Fél évszázados tévúton

2011. április 06

Ötvenhét éve veszek részt az egészségügyben. Amikor kezdtem, a sebészek helyi érzéstelenítésben végezték még a tüdőműtétet is, és így jártak el a gyomorműtéteknél is. Ha altatni kellett, akkor a néhány elemis műtősfiú altatta éterrel a betegeket. A műtétekhez nélkülözhetetlen gumikesztyűből sem volt elég, cérnakesztyűben operáltunk.

A vidéki kórházban a halottaskamra kivett ajtaján boncoltunk, nem ismertük az intenzív betegellátást, sem az egyszer használatos eszközöket. Akkoriban a parasztembereknek nem volt társadalombiztosítása, ezért, ha lehetett, elkerülték a kórházi kezelést. Végszükség esetén otthon operáltatták meg magukat. Még ismertem azt a pápai sebész főorvost, aki 125-ös Danuvia motorján (ami akkoriban még nagy luxusnak számított) házakhoz járt operálni, a motor hátsó ülésére ültetett műtősfiúval, akinek a hátizsákjában voltak a műtéthez szükséges sterilizált eszközök. Műtőnek a konyhát, műtőasztalnak a konyhaasztalt használták.

Azóta mindannyiunk szerencséjére, hihetetlen mennyiségű pénz ráfordításával, igen nagy utat tett meg a magyar egészségügy is. Ma Magyarországon lényegében minden korszerű és bevált egészségügyi ellátás elérhető. Az elmúlt közel hat évtized alatt azt éltük meg, hogy a mindenkori döntéshozók az ország lehetőségének határait feszegetve végeztek beruházásokat, tömtek az egészségügybe milliárdokat. Sajnos ezt sokszor a józan intő szavak ellenére, értelmetlenül és feleslegesen tették, mint amilyen a „minden járásba kórházat” program is volt.

A mai, szétszórtan telepített, csak gazdaságtalanul működtethető, feleslegesen nagyszámú intézményből álló hálózat is ennek az eredménye. Ez a szerkezet akadályává vált az egészségügy gazdaságos és ésszerű működtetésnek.

Az egészségügyiek bérét az ágazatok közül a legalacsonyabb színvonalon tartották, mert úgy vélték, hogy egy „nem termelő” ágazat nem érdemel többet. Megengedték, sőt propagálták a „hálapénz intézményét”, amivel a betegek csekély jövedelméből kívánták az egészségügyiek megalázó bérszínvonalát kiegészíteni.

Ez lett a kiszolgáltatott beteg emberekkel szembeni legnagyobb igazságtalanságok egyike. Ezzel az „intézménnyel” azonban az is a baj, hogy míg néhány szakma vezető beosztású orvosánál igen-igen sok pénzt hozott és hoz ma is, addig az orvosok és az egészségügyi dolgozók egy jelentős részénél semmit, vagy sokaknál minimális összeget eredményez ez a megalázó és igazságtalan intézmény.

A hálapénz morálisan agyonterheli a függetlenséget igénylő orvos-beteg viszonyt, és a korrupció melegágya. Ez a „szocializmusból” örökölt gyakorlat működik ma is. A bérek hihetetlenül alacsonyak, az ágazat dolgozói megélhetése alapjaiban is ellehetetlenült. Az elmúlt évek rossz gyakorlatát folytatja a mai vezetés is. Nagyot hibázott azzal, hogy megpróbálta kiszorítani az ágazatból a piaci alapú működtetést. Úgy viselkedett és úgy viselkedik ma is a politika, mintha a rendelkezésére álló lehetőség elég lenne a tényeknek és a lényegnek, mármint az elfogadhatatlanul alacsony bérek kérdésének az asztal alá söpréséhez. Minden figyelmeztető szó, intézkedés nélkül pergett le és pereg le ma is a kormányzatról!

Mára ennek következtében elhagyják ezt a szervezetet a működtetésére hivatott orvosok és egészségügyi dolgozók. Ugyanis amíg e területen csak a hardverbe nyomták a milliárdokat, máshol elismerték a víznek, a villanynak, a gáznak, a benzinnek és a versenyszféra dolgozóinak a piac diktálta árát, amit az egészségügynek is ki kell fizetnie. E területen ugyanakkor megtagadták a létszükséglet fenntartásához nélkülözhetetlen bérek biztosítását. A kormányzati döntéshozók az elmúlt évtizedekben és – miként kiderült – most, ez évben is elzárkóznak a bérek rendezése elől.

Manapság megint azt halljuk, hogy 280 milliárd forintot adnak az egészségügy korszerűsítésére, a hardver javítására, de a szükséges béremelésekre, a szoftver megtartására lényegében semmit sem. Az ezrével külföldre távozott orvosok és egészségügyi dolgozók már a lábukkal szavaztak a mai egészségügyi bérrendszerről. Nélkülük azonban nem lesz betegellátás Magyarországon. Nyugat-Európába napokon belül megnyílik a szabad munkavállalás lehetősége. Egymillió betöltetlen munkahely várja orvosainkat, egészségügyi dolgozóinkat, négyszerestől hétszeresig terjedő bérrel. Meddig mondjuk még, hogy „ez így nem mehet tovább!”? Ki fogja gyógyítani gyerekeinket, unokáinkat?

Ma már a népszerű, úgynevezett hálapénzes szakmákban is orvoshiány alakult ki az országban több helyen, a hálapénz nélkülieket nem is említve! Meddig kíván ezen a tévúton haladni a kormányzat? Ha még mindig ezt az eszetlen politikát kívánja folytatni, nagyon gyorsan itt lesz a baj. A vidéki háziorvosok jelentős hányada már régen túljutott a nyugdíjkorhatáron, sok háziorvosi körzet betöltetlen, a kórházakból hiányzik a középnemzedék. A fiatal, most végzett orvosok fele nem jelentkezett a magyarországi álláshelyeken, a rezidensek az őket ért méltatlanságok miatt sorra mondanak fel, a végzősök külföldre törekednek.

Ha a piaci viszonyokra épít az állam, akkor tudomásul kell végre vennie a piaci viszonyok létét az egészségügyben is, és le kell vonnia a tanulságokat a bérrendszert illetően is. Emelni kell a béreket, ma, nem holnap, nem jövőre!Most, amíg még van kinek!

A lábak egyre könnyebben mozdulnak, az utak egyre kitaposottabbak!

Vadász Gábor
A szerző orvos

Orvosok és politika - olvasói levél

2011. április 25.

Érdekes cikket írt dr. Vadász Gábor a Népszabadság április 5-i számába Fél évszázados tévúton címmel. Mindig nagy érdeklődéssel fogadom, ha egy gyakorló orvos ír az egészségügy helyzetéről. Sok mindenben egyetértek vele, egy-két dologban viszont vitatkoznék.

Saját tapasztalatból tudom, hogy milyen szédületesen fejlődött az elmúlt 30-40 évben a diabétesz gondozása, önkontrollja. De más területre is igaz, hogy óriási volt a fejlődés, javult a „hardver”.

Ami a „szoftver” (az egészségügyi dolgozók jövedelmének) támogatásának, fejlesztésének hiánya okát illeti, ott másképp látom a dolgot.

A politikusok a „hardvert” a vezető orvosi kar javaslatai, lobbizásai alapján javították, és élek a gyanúperrel, hogy a „szoftver” fejlesztésének elmaradása is ennek a körnek a számlájára írható. Magyarul, az orvosok vezetői nem álltak ki társaik érdekében, mert nekik mint vezetőknek nem volt gondjuk a jövedelmükkel a paraszolvencia miatt. Nem vállalták fel a konfliktust a politikával, félve jó pozíciójuk elvesztésétől. Úgy gondolták, a fiatalabb kollégák is majd csak feljebb kerülnek azon a poroszos ranglétrán, és majd jó lesz nekik is.

Hogy az orvosi társadalomnak milyen érdekérvényesítő ereje volt, illetve lehetne akár most is, jól mutatja ama eset, amikor egy pécsi szívsebész professzor, mikor elfogyott a kerete a szívműtétekre, és nem tudta folytatni a nyilván hálapénzt is hozó tevékenységét, éhségsztrájkba kezdett. A politika „kezét-lábát törte”, hogy megtalálja és juttathasson neki pénzt a műtétek folytatására. Abban az időben egy szakszervezeti bizalmi egy másik városban szintén éhségsztrájkba kezdett, hogy kollégái megkapják elmaradt fizetésüket. Nem tudom, túlélte-e az akciót.

Nyilván egyszerűbb és megnyugtatóbb sok doktornak felfelémutogatni, ott keresni a bajok okát, mint szembesülni azzal a ténnyel, hogy az orvostársadalom képtelen megszervezni saját magát, elsősorban saját vezetői és társadalmuk poroszos, az alulról jövő javaslatokat eltaposó struktúrája miatt.

Ugyanakkor mi betegek is hibásak vagyunk, mert mi is elfogadtuk ezt a paraszolvenciás dolgot, terjesztjük egymás között, melyik doktornak mi az ára, mennyire szemtelen a pénzkövetelésben. Rendet kellene tennünk, de nekünk – ellentétben a pénzt elfogadó, kikövetelő orvosokkal – tényleg a bőrünkre megy a hálapénz elhagyása, néhány becsületes, de igen szerényen élő doktor kivételével.

Vadász doktornak nagyon igaza van, amikor azt írja az orvosok külföldre vándorlásáról: „A lábak egyre könnyebben mozdulnak, az utak egyre kitaposottabbak!” De a politika vagy az orvostársadalom egyedül nem tudja megállítani a folyamatot, csak a kettő együtt. Egyetértésben.

Ábrahám Zoltán

Székesfehérvár

Forrás: NOL