Nosztalgia...

Igen, ez a Stones és az ő ördögcimborája. Minden idők egyik legnagyobb zenekara és annak legjobb száma. Most egy dokumentumfilmen keresztül végre azt is megtudhatjuk hogyan született ez a klasszikus darab, sőt még annál többet is. Az ördöggel cimborál nem szokványos doku. Egy kor lenyomata, történelem, forradalom.

Zenés dokumentumfilmet készíteni hálás és hálátlan feladat. Hálás, mert az elvakult rajongónak sok mindenre nincs szüksége, azon kívül, hogy folyamatosan a képkockákon lássa imádott zenekarát és mindenféle háttértitkokba nyerjen betekintést. Másfelől viszont hálátlan, mert az egyszerű zenebubusoknak egy szagtalan movieval még a legérdekesebb bandákat is borzasztó unalmassá lehet tenni, mert ugyan melyik épeszű halandó kíváncsi arra, hogy egyik kedvenc dobosunk melyik kézzel húzza meg a pillangócsavarokat a dobján vagy hogy a bőgős milyen masnit köt a cipőfűzőjére. Jean-Luc Godard kicsit máshonnan közelítette meg a témát és a Stones stúdiózása mellett megpróbálta bemutatni a kor milliőjét, tele eszmékkel, elvonatkoztatással és helyenként értelmezhetetlen szimbólumokkal. Annyit elért vele, hogy minden másodpercre odafigyeltem, az más kérdés, hogy közel sem esett le minden, amit mondani akart.

A XX. század történelmének egyik legjelentősebb éve a 68-as sorszámú volt. Azon kívül, hogy a Rolling Stones ekkor vette fel a film címadó dalát és a hozzá tartozó albumot (Beggar's Banquet) olyan események történtek az USA-ban és a vasfüggöny mindkét oldalán, mint a prágai tavasz, a vietnami háború tetőzése, a franciaországi diák- és munkáslázadások vagy az amerikai feketék előretörése a Black Panther mozgalommal (válasz Martin Luther King megölésére). Az év jelszavai a forradalom és az elégedetlenség lettek, és erre a hangulatra íródott a Stones dala is. Tulajdonképpen az egész világ egy puskaporos hordóra hasonlított, és a sok erőszakos cselekmény miatt nagyon közel kerültünk egy újabb világháborúhoz; hogy az végül is miért nem robbant ki, abba ne menjünk bele. Lucifer biztos jobban tudja mindenkinél.

A forradalom és a londoni rosszfiúk összekapcsolása teljesen evidens, a Rolling Stones a zene (r)evolúciójának volt nagy úttörője a 60-as években, nem csoda, hogy az akkori ellenkultúrák és ellenállási mozgalmak is zászlójukra tűzték nevüket. Pedig nem valami nagy kunsztot hajtottak végre, mindössze a hagyományos, Beatles-féle modern popzenét olyan tradicionálisan amerikai elemekkel turbózták fel, mint a blues vagy a country, s ettől az egész zene kapott egy olyan dögöt, amit azóta is nagyon kevesen tudtak megközelíteni (kb. senki, az már csak személyes vélemény, hogy McCartney és Lennon sokkal jobb dalszerző volt, mint Richards és Jagger). Godard művészete is legalább ennyire forradalmi volt, hosszú filozófiai eszmefuttatások, szabályokat nem ismerő képi megoldások, se füle - se farkának tűnő, mégis nyomatékkal bíró monológok, párbeszédek; ideális kollaboráció. Ez a fajta filmművészet valakinek tetszik, megérti a mondandót és képes értékelni az újat, a szokatlant, valaki pedig negyed óra után megunja az egészet és kivonul a teremből (vagy elkapcsol).

Bevallom az „All About Eve” című fejezetnél, ami egy csontig hatoló marxista kinyilatkoztatás, én is meginogtam, de aztán kibírtam a végéig. A szimbolikus töltetű fejezetek a fekete ellenállási mozgalmakról, a Black Powerről kétségkívül hatásosak voltak, viszont a könyvesboltos jelenetsor számomra túlságosan elcsépeltnek tűnt és gyomorforgatóan propagált. Ami viszont tetszett, hogy a nyugatnak bemutatás, a sok Mao Ce-tung, marxizmus és Malcolm X nyalakodás mellett olyan témák is előkerültek, mint a drog, a költészet, a kultúra, a mítosz, a halál, a háború, a vallás és a politika, így a felületességre egyáltalán nem panaszkodhatunk. A nagy megváltás között azért láthatjuk a lemezfelvételt is, Mick Jaggert cuki piros naciban és cipellőben, Keith Richardsot pont olyan ramatyul kinézve, mint most, leszámítva talán a rock- és drogtörténeti lenyomatként szolgáló mély barázdáit, a divatikon és gitármester életművészt, a fiatalon elhunyt Brian Jonest, a mindig csendes dobost, Charlie Wattsot valamint a basszeros Bill Wymant, aki speciel a Sympathy for the Devilben csak jókedvűen maracázik.

Érdekesség, hogy a refrén vokáljában, abban a híres és nevezetes vúúú-húúban a zenekar tagjai mellett Marianne Faithful is közreműködik, és a film végén, mikor kész és teljes verziójában megszólal a DAL (a sátán szövege Krisztussal, cárokkal és a Kennedy-gyilkosságokkal itt), akkor kicsit világosabb lesz minden.

Sympathy for the Devil

Ez a rock and roll , nem a JackJack.

És a ráadás :

Rolling Stones - Honky Tonk

( 1969 ! )