Lakossági öngyógyítási stratégiák |
ÖSSZEFOGLALÁS
A kutatás egyrészt a lakosság panaszkezelési stratégiáinak feltárására, másrészt az öngyógyítással kapcsolatos, nemcsak a köztudatban, hanem a szakmai körökben is élő sztereotípiák felülvizsgálatára irányult. A kérdés egészségszociológiai elemzésére két kérdőíves vizsgálat eredményeit használtuk fel: közel 1200 személy adatait elemeztük Magyarország központi régiójában. A elemzés szerint az öngyógyítás terén homogenizálódás ment végbe, azaz az egyes társadalmi csoportok panaszkezelési stratégiáiban nem mutatkoznak lényeges különbségek. A hagyományos gyógymódok korábbi dominanciáját felváltotta az öngyógyszerezés dominanciája. A panaszkezelés öngyógyítási formáinak jelentősége visszaszorult ugyan, de bizonyos panasztípusokkal kapcsolatban, illetve bizonyos helyzetekben továbbra is az öngyógyítás az uralkodó forma.
orvoshoz fordulás, öngyógyítás, öngyógyszerezés, egészségi állapot önminősítése, laikus panaszkezelési stratégiák
A lelki vagy testi bajoktól szenvedő embernek egy sor lehetőség áll a rendelkezésére, hogy panaszain enyhítsen. Minél bonyolultabb társadalomban él, annál szélesebb a lehetőségek spektruma és annál változatosabb mintázatot mutat az egyének betegség-magatartása. A betegviselkedéssel kapcsolatos kutatások arra a kérdésre keresnek választ, hogy milyen tényezők játszanak szerepet a tünetekkel kapcsolatos laikus döntések meghozatalában (1, 2).
Mint a viselkedésformákat általában, a betegviselkedést is a szocializáció folyamán sajátítjuk el. Ebben a folyamatban elsősorban a család, a kortárs csoportok, a tömegkommunikáció és az oktatás játszanak szerepet. A normálistól eltérő állapotok definiálását, magyarázatát és az adekvátnak tartott kezelésmódokat az attitűdök, normák, ismeretek és hiedelmek szövedéke befolyásolja. A tanult értékek, normák és motivációk hatnak a tünetek felismerésére, az azokra adott válaszokra, a passzív-elfogadó vagy az aktív magatartásra, a feladatok alól való felmentés keresésére vagy elutasítására. Emellett a panaszokra adott választ természetesen a tünetek jelentkezésének módja, jellege és a velük kapcsolatos korábbi tapasztalatok is befolyásolják. Vannak annyira ijesztő vagy fájdalmas tünetek, hogy jelentkezésükkor a beteg azonnal szakértő segítségét veszi igénybe, hogy félelmét, panaszait enyhítse. Más tünetek már ismerősek, illetve a környezetben önkorlátozó tünetként vannak számon tartva, és ezért rutinszerűen, szakértő nélkül kezelik őket. A legtöbb tünet azonban egyik véglettípushoz sem tartozik.
A panaszoknak csak viszonylag kis része olyan, hogy a betegek hivatásos szakértői (orvosi) ellátást vesznek miattuk igénybe. A tünetek nagy többségéről általában nem vesznek tudomást, normalizálják (azaz a normális állapot egyik változatának definiálják) vagy jelentéktelennek minősítik az emberek. Azoknak a tüneteknek a jelentős részét is, amelyeket elég komolynak tartanak ahhoz, hogy valamit tegyenek a megszüntetésük érdekében, szakértő bevonása nélkül, öngyógyítással kezelik.
Amikor a beteg ember öngyógyítást alkalmaz, a teste működésével, a megbetegedés okaival és természetével, illetve az azokra ható tényezőkkel kapcsolatos ismereteit és hiedelmeit használja fel. Ezek az ismeretek egyaránt vonatkozhatnak hasznos és káros, vagyis fogyasztandó és kerülendő ételekre, viselkedésmódokra, hagyományos, otthon megtalálható szerekre és akár gyógyszerekre is.
A gyógyítás első színhelye az egyén közvetlen környezete. Itt történik az egészségi probléma első észlelése és definiálása, és itt minősül enyhe vagy súlyosabb állapotnak, amiből a kezelésmódok következnek. Az egyén közvetlen környezete többféle gyógyítási lehetőséget kínál, amelyekhez az emberek szakértő segítsége nélkül is folyamodhatnak. Ilyen lehetőség a saját tapasztalatok felhasználása az öngyógyításban, a laikusok (rokonok, barátok, munkatársak és szomszédok) segítsége és tanácsainak követése, önsegítő vagy vallási csoportban való részvétel stb. A laikus segítségkérés, illetve segítségnyújtás fő színtere a család, és néprajzi források szerint az elsődleges segítségnyújtó személyek elsősorban a nők (3).
Noha a tüneteknek, panaszoknak túlnyomó része nem kerül szakértő (orvos) elé, mégis - voltaképpen a dolog természetéből adódóan - csak azoknak az egészségi problémáknak a történetéről, kezelésmódjairól vannak ismereteink, amelyekkel a betegek szakértőhöz fordultak. A betegviselkedésnek azok a területei, amelyek a tünetekre adott laikus reakciókat tartalmazzák, a kutatás és így az egészségügy számára ismeretlenek maradnak. Ez az oka annak, hogy ezzel a területtel kapcsolatban annyi feltevés, találgatás kap lábra, amely véletlenszerű, esetleges egyéni tapasztalatokból próbál általános érvényű következtetéseket levonni.
Jelen kutatásunk egyrészt a lakosság panaszkezelési stratégiáinak feltárására, másrészt az öngyógyítással kapcsolatos, nemcsak a köztudatban, hanem a szakmai körökben is élő sztereotípiák felülvizsgálatára irányult.
A kutatás leírása
Ezekben a sztereotípiákban az öngyógyítás vagy orvoshoz fordulás dichotómiája fogalmazódik meg. Igazolásukra vagy elvetésükre vonatkozóan a magyar egészségszociológiában szakirodalmi adatot nem találtunk. A lakosság orvoshoz fordulási szokásairól vannak ugyan adataink, de ezek nem vagy csak áttételes formában utalnak az öngyógyításra. Az öngyógyításra a néprajz-etnográfia területéről találtunk szakirodalmi adatokat, amelyeket azonban más céllal és érvényességgel gyűjtöttek. Emellett a néprajzi vizsgálatokból nem ismerjük meg azokat a változásokat, amelyek az elmúlt évtizedekben a szokások területén bekövetkeztek.
Az öngyógyításról és az orvoshoz fordulásról külön-külön tehát vannak bizonyos ismereteink, de a betegviselkedés e két oldalának együttes, komplex elemzésére mindeddig nem került sor. A kérdés egészségszociológiai elemzésére két kérdőíves vizsgálat eredményeit használtuk fel. Az egyik a magyar lakosság öngyógyítási stratégiáinak feltérképezésére irányult (OTKA T-23188. számú kutatás: A lakosság öngyógyítási stratégiái), a másik, a veresegyházi kistérség lakosságának egészségi állapotát kívánta felmérni (A veresegyházi kistérség egészségi állapota. Misszió Egészségház Kht). A vizsgálatokban használt kérdőívek az egészségi állapotra és a betegviselkedésre vonatkozóan ugyanazt a modult tartalmazták. Így lehetőségünk nyílt arra, hogy közel 1200 személy adatait elemezzük Magyarország központi régiójában.
Az 1. táblázat a minta települések szerinti megoszlását mutatja be.
1. táblázat. A minta települések szerinti megoszlása A minta reprezentálja a három legjellegzetesebb településtípust: a nagyvárost, a kisvárost és a községet. Budapest esetében a kutatás két, gazdasági szempontból jellegzetesen különböző kerület (II. kerület: magas jövedelmű, VIII. kerület: alacsony jövedelmű) lakosságára terjedt ki. Veresegyház egy dinamikusan fejlődő település, amely többek között otthont ad a Pharmavit Gyógyszergyárnak, míg Galgamácsa hagyományos értékrendű, kultúraőrző falu.
A lakosság panaszkezelési stratégiái
A vizsgálati személyek általános egészségi állapotukat aszerint értékelték, hogy azt kiválónak, jónak, közepesnek vagy rossznak tartották-e. Ezután arra kértük őket, hogy nevezzék meg azokat a panaszokat, tüneteket, illetve betegségeket, amelyek a minősítés alapjául szolgáltak. A továbbiakban a panaszok, tünetek, betegségek kezelésére vonatkozó kérdések következtek. Ezt a gondolatmenetet alkalmaztuk az adatok feldolgozása során is. Ennek eredményét az 1. ábra szemlélteti.
1. ábra. A minta alcsoportjai a panaszok kezelésének függvényében A panaszok megnevezését követően a kérdezettek elmondták, hogy az adott panaszt kezelték-e valamilyen módon, és ha igen, milyen kezelésmódokat alkalmaztak. A kezelésmód lehetett öngyógyítás vagy szakértő (a gyógyítással vagy tanácsadással hivatásszerűen foglalkozó szakember, azaz orvos, gyógyszerész vagy természetgyógyász) igénybevétele, illetve mindkét alapeljárás is előfordulhatott egyetlen panasszal kapcsolatban is.
A mintában szereplő egyének 69 százaléka tett említést olyan tünet, panasz vagy betegség előfordulásáról, amely egészségi állapotának megítélésében szerepet játszott. Az egészségügyi problémákat említők 79 százaléka jelezte, hogy ezek megszüntetésére, kezelésére törekedett úgy, hogy szakértőhöz fordult (68%), vagy maga próbálta kezelni a problémát, szakértő bevonása nélkül (11%), vagy pedig mindkét eljárást alkalmazta (21%). Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a kérdezettek egyötöde nem tett semmit panaszai enyhítése vagy megszüntetése érdekében.A betegmagatartás folyamat jellege magyarázhatja azoknak a magas arányát, akik mindkét eljárásmódot alkalmazták. A tünetek jelentkezésekor az emberek jelentős része először maga próbálja a panaszt enyhíteni, és csak akkor fordul szakértőhöz, ha ez nem jár sikerrel. Így egyetlen panasz említéséhez öngyógyítás és szakértőhöz fordulás is társulhat. Másrészt azok a betegek, akik panaszuk első jelentkezésekor orvoshoz fordultak, a későbbiekben az orvosi tanács alapján már egyedül is kezelni tudják a problémát; ebben az esetben is alkalmazzák mindkét eljárást.
Ha az eljárástípusok előfordulását külön-külön vizsgáljuk meg, azt látjuk, hogy öngyógyításról a vizsgált népesség 32 százaléka számolt be, szakértőhöz pedig 89 százalékuk fordult.
A továbbiakban részletesen elemeztük azokat az öngyógyítási eljárásokat, amelyeket a kérdezettek megemlítettek. Két nagy csoportot különíthettünk el: a házilagos, nem gyógyszeres eljárások és az otthon meglévő gyógyszerek alkalmazását.
A házilagos, nem gyógyszeres eljárásokat a következő módon csoportosítottuk:
- az életmóddal kapcsolatos eljárások (pihenés, diéta, életmód-változtatás, dohányzás, alkoholfogyasztás mérséklése, illetve leszokás stb.);
- külsőleges öngyógyítási módszerek alkalmazása (borogatások, lemosások, pakolások, kenőcsök alkalmazása, melegítés, fásli stb.);
- bizonyos szerek fogyasztása öngyógyítási céllal (gyógyteák, kávé, alkohol, fűszernövények stb.).
A felsoroltak közül az életmóddal kapcsolatos eljárások bizonyultak a leggyakoribbnak (46%). Az öngyógyítást alkalmazók egynegyede említett valamilyen külsőleges alkalmazásmódot, és csaknem egyharmad (31%) volt a nem gyógyszer jellegű szerek fogyasztását említők aránya. Természetesen ugyanaz a személy többféle eljárást is alkalmazhatott.
Az otthon meglévő gyógyszereket aszerint csoportosítottuk, hogy az adott gyógyszer vényköteles volt-e vagy vény nélkül kapható. A kérdezettek 66%-a számolt be arról, hogy vény nélküli gyógyszereket alkalmazott az öngyógyítás során, míg a vényköteles gyógyszert említők aránya 41 százalék volt. Ezek az arányok nem kizárólagos használatot jelölnek, vényköteles és vény nélküli gyógyszereket együtt is alkalmaztak az öngyógyítás során. (Az otthon meglévő gyógyszerek használata szakértőkkel való kapcsolatra is utal: a beteg - vagy környezetéből valaki - járt gyógyszertárban, illetve a vényköteles gyógyszerek esetében a konkrét tünetet megelőzően valamikor orvossal is konzultálnia kellett.)
Mint korábban említettük, a panaszokról beszámoló megkérdezettek 89 százaléka fordult az adott tünetekkel, betegséggel szakértőhöz. A szakértőhöz fordulás mértéke szinte azonos az orvoshoz fordulással, hiszen az adatok azt mutatják, hogy a szakértőt felkeresők 99 százaléka orvoshoz - vagy orvoshoz is - fordul. Természetgyógyászt keresett fel a megkérdezettek 7 százaléka. Mindössze a lakosság 2 százaléka említette meg a gyógyszerészt, mint olyan szakértőt, aki a segítség és tanácsadás elsődleges forrása.
Az öngyógyítás társadalmi elterjedtségével kapcsolatos sztereotípiák
Az eddigiekben megvizsgáltuk, hogy milyen panaszkezelési stratégiákat követ a lakosság. A továbbiakban rátérünk arra a kérdésre, hogy az öngyógyítással, illetve szakértő gyógyítással kapcsolatos sztereotípiák mennyire hűen írják le a lakosság magatartását.
Az egészségügyi szakemberek, különösen a családorvosok körében igen elterjedt az a nézet, hogy az elmúlt évtizedekben a magyar lakosság "elfelejtette" az enyhe, közönséges tünetek, panaszok kezelésének hagyományos, bevált gyógymódjait, és az emberek a legegyszerűbb tünetekkel is azonnal orvoshoz fordulnak. Családorvosokkal készített interjús vizsgálatunkban (4) a megkérdezett orvosok arról számoltak be, hogy a betegek nemcsak lázat nem tudnak többé csillapítani, hanem enyhe hasmenéssel, sőt még szúnyogcsípéssel is orvosukat keresik fel.
A lakosság betegviselkedésével kapcsolatban árnyaltabb vélemények is megfogalmazódnak. Széles körben feltételezik, hogy a társadalom különböző csoportjai között eltérés van ennek a "felejtésnek" a mértékében, vagyis az öngyógyítás társadalmi és demográfiai változók mentén jellegzetes mintázatot mutat. Ezek az ismérvek: a lakosság kor, nem és lakóhely szerinti megoszlása, iskolai végzettsége és jövedelmi helyzete.
Az alábbiakban összefoglaltuk a lakosság öngyógyítására, illetve orvoshoz fordulására vonatkozó legelterjedtebb sztereotípiákat.
A falusi lakosság körében magasabb az öngyógyítási technikák alkalmazásának gyakorisága, míg a városi népesség inkább orvoshoz fordul. Ennek a hátterében olyan feltételezések állnak, hogy a falusi ember szorosabb kapcsolatban áll a természettel, jobban ismeri a természetben található anyagok gyógyászati hasznát. Falun még élnek azok a közösségek, amelyek biztosítják az egészségre, betegségre, gyógyításra vonatkozó tudás, ismeret továbbadását; továbbá megvannak még a hagyományos laikus gyógyítószerepek is. Ugyanakkor az egészségügyi ellátás hozzáférhetősége rosszabb, mint a városokban, és emiatt a lakosság rá is kényszerül az öngyógyítási módszerek alkalmazására.
Az idősebbekre inkább jellemző, hogy tüneteiket, panaszaikat, betegségeiket életük során felhalmozott tapasztalatuk, tudásuk alapján maguk kezelik, a fiatalok viszont ilyen tudás híján inkább orvoshoz fordulnak. A fiatalok emellett az azonnal ható, radikális szerek és beavatkozások alkalmazását preferálják, mert ezek gyorsabban biztosítják a munkaerőpiacon szükséges egészségi tőke helyreállítását. Másrészt az idős, inaktív (nyugdíjas) lakosság számára a betegstátusnak, a betegállományba vételnek nincs gazdasági jelentősége, ezért nem szükséges orvoshoz fordulniuk.
A nők gyakrabban alkalmazzák az öngyógyítási technikákat, mint a férfiak. A hagyományos családi munkamegosztásban az ápolás, beteggondozás, gyógyítás szerepköre kitüntetetten a nők feladata, és az ezzel kapcsolatos ismeretek anyáról leányra hagyományozódnak. A panaszok, tünetek észlelése, rendellenességként való megfogalmazása és ennek következtében azok kezelése a nők körében gyakoribb. A férfiakra sokkal inkább jellemző, hogy egészségi problémáikat normalizálják (vagyis hajlanak arra, hogy tüneteiket a normális állapot velejárójaként értelmezzék). A férfiaknak ez a jellegzetes betegviselkedése azt eredményezi, hogy csak akkor tesznek valamit panaszaikkal, amikor azok már súlyosabbá válnak, illetve munkaképességüket korlátozzák, és ennek következtében már a kezelésmódok is intézményes, orvosi beavatkozást igényelnek. Betegnek lenni, az egészségi problémákkal foglalkozni - a hagyományos nemi szerepelvárásoknak megfelelően - a nők számára inkább megengedett, mint a férfiaknak.
Az alacsonyabb iskolai végzettségű társadalmi rétegbe tartozók szívesebben alkalmaznak öngyógyítási módszereket, az orvoshoz fordulás inkább az iskolázottabbakra jellemző. A magasabb iskolai végzettségűek ugyanis többet tudnak az egészségi kockázatokról, valamint az orvosi beavatkozás előnyeiről és jobban megbíznak az orvoslás tudományos eredményeiben. A társadalmi távolság az orvos és a kevésbé iskolázottak között viszonylag nagy, a kommunikáció nehéz közöttük, ezért az alacsonyabb iskolai végzettségűek, ha tehetik, elkerülik az orvost; az iskolázottabbak társadalmi szempontból közelebb vannak az orvoshoz, kevésbé tartanak a kommunikációs akadályoktól, ezért könnyebben döntenek úgy, hogy orvoshoz fordulnak.
Az alacsonyabb jövedelműek körében gyakoribb az öngyógyítás, a jobb anyagi helyzetben lévők inkább veszik igénybe az egészségügyi szolgáltatásokat. A szegényebbek kevésbé engedhetik meg maguknak, hogy az orvost felkeressék, illetve a betegállományba vétel idejére kiessenek a kereső munkából. Hasonlóképpen gazdasági korlátot jelent számukra a paraszolvencia adásának kényszere, illetve a gyógyszerek magas ára.
A sztereotípiák valóságtartalmának vizsgálata
A következőkben megvizsgáltuk az öngyógyítás lakossági alkalmazásának mintázatát kutatásunk adatainak tükrében.
A demográfiai változók (nem, kor, település) mentén a panaszok kezelésének két jellegzetes típusában, az orvoshoz fordulásban, illetve az öngyógyításban nem mutatkozott szignifikáns különbség. Ez azt jelenti, hogy vizsgálatunk nem igazolta azt a véleményt, hogy a falusi lakosság, az idősebb korosztályok tagjai, illetve a nők körében gyakoribb az öngyógyítás, a városi, fiatalabb rétegek, illetve a férfiak pedig inkább orvoshoz fordulnak.
Eltérések mutatkoztak viszont az öngyógyítás keretében alkalmazott gyógyszerhasználatban: a nők és a falusi lakosok szignifikánsan magasabb arányban alkalmaztak vény nélküli gyógyszereket, mint a férfiak és a városi lakosok. Eltérést tapasztaltunk a szakértőhöz fordulás belső arányaiban is: a falusi lakosság körében a gyógyszerészhez, Budapesten pedig a természetgyógyászhoz fordulás gyakorisága szignifikánsan nagyobb volt a másik két településhez képest. Mivel a falusi lakosságot egyetlen falu képviseli, nem zárhatjuk ki, hogy a gyógyszerész szakértői tevékenységének igénybevétele egyetlen gyógyszerész személyes adottságainak vagy attitűdjeinek eredménye. A természetgyógyászok relatív népszerűségét a budapesti lakosság körében pedig az alternatív gyógyítók nagyobb jelenléte, könnyebb elérhetősége magyarázza.
Lehetőségünk nyílt a társadalmi helyzet két fontos összetevője mentén is megvizsgálni a lakosság panaszkezelési stratégiáit. Az iskolai végzettségről a teljes mintára vonatkozóan, a gazdasági helyzetről (jövedelemről) azonban csak a budapestiekre vonatkozóan voltak adataink.
Ennek alapján azt mondhatjuk, hogy az iskolai végzettség, a demográfiai mutatókhoz hasonlóan, nem okoz különbséget a laikus panaszkezelésben. Vagyis az alacsonyabb iskolai végzettségűek éppen olyan arányban fordulnak orvoshoz vagy alkalmaznak öngyógyítási módszereket, mint a magasabb iskolai végzettségűek.
A budapesti mintában a lakosságot három jövedelmi csoportra osztottuk (5). A különböző jövedelmi csoportokba tartozók körében találtunk bizonyos eltéréseket. A magasabb jövedelmi csoportokban rendre szignifikánsan magasabb arányban fordultak természetgyógyászhoz, mint az alacsonyabb jövedelmű csoportokban (magas jövedelműek: 16 százalék, közepes: 10 százalék, alacsony: 2 százalék). A közepes jövedelmű csoportban pedig szignifikánsan magasabb arányban (78 százalék) alkalmaztak házilagos, nem gyógyszeres öngyógyítási technikákat, mint az alacsony (55 százalék) és a magas (53 százalék) jövedelmű csoportban. Feltételezhető, hogy ez a két jelenség összefügg: az alternatív eljárások népszerűek a budapesti lakosság körében, de alkalmazásukat a jövedelmi viszonyok befolyásolják. A magasabb jövedelműek megengedhetik maguknak, hogy természetgyógyász szakemberhez forduljanak. A közepes jövedelműek inkább az alternatív gyógymódok területén megszerezhető tudásba fektetnek be: azokat a területeket preferálják, amelyeken szakértő nélkül, házilag alkalmazhatnak ismereteket vagy szereket (tanfolyamok, könyvek, gyógynövények, teák stb.). Az alacsony jövedelműek számára sem a szakértő, sem a tudás megszerzése nem könnyen elérhető.
A lakosság egészségi állapotának mérése
A fent említett demográfiai és társadalmi tényezők mellett a közmegegyezés alapvető jelentőséget tulajdonít az egészségi állapotban meglévő különbségeknek is. Ennek vizsgálatához az egészségi állapot mérésére van szükség. Ez azonban elméleti és módszertani problémákat vet fel abban a tekintetben, hogy milyen eszközök alkalmasak a lakosság (beleértve természetesen azokat is, akik panaszukkal nem fordulnak orvoshoz) egészségi állapotának leírására.
Az elmúlt 15 évben számos olyan tanulmány jelent meg a nemzetközi szakirodalomban, amely az egészségi állapot önminősítését használta fel a tényleges egészségi állapot értékelésére és a mortalitás előrejelzésére. Egyöntetű az a vélemény, hogy az egészségképzet, vagyis az, hogy milyennek látja a kérdezett a saját egészségi állapotát, jobb prediktora a várható mortalitásnak, mint akár az orvosi vizsgálati jelentések (medical records), akár a kérdezettek saját egészségi állapotáról adott egyéb információk (self-reports).
A vizsgálatok azt mutatták, hogy az egészség önértékelése az egészségi állapot független indikátora. Az egészség önbesorolása és az orvosi vizsgálati módszerekkel gyűjtött információk nem mindig felelnek meg egymásnak, és a kutatók úgy találták, hogy az eltérések társadalmi és demográfiai tényezőkkel, például az iskolai végzettséggel, a korral és a nemmel állnak kapcsolatban. Az adatok arra utalnak, hogy míg az orvosi módszerekkel gyűjtött információk egyes egészségi problémákra, állapotmutatókra, folyamatokra vonatkoznak, az önértékelést adó személyek egészségképe holisztikus, az egészre vonatkozik.
A társas kapcsolatok hálója, illetve az egészséggel kapcsolatos értékek és hiedelmek jelentős hatást gyakorolnak az egészségi állapotra, a megbetegedésre és a gyógyulásra (6, 7). Ennek magyarázata vélhetően az egészség laikus percepciójában rejlik, amely közvetít a pszichoszociális tényezők, életesemények, depresszió és stressz, valamint a tényleges egészségi állapot között (8).
A különböző társadalmi és demográfiai csoportokhoz tartozó egyének ugyanazt az állapotot a maguk jellegzetes, más csoportokétól sajátosan eltérő nézőpontjukból ítélik meg, és az összehasonlítás alapjául is eltérő szempontokat választanak (9). Amikor az egészségi állapot önminősítése történik, akkor a kérdezettek nemcsak a kérdezés idején érzékelt, statikus egészségi állapotot osztályozzák, hanem az egészségben beállt, pozitív vagy negatív változásokat is számításba veszik, vagyis egy dinamikus egészségi állapotot képeznek le. Ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy az önminősítéssel egy időben felvett orvosi vizsgálati eredmények esetleg eltérő képet mutatnak, hiszen egy korábbi állapothoz képest végbement változások az egyén számára ismeretesek, a külső megfigyelést végző orvos számára viszont nem.
A lakosság egészségi állapotára vonatkozó vizsgálatok megtervezésekor azért sem lehet kizárólag az orvosi adatgyűjtés eredményeire támaszkodni, mivel az úgynevezett "tüneti jéghegy" jelenségének felismerése rávilágított arra, hogy a tünetek, betegségek túlnyomó részével az emberek nem fordulnak orvoshoz (10). Ennek a felismerésnek következtében igen nagy számú, egészséggel kapcsolatos lakossági vizsgálatban szerepeltek az egészségi állapot önbesorolására, az egészségképzetre vonatkozó adatok.
Az egészségi állapot hatása az öngyógyításra
A feltételezések szerint azok, akiknek jobb az általános egészségi állapota, gyakrabban alkalmazzák az öngyógyítás különböző módszereit, míg a rosszabb egészségi állapotúak inkább az orvosi ellátást veszik igénybe. Ez arra utalhat, hogy a jobb egészségi állapotúak esetében inkább enyhe panaszok fordulnak elő, amelyekkel nem szükséges orvoshoz fordulni, míg a rosszabb egészségi állapotúak súlyosabb panaszoktól szenvednek, amelyek orvosi beavatkozást igényelnek.
Vizsgálatunkban a lakosság egészségi állapotának, illetve a panaszkezelési stratégiáknak a leírására felhasználtuk mind az önbesoroláson alapuló, mind az egészségi állapotról adott egyéb laikus információkat is.
Az egészségi állapot önértékelése alapján a vizsgált népességet három alapcsoportba soroltuk. A különböző egészségi állapotú csoportok között nem találtunk különbséget az öngyógyítás alkalmazásának gyakoriságában, vagyis azok, akik jónak minősítették egészségi állapotukat, lényegében hasonló gyakorisággal alkalmaztak panaszaikra öngyógyítási technikákat, mint a rossz egészségi állapotúak. Várakozásunknak megfelelően különbség mutatkozott viszont az orvoshoz fordulás gyakoriságában: rossz egészségi önértékeléssel nagyobb arányban fordultak az emberek orvoshoz, mint jónak ítélt egészséggel. Ez arra utal, hogy a komolyabb testi és lelki betegségek, illetve az elhúzódó panaszok, amelyek a negatív önminősítés hátterében állhatnak, inkább ösztönzik az embereket arra, hogy szakértő segítségét vegyék igénybe.
Az egészségi állapot mellett információink voltak az önbesorolás alapjául szolgáló betegségekről, tünetekről, panaszokról, valamint arról, hogy ezeknek a kezelésében milyen mértékben alkalmaznak szakértői segítséget vagy öngyógyítást. Kiválasztottuk a tíz leggyakrabban előforduló betegséget, panaszt. Ezek közül legnagyobb arányban a fájdalmakat említették (67 százalék), legalacsonyabb előfordulási aránya a magas vérnyomásnak volt (11 százalék).
A tíz leggyakoribb panasszal kapcsolatban megvizsgáltuk, hogy kezelésükben milyen arányban alkalmaznak öngyógyítást, illetve fordulnak szakértőhöz. A 2. ábra bemutatja ezeket a megoszlásokat.
2. ábra. Az öngyógyítás és a szakértő segítségének igénybevétele a tíz leggyakrabban előforduló panasznál (%) Az öngyógyítás alkalmazása a fájdalmak, a rossz közérzet és az enyhe/akut panaszok esetében jóval meghaladja a teljes minta átlagát. A fájdalmak és a rossz közérzet ugyanakkor olyan panaszok, amelyekkel az orvoshoz fordulás az átlagosnál jóval alacsonyabb. Ezeknek a panaszoknak a kezelése tehát jellegzetesen öngyógyítással történik, míg a többi panasz előfordulásakor az emberek mindkét kezelésmódot alkalmazzák. A nem definiált, diffúz szomatikus panaszok hátterében gyakran komoly pszichés zavarok, esetleg betegségek húzódhatnak meg (14), ezért különös jelentősége van annak, hogy az orvoshoz fordulás aránya ezeknek a tüneteknek a jelentkezésekor viszonylag alacsony.
Ha az öngyógyítással leginkább kezelt három panaszt: a fájdalmakat, a rossz közérzetet és az enyhe/akut betegségeket megvizsgáljuk abból a szempontból, hogy milyen a házilagos, nem gyógyszeres és a gyógyszeres kezelési eljárások aránya, ezek három jellegzetes kezelési stratégiát képviselnek. A fájdalmak kezelésében a gyógyszerek alkalmazása dominál. A rossz közérzetet leginkább házilagos, nem gyógyszeres eljárással próbálják megszüntetni. Az enyhe/akut panaszoknál ugyanolyan arányban alkalmaznak gyógyszereket és házilagos, nem gyógyszeres eljárásokat.
Összefoglalás
Az egészségügyi ellátás általánossá válása, az orvoslásban bekövetkezett változások, a modern terápiás eljárások térhódítása jelentős mértékben megváltoztatta a lakosság egészséghez, betegséghez való viszonyát. Megváltozott a betegmagatartás és változtak a rá vonatkozó társadalmi elvárások is. A tanulmányban említett sztereotípiák egy része azon alapult, hogy az egészségügyi ellátás hozzáférhetősége korábban lényegesen szűkebb volt, mint ma, és az ellátórendszerből kimaradt népességcsoportok (falusiak, alacsony iskolai végzettségűek, alacsony jövedelműek) kénytelenek voltak öngyógyítással megoldani egészségi problémáikat. A sztereotípiák másik része arra az ismeretre épülhetett, hogy a társadalom egyes csoportjaiban (elsősorban a nők és az idősek körében) hagyományosan nagyobb öngyógyítással kapcsolatos tudásanyag, tapasztalatok, készségek halmozódtak fel, minthogy a gyógyítás és az ápolás ezeknek a csoportoknak a társadalmi szerepe volt. Ugyanakkor a laikusok és szakértők által alkalmazott öngyógyítási technikák, illetve a stratégiák hatékonysága között nem volt számottevő különbség.
A sztereotípiák megjelenése valószínűleg arra az időszakra vezethető vissza, amikor az orvostudomány technikai felkészültsége és hatékonysága már meghaladta a hagyományos öngyógyítási módszerekét, meggyorsult az egészségügyi intézményrendszer fejlődése is, de az ellátás még nem volt társadalmi méretekben hozzáférhető. Ahogy az egészségügyi intézményrendszer hozzáférhetősége bővült és a családi-közösségi munkamegosztásban is átvette a nők és az öregek szerepét az egészségügy, visszaszorult az öngyógyítás jelentősége. Ebben szerepet játszottak az orvostudomány eredményei, az orvosok létszámának és az egészségügyi ellátóhálózat teljesítőképességének növekedése, és bizonyos mértékben az a tudományos propaganda, amelynek hatására a fejlődés eredményei iránt társadalmi igény fogalmazódott meg.
Ezek a folyamatok azt eredményezték, hogy az öngyógyítás terén homogenizálódás ment végbe, azaz az egyes társadalmi csoportok panaszkezelési stratégiáiban ma már nem mutatkoznak lényeges különbségek. Az öngyógyítás hagyományosan a családban és szomszédságban, az úgynevezett laikus referálórendszerben terjedő információkra épült. Ma az orvoshoz fordulás során a betegek olyan ismeretekhez jutnak, amelyeket későbbi hasonló (vagy hasonlónak vélt) panaszuk kezelésében már az orvostól függetlenül alkalmaznak. A médiákból megismerhető panaszkezelési eljárások is orvosi konzultációktól független információk, amelyet a laikusok az öngyógyítás során referenciaként használnak.
E folyamatok eredményeként az öngyógyításban a hagyományos gyógymódok dominanciáját felváltotta az öngyógyszerezés dominanciája. A panaszkezelés öngyógyítási formáinak jelentősége visszaszorult ugyan, de bizonyos panasztípusokkal kapcsolatban, illetve bizonyos helyzetekben továbbra is az öngyógyítás az uralkodó forma. Kutatási adatainkból is következtethetünk ilyen panasztípusokra, illetve helyzetekre:
- Olyan panaszok, amelyek túl enyhék ahhoz, hogy az általános egészségi állapot önminősítésében szerepük legyen, ezért nem említették meg őket.
- Az úgynevezett kivárási időszakban, amikor a panasz természete, súlyossága még nem egyértelmű, következésképpen a kezelési stratégia sem kialakult.
- Az orvoshoz fordulás utáni időszakban vagy egy panasz ismételt jelentkezésekor, amikor már tudják vagy tudni vélik a követendő eljárást.
- A "fájdalmak" és a "rossz közérzet" típusú panaszoknál, amelyek diffúzak, viszonylag definiálatlanok és emiatt a beteg úgy ítéli meg, hogy "nem illik", nem megengedett miattuk orvoshoz fordulni.
Vizsgálatunk eredményei korántsem adnak teljes képet a lakosság öngyógyítási stratégiáiról. A további kutatás irányai azonban kirajzolódtak. Szükségesnek látszik a vizsgálódás területi kiterjesztése az ország más régióira, hiszen valószínűleg vannak területi jellegzetességek az öngyógyításban. Az is bebizonyosodott, hogy az öngyógyítással kapcsolatos döntések teljes feltárásában szükség van a kérdőívnél finomabb eljárások, elsősorban az interjútechnika és a megfigyelés módszereinek alkalmazására is.Self-treatment strategies in the population
The aim of the study was to explore the symptom-treating strategies of the lay population. It also questioned various stereotypes concerning lay illness behaviour. In analysing lay symptom-treating strategies, the authors used two surveys that provided data of about 1200 persons living in the Central Region of Hungary. According to the data, a process of homogenization has been going on, i.e. today there are no significant differences in symptom-treating strategies of different social groups. The dominance of traditional treatments has been replaced by the dominance of self-medication. Although the importance of self-treatments has been driven back, special types of symptoms are still treated by lay people.
Correspondence: Zsuzsa Szántó, MD, Institute of Behavioural Sciences, Semmelweis University Budapest
H-1089 Budapest, Nagyvárad tér 4.consulting physicians, self-treatment, self-medication, self-rated health, symptom-treating strategies
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése