MAGUNKR(T)ÓL SZÓLVÁN Avagy: közös (n)evezőre jutva Igen aktuálissá vált esetünkben is a közhely, mely szerint nehéz év végén vagyunk, de a következőnél bizonyára könnyebbet zárunk. Az MTV1 riportere kérdezgetett a minap arról, hogy mit szólunk a sokmilliárdos pénzösszeghez, melyet az egészségügy fog kapni. A szomszédos kín-kanapékon ülő riportalanyok is felkapták a fejüket. Ilyen nehéz időkben az egészségügy kap? Nahát! Aztán sikerült tisztázni, hogy a milliárdok demagóg tálalásban oly hatékony varázsa mit jelent a valóságban. Felidéztem példának a népegészségügy esetét. Ott is nagy költségvetési és óriási Uniós pénzek röpködtek a levegőben. Aztán mikor egy sajtpapíron pár percig osztottam-szoroztam, kijött, hogy ha mindez igaz is lenne, az egy lakosra jutó havi összeg az elkövetkező években nem közelíti meg a 10 forintot sem. Ebből minden évben egyszer fel is lehetne adni egy körlevelet, melyet a népegészségügy ilyeténképpen „haszonélvezőjévé” vált polgár kifüggeszthetne falára. Mondjuk, ez állhatna rajta: „Öngondoskodásra felszólító üzenet az Ön gondoskodó és népért síró vezetőitől: Vigyázzon az egészségére! Egészségére!” A bélyeg és a nyomtatvány ára éppen kitelne a 12 haviból. A válóság az, hogy folyamatos forráshiányban élő ágazatunk lesz az egyik fő szenvedő alanya a várható és a már ismert megszorításoknak. De hát – mondják – válság van. Mi pedig megértően arra gondolunk, hogy ha így megy tovább, akkor ott áll majd az ártatlan honatya elszámolható harapnivaló nélkül és nem tudja melyik ujját kezdje harapdálni. A legkisebb kritikát mégis akkor kapja, ha a fűnyíró bevált elvét alkalmazza. A nemzet egészsége? Az is olyan, mint a többi. Menjünk csak rá. Legfeljebb ő is rámegy. Mennyire hasonlatos ez a minap – ismét és még mindég – hallott kijelentéssel: A háziorvos? Az is olyan vállalkozó, mint a többi. Egyébként mikor e sorokat írom, érdekes megfigyelést teszek. A nyelvhelyességi ellenőr program a válság szót kiveti. Ilyen nincs. /Mint a székelynek a zsiráf: „illen állat nincs es”/. Akkor meg miért haragszunk olyan vezetőre, aki a 25. órában is ezt állította. Ilyen ez a nyelv, ilyen ez a nép. A válságot nem ismerjük, csak éljük, tűrjük, hordozzuk és életformává nemesítjük. Ebben pedig élenjáró az egészségügyi, aki mikor esküjét betartva teszi a dolgát, egyben önmaga ellen is tesz. Mert ha életéveit és létminőségét áldozva teljesít, akkor azt mondják: látjátok feleim! Kapott ez eleget. Hiszen működik a gépezet. Év végi, szinte szilveszteri káoszban ugrándoznak gondolataim. Ismét az említett riport témái jutnak eszembe. Hogy a románok szakszervezeti nyomással rendezték az egészségügy botrányos fizetéseit. Így a riporter! Felénk az eszébe sem juthat már egy gyakorlott kérdezőnek, ami máshol és máskor megszokott és már régen az. Mégpedig, hogy vannak nemzetstratégiai kérdések. Mint például az egészségügy. Pedig ezt nyílt színen tagadni már csak azért sem lehet, mert aki ezt teszi, az szavazókat veszíthet. Ugyanis ez egy alapigazság. Vagy mondjuk úgy, hogy paradigma? Na de arról már senki nem beszél, hogy mi az a nemzetstratégia, s hogy éppen pont nekünk miért nincs, sőt miért gyanús ilyenekről még beszélni is. A románoknál ez természetes dolog. Nem tettek ők csodát, nem húztak (még) el tőlünk, de utolértek. Ide már nem fog átjönni a munkaerő. Nyugatra még igen, de léptek egyet a kívánt irányba. Magától értetődően, azonnal és sok hűhó nélkül. Még nem kell irigyelnünk őket, de az is elkövetkezhet. Hiszen felfigyel-e valaki arra a nemrég megjelent hírre, hogy az egészségügy és a szövőipar áll ismét a fizetések rangsorának utolsó helyén? Hatvan éves bérleményünk ez a pozíció. Ezért inkább mást emlegetnek. A Medgyesy féle 50 százalékot. Igen. Mégpedig gyakran. Az tett minket tönkre, mondogatják. De minek? Hiszen mint látjuk (és érezzük) már nyoma sem maradt. Ki is mondta azt, hogy nincs az az osztogatás, amit nem lehet elinflálni? Egyre megbecsültebb ember ő. Ebben az esetben pedig éppen ez történt. Mást mond azonban a szakmapolitika. Szerintük az orvosi fizetések rohamosan nőttek. Kérdezgetem kollégáimat és hüledezek. Akkor most kinek lehet hinni, vagy milyen bűvös számmisztika segíti a nyilatkozókat? Hát effélék jutnak eszébe az embernek manapság ahelyett, hogy ünnepi hangulatból öltene magára védőburkot. Megy a szöveg, és semmi sem történik, ami akár a megoldásról való gondolkodásra utalna. Egyfelől színpadi ködök, részünkről meg bámult köldökök. De mit várhatunk el ott, ahol annyi évig azt sem tudták megmondani, hogy mi orvosok sokan vagyunk vagy kevesen. Egyik évben azt hallottuk, hogy itt van Európában a legtöbb orvos 100.000 főre számolva. Borzalom! Le is csökkentették a képzés létszámát. Aztán kisvártatva azt hallottuk, hogy csak bizonyos szakmákban van hiány. Alig telt el 2-3 év s kiderült, hogy valóban kevesen vagyunk, sőt elszívják agyunk. Most meg már nagyon kevesen, s egyre kevesebben. Így számolgattak agyban-főben. Azt is jelenlétemben mondta illetékes szakember, hogy évi 300 kivándorló nem veszélyes. Ma ez az álláspont öngyilkos véleménynek számít. Eddig ugyanis majd 3000 orvos ment el és ez egy egyetemünk 10-12 éves „termése”. Lehet erre legyinteni. Van, aki ezt is megteszi. Mit képezzünk mi másoknak orvosokat. Norvégiának nincs is egyeteme, szól a bölcs hasonlat! Azzal a vélekedő már nem számol, hogy viszont van olaja sok évre előre, és ezért futja belőle, -„velőre”. Beszélgetünk erről-arról a hozzánk immár közvetlenebb hatalommal. Most már bársonyosan. De a hatalmat képviselőkön a hatalomnak csak árnyképe fedezhető fel. Sehol a szándékaik, véleményeik megvalósításához kellő pénz, elvárható pouvoir. Hiábavaló az esetleges szándék. Ötleteinket, véleményünket bekérik s mi alapos munkával azt rendelkezésükre is bocsátjuk. De mit tehetnek ők? Nagyjából semmit. Így aztán szétgombolják avittas és annyiféle színt látott, forgolódásra hajlamos köpenyeiket, és gyanús mozdulattal széttárják, mint hátszelet remélő vitorlákat, de valójába csak azért, hogy – akár egyéb intim igazságok feltárulása árán is – azzal takargassák a szomorú valóságot. Alattuk a tenger árja nem mi vagyunk. Velünk, – eveztetnek! Íme megvalósult remélt egységünk! Végre közös evezőre jutottunk. Ütemesen szólnak a dobok! Szász István T.