket a babonával és a mágiával szemben. Ám a tömegképzéssé alakult oktatásban a megértésen alapuló szkepszis helyét az egyedül lehetséges válasz bemagolása foglalja el. Még az egyetemi képzés stílusa is alapvetően átalakult: az ismeret megszerzésében a „szkennelés” terjed a „karakterfelismerés” rovására. Az előbbi úgy „tölti be” a szöveget a tanuló fejébe, hogy abba nem lehet „belenyúlni”. A hallgató a vizsgáztató kulcsszavára „visszaadja” a szöveget, gyakran anélkül, hogy a tartalomból bármit megértett volna. Az igazi megértés ezzel szemben olyan, mint a karakterfelismerő szoftver: értelmezhető a szöveg, változtatható, és a valósággal szembesítve folyamatosan újraalkotható.

Az egyetemi és középiskolai oktatásba ugyan folyamatosan bekerülnek az új tudományos ismeretek, de a tanulók ezt nem olyan, kísérletileg bizonyított ismeretek rendszereként szemlélik, amelyet a későbbi kutatás – talán éppen az övék – majd módosít, hanem „szentesített” szövegként fogják fel. A vizsgaidőszakban azután az egymást követő vizsgák „beszkennelt” ismeretei a vizsgajegy megszerzését követően – a hallgató korlátos memóriakapacitása miatt – automatikusan törlődnek, és csak fogalomfoszlányok maradnak meg. Ezekhez kapcsolódik azután az ezotéria burjánzó fogalomrendszere és mágiát idéző gyakorlata. Vagyis az eredetileg kísérletileg igazolt ismerethalmaz, amelyet bár bizonyos szkepszissel kell szemlélni, de hatékonyan alkalmazható az új problémák megértésénél, mítosszá és mágiává degradálódik. Fogalmai azután – gondoljunk csak a kvantummechanika vagy az orvostudományok kategóriáira – ezoterikus blablává átlényegülve előbb csupán átszivárognak a média világába, majd minden gátat áttörve zúdulnak rá a társadalomra.

Így végső soron a tudomány alapvetően szkeptikus és tényeken alapuló szemléletének eróziós folyamata egy kört leírva lassan behatol magába a tudományba is. Mindenkit, aki a tudomány valamely fellegvárában dolgozik, önmaga és a társadalom is tudósnak tekint. Ám attól, hogy valaki megépít egy berendezést, kiküld egy kérdőívet és összeszámolja a beérkezett válaszokat, majd egy képletet alkalmazva kiértékeli azokat, még nem tekinthető tudósnak a szó hagyományos értelmében. Akkor hát ki is a tudós? Tudós az, aki munkája során soha nem téveszti szem elől a tudomány lényegét: csillapíthatatlan érdeklődés a valóság iránt, olthatatlan vágy megismerni azt, és a három alapvető etikai elv, amely a megismerést vezérli: (1) pártatlanság, mások gondolatai iránti nyitottság, (2) intellektuális józanság: az áltudós „rajongásával” szemben ragaszkodni a rendelkezésre álló és alátámasztott adatokhoz, (3) intellektuális bátorság, vagyis arra való készség, hogy hajlandóak legyünk megvizsgáljunk a bevettnek számítótól különböző vélekedéseket, ugyanakkor szintén legyünk képesek arra, hogy kitartsunk korábbi nézeteink mellett mindaddig, amíg azokat egyértelműen meg nem cáfolták.

A 20. század végére a tudomány szemszögéből egyfajta anti-sznob társadalom jött létre. Sokféle ok miatt – a tudomány egyre nehezebben befogadható eredményei, a tudósoknak tulajdonított „bűnök” (pl. az atombomba), alkotásaik (pl. a génmanipuláció) potenciális veszélyei, intézményeik által elkövetett hibák, stb. – sikk lett lenézni a tudóst és a tudományt. Holott a tudomány volt és maradt a szabad és fejlődő társadalom legfontosabb tartóoszlopa. Mivel visszautasítja a tekintélyen alapuló igazságot, és mivel mindent – még önmagát is – kritikusan szemléli, ellensége minden önkénynek, alapuljon az bármiféle ideológián. A tudomány kísérletező kedvű, és tudja: nem örök és megváltoztathatatlan igazságokat szolgáltat. Ezért hatékony ellenszere mindenfajta dogmának. A tudomány, mivel egyedülállóan hatékony eszköze a világ megértésének, kérlelhetetlen ellenfele a babonának és az előítéleteknek. Ezzel pedig az emberi társadalmak életét megkeserítő mindenféle nemzetiségi, faji és nembeli elnyomás ellenségeként az emberi jogok leghívebb védelmezője. Ugyanakkor még mindig sokan vannak, akik a tudomány tüzénél saját, alapvetően tudományellenes „pecsenyéjüket sütögetik”. Mímelik a tudományt, hivatkoznak a szabadságára, használják fogalmait, sőt, kérkednek vele, de mindezt csak azért, hogy érvényesíthessék politikai és/vagy anyagi érdekeiket. Ebben az emberek elméjének megszerzéséért folyó küzdelemben van kimagasló szerepe a szkeptikus mozgalomnak. Jelszavunk legyen: nem megsértődni, egymást nem megbántani, elvégezni az aprómunkát, és fáradhatatlanul folytatni felvilágosító tevékenységünket.

Marosán György