Válság vagy válságkommumnikáció?

Az embert természetesen mozgatják nagy eszmék és társadalomért érzett felelősség, de alapvetően azért normálisan és nem megvethető módon mindenki a maga és családja boldogulásán fáradozik. Sokszor a nagy eszmék, a politikai elkötelezettség is ebből vezethető le, nem feltétlen az anyagi haszon értelmében, mint mondjuk a megélhetési politikusnál, hanem abban az ételemben, milyen országban, milyen politikai berendezkedésben látjuk boldogulásunkat inkább biztosítva.

Ha az egyénből indulunk ki, aki szeretne enni, inni, nyugodtan aludni, joggal tehető fel a kérdés: tényleg totális válság van, mindenkit érintő válság van, avagy a politika természetéből adódóan a nehéz döntésekhez és gazdasági megszorításokhoz aktivizálni kell az embereket és ennek mindig leghatásosabb módja a félelemkeltés és a közös felelősség felemlegetése.

Ha azonban át akarunk látni a modern társadalmak manipulációs gépezetén, amely szeretne behatolni mindennapi életünkbe és gondolkodásunkba is, meg szeretné határozni, miről mit gondoljunk, kell találjunk olyan nézőpontot, amely megvéd minket a hisztérizálás manővereitől.

A kérdés mindig az, mi történik, mik a tények és nem az, hogy azt minek állítják be.

Ha háború van, ha ütközetekben veszünk részt, az nem azt jelenti, hogy mindenkinek meg kell halnia, csak azt, hogy megnő az egyes ember elhalálozásának a kockázata.

Ha a gazdaság válságban van, ez sajnos megnöveli bizonyos szakmák, munkahelyek dolgozóinak az elbocsájtást. Bizonyos árucikkeknek felmegy az ára, s lesz, akinek ettől romlik az életszínvonala. Bizonyos állami juttatásokat meg fognak vonni, és ez sokakat érzékenyen érint. De ez volna a válság?

Nem, ez nem válság. Ezek megoldandó nehézségek. Minden ember személyes életében a társadalmi környezettől függetlenül lehet jó vagy rossz. De ez nem válság, hanem ez kihívás: oldd meg!

A válság az, hogy csökken a világ gazdaságának a növekedése, csökken a hitelek megszerezhetősége, esik a részvények ára, nő az államadósság, stb. Ez mind igaz, de nem is tudnánk róla, ha nem olvasnánk újságot, ha nem hallgatnák rádiót, és nem néznénk tévét. Ez a válság attól létezik, hogy tudunk róla, hogy hagyjuk, hogy minden nap betöltsék a fejünkbe. A kérdés az, van-e nekem, mint egyénnek, ehhez közöm? Elsősorban abban az értelemben, hogy tehetek-e ellene valamit, és abban értelemben, hogy beleszól-e az életembe. Lélektani értelemben ugyanis pusztán csak a tájékozottságomat szolgálja az, hogy tudjak olyan negatív jelenségekről, amelyeknek viszont amúgy semmi közük az életemhez. A média az eladhatósága miatt el akarja hitetni velünk, hogy közünk van ahhoz, hogy Kínában a hídról a folyóba zuhant egy tömött autóbusz, hogy lelőtték a Nyami elnököt, hogy egy amerikai háziasszony megölte két gyermekét. Nem ezekhez nincs közöm, ezek az események fikciók az én számomra, csak híréhségemet elégítik ki, csak elvonják a figyelmemet. Az életünk tele van redundáns információkkal, amelyek nem szolgák sem fejlődésünket, sem túlélési képességünket.

Nem akarok aggódni az amerikai és európai bankválságon, mert nem én idéztem elő és nem is én fogom megoldani. Sem a gazdaság növekedésén, sem a TB kassza hiányán, sem az államadósság növekedésén. Persze, tudom, ez beleszól az életembe. Csak éppen én nem szólhatok bele ezek alakulásába. Akkor viszont hadd törődjek én azzal, ami az én korlátozott képességeimmel uralható.

Akit elbocsájtottak, akár akkor, amikor azt mondták, konjunktúra van, akár most, amikor azt mondják válság van, nehéz helyzetben van. Nem válságban, hanem nehéz helyzetben. Neki kell látnia új munkát keresni, és persze a gazdasági környezet beleszól abba, milyen könnyen fog találni. De az egyes ember szempontjából ezek csupán könnyítő-nehezítő feltételek, de sosem abszolút meghatározóak, amelyek vagy automatikusan megoldanák a problémát, vagy eleve lehetetlenné tennék a megoldást.

A válság szó rossz szó. Vannak nehéz helyzetek, vannak nagyon nehéz helyzetek, de mind arra vannak, hogy valahogy megoldjuk őket. A válság rossz szó, mert megbénít, azt üzeni, nincs mit tenni.

Nincs kollektív válság, a kollektív válság fikció, tőlünk idegen célokért mozgósító kommunikációs stratégia. Én akkor vagyok bajban, ha nincs mit ennem, ha elbocsájtottak, ha beteg vagyok, stb. A történelem, a társadalmi körülmények mindig beleszólnak, mindig befolyásolják az életünk alakulását, de sosem abszolút mértékben, sosem totálisan meghatározóak. Még az ötvenes évek diktatúrájában is az emberek tudtak élni, elégedettek voltak és szerettek. Volt aki elpusztult, volt, akit bebörtönöztek, kitelepítettek. De a többség valahogy túlélte. Ki így, ki úgy, de mozgósította megoldási képességeit és lehetőségeit. De hát ez az élet, nem? Ez a mindenkori élet lényege. Valakinek jó, másoknak meg rossz. A kádári konszolidáció éveiben az én családom éhezett, anyám folyamatosan kórházban volt, majd meghalt. Amikor sokaknak jó volt, nekünk épen „válságunk” volt. Még azt sem mondanám, hogy személyes „válság” volt, mert a történelem és a bosszúállás okozta. De valahogy kikeveredtünk belőle.

Felejtsük el a válságpropagandát, mert az reménytelenséget kelt. A bármilyen körülmények közötti optimizmus valójában a valóság torz látásmódja, hisz belevetít még nem létező dolgokat. De az optimizmus mozgást és változást visz a dolgokba, és ettől oldódnak meg a még akár reménytelennek látott helyzetek is. Semmi nincs előre megírva. Aki válságot mond, aki ebből az egyes ember tehetetlenségére és kilátástalanságára akar következtetni, az becsap és lehúz. Aki negatív folyamatokat vetít a jövőbe, az azt fogja megvalósítani. Aki pozitív fordulatokat vetít előre, annak nagyobb eséllyel fog jobban menni a dolga.

Felejtsd el, hogy "válság" van és oldd meg a megoldandókat, ahogy tudod. Ha szükséged van kifogásokra, mondd hogy válság van. De ha csak a megoldás érdekel, arra koncentrálj.

http://szendigabor.freeblog.hu/