1987

11-04-26 - írta Giulio

2 komment

1987. Karácsonyán disszidáltam Svédországba. Egyebek között az verte ki nálam a biztosítékot a diktatúra egyéb disznóságai mellett, hogy körzeti orvosi állásom további betöltését attól tette függővé egy pártbuzi, hogy hajlandó vagyok-e belépni a Munkásőrségbe, és ott csapatorvosi teendőket is ellátni.

Kerek perec megmondták, ha nem vállalom, kicsinálnak. Ez eléggé aljas módszer ugyan, de tiszta beszéd, kétségtelen. Egy szervezeti tagsághoz kötődő egzisztenciális zsarolás volt ez ugye, és az akkori mocskos bolsevik időkben ezt a hatalom, és kiszolgálói büntetlenül megtehették. Na már most én nagyon nem akartam pufajkás kommunisták között leélni az életemet, ezért gyerekestől, feleségestől leléptem, és egészen az úgynevezett rendszerváltásig haza sem jöttem.

De akkor igen, és családi, betegség, stb. okok miatt itthon ragadtam.

Álmomban sem mertem gondolni, hogy még egyszer megtörténhet hasonló, hogy egy eszement diktátor irányítása alatt álló modern, európai Magyarországon bele kell lépnem egy erőszakszervezetbe, mert ha ezt nem teszem meg, akkor éhen halok. Akár akarom, akár nem. Enélkül ugyanis nem tudok orvosként dolgozni a hazámban.

Mindennek a célja pedig az erőszakszervezet anyagi erőforrásainak megteremtése tagdíjbefizetések által.

Hogy a szabadságfokom, a közérzetem olyan, vagy rosszabb lesz, mint a Munkásőrség mumusa idején. Pedig ez történt. Orbán Viktor elérte, hogy ugyanúgy mehetnékem támadt, mint dicső elődje, példaképe, Kádár János idején.

Sajnos 57 évesen nem biztos, hogy meg tudom ismételni ugyanazt a kalandot, mint 33 évesen. De azt mindenképpen szerettem volna elmondani, hogy a mostani eszközök, az arrogancia, a fenyegetőzés, a szarrágás ugyanaz, mint Munkásőréknél volt.

És ez a jelenlegi vezetés nagy szégyene. Majd veszek a miniszterelnöknek egy usankát, vörös csillaggal az elején, meg egy pufajkát. Jól fog állni rajta, jobban, mint a korona palásttal.