A „szorongás kartelljébe” kényszerítik az orvosszakmát
Ki tudja, hogy milyen kamarára lenne szükség?
Bár az orvosok visszakapták a köztestületük által kért kötelező kamarai tagságot, ez a fejlemény nem nyugtatja meg a szakmát, inkább csak kiélezi az egyes szakmai csoportok közötti érdekellentéteteket. Az érintettek maguk sem egységesek: vajon időszerű-e most megint egyetlen szervezetbe léptetni az orvosokat, azelőtt, hogy a belső feszültségeket feloldanák. Képes-e egyetlen átpolitizált, jogosítványok nélküli szervezet a szakmai érdekvédelemre? Az pedig kifejezetten dühíti a kamarát ellenző csoportokat, hogy a testület a végrehajtókkal szedeti be az elmaradt tagdíjakat.
Az új kamarai törvény nem egyéb, mint olyan mézesmadzag, amiről a kormány előzőleg már lenyalta a mézet – fogalmaz sarkosan Borsi Éva, a Kasszaorvosi Szervezet elnöke, aki maga is háziorvos. A kötelező tagság pedig újabb sarc, amiért az orvosok nem kapnak semmit. A törvényből a politikai alku során kivesztek a jogosítványok. Az elnök keserűsége azokból a levelekből is táplálkozik, amelyeket tucatszámra kap orvostársaitól. A klaviatúrát ragadók főként a fizetségre, az érdekvédelem hiányára, a havi 200 órás túlmunkára panaszkodnak. Közülük többen az orvosi ügyeletet olyan munkaszolgálatként élik meg, amit embertelen körülmények között, büntetőjogi fenyegetettség alatt kénytelenek végigcsinálni, az érte járó munkabérből pedig egyenesen az következik, hogy a munkájuk értéktelen. Eközben az orvos meggyőződése, hogy a társadalom csak tőlük várja el az ingyen munkát.
Látnak és hallanak is, de nem beszélnek!
A mintegy negyvenezer magyar orvos fele vállalkozóként végez közfeladatot vagy visz magánorvosi praxist, a másik felük alkalmazott vagy közalkalmazott, de közülük is, aki csak teheti, munkaidő után bt-ben, kft-ben ügyel vagy más plusz munkát vállal. A legtöbben naponta több mint tíz órát dolgoznak. Az átlagos magyar orvos középkorú, családos, de közülük házasságban már jóval kevesebben élnek, és gyakrabban is válnak, mint az egyéb foglalkozást űzők. A tipikus magyar orvosnak elege van a reformokból, politikai gesztusok helyett normális munkát, a szakmája felelősségével arányos bért, jó életszínvonalat szeretne.
De a kötelező tagságot elrendelő törvény ezek egyikét sem hozza elérhető távolságra.
Közel hetven éve küszködik ez a szakma, és egy tapodtat sem jutott előbbre: aki orvos, annak napi megélhetési gondjai vannak, jelentős az állásvesztők tábora, az értelmiségi létre esélye sincs, megszólalni nem mer, mert abban a pillanatban ki is tették az állásából – állítja Borsi Éva keserűen. A kamara pedig mára egy átpolitizálódott, tagjaival kommunikálni képtelen szervezetté vált.
Valóban tudjuk, hogy mit akarunk?
Mára az orvosok szakmai önképe is erősen elmosódott. Bár a gyógyítókat mindig is körüllengte valamiféle misztikus tisztelet, mostanra ez jobbára szertefoszlott. Csak a kétség maradt: mi az orvos? Valóban „sajátos embertípushoz” tartozik? És ha igen, elég-e ehhez az alkalmas személyiség vagy kemény szocializációra is szükség van? Ezekre, akárcsak a szakma altruizmus problémájára nincs kibeszélt válasz.
Fontosnak tartom a szakértelmiségi kamara létrejöttét, de rosszul élem meg ezt a mostani kényszert, a tagság kötelezővé tételét – állítja Matkó Ida, ismert betegjogvédő, aneszteziológus orvos. Előbb válaszokat kellene találni, beszélni egymás közt, alaposan megvizsgálni, mitől is következett be az orvosok presztízsvesztése? Továbbá mi értelme van annak, hogy egyre szigorúbb etikai kódexeket írunk, miközben meg a rendszer homlokegyenest másként működik. Az egészségügy piaccá vált, ahol az orvos már nem a beteg, hanem a saját érdekét kezdte el képviselni, és teljesen összezavarodik, amikor a beteg kívánságaival szembesül. Kifelé ugyanis szívesen megtartaná a „beteg üdvére” cselekvő orvos ideáját, viszont nehezen viseli, amikor a beteg nyíltan megfogalmazza az elvárásait. Ideje lenne a betegekkel világos szerződést kötni, amelyben az emberek kinyilváníthatnák, mit várnak az orvostól, az meg feketén-fehéren megmondaná, mit tud nyújtani.
A betegek igénylik a szakmai tájékozottságot, a minőséget, a gyógyítás átláthatóságát, a standardokat, számítanak az orvos személyes felelősségvállalására és bizalmára. Ezzel szemben a gyógyítás iparszerűvé válása, az üzemszerű munka, az orvos állandó, nyomasztó pszichikai terhe, a hivatás klasszikus értékeinek alávetése az állandó pénzhiánynak – ezek felőrlik a gyógyítót. Így marad a zavaros helyzet. S ameddig mindez nem tisztázódik a felek között, az a fajta kötelező tagság, amit most a döntéshozók az orvosokra oktrojáltak, nem több, mint hogy a „szorongás kartelljébe” kényszerítik a szakmát. És egy ilyen kamarától nincs mit várni.
Megértem a morgolódókat is – folytatja Matkó Ida –, mert milyen szolgáltatást nyújtott eddig az egyszerű orvosoknak a kamara? Semmilyet. Álltam egyszer a kamara etikai bizottság előtt, mert nekem tulajdonított valaki egy nyilatkozatot, amelyben állítólag az volt, hogy az orvosok lábbal tiporják a betegek jogait. Emlékszem, én ott álltam egy teremben, szemben ült az etikai bizottság, még csak be sem mutatkoztak, rólam meg minden személyes adat ott volt előttük. Úgy éreztem magam, mint a parasztlány a rendi bíróság előtt. A kamara a saját tagjaival szemben mindig is a hatalomként lépett fel, és eközben befeküdt a politika ágyába. Ilyen szervezetre nincs szükség.
Hiába minden, a parlamenti döntés több ezer gyakorló orvost „kényszerít” ismét kötelező díjfizetésre, és tagságra egy érdemi jogosítványok nélküli szervezetben. Mindez, politikai irányultságtól függetlenül, általános csalódást okoz az orvosok körében – mondja Szilvási István, a Semmelweis Egyetem professzora, aki a kötelező tagság 2006-os eltörlése előtt nyolc évig volt a köztestület alelnöke. Szerinte, a kötelező tagság valóban garantálhatja a gyógyító „céh” jó hírnevét és a betegellátás etikai-szakmai színvonalát, de az orvosok jelentős része saját egyéni érdekvédelmét is a köztestülettől remélte. Erről pedig a törvényben szó sincs. Egyébként az orvosi érdekek olyan sokfélék, hogy még ha lenne is a törvényben ehhez fölhatalmazás, akkor se lehetne ezt egyetlen szervezetre bízni.
A törvény szerint a kamara ellátja az etikai bíráskodást, s az etikai szabályok megalkotása is a testület feladata. Visszakapta az új kamara és az egészségügyi kamarák a szakmai minőségbiztosítási feladatkört, a véleményezési jogkört: így véleményezhetik a szakképzési keretszámokat, a hiányszakmákat, a vezetők kinevezését, felmentését, az egyes külföldi oklevelek, diplomák elismerését, az egészségügyi szolgáltatók és az egészségbiztosítás közötti általános szerződési feltételeket. A törvény két tekintetben eltér az eredeti, a '94-es kamarai törvénytől: az egyik az általános szerződési feltételekkel való egyetértési jog kérdése. Bár a kamara jelezte, hogy erre szüksége volna, az egyeztetések során ebben a kérdésben nem sikerült megállapodásra jutni a tárcával. A másik az orvosi nyilvántartás, amely feladat szintén nem került vissza a köztestülethez. Eltérő érdekek eltérő technikát igényelnek
Tagolt érdekvédelemre, önkéntes tagságon alapuló, erős szervezetek kiépítésére volna szükség. Miként Európában általában. A cseh orvosok végül fizetésemeléshez vezető tavalyi tömeges szerződésbontását sem a kamara, hanem a szakszervezetük szervezte. Németországban pedig a vállalkozó orvosok kasszaorvosi szövetsége tárgyal a biztosítókkal a tarifákról, és persze együttműködik a kamarával. Nyugat-Európában a legtöbb jogosítvánnyal az osztrák kamara bír. Ott az orvosok anyagi érdekvédelméhez is megvannak a köztestület eszközei: például tárgyalnak a biztosítókkal az orvosi bérekről, de arról is, hogy egy-egy beavatkozást milyen legalacsonyabb áron lehet még elvégezni.
A német orvosi kamarának jóval gyengébbek a jogosítványai: ott az alkalmazott orvosok bérérdekeit, munkakörülményeit a szakszervezet védi. A „letelepedett” orvosokat, a vállalkozó háziorvosokat a Kassza orvosi Szövetség képviseli. Ennek a szervezetnek a joga egyezségre jutni többek közt arról, hogy egy adott területen hány szakorvos praktizálhat, de tárgyalhat a teljesítménypontok pénzbeli értékéről is. A nagy-britanniai rendszerben, a General Medical Council majdnem megfelel annak, amit most a kormány nálunk létrehozott. Azaz a szigetország „kamarája” is csak szakmai és etikai ügyekben járhat el, de az orvosok számára kötelező a tagság. Annak vezető testülete független a mindenkori kormánytól, és tagjai nem kizárólag orvosok, hanem laikusok is vannak benne. E testület tartja nyilván a kötelező továbbképzéseken megszerzett pontokat, de arról is tájékozódnak, hogy ki hogyan gyógyít.
A szakmai érdekvédelmet, a British Medical Association látja el, ez a szervezet önkéntes tagságon alapul, és összefogja mindazt, amit a németeknél a szakszervezet és a letelepedett orvosok szövetsége külön-külön végez. Az európai orvosszervezetekben is általában probléma, hogy hogyan lehet szétválasztani az orvosszakmai érdekképviseletet és a szakszervezeti feladatokat?
Már megint itt tartunk: csak azért se!
Szilvási István szerint egészen biztos, hogy a magyar orvosnak önkéntes érdekvédelmi szervezetre is szüksége lesz, másoktól együttérzésen kívül egyébre nem számíthat. Sajnos, mára az is kiderült, hogy az orvosi kamarától sem. De azt a kormánynak is tudomásul kell vennie, hogy az orvosok zöme 2006 után dacból maradt tagja a kamarának. Most pedig a jogosítványok nélküli, viszont regulázó kamara az átlag orvos számára inkább taszító, főként, ha eszébe jut a nyakába varrt tagdíj is. Mert ha már nincs erős jogosítvány, akkor legalább a tagdíj legyen jelképes összegű.
Zavaró, hogy a valamennyi orvost tömörítő kamara olyan politikai kérdésekben fogalt állást, amelyekben a tagság biztosan különböző nézeteket vallott – ezt már Pusztai Erzsébet, az MDF egykori egészségpolitikusa állítja. Az orvosoknak a korábbi kötelező tagság idején sem volt beleszólásuk a nyilvános véleményalkotásba. Mint mondja: ugyan a kötelező tagság megszüntetése után visszalépett a kamarába, de a tagdíjfizetésre felszólító leveleken kívül soha semmilyen ügyben nem szólította meg a szervezet, nem hívták meg soha sehová! Az elnök-, illetve egyéb vezetőválasztást sem volt módja még közvetetten sem befolyásolni. Úgy véli, sokan lehettek így, mindazok, akik nem kapcsolódtak valamelyik nagyobb egészségügyi intézményhez.
Értelmetlennek tartja a kötelező tagság visszaállítását Láng Andor háziorvos, mint mondja: ő maximum 100 forintos tagdíjat lenne hajlandó fizetni. Az elmúlt húsz év történései is inkább rombolják a hitét. Mert ugyan korábban voltak jogosítványok, például volt a kamarának egyetértési joga az egészségbiztosítóval szemben az orvosi szerződésekkel kapcsolatban, véleményezési joga a törvényeket illetően, de a gyakorlatban egyik sem működött. S amíg a kamara nem foglalkozik olyan kérdésekkel, mint a hálapénz problémája, a gyógyszerkorrupció, az orvoselvándorlás megakadályozása, pusztán egyéni politikai érdekeket képes artikulálni, mi értelme a nagyon drága székházat óriási személyzettel fönntartani?
Éger legnagyobb bakija megbocsáthatatlan bűn
Az itt megszólalókon kívül még több ezer orvosnak vannak aggályai a kötelező kamarai tagsággal kapcsolatban. Az orvosi portálokon véleményt nyilvánítók zöme sem bízik az egyetlen szakmai kamarában, az egyes orvosok érdekei jóval árnyaltabbak, mint hogy egyetlen szervezet képviselje valamennyit. Pláne akkor, ha a kötelező tagság ellenére nem is lesznek az új szervezetnek az orvosok gazdasági érdekeit védő jogosítványai. Mások – és ez a tábor is meglehetősen népes – azt nem bocsátják meg, hogy a jelenlegi önkéntes kamarai tagdíjat nem fizetőket Éger István behajtással és bírsággal fenyegette. Jelenleg is ezres nagyságrendben zajlik behajtási eljárás országszerte olyan orvosok ellen, akik legalább hat hónapja nem rendezték a tagdíjukat. A perelt összeg orvosonként általában 10 és 30 ezer forint között van.
Gy. Sándor szerint, aki ma már nem is orvosként dolgozik, felháborító, amit a kamara tagdíjbehajtás címén művel. Arról értesítették, hogy házára 73 000 forintot terhelt a köztestület. Korábban hiába fizette be nem praktizáló orvosként előre kétévnyi, kedvezményes tagdíját, a kerületi kamara ezt „elfelejtette” jelezni a központ felé, és most a teljes és a csökkentett díj közti különbséget követelik rajta. A férfi ugyan megtalálta a csekket, amely bizonyítja igazát, ám a kamarai ügyintéző hölgy széttárta a karját, mondván, az ő saját nyilvántartása szerint a hátralék létezik. Fizessen. Ám az orvos erre nem hajlandó.
Egy másik orvos, akinek lánya évek óta külföldön dolgozik, szintén dühös, mert gyereke tagdíj adósságát is ráterhelték a családi házukra. Mint mondja: a kamarai ügyintéző szóba sem állt vele telefonon, amikor meg személyesen ment a puccos székházba, a porta mellett ültették le, még csak az irodába sem léphetett, az ügyintéző odahozta az aktákat, és a lépcsőházban tudatták vele: nincs mese, fizetnie kell…
A Molnár Lajos-féle törvény után, amely 2006-ban megszüntette a kamarai tagságot, sokan csak azért maradtak a testületben, hogy demonstrálják az orvostársadalom egységét az MSZP-SZDSZ-kormányzattal szemben. Később azonban már sokan úgy gondolták, erre nincs szükség. Azzal számoltak, hogy az alapszabály szerint, ha valaki hat hónapig nem fizet, akkor a kamara kizárhatja a tagjai közül. Ám a tagságot megszüntető határozat helyett fizetési felszólítást kaptak. S bár többen is ellenperrel éltek, a jogorvoslati fórumokon az orvosi kamara álláspontja győzött.
Nincs jobb, vagy nincs más?
Az erőszakos díjbehajtáson túl Éger István elnök személye is megosztja az orvosokat. Szilvási István szerint Éger hiába kiváló médiaszereplő, most bajban van, hogy – a Fidesz hatalomra kerülésével – elvesztette az ellenséget, aki ellen harcolhat. A politikával való cimborálás árát pedig máris fizeti: képtelen az orvosok bérrendezése ügyében keményen föllépni. Annak idején hiba volt a kamarának megszólalni a vizitdíj ellen, hiszen azt mégiscsak a forráskivonás némi pótlására vezették be. Legalábbis hallgatnia kellett volna. Most már nem mondhatná ennek a kormánynak: mivel pénz nincs, vezessék be a betegek anyagi hozzájárulását (még ha nem is vizitdíjnak hívnák). Ebben a helyzetben pedig politikai szóvirágokból már nem lehet elnöki programot építeni. Éger azért rendületlenül kampányol az újraválasztásáért.
Kupcsulik Péter, az előző kamarai elnök a tagság nagyobbik része szerint nem lépett fel elég keményen az orvosok érdekeiért, ellene 2003-ban „lázadás” tört ki. Ekkor került hatalomra Éger, aki akkor azt mondta: meg foglak védeni benneteket, aztán nemhogy nem védte meg őket, de az orvosok helyzete még rosszabb lett az évek során. Most pedig rajta kívül mégsincs más elnökjelöltje a kamarának.
Géher Pál, a budapesti orvosi kamara elnöke, akit sokan esélyes kihívónak tartanának, egyszerű gumicsontnak tartja az Éger újraválasztásáról szóló vitát. Szerinte ha az orvosok több cikluson át is mindig csak ugyanazt az embert képesek megválasztani, akkor az két dolgot jelent: vagy nincs jobb, vagy a többiek nem vállalják szívesen a feladatot. A budapesti orvosi kamara elnöke viszont nagyon is eltökélt abban, hogy ő nem jelölteti magát a posztra.
forrás: Medical Tribune
Szerző
Danó Anna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése