Morális krízis vagy
rendszerválság?
A belpolitikai válság megítélésében egyvalami közös a "szociálliberális" értelmiség és a jobboldal között: mindkét fél elsősorban morális krízisről, előbbi jó esetben még az "osztogatásos" gazdaságpolitika lelepleződéséről beszél.
Mint az utóbbi hetekben több nyilatkozatomban is leszögeztem, magam mélyebb okokat és összefüggéseket is látok - ami nem jelenti a morális válság tényének tagadását. Utóbbi azonban csak része annak az öszszetett jelenségnek, amelyet mint a globális kapitalizmus - az újkapitalizmus - általános válságának lokális megjelenéseként definiálok. (Radnóti Sándor két héttel ezelőtt e lap hasábjain megjelent írásában [Válasz Kis Jánosnak és Tamás Gáspár Miklósnak, ÉS, 2006/41.] egy félmondatban idézte is ezt a "víziómat", de nevem említésével nem volt kedves megtisztelni. Jelentem, én vagyok az!)
Itt az ideje álláspontomat az eddigieknél részletesebben is kifejteni.
Nemsokára megjelenő könyvemben bőségesen taglalom az újkapitalizmus válságának politikai, gazdasági, társadalomlélektani és ökológiai tényezőit és megnyilvánulásait, itt és most csupán a válság politikai és gazdasági - politikai gazdaságtani - öszszetevőit érintem röviden. Ezek lényege: az újkapitalizmusban a globális tőke behatolásának és/vagy egyenesen dominánssá válásának következtében a nemzetgazdaságok belsőleg szegregálódnak - sőt, sok esetben fel is bomlanak -, amely egyfelől társadalmi szegregációhoz, másfelől ezzel összefüggésben a nemzetgazdaságokhoz kötődő politikai pártok jelentős gyengüléséhez és így versenyük kiüresedéséhez vezet. Innentől kezdve a folyamat önmagát erősíti: a globális és helyi gazdasági elitek uralma alá kerülő politikai pártok kormányra (kormányokra) kerülvén nem képesek feltartóztatni a globális tőkének - az egész "társadalomra" nézve is veszélyes - agresszív és öngyilkos előrenyomulását. Ennek lényege, hogy a szovjet birodalom felbomlása után ellensúly nélkül maradó globális tőke a féktelenné váló profithajszában elkezdi felzabálni önnön létfeltételeit: a humán tőkét és az ökológiai erőforrásokat. (Mint mondtam, utóbbival mostani fejtegetésemben nem foglalkozom.) A humán tőke felemésztésének része egyfelől a keresetek általános leszorítása - mely elmélyíti a már korábban jelentkező túltermelési válságot -, másfelől a közszféra (oktatás, egészségügy, kulturális szféra) kizsigerelése, majd megtámadása, végül olyan tartós munka nélküli réteg kitermelése, mely kulturális deprivációja következtében már akkor sem képes viszszatérni (vagy egyáltalán belépni) a munkaerőpiacra, ha a tőkének esetleg szüksége van (lesz) rá.
A fent vázolt általános válság a világgazdaság perifériáin, félperifériáin markánsabban, sarkosabban jelentkezik. Márpedig hazánk a gazdasági rendszerváltás során klasszikus félperifériává vált. Ennek három jele is van: a gazdaság - és társadalom - kettős szerkezete, az erős jövedelmi egyenlőtlenségek és a nagyfokú kiszolgáltatottság a nemzetközi piaci konjunkturális viszonyok ingadozásainak.
A magyar nemzetgazdaság mint olyan már tulajdonképpen nem is létezik. Legnagyobb gazdasági hatalommal rendelkező szférája a multinacionális szektor, mely azonban bármennyit is exportál és beruház, nem képes magával húzni, dinamizálni a hazai tulajdon dominálta közép- és kisvállalati kört - a két szféra között nincs lényegi beszállítói-vevői kapcsolat. (Ezért a nemzeti termék növekedési üteme, pontosabban annak változása az összgazdaság állapotáról, ezen állapot változásáról, a gazdaságnak mint társadalmi alrendszernek a társadalom egészébe való beágyazottságáról, pontosabban annak jellegéről csak igen keveset árul el.) De belsőleg szegregált maga a multinacionális szektor is, nem jellemzőek a körön belüli kooperációs kapcsolatok - egy Audinak és egy Ericssonnak termelési vagy kereskedelmi szempontból semmi közük sincs egymáshoz. Mindazonáltal, közös érdekszervezetekbe tömörülvén erős politikai hatalommal is bírnak. (Részben ennek eredményeként, bár magas technikai felszereltségükkel összefüggésben munkaerő-felszívó képességük - a kis- és középvállalati körhöz viszonyítva - gyenge, az állami újraelosztásból fajlagosan jóval nagyobb arányban részesednek.)
Gazdaságunk félperifériás, ezért mozaikszerű és egyoldalú szerkezetéből adódóan tökéletesen ki vagyunk szolgáltatva a globális gazdasági folyamatoknak és erőknek (csak egy jellemző adat: a magyar export csaknem száz százalékát mindössze 36 termék teszi ki), mely részben oka, részben önerősítő következménye a politikai elit különös gyengeségének. E gyengeség következtében nincs felmutatható erő a globális válság begyűrűződésével és helyben keletkező megnyilvánulásaival szemben. Már csak azért sincs, mert szociokulturális örökségünkként a potenciálisan alulról kontrolláló erő, a civil társadalom is megosztott és gyenge.
A védekező erők és mechanizmusok gyengeségét mutatja az is, hogy a globális tőke és annak intézményei Magyarországot - és az egész térséget is - valójában kísérleti terepnek tekintik. Olyan neoliberális "reformok" végrehajtására, melyekre a stabilabb gazdaságokkal és erősebb demokratikus történelmi hagyományokkal rendelkező centrumkapitalista országokban még nincs elég erejük. (Bokros Lajos például nemrég azt nyilatkozta, hogy a mi nyugdíjrendszerünk sokkal rugalmasabb és korszerűbb, mint például a hollandoké, akik ezért tanulhatnak tőlünk.) Ilyen kísérleti terület ma elsősorban a közszféra, már csak azért is, mert a gazdasági elit a termelő szféra javainak elsajátítása után most erre vetett szemet. Az öngondoskodás bevezetése és a részleges piacosítás az oktatás és az egészségügy területén valójában e szférák "magánosításának" előjátéka.
Liberális közgazdászok szokták mondani: "a magánszféra köszöni szépen, jól van, csak a közszféra betegeskedik". Valóban: azt leszámítva, hogy a hazai kis- és középvállalati kör gyenge és tőkehiányos, a multinacionális szektor dominálta gazdaság tényleg "dübörög". Ami válságban van, az elsősorban az adott gazdasági szerkezetre ráépülő társadalom. Vajon beszélhetünk-e általános társadalmi felemelkedésről (vagy akár csak a viszonyok "stagnálásáról") akkor, amikor a lakosság életszínvonala egy évtizedig zuhanásszerűen csökkent, majd öt év "osztogatásos" gazdaságpolitikája után is éppen csak eléri az 1989-es szintet? (Hozzáteszem, hatalmas egyenlőtlenségeket, a felső öt-tíz százaléknál már valóban európai szintű jövedelmeket takarva.) Vajon beszélhetünk-e a gazdasági és társadalmi folyamatok közötti egészséges összhangról, egyensúlyról akkor, amikor viszonylag magas növekedési ütemű nemzeti termék, export és beruházások mellett hosszú évek óta igen alacsony szinten stagnál a foglalkoztatottság és növekszik a munkanélküliség? Nem beszélve arról, hogy bár - szintén az "osztogatás" következtében - az utóbbi években valamelyest csökkent az általános szegénység, Szelényi Iván és Ladányi János kutatási szerint mára kialakult egy masszív, önmagába záródó underclass réteg, mely szinte már visszahozhatatlan a társadalomba, nemhogy a munkaerőpiacra, és tökéletesen kiszolgáltatott helyzetét generációsan is továbbörökíti. És mindezen "eredmény" elérésének ára újabb nagy eladósodási hullám. (Pontosabban: az eladósodásnak valójában csak igen kis része az, amely a lakossági jövedelmek növekedését és szociális célokat fedezett. Varga István közgazdász számításai szerint annak legnagyobb részét - több mint nyolcvan százalékát - a már felvett hitelek után fizetendő kamatos kamat teszi ki. Ami már önmagában is jelzi a magyar félperiféria érdekérvényesítő képességének gyengeségét. Emellett azonban a nemzeti termék kiszivattyúzásának más csatornái is működnek, ám ezeket itt és most nem tudjuk bemutatni.)
A konstrukció hazug - mondta Bibó István a múlt század közepén a hosszú történelmi kontinuitást mutató magyar viszonyokról. Ebben a konstrukcióban a társadalom "hamis realistákra" kénytelen bízni a maga vezetését. Ez máig hat: a politikai hazugság egyszerűen be van kódolva a félperifériás Magyarország politikai rendszerébe. A politikusok máshol is füllentenek időnként, de a mi rendszerünk csakis hazugsággal képes működni. (Miként a hozzánk hasonló helyzetű országoké is, elég csak körülnézni közvetlen térségünkben.) Gyurcsány és Orbán talán meggyőzhette volna választóit a parlamenti választások előtt azzal a szöveggel, hogy "azért szavazzatok rám, mert Demján és Csányi és a külső "piacok" egyaránt azt követelik tőlem, hogy rúgjak ki négyszázezer közalkalmazottat"?
Néhány éve Tamás Gáspár Miklós kijelentette: a rendszerváltás lényegében véve megbukott. 2003-ban magam azt írtam: a magyarországi újkapitalizmus intézményesülésével megkezdődött annak válsága is. Ma már egyértelműen állíthatjuk: a magyarországi kapitalizmus tökéletes csődöt vallott.
*
De mi köze mindennek a jelenlegi belpolitikai válsághoz, közelebbről a Kossuth téri, majd belvárosi tüntetésekhez? Válaszom: azokban a szikrákban, melyek a krízist belobbantották, az előbb vázoltak tükröződnek.
Az egyik a hazugságbotrány - nagyon felhalmozódott már a hazug konstrukcióból származó hazugságözön. Gyurcsány májusi beszédének nyilvánosságra kerülésével már csordult a pohár. A másik a megszorító intézkedések. Már ez év nyarán jeleztem (Még kér a nép..., Népszabadság, júl. 22.), hogy a társadalmi elégedetlenség nem akkor szokott felcsapni, amikor az emberek helyzete folyamatosan romlik, hanem amikor egy ezt követő javulás hozadékát a hatalom hirtelen visszaveszi. Ez történt most. Bár szeptember 17-én, amikor a válság belobbant, az emberek még nem érzékelhették közvetlenül a bőrükön a restrikciót, de annak meghirdetése és főleg közeledte nagyfokú bizonytalanságérzést váltott ki a társadalom szinte minden rétegében. Végül, de nem utolsósorban: a két vezér kétszemélyes lélektani drámája a forrpontjára jutott. Mérő László olyan járművekhez hasonlította őket, amelyek hatalmas sebességgel egymás felé rohannak és egyik sem hajlandó kitérni. Orbán Viktor a parlamenti választások elvesztése után úgy nyugtatta híveit, hogy közben folyamatosan lázított. (A válság kitörése után is ezt a játékot játszotta - erről szól a kétértelmű fehér szalag, ami nem más, mint az "agresszív békevágy" jelképe.) Gyurcsány pedig minden adandó alkalommal kihívóan provokálta őt. Játszmájuk azonban nem éterien pszichológiai: hideg szívükkel és végtelen hatalomvágyukkal mindketten a rendszer paradigmatikus gyermekei. Akiket a hatalom esztelen akarása mellett nagyon is prózai vágyak vezérelnek. Ezek közül kiemelkedő jelentőségű a 2007-től beáramló EU-s források feletti diszponálás olthatatlan vágya.
Arról, hogy pontosan kik is tüntetnek - kik adnak (bár zömében torz) hangot az általános társadalmi elégedetlenségnek -, még nem születtek egzakt tudományos eredmények. Korábbi munkáimban azt írtam, hogy a magyar társadalom középrétegesedik - a munkásság egy része is -, de ezen belül megkülönböztethetőek egymástól a (gazdasági elit által dominált) hatalmi elithez kapcsolódó és az ahhoz nem vagy csak lazán kapcsolódó középrétegek (és mindezek alatt helyezkednek el a minden szempontból szegénynek minősülők csoportjai). Intuícióm szerint a Kossuth tériek és belvárosiak igen nagy részt a hatalmi elithez nem vagy csak lazán kapcsolódó középrétegek tagjai: bizonytalan helyzetben lévő kisvállalkozók, diákok, nyugdíjasok, az állami hierarchia közepén, alján elhelyezkedő közalkalmazottak és köztisztviselők. Emellett bizonyosan vannak közöttük friss és még jól szituált, de mellettük már a társadalom alsó rétegéhez tartozó munkanélküliek is.
De miért a szélsőjobboldal felé immár tökéletesen nyitott jobboldal irányából csapódnak ki a társadalmi indulatok? A válasz kézenfekvő: a magát többnyire baloldalinak nevező MSZP vezette kormányok az elmúlt tizenhat évben élen jártak a neoliberális "reformok" végrehajtásában és meghirdetésében. (Ennek döntő motívuma az utódpárti stigmától való menekülés görcsös vágya és az ebből fakadó bizonyítási kényszer a koalíciós partner és a liberális, neoliberális értelmiség felé.) A társadalom többsége ezért a baloldaliságot lassan a neoliberalizmussal - és a megszorításokkal - azonosítja. A fiatalok nagy része mindenképpen. Ezért - is - a rendszer számottevő baloldali ellenzéke nem tud megszerveződni.
Utóbbinak persze még más okai is vannak: a mélyebb ok a magyar munkásság - részben a létezett szocializmus örökségéből, részben az újkapitalizmus gazdasági szerkezetének korábban vázolt szegregációjából fakadó - atomizációja, vagyis az, hogy a magyar munkásság legalábbis egyelőre nem szerveződött osztállyá. A közvetlen politikai ok pedig az, hogy a legnagyobb szakszervezet, az MSZOSZ vezetői az MSZP foglyai - és hasonlóképpen a baloldali érzelmű értelmiség igen nagy része is.
A politológiában széles irodalma van annak, hogy ma már a pártküzdelmek (és egyáltalán, a politika világa) egyre kevésbé a valóságos érdekviszonyokat, érdekellentéteket és érdek-összeütközéseket fejezik ki - ez világjelenség. Továbbmenve: a politika eme mediatizálódása az újkapitalizmus válságának egyik döntő oka és egyben következménye. Ehhez kapcsolódóan vitatnom kell Radnóti Sándor már idézett cikkének azon állítását, mely szerint Tamás Gáspár Miklós Vallásháború vagy osztályharc című cikkében (ÉS, 2006/40.) beismeri, hogy baloldali kategóriái tökéletesen alkalmatlanok a jelen helyzet, a jelen válság leírására. Tamás Gáspár Miklós azonban citált írásban ilyen vallomást nem tesz: csupán hasonlót (bár több szempontból mást) állít, mint jómagam: fecseg a felszín és hallgat a mély...
*
A válságnak egyelőre nem látni a végét. Egy hónappal ezelőtt megjelent interjúmban (Csak politikai diktatúrával hajtható végre a megszorítás, Magyar Hírlap, szept. 25.) azt prognosztizáltam, hogy a káosz diktatúrába is torkollhat: vagy neoliberális "reformdiktatúrába", vagy szélsőjobboldalt is hatalomra segítő nacionalista önkényuralomba. (Ezek legvalószínűbb formájaként a polgári szabadságjogok burkolt, de radikális korlátozását és/vagy kiüresítését jelöltem meg.) Rövid távon - a "piacok" részéről érvényesített "árfolyamdiktatúra" nyomása alatt (a forint árfolyamának ingadozása mostanság pontos lenyomata Gyurcsány Ferenc pozíciója ingadozásának) - mai szememmel az előbbinek adok nagyobb esélyt. (Az önkormányzati választásokon elért átütő Fidesz-siker következtében azonban nem kizárt egy kettős diktatúra rendszer kialakulása sem, az önkormányzatok világában vannak erre utaló jelek.) Legkésőbb a következő parlamenti választásokkor azonban könnyen bejöhet a második szcenárió - követvén a lengyel és szlovák példát.
És még egy utolsó megjegyzés: szemben egynémely baloldali személyiséggel, a magam alapállása már a kezdetektől az volt, hogy bár a pénzügyiként megjelenő válság magának a fennálló rendszernek a leglényegibb vonásaiból ered, nem helyezkedhetünk a "minél rosszabb, annál jobb" álláspontjára. Vagyis magam is úgy véltem, hogy a pénzügyi válság kezelését azonnal meg kell kezdeni. (Különös tekintettel az euró mielőbbi bevezetésének óhatatlan szükségességére is.) Galló Bélával közösen írt cikkünkben (A szakszervezeti tüntetésre, Népszabadság, júl. 6.) konkrét javaslatainkat nyolc pontban foglaltuk össze. Ezek közül a két leglényegesebb: progresszíven arányos közteherviselés megvalósítása (és az annak megfelelő szabályozórendszer kialakítása) és kormányszintű kezdeményezés a térség országainak közös fellépésére a közös érdekek képviseletében - akár Brüsszel felé is. Úgy tűnik, mind ez idáig javaslataink süket fülekre találtak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése