MÉG MINDIG ILYENEK

ÍRJÁK A JÖVŐT:

„Hogy az élénkülés később megindulhasson, bele kell nyugodnunk abba, hogy kezdetben a recessziót egyenesen mélyítő intézkedéseket kell hozni.”

( Mihályi)

Tehát, ha épp 41 fokos lázunk van, akkor azt föl kell vinni 42-re ahhoz, hogy teljesen kigyógyulhassunk. Gratulálok! olyan zaftos pénzügyi válság lesz itt nemsokára, hogy csak leshetünk, higgyük el hogy meg tudják csinálni…

Mihályi: a kormány többet árt, mint használ

"A reformokat sokkszerűen kell végrehajtani"

A válságkezelő-szakértői kormány eddigi tevékenységében a jó és rossz lépések aránya kedvezőtlen: 30 százalék az, ami jó, és 70 százalék az, amelyik kifejezetten árt - fejtette ki a Hírszerzőnek Mihályi Péter. A liberális közgazdász szerint hiba a recesszió enyhítésére törekedni, ahogy a mélyreható átalakítások halogatása is. Interjúnk.

A vagyonadó körül kialakult SZDSZ-es vitában ön azt mondta, ilyen formában nincs szükség a vagyonadóra. Ezt az álláspontját inkább a szakmai nézetei befolyásolják, vagy a politikai álláspontja dominál?

A kettő összefügg. Az a döntő kérdés, hogy amit a válságkezelő-szakértői kormány csinál, jó-e az országnak? Makroközgazdászként, pénzügyi szakemberként viszont arról igyekszem meggyőzni az SZDSZ minden irányzatát, meg a liberális közvéleményt is, hogy a mostani gazdasági problémák súlyosabbak, mint amelyeket egyszer már 1990-93 között átéltünk.

Olyan vélemény is megfogalmazódott, mely szerint most azok mennek szembe a liberálisok többségi állásfoglalásával - a kormány támogatásával - , akik a saját elképzeléseiket még részben sem tudták megvalósítani akkor, amikor volt erre lehetőségük.

Ez szamárság. Mondok egy példát: a vagyonadót nem lehet csak azért támogatni, mert távoli rokonságban áll a sokunk által régóta sürgetett, vállalkozásokra és magánszemélyekre egyaránt kiterjedő, a helyi önkormányzatok által kivetendő ingatlanadóval. Nem lehet ünnepelni az adócsökkentést akkor, ha az nem párosul kiadáscsökkentéssel. Annak semmi értelme, hogy más adókat megemelünk, és abból beszedjük a kieső bevételeket.

A munkavállalást ösztönző adóátrendezést látunk. Ennek így miért nincs értelme?

A közvélemény szemlátomást úgy élte meg az elmúlt 2-3 hónapot, hogy végre van egy kormány, amelyik nem csak dumál, de megcsinálja – például – a régen várt adóreformot. Bajnai Gordon is, Oszkó Péter is meg van győződve arról, hogy a munkabérekre pakolt közterhek csökkentése középtávon serkenti a foglalkoztatást és a növekedést. Szerintem tévednek. Annak ellenére nincs igazuk, hogy a vállalati szférától is folyamatosan ezt hallják.

Azért nincs igazuk, mert hibás a kiindulópont. Sokszor halljuk, hogy alacsony a foglalkoztatottság szintje, 57 százalék. Ez azonban csak féligazság. Ha ugyanis figyelembe vesszük a ledolgozott munkaórák számát, akkor Magyarországon arányaiban ugyanott vagyunk, mint Európa fejlettebb országai. Nálunk, akik dolgoznak, azok nagyon sokat dolgoznak, ugyanakkor van egy jelentős munkavállalási korú tömeg, egyetemisták, fiatal anyák, iskolázatlan férfiak és nők, kistelepüléseken lakók stb. akik egyáltalán nem dolgoznak – még feketén sem.

Az EU-s foglalkoztatási arány csak azért magasabb, mint a mienk, mert más országokban nagyon sok a napi 3-4 órás részmunkaidőben dolgozó. Az azonban egy naiv elképzelés, hogy Magyarországon akár a járulékok, akár az szja csökkentésével át lehet átalakítani a munkaerőpiacot, úgy, hogy akik ma napi 10-12 órát dolgoznak, meg a hétvégén is hajtanak, azok fogják vissza magukat, és „engedjék a munkához” azokat, akiknek ma nem jut munka. Ez eddig sem ment, és ezután sem fog menni. Ez nem adó- vagy járulék-teher kérdése.

Hanem?

A koraszülött jóléti államunkat az jellemzi, hogy nem muszáj, és azoknak, akik a nagyvárosi munkaerőpiacoktól távol laknak, nem is nagyon érdemes dolgozni. Ehhez járul még az, hogy a munka világának szabályai a kis- és középvállalatok esetében szinte ellehetetlenítik a legális foglalkoztatást.

A kormánynak vannak a részmunkaidős foglalkoztatottság növelésének irányába mutató lépései.

Az mind csepp a tengerben, ráadásul még drága is. A gyes időtartamának csökkentése, vagy a nyugdíjkorhatár emelése viszont mindenképpen szükséges és jó kezdeti lépések voltak. Középtávon ennek lesz hatása.

30 százalék az, ami jó, és 70 százalék az, amelyik kifejezetten árt (Fotó: Györffy Anna)

Már régen hozzá kellett volna nyúlni a munka törvénykönyvéhez, amely egy letűnt korszak viszonyait tükrözi. Egy olyan rendszert, amelyben 2000 állami vállalat egy kvázi szocialista világrendszer számára termelt. Bármennyire is indokoltak egyenként a mai szabályok, összességében elfogadhatatlan a vállalatok működését irdatlanul megdrágító adózási, társadalombiztosítási, számviteli, környezet- és fogyasztóvédelmi szabály-dzsungel is. Ha egy magyar tűzoltó vagy köjálos elmenne Görögországba az ottani éttermek felét bezáratná.

Az utóbbi időszakban nem úgy tűnt, hogy rettentően nehéz elbocsátani az embereket.

Az kétségtelen, hogy Magyarországon a nagyvállalatok egy csomó embert el tudtak küldeni.

Ahogy a kis- és középvállalatok is.

Erről kevés tényadatunk van, mert ebben a szektorban a többség eddig is feketén vagy szürkén dolgozott. Ahhoz képest, hogy mekkora a termelés visszaesése, a regisztrált munkanélküliség csak kicsit nőtt.

Ha nem is lehet az adó- és járulékcsökkentéssel a foglalkoztatottak számát érdemben növelni, de talán az elbocsátások mértékét lehet csökkenteni, nem gondolja?

Valamelyest lehet csökkenteni, de az biztos, hogy rossz módszer, ha a támogatásokat az egyes vállalatoknak politikai megfontolások alapján osztják. Márpedig nincs más módszer, olyan amivel objektíve el lehetne dönteni, hogy melyik bajba jutott céget érdemes adóforintokból megmenteni. Riasztó példa erre, ahogyan a kormány 20 milliárd forint/év áron, sokadszor is megmentette a Vértesi Erőművet. Már a Fidesz kormány idején, 2000 táján be kellett volna zárni. Amikor még nem is volt ilyen mély a válság. De persze akkor is hiányzott a politikai bátorság.

Nem lenne mégis, mindezek ellenére is érdemes növelni a lakosság fogyasztását, hogy ne csökkenjen nagyon a belső kereslet?

Elérkeztünk egy mostanában ritkán emlegetett arányproblémához. 2000 és 2008 között a fogyasztás és a beruházások aránya 70:30-ról 80:20-ra változott. Alig van más, olyan posztszocialista ország, ahol az utóbbi évtizedben csökkent volna a beruházási ráta. Mi viszont már huzamosabb idő óta a jövőt éljük fel. Itt és most nem a fogyasztás élénkítése a feladat, hanem éppen az ellenkezője, rákényszeríteni a háztartások összességét, hogy takarékoskodjanak. Ha ugyanis nincs elegendő belső megtakarítás, akkor csak a külföldre számíthatunk. De a külföldről érkező pénz mindig sokkal drágább, mint a hazai megtakarításból származó.

Az szja csökkenés és a magas kamatok, a hitelfelvételi kedv és környezet lehűlése nem pont a megtakarítások arányát lódítja meg? Ráadásul a fogyasztás is esik.

Ez így van. A magas kamatok és bankok idegenkedése a hitelezéstől 2009 első felében máris drasztikus viselkedés-változásra kényszerítette a háztartásokat. Az MNB teszi a dolgát. Ezért nem bírálat, hanem dicséret illeti.

A kormány is meghagyott néhány olyan adókedvezményt, ami a takarékoskodást, öngondoskodást ösztönzik.

Ez – nagyjában egészében – szintén rendben van. De ami a megtakarítási hányadot a múltbeli szinthez képest növeli, az a hitelfelvételi kedv visszaszorulása. Ebbe az irányba kellene még menni több éven át. De félő, hogy a személyi jövedelemadó csökkentése nem a megtakarításokat, hanem a fogyasztást fogja növelni. A kormány ennek mintha örülne.

De a megtakarítási hajlandóság növeléséhez szükséges pénzügyi kultúrát a kormány nem tudja az emberekbe táplálni.

Ez nem kultúra, hanem érdekeltség és kényszer kérdése. Ha megnézzük azokat az országokat, ahol komoly megtakarítások vannak, alapvetően három dolgot találunk, ami az embereket takarékoskodásra kényszeríti. Az egészségügy, a nyugdíj és a felsőoktatás. Ahol az emberek hosszabb időn át azt tapasztalják, hogy ezekre a célokra mindenképpen pénzt kell félretenni, mert ezek nincsenek ingyen, ott hajlandóak lesznek megtakarítani. Ha viszont folyamatosan azt az üzentet kapják, hogy az állam az oktatást, az egészségügyet és a nyugdíjat is biztosítja, akkor a háztartások nem takarítanak meg.

Ma azért már nem csak azok az üzenetek jönnek, hogy a következő években minden könnyebb lesz, minden ingyen lesz, főleg, ami a nyugdíjat illeti.

Mennek ilyen üzenetek, de az emberek többségének mégis az a közelmúltbeli és mai élettapasztalata, hogy amikor igazán betegek, akkor a kórházban ingyen van a legdrágább műtét is. Lehet, hogy a közgazdászok számára vicc, de az átlag-szavazó számára mégis kézzelfoghatónak látszó tény az, hogy a nagy pártok újra meg újra 13. havi nyugdíjjal kampányolnak. Az is köztudott, hogy az egyetemeken, nappali tagozaton tényleg nem kell tandíjat fizetni. A helyzet kétségtelenül változik, de túl lassan, és sok a cikk-cakk benne.

De a kormány nem azt mondja, hogy ezeken a területeken nem kellenek reformok, csak azt, hogy most politikai okokból és az idő szűkössége okán csak egyetlen rendszer, az adórendszer kiigazítására van lehetőség, amire például a forint árfolyamából vagy a kockázati felárak csökkenéséből arra lehet következtetni, hogy jó irányú lépések.

Igen. Még abban is biztos vagyok, hogy a kormány tagjai látják az általuk – úgymond politikai kényszerből – elkövetett szakmai hibákat is. De összességében bizonyára úgy ítélik meg, hogy legalább 70:30 arányban jó az, amit csinálnak.

Ha azt látnánk, hogy a kormány csökkenti az adókat és a járulékokat, és ezzel arányosan az állami kiadásokat is, akkor azt mondhatnánk, hogy a munka egyik fele el van végezve, a többi majd jöhet később. De nem ez történik. Egyes adók csökkentek, mások viszont emelkedtek. Ha megnézzük a Valutaalappal egyeztetett költségvetési pályát, akkor azt látjuk, hogy 2009 és 2011 között – GDP arányosan számolva - az állam kiadásai szinte semmit sem fognak csökkenni. A jövedéki adók emelése talán még rendben van, de az áfa-emelésnek az a része, amelyik az szja-csökkenést és a tb-járulék csökkenést ellensúlyozza – az kifejezetten káros.

Hiba a recesszió enyhítésére törekedni (Fotó: Györffy Anna)

Azzal sem értek egyet, hogy eltörölik az egészségügyi hozzájárulást. Ezekkel az intézkedésekkel nem az a baj, hogy nem elég radikálisak, hanem az, hogy kifejezetten ártalmasak. A tervezetthez képest 1 százalékponttal nagyobb deficit és az adóemelések miatt megemelkedő infláció szintén romboló hatású: beláthatatlan messzeségbe tolja az euró bevezetését.

Hogy az egészségbiztosításnak biztosításai alapon kell működnie, azzal még a Fidesz is egyetért. Amikor Molnár Lajos és Horváth Ágnes irányította az egészségügyi tárcát, akkor a kassza egyensúlyba került, az állami támogatás jelentősen csökkent. Most minden visszájára fordul. A költségvetésnek az áfából kell betenni az egészségpénztárba a lecsökkentett tb-járulékok miatt kieső pénzt. Minél nagyobb lesz az OEP deficitje, annál inkább úgy fog működni, mint a MÁV. Nem a beteg elégedettsége számít, hanem a pénzügyminiszterrel kötött alku.

Ezért gondolom azt, hogy összességében a válságkezelő-szakértői kormány eddigi tevékenységében a jó és rossz lépések aránya éppen fordított: 30 százalék az, ami jó, és 70 százalék az, amelyik kifejezetten árt.

Ez nem túlzás? 2006-ban hasonlókat mondtak a Gyurcsány-csomagra is, ami jóval nagyobb hangsúlyt helyezett a bevételek emelésére.

A 2006-os kiigazításról sok liberális közgazdász már akkor is így vélekedett. Nekünk lett igazunk: Csillag Istvánnak, Bokros Lajosnak, Palócz Évának, Várhegyi Évának, a CEMI kutatóinak, Csaba Lászlónak, hogy csak egy pár nevet mondjak.

Ön azt mondja, hogy hibás a recesszió hatásainak tompítására tett minden erőfeszítés. Ez a gondolat egyetlen ország gazdaságpolitikájában sem köszön vissza, inkább csak elméletben beszélnek róla.

Emberileg és politikailag érthető, hogy a kormány a recesszió mélységének csökkentésére törekszik, de az adott helyzetben nem ezt kívánja a gazdasági ésszerűség. Hadd idézzem Erdős Tibor akadémikusnak, a Pénzügyi Szemle legújabb (2009. 2-3.) számában megjelent tanulmányának a végkövetkeztetését: "A válságkezelés jelenleg nem korlátozódhat a gazdasági recesszió enyhítésére. (...) A recesszió kezeléséhez is az államcsőd előzetes elhárításán keresztül jutunk. A terápia az államháztartás kiadásainak csökkentésével kezdődik, ami kezdetben a gazdasági válságot mélyíti. Az élénkülés csak erről a mélyebb szintről indulhat majd el. Hogy az élénkülés később megindulhasson, bele kell nyugodnunk abba, hogy kezdetben a recessziót egyenesen mélyítő intézkedéseket kell hozni. Ráadásul ezt sürgősen kell megtenni.” Szóval ezt nem én mondom, hanem az az Erdős Tibor, aki véleményével mindig közelebb állt a szocialistákhoz, mint a liberálisokhoz.

De ha csökken a munka adóterhelése, az adóék, a marginális kulcsok, akkor vonzóbbak lehetünk hosszabb távon, és versenyképesebbek is, függetlenül attól, hogyan reagál mindez a recesszióra.

Sajnos a kislépések politikájával a külföldi befektetőket nem lehet megnyerni. Számos területen és mélyreható változásoknak kell ahhoz történni, hogy visszaálljon Magyarországnak az a versenyelőnye, ami a Bokros csomag hatására 1995 után kialakult.

Erkölcsileg is, politikailag is hibásnak tartom azt a nézetet, hogy válságban nem kellenek a mélyreható átalakítások. Ha még pár évig azzal leszünk elfoglalva, hogy adóátrendezésekkel és az EU-pénzek ide-oda csoportosításával enyhítjük a recesszió hatásait, és a strukturális reformokat majd csak akkor vezetjük be, ha jobb idők jönnek, hibát követünk el.

Tehát jöjjön a sokkterápia? Az elmúlt években is próbáltak kényszerrel nagy reformokat átvinni – semmi nem lett belőlük.

Tanuljunk az Obama-kormánytól! Ők azt mondják: „Never waste a good crisis”, vagyis azt, hogy a válság olyan lehetőség, amelyet a kormánynak kutyakötelessége kihasználni. Nem véletlen, hogy az elnök éppen most erőlteti az egészségbiztosítás fundamentális reformját. Obamáék tudják, hogy a választók társadalmi tűrőképességének időbeli korlátai is vannak.

Ezért is szerencsétlen, hogy a Bajnai-Oszkó kormány máris legalább két hónapot elvesztegetett egy legjobb esetben is csak 40-50 milliárd forintot ígérő, de ráadásul még alapjaiban is elhibázott vagyonadó társadalmi vitájával. És még az is lehet, hogy az egészből egy fillér se jön be, mert a törvény alkotmányos aggályokba ütközik, mert kiderül, hogy ebben a formában technikailag nem végrehajtható stb.

A társadalom ön szerint most elviselné a reformok kritikus tömegét? Rövidtávon is vannak a tűrőképességnek határai, az elmúlt évek pontosan ezt bizonyították.

A társadalom a gyors és a lassú átalakítást is elviseli. Miért, mit csináljon? Elszaladjon? Mindent mérlegre téve, azt gondolom, hogy a reformokat sokkszerűen kell végrehajtani. Különben az történik, amit az emberek szintén nagyon rosszul élnek meg: lehagynak minket a szomszédjaink. Előbb Szlovákia, most Horvátország előzött meg minket, pár év múlva, lehet, hogy Románia is elénk vág.

Nem csak társadalmi, politikai korlátai is lennének az ön javaslatának, ez nyilvánvaló. Bajnai-csomagja is több ponton fel lett puhítva.

Persze. Itt megint visszajutunk a 70:30 vagy 30:70 kérdéshez. Szerintem a most megszavazott adótörvények – és még egy csomó más törvény, amiről most nincs is idő beszélgetni – többet ártanak, mint használnak.

Nem lehet most ennél többet átvinni a Parlamenten.

Nagyjából előre lehetett tudni, hogy hol vannak az MSZP-s többség által emelt falak.

Ha a világgazdaság beindul, a nagyobb növekedésnek köszönhetően 2011-től úgy lehet majd folytatni az adócsökkentéseket, hogy közben nem kell a bevételeket megemelni – mondja a PM.

Ebben tévednek. Ha 2010-ben vagy 2011-ben beindulna a nyugati konjunktúra, akkor a magyar gazdaság nagyon gyorsan beleütközne a munkaerő hiányába, mert nem történt meg a munka világának és a jóléti rendszernek az a mélyreható átalakítása, ami az embereket rákényszerítené arra, hogy mobilabbak legyenek, és – akár a mainál kevesebb pénzért is – de dolgozzanak.

A közvélemény hajlamos gyorsan felejteni. Pedig a szakemberek tudják, hogy a 2009-es és 2010-es költségvetés problémái akkor keletkeztek, amikor 2008 októberében a Pénzügyminisztérium egy teljesen irreális költségvetéssel indította a tárgyalásokat a Parlamentben. Október közepén már lehetett tudni, hogy nagy lesz a visszaesés – én 8 százalékos csökkenést is elképzelhetőnek tartottam -, de az akkori kormány ezt nem volt hajlandó tudomásul venni. Akkor is volt egy MSZP-SZDSZ vita, amelyben több SZDSZ közeli szakértő azt tanácsolta a liberális pártnak, hogy ne szavazza meg a nyilvánvalóan rossz, 2009. évi büdzsét. De akkor is a politikai szempontok döntöttek a végén, mint most egy fél évvel később, a 2010-es adótörvények megszavazásakor.


http://www.hirszerzo.hu/cikk.mihalyi_a_kormany_tobbet_art_mint_hasznal.