Eckhardt: együtt lehet élni a rákkal

Eckhardt Sándor 1927-ben született Budapesten. A cisztercita gimnáziumban 1945-ben érettségizett, majd a Pázmány Péter Egyetem orvosi karán szerzett diplomát. 1953 óta az Országos Onkológiai Intézetben dolgozik, amelynek 1971-1992 között főigazgató főorvosa volt. Ma is itt dolgozik szaktanácsadóként. A 82 éves emeritus professzor a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a New York-i Tudományos Akadémia levelező tagja, a WHO Rákszakértői Bizottságának díszdoktora, a Magyar – Francia Társaság elnöke, Állami és Széchenyi-díjas – hogy csak néhányat említsünk díjai és tisztségei közül.

Medizóna: Emlékszik még, miért éppen az orvosi pályát választotta?

Eckhardt Sándor: A családomban mindenki pedagógus, semmilyen hagyománya nem volt a gyógyító szakmának, én mégis nagyon korán eldöntöttem: orvos

Eckhardt Sándor. Az onkopszichológia magyar atyja

leszek. Apám magyar-francia szakos tanár volt, s dékánja a Pázmány Péter Tudományegyetemnek, de anyám és mindhárom testvérem is tanári diplomát szerzett, így egyedül én lógtam ki a sorból. A zene szeretete – amellyel valószínűleg olasz nagymamám fertőzte meg a családot – és művelése azonban mindegyiküknél közös volt: valamennyien konzervatóriumot is végeztünk. A cisztercita gimnáziumba jártam, ahol fantasztikus tudású természetrajz tanárom volt: egyetemi tanárként csupán a mi osztályunkat tanította. Ebben az időben kezdtek el igazán érdekelni a természettudománnyal kapcsolatos kérdések, rengeteget olvastam, főleg szakirodalmat, franciául is. Nehéz időszakban, 1945-ben érettségiztem, s bár kiskatonaként megúsztam a háborút, egy súlyos baleset miatt hosszú időt kellett kórházban töltenem. Itt döntöttem véglegesen: orvos leszek. Igazán akkor szembesültem ennek a pályának a nehézségeivel és szépségeivel, addig talán kicsit idealisztikus elképzelésem volt erről a hivatásról. Sokat olvastam ugyanis Albert Schweizer életéről és munkásságáról, aki mezítlábas orvosként, Afrikában gyógyította a feketéket. Tanult teológus volt, és az orgonaszakot is elvégezte. Lenyűgözött ennek az embernek az élete, az, hogy valaki ilyen sokféle tudással bír, és ennyire önzetlenül segít másokon. Mert az a lényeg, hogy amikor beteg valaki, legyen egy olyan szakember, egy olyan orvos, akihez bizalommal fordulhat. És nemcsak a testi, hanem a lelki gondjával is, hiszen – ahogy a tanítványaimnak is mindig mondtam - az egész embert kell vizsgálni és gyógyítani.

Medizóna: 1953 óta az Országos Onkológiai Intézet a munkahelye.

E. S.: 56 év nagyon hosszú idő, de én hűséges típus vagyok. A diploma megszerzése után a II. számú Belgyógyászati Klinikán, és háziorvosként is dolgoztam. Mivel egyre jobban érdekeltek a rosszindulatú daganatok, így a belgyógyász szakorvosi képesítés után itt, az intézetben folytattam a munkám. Segédorvosként kezdtem és szinte minden lépcsőfokot végigjárva a főigazgató-főorvosságig jutottam el. Az elmúlt öt évtizedben nagyon nagy változások zajlottak le az intézetben. Emlékszem, milyen mostoha körülmények voltak az ötvenes évek elején: hiányoztak a segédeszközök, s a betegek elhelyezése is messze volt az ideálistól. Ebben az épületben például, ahol most beszélgetünk, személyzeti lakások voltak. Körülbelül tíz év alatt ürült ki fokozatosan az épület, ahogy az itt élők lakást kaptak. Ekkor tudtuk a kemoterápiás osztályt kialakítani, ami az én munkaterületem volt.

Szakmailag nagy lépést jelentett, mikor egy nemzetközi ösztöndíjjal kimehettem Amerikába, a National Cancer Institute-ba, ahol mindent igyekeztem megtanulni, amit csak lehetett. Nagy előny volt, hogy jól beszéltem nyelveket, így hamar be tudtam kapcsolódni az ottani munkába. Rengeteg újdonságra csodálkozhattam ott rá, én voltam a pusztából jött fiú. Ami a lényeg: ott megtanítottak arra, hogyan kell dolgozni és ehhez a megfelelő feltételeket is biztosították. Amikor hazajöttem, igyekeztem a tapasztalataimat itthon kamatoztatni: akkor már Magyarországon is nyitottak voltak arra, hogy a külföldön kipróbált és bevált módszereket, szervezeti felépítést adaptálhassuk a hazai viszonyokra.

Medizóna: Említette, hogy a betegségek gyógyításában az egész embert kell szemlélni, a testét és a lelkét egyaránt. Nem véletlen, hogy az Ön nevéhez fűződik az onkopszichológia intézeti bevezetése és elfogadtatása.

E. S.: A 80-as években – ekkor már az intézet igazgatója voltam – igyekeztem elérni azt, hogy a betegeink ne csak a lehető legjobb kezelést kapják, hanem lelkileg is támaszt tudjunk nyújtani nekik. Segítséget, kormánytámogatást kaptam ehhez az elgondoláshoz, mivel látták, hogy komoly az elhatározásom. Sokféle elképzelésem volt: úgy gondoltam, hogy a megfelelő szakemberek mellett azokat a gyógyultnak tekinthető betegeket is be kell vonni a segítő munkába, akik átestek a műtéten, a különböző kezeléseken, így el tudják mondani a társaiknak, mi vár rájuk. Hihetőbb és hitelesebb egy olyan ember szava és biztatása, aki maga is átélte a daganatos betegséggel kapcsolatos élményeket.

Medizóna: Egy igen régi interjúban – még az 1970-es években – úgy nyilatkozott, hogy a daganatos beteggel nem szabad közölni a diagnózist. De, mint ahogy annyi minden a gyógyításban, ez a szemlélet is megváltozott.

E. S.: Abban az időben még meglehetősen kevés volt a gyógyult beteg, és nem lehetett egy ember szemébe mondani, hogy gyógyíthatatlan. Ma már gyökeresen más a helyzet: olyan sokféle, hatásos gyógyszerrel bírunk, hogy a rákos betegek 50 százaléka, azaz minden második ember teljesen biztosan tünetmentessé tehető, legalább 10 évig. A betegek másik felének nagy része is olyan állapotba hozható, hogy együtt tud élni a betegségével. És ez azért nagyon fontos dolog, mert ezzel időt nyerünk, és sokszor ez jelenti az életet. Hiszen 1-2 év alatt kijöhet egy olyan új gyógyszer, amellyel a tünetmentesek csoportjába sorolhatjuk át a betegünket. Egészen elképesztő mennyiségben és technikákkal történik az újabbnál újabb hatóanyagok vizsgálata és előállítása: gondoljon bele, míg 10 évvel ezelőtt évente 2, addig öt éve már havonta 2, napjainkban pedig már hetente számolnak be új készítményekről. Ha jön hozzám egy beteg, akkor őszintén elmondom neki, milyen kritikus helyzetben van, de azt is elmondom, hogy ha betartja a kezelési szabályokat és azokat az életmódbeli változásokat, amelyeket ajánlunk neki, akkor nagy a valószínűsége, hogy a tünetmentesek csoportjába fog tartozni.

Rendkívül lényegesnek tartom a prevenció kérdését. A daganatellenes küzdelem esélyei sokkal kedvezőbbek, amikor a rák még nem alakult ki – ez az elsődleges -, vagy ha korai stádiumban fedezik fel – ez a másodlagos prevenció. Számos országban az elsődleges megelőzésre helyezték a hangsúlyt, hiszen a környezeti ártalmak csökkentése nemcsak egyéni, hanem állami feladat is. Nagyon jó példa a prevencióra – például - az a fajta felvilágosító kampány, melyet Ausztráliában csináltak, csinálnak. E földrészen a hetvenes években rendkívül magas volt a bőrrákosok száma, ezért már az óvodában elkezdték felhívni a gyerekek figyelmét arra, hogy 11 és 16 óra között ne menjenek ki a tengerpartra, viseljenek sapkát és kenjék be magukat fényvédővel. A tudatos felkészítés hatására 45 százalékkal csökkent a melanómás esetek száma. Természetesen mindenhol másra kell helyezni a hangsúlyt, ez környezet és országfüggő is. Magyarországon – például – az lenne fontos, hogy csökkenjen a dohányosok száma, mivel nagyon magas a tüdőrákosok aránya.

A másodlagos prevenció eszköze a szűrés. Ennek az a célja, hogy felfedezzük a rák előtti és a korai, tünetmentes állapotot a veszélyeztetett népességben, de még mindig nagyon sokan vannak, akik egyáltalán nem jelennek meg semmilyen szűrésen, pedig lehetőségük lenne rá. Talán félnek az emberek, hogy kiderül valamilyen baj és akkor elvesztik a munkahelyüket, bizonytalanná válik az életük. Ezt a szemléletet kell megváltoztatatni. A megelőzésre tehát főként figyelmet, energiát és pénzt kell fordítani. Az emberek drámaian romló értékrendjét kell átalakítani és már az óvodás korban meg kell kezdeni az egészségnevelést. Lehetőleg úgy kellene élnünk, hogy megelőzzük a rákot.

Medizóna: Professzor úr, még mindig aktív, naponta bejár az intézetbe. Mi jelenti a pihenést?

E. S.: Sok mindennel foglalkozom a szabadidőmben. Zongorázok – ahogy már említettem, elvégeztem a Zeneakadémiát – , nagy kedvencem Bach és a legmodernebb szerzők. Van egy sziklakertem, ahol szívesen teszek-veszek, a gyógynövények is nagyon érdekelnek. Természetesen orvosi cikkeket is olvasok, az intézetben nincs mindig erre időm. Aktívan telnek a napjaim.

rák, Eckhardt Sándor, onkopszichológia