Mi számít az egészségügyi ellátásnál?
Provokatív kérdés a valós orvosi mindennapokból: egy 79 éves dohányzó, tüdőrákos nő egy speciális kemoterápiás kezelés után még 17 hónapig élt. A betegpénztárt, illetve a mögötte álló szolidáris közösséget ez 30000 euróval terhelte. Megfelelő arányban állnak-e a költségek és a túlélés? Helyesen döntött-e a kezelő onkológus? Egy ékes példa az előtt a háttér előtt, hogy az egészségügyi költségek Németországban 1985 óta megduplázódtak és kb. 4,6%-os évi emelkedéssel lényegesen meghaladják a GDP emelkedését. Az orvosi haladásnak és a demográfiai fejlődésnek meg van az ára, de ki fizeti? Hol lehet takarékoskodni és milyen kritériumok szerint orientálódik a gazdaságosság megítélése? Ebben a vitában a terápiai haszon és az ellátás klinikailag releváns hatásokkal, egészséggazdaságtannal és az etikával konkurálnak. Nyáron az „eppendorfi dialógusban az egészségpolitikáról” ezek a témák kerültek szóba. Egyetértés volt annyiban, hogy a költség/haszon értékelés egyedül randomizált tanulmányok alapján sem orvosilag sem etikailag nem képviselhető. Felhívás az egészségpolitikai döntéshozókhoz: az össztársadalmi perspektívát és a kezelés realitását a mindennapi feltételek között a költség/haszon értékelésnél lényegesen jobban kell figyelembe venni. A magas kiadások ellenére alacsony a minőség és a hatékonyság Németországban hatalmas az egészséggazdaság jelentősége: több mint 4,2 millió foglalkoztatott és kb. 20%-kal az egyetlen ágazat, amely állandó növekedést mutat és az egészségügyi kiadások aránya GDP-ben 11%. Az érem másik oldala: évi 250 milliárd euró az egészségügyi költségek és a legnagyobb kiadásviselők 140 milliárd euróval a kötelező betegpénztárak. 24 milliárd euró a tiszta gyógyszerköltségek. Ezzel Németország nemzetközi csúcshelyet foglal el. Mégis vannak a német egészségügynek hiányosságai: túl sok bürökrácia, túl kevés hatékonyság. A belátható népességstruktúra alapján a jövő még nagyobb kihívásokat állít az egészségügyi ellátás elé: a kiadások az egészségügyi szolgáltatásokra a korral növekednek. Jelenleg már a kórházi napok több mint 40%-át a 64 éven felüliek veszik igénybe. A statisztika szerint 2040-ig a 60 éven felüliek aránya 33,9%-ra fog növekedni, míg a 20 éven aluliaké 16%-ra csökken. Az ellátáskutatás mögötte sántikál Hiányolták, hogy Németországban a klinikai kutatás mellett az ellátáskutatás nem érte el az őt megillető helyi értéket. Az innovatív metodikai elemzési- és ellátásszervezési modellek, az egészségügyi ellátás folyamatos javítása valamint a végrehajtás kiértékelése rutinfeltételek között, ellentétben más országokkal, elhanyagolt és erősen alulfinanszírozott. A mai ellátási hiányosságok a kevés ösztönzőkre és az ebből eredő hiányzó ellátásepidemiológiai tanulmányokra vezethetők vissza. A döntéshozóknak az egészségügyben a problématudata lassan növekszik. Mindenesetre az egészségügyi ellátás fő költségviselőit (kötelező betegbiztosítás, nyugdíjbiztosítás) a rövidtávú felhasználói érdekek jellemzik. „Keskenyvágányú ökonómiának” nevezték egy olyan egészségpolitika költség/haszon értékelését, amely a társadalmi perspektívákat figyelmen kívül hagyja. A modern egészségügyi kutatásban mindenütt a randomizált tanulmányokat szigorú szelekciós kritériumok között csak egy olyan szempontnak tekintik, amely egészséggazdasági és társadalmi feltételek stb. mellett kerülnek az összelemzésbe és ajánlásba. Az egészségügyben nem lehet egy haszonszámítást készíteni a közvetlen költségek alapján anélkül, hogy figyelembe vennék a közvetett költségeket. Költség/haszonértékelés mint szükséges differenciálás? Németországban tehát nincs egy vállalható bázis egy költség/haszon megítélésére az egészségügyi ellátásban? – tették el a kérdést. Az egyik hivatkozott professzor szerint még hiányoznak a költség/haszon tanulmányok az összes betegségi költségek figyelembevétele mellett és a betegorientált kritériumokat a gazdaságosság megítélésénél csak részben veszik figyelembe. De következetesen dolgoznak azon, hogy az ellátásból minden releváns szempontot bevonjanak a meggondolásokba. Azt hirdetik, hogy minden társadalmi felelősségtudatos embernek érdekeltnek kell lennie egy ésszerű racionálásban és a hatékonyság emelésében az egészségügyben. A szolgáltatás terjedelmének és a fizetési szabályoknak az eddigi változtatása mindig csak egy rövid idejű költségfékezési hatáshoz vezetett. Most és a jövőben arról van szó, hogy kevesebb forrással azonos vagy azonos forrásokkal egy jobb, betegorientált outcomet érjünk el – és a humanitás és az egész ellátási folyamat figyelembevételét.