Egy fontos könyv

2011. április 10.

Magyar Imre belgyógyászprofesszor 100 évvel ezelőtt született. Sorsa 74 évet engedélyezett számára, és bár az utolsó fél évben már súlyos beteg volt, nem kellett mesterei, Korányi Sándor és Hetényi Géza végzetében osztoznia, szellemét végig megőrizte.

Azok emlékezetében, akik ismerték őt, fiatalos külsővel maradt meg. A centenárium alkalmával megjelent kötetben orvostörténész fiának, orvos lányának és sok munkatársának visszaemlékezéseit olvashatjuk, de — talán nem veszik a közreműködők rossz néven — a legfontosabb írás magától az orvosprofesszor Magyar Imrétől származik, aki a fiatal medikus éles szemével számol be fiatal éveiről, az akkori egyetem orvostudományi karáról és professzorairól, leginkább a korról, amelyben élt ('Így lettem orvos', má­sodközlés 'A kérdés' című kötetből, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1984).

Magyar Imre ebben az írásban kérlelhetetlen pontossággal ábrázolja az 1928-1934 közötti egyetemet, benne az orvostudományi kart, a tanárokat. Véletlen, hogy családom emlékei alapján ők mind ismerőseim, néhányukkal — magas koromból kifolyóan — magam is találkoztam. Félelmetes, hogy Magyar Imre leírásai, személyiség- és jellemrajzai pontosan megegyeznek mindazzal, amit családomtól hallottam vagy saját magam tapasztaltam, beleértve a szereplők mozdulatait és modorosságait, egyes tanárok despotizmusát, úgyszólván korlátlan lehetőségeit.

Hátborzongató, hogy az orvostársadalom egyik valódi kiválósága — akit Cs. Szabó László 'zseniális félbolond jellemóriás'-ként aposztrofál, Magyar Imre pedig 'kitűnő ember ... de nagyon labilis, megbízhatatlan hangulatember'-ként jellemez — ugyanúgy nem tűrte meg adjunktusként a Korányi-klinikán betegvizitjén az orvostanhallgatókat, mint ahogyan 15 évvel később professzorként saját klinikáján sem. Ezeket az információkat, amelyek hozzátartoznak az egyetem kultúrtörténetéhez, hivatásos történészek leírásaiból nem szerezhetjük meg, holott nagyon nehéz, ha nem lehetetlen ezek ismerete nélkül megérteni a magyar orvostársadalom fejlődéstörténetét és mai helyzetét. A magatartási mintázatok generációról generációra adódnak tovább; megismerve azokat, talán könnyebben kihalnak.

Egyetemi évei alatt Magyar Imre talán legfájóbb pontja a két háború közötti hivatalos megkülönböztetés volt, a kor elfogadott antiszemitizmusa, amihez hozzájárultak a 'bajtársi egyesületek' részéről megnyilvánuló atrocitások. Az említett írásban számos helyen tér vissza erre a problémára. Ez a részlet az egész jelenlegi magyar társadalom számára tanulságokat hordoz, amelyeket ha ez a társadalom nem ismer fel, katasztrófája felé siet.

A kötetben megjelennek az egykori munkatársak, tanítványok visszaemlékezései. Ezekből minden szépítés nélkül kitűnik a Mester emberi és orvosi portréja és korlátai is. A visszaemlékezések ponto­sak, nem szépítenek.

A 'Quo vadis, medicina?' kérdés élt mind Magyar Imrében, mind munkatársaiban. Magyar Imre az új diagnosztikus lehetőségeket nem akarta első helyre tenni, de tőle telhetően mindent elkövetett, hogy az őt követő generáció ezekhez hozzájusson és alkalmazza.

Magam Magyar Imrét az emlékezéseket író kollégáknál sokkal régebben ismerem: első találkozásunk az I. Számú Belgyógyászati Klinikán egy belgyógyászati, úgynevezett 'szorgalmi' kollokvium keretében 1949 első hónapjaiban esett meg. Erre a kollokviumra keveset készültem könyvből, de olvasmányaimból sok mindent tudtam. Az első kérdésre adott válaszom nagyképű volt, tudálékos, nem is tetszett neki, és felajánlotta, hogy elmehetek. Aztán még kérdezett, és a végeredménnyel mind a ketten meg voltunk elégedve.

A portréból, amit a könyv bemutat, hiányzik egy több mint tízéves korszak, ami alatt Magyar Imre először dolgozott az egyetem I. sz. belgyógyászati klinikáján, a Rusznyák-klinikán. Ez érthető, mert ma már alig van valaki, aki erről be tudna szám­olni. Pedig ez szép és eredményes szakasza volt életének. Igaz, hogy a klinika második embere, voltaképpen orvosi vezetője Gömöri Pál volt, akivel az évtizeddel korábbi jó viszony után — Gömöri az Élettani Intézet tanársegédje volt, amikor má­sodéves korában Magyar Imre ott diákoskodott — később a klinikán nem találta meg a hangot, és ezt a fenti írásban nem is titkolja. Gömöri rövidesen távozott, és ez után a hallgatóság leginkább Magyar Imre előadásait, tanítási módszereit díjazta; az ötvenes évek első felében a diákok — eléggé naiv módon — azt kezdeményezték, hogy leckekönyvüket ne a soha nem látott Rusznyák István írja alá, hanem az őket ténylegesen tanító Magyar Imre.

Megrázó része az emlékkötetnek a végső betegség, az elmúlás leírása: az orvos és saját halálának viszonya. Többen is megemlékeznek erről, és elemzik, mi is játszódhatott le benne az utolsó hónapok alatt. Békében távozott.

Szerkesztő: dr. Honti József

az összefoglalót készítette

dr. Fonyó Attila

Forrás: Orvosi Hetilap