Az orvost lelövik ugye?

Jól emlékszünk arra a marosáni alapvetésű értelmiségi utálatra, ami a rákosista és kádári érában itt természetes volt. És a hivatalos lenézésre is, amelynek szárba szökkenését (minő paradoxon) éppen az értelmiség egy része (számos bérideológus, lihegő tollnok) ugyancsak erősítette.

Magam az első évjáratban élvezhettem azt a különös kegyet, amit az egykori hatalom az értelmiségi pályára lépőknek juttatott. Akkor volt, hogy a munkásszármazást mint előnyt kitörölték a felvételi szempontrendszerből. Mindazonáltal érvényben maradt, ha két azonos pontszámú fiatal vetélkednék egymással egyazon egyetemi helyért, nyerjen a munkásgyermek. Az, hogy az ember édesapja orvos, anyja zongoratanár, csúfos hátrány volt, némiképp szégyellnivaló.

Ez volna tehát a mindmáig tartó másodrangúság társadalmi, politikai gyökere.

Nem nehéz hozzá támaszt találni a gazdaság oldaláról sem (ugyancsak régi ideológiák nyomán), hiszen például az oktatásügy csak mutatószámokban mérhető (és nem tárgyiasult haszonban), a tudósok kutatási eredményei nem kézzelfoghatók, az egészségügy nem termel az égadta világon semmit. Semmi eladható, semmi profit. Csak merő hiábavalóság.

Mivel a megátalkodott értelmiségiekkel a politika mit sem tud kezdeni (mind kolonc a "termelési eredmények" feliratú dicsőségtábla böngészésén felnőtt társadalom nyakán), időnként erős viszketést érez tenyerében, hogy ez ágazatokat ringbe szólítsa, üsd-vágd, ahol éred alapon csaknem megsemmisítse, majd vérző sebeiért magát az áldozatot tegye felelőssé.

Most az egészségügy van soron. Hüm, hüm, az egészségüggyel ugye komoly problémák vannak. (Mivel nincsenek?) Válsághelyzet. (Sokadszor). Nosza, essünk neki az egészségügyi dolgozóknak.

A bajok gyökere mély, régi és szövevényes. Az első ok az ellátás dogmaként sulykolt ingyenességi elvének mindent áthatóan hamis ideológiája. A másik az egészségügy finanszírozásának teljes megsemmisülése. A kettő szorosan összefügg. A rendszerváltás előtt a dolog hazug logikájából fakadóan az egészségügy csak költségvetési pénzt kapott (annyit, amennyit), pénzügyei a lassan lefelé csúszó gazdaságban amúgy is áttekinthetetlenek voltak, s főképp egyszerű halandó számára megközelíthetetlenek (miként ma is). Egészségbiztosítás pedig hatékony formában (mint Nyugat-Európában) nem létezett.

És nem létezik itt ma sem.

Maradjunk csak a pénzügyekben akkoriban nem megtestesülő, súlyosan forrásigényes ágazatnál. Az ingyenesség tehát rendíthetetlen szlogen volt, és valóban, az orvosi ellátás mindenki számára akként is jelentkezett. Néhai apám, az angyalföldi proletárok megbecsült körzeti orvosa nemegyszer megjegyezte, miért nincs akkor (a nagy szociális érzékenység közepette) mondjuk napi fél liter tej és kiló kenyér is ingyen? Miért csak az egészségügy? A gyógyszerre kiadott pénz akkoriban ugyancsak aligha terhelte meg a háztartást, komoly betegségben sem volt néhány forintnál több.

Aztán egyszerre kiderült, mindennek ára van. Egy árva anyakönyvi kivonatnak csakúgy, mint egy darabka radírguminak, egy ügyvédi tanácsnak éppúgy, mint egy (akár jogos) föllebbezésnek. Mindennek, mindennek a Földön. Csupán az egészségügytől várja el mindenki, csípőből, ne kerüljön semmibe, vagy legalábbis nagyon kevésbe. A gyógyszer is legyen olcsó. Soha, senki sem csodálkozik, legföljebb morog mérgesen, ha a kenyér árának emelését jelentik szomorú képpel a pékek. Ha egy budapesti utazásért oda-viszsza annyit kell fizetni, mint egy közepes menüért. Nem zavar senkit az sem, ha egy új gépkocsi néhány millió. Hogy viszont egy EKG-vizsgálatban mennyi anyagi és szellemi energia van (ami a módszert illeti, Einthoven óta van benn annyi érték, mint egy csillogó terepjáróban) és ennélfogva bizony pénzbe kerül, az annál inkább.

A gyógyszereket mindenen túli biztonságra törekedve hosszú évek alatt fejlesztik ki, ez nagyon sok pénzt emészt fel. Az előállítás sem olcsó, ez belátható. Vajon miért nem ér meg mindent az, ha egyetlen tablettát bevéve a fájdalom, a láz megszűnik, gyógyul a tüdőgyulladás? (Hogy csak az "egyszerűbb" kórállapotokat említsem.) Már miért volna ez olcsó? Miféle hamis üzenetet sugall, ha a kormányzat és a gyógyszergyártók örökös árharcáról hallunk? (Ami alku tárgya lehet, annak értéke eleve kérdéses, és valami nem stimmel az ár körül. Fondorlatos handlé-hangulat bűze árad.) Márpedig a mai tabletták, injekciók - tessék szó szerint érteni - csodaszerek, igenis. Míg nem volt inzulin, meghalt a cukorbajos. Míg antibiotikum nem, ráment a mandulagyulladásos. Apám kishúga 1912-ben, ötévesen torokgyíkban halt meg. Egészen természetes az, hogy ma senki sem? Tényleg csak a mobiltelefon, az ABS, az internet és tudja ördög, mi minden a csoda? (Számolatlanul szórjuk értük és hasonlókért a pénzt.) Biztosan jól van az, hogy a társadalom (nevezzük így, eufémisztikusan és lényegelkenéssel a felelős politikusokat) oly csekély összeget szán éppen az egészségre? Biztosan az egészségügy a hibás mindama anomáliában, ami ma jellemző? Csakugyan az orvos? A nővér?

A gyógyszerek természetesen, ugyebár, nem azért drágák, mert csodálnivaló hatásokkal bírnak, hanem mert a gyógyszergyárak marketingtevékenységük során (különben mióta bűn az?) százszámra utaztatják az orvosokat a világban. Miért én fizessek meg egy monte-carlói nyaralást, kérdi a sajtókábított szegény beteg a patikapultnál. Megjegyzem, a hatvanas-hetvenes években ugyanennek az újságíróhadnak, amely ma mindezt hazugan harsogja, korántsem fájt temérdek sok külker üzletkötőnek a gazdaságot ezzel is hanyatlásba döntő fölösleges utazgatása Kínától Venezueláig. Természetesen a parttalan orvosutaztatásról és reklámajándékozásról szóló tudósítások nem felelnek meg a valóságnak. Érdekorientált, figyelemelterelő hazudozás ez a javából.

Orvossal, nővérrel szemben a betegek érdekében ombudsman-hálózatot hoztak létre, holott azok érdekeit hosszú ideje a mindenkori egészségügyi kormányzattal és politikusainkkal szemben kellene megvédeni. Az orvos volna hibás abban, hogy a kórházban nincs gyógyszer, késik a mentő és a közös kórteremben húgyszag van? Vagy az ápolónő? No nem. Azt azért mégsem.

Úristen, mennyi sokat befizettem, mondják az emberek, most meg csak ötágyas kórterem van? Meg várni kell műtétre, vizsgálatra? Nékem kis kórterem, és egyáltalán minden azonnal jár.

Csakhogy abban a biztosítási rendszerben, amely a létező szocializmust jellemezte, ahol a biztosítók nem szaporították a pénzt befektetéssel vagy más üzleti úton, ahol a pénz, ki tudja, hová csurgott el, nem maradt semmi, ami ma az egészségre fordítható. És korszerű biztosítási rendszer most sincsen. Az egészségbiztosító magas fényűre csiszolt szép székháza csak a hatalomról és a leosztásról szól. Semmi másról. Ha a betegek tudnák, mit művel - éppen a pénzhiány miatt - a biztosító, ugyancsak csodálkoznának. Minthogy teljesítmény után fizet, az egészségügyi intézmény érdeke sok betegség és nagy betegforgalom. De ha túlságosan megszaporodik a tevékenység, akkor hirtelen elvonják a pénzt, és minél több a beavatkozás, annál kevesebbet adnak. Mindez nem valami pajkos csínytevés okán van így, hanem mert egyszerűen nincs forrás. A biztosító (tehát az állam) képtelen kifizetni az egészségszolgáltatást.

Meglepve hallottam a január 2-i holtszezonos hírekben, idén most már számítógépes mód lesz arra, hogy a számtalan hamis TAJ-kártyát kiszűrjék. Tehát sokan vannak ma is, ez órában is, akik fityinget sem fizetnek, mégis igénybe vehetik az egészségügyet. Gondolom ebben az elképesztő slendriánságban ugyancsak az orvos a hibás.

Az előnyért vagy annak vélelméért való zsebbe dugdosás oka a leplezhetetlen hiány. E hiányt az elmúlt öt évtized felelőtlen egészségpolitikája hozta létre, nem az egészségügyi dolgozó. Ezt nem árt egyszer s mindenkorra leszögezni. A beteg ember amúgy is kiszolgáltatott helyzetben van, elég, ha pizsamára vetkezel, érezni fogod. Ezt tovább fokozza, hogy az egész ellátórendszer hézagos és ütött-kopott. Hátha pénzér' jobb lesz nekem, gondolja a beteg ember.

Micsoda nyelvöltögető cinikus hazudozás azt állítani, az egészségügyben minden baj oka a hálapénz! Előkerül mindig, amióta orvos vagyok (a hetvenes évektől fogva), ha nagy baj van az országban (Előzményként lásd Polónyi István: Miért fizetjük Khárónt?, ÉS, 2004/4.).

Itt van, íme most is.

Valaki honlapot nyit, orvoslistával, ki mennyit kér. Lavinaként zúdul utána a szított botrány. Pénzt kérni, előre kikötni vagy elfogadni, bűncselekmény. E bűnösök miatt éri az egész orvostársadalmat a vád?

Megszólal egy közgazdász, azt mondja, a hálapénz kőkemény korrupció. Csak szegény (orvos)édesapámra emlékezve mondom, mivel ő időnként hazahozott ötven-száz forintot, házi almás pitét és otthon eltett kompótot, aki őt holtában korruptnak gyalázni merészeli, meggyűlik a baja velem, de nagyon.

Mi volna, ha valaki honlapot nyitna a hazánkban meggyógyultak és kezeléssel elégedettek névsorával? Alighanem megbénulna az internet.

Ugyancsak kívülálló okosok üveggömbből jósolták, a hálapénz akkor is megmaradna, ha az orvosok fizetését jelentősen fölemelnék. (Az orvossal szembeni irigy rosszindulat, íme a jövőbe tekint.) Anyagiakra alapozott, minden erkölcsi meggondolást nélkülöző föltételezés ez. Márpedig az egészségügy megfelelő részesedése az állam bevételeiből egyfelől és a szakember tisztességes megfizetése másfelől újra a magasba emelné e szép hivatást, oly fentre hágna a medicina, mint orvosnagyjaink idején, a múlt század első felében. A hálapénz nem pusztán pénzforgalom, annál sokkal több (lásd apám almás pitéjét). Ezt a kizárólag pénzben gondolkodók azonban úgysem értik.

Ha az orvosi fizetés megfelelő volna, kiselejteződnék az erkölcstelen. "Az orvost azért kell megfizetni, hogy ne kelljen pénzért dolgoznia", írta Németh László. E nagyszerű megállapítás ugyancsak korántsem az anyagiakról szól. És az orvosi hivatás sem.

A doktort nem csak a hálapénz alázza. Ugyanígy degradálja a hivatalos egészségügyi rendszer, ahol betegről jószerivel már csak egymás közt esik szó. Annál több képtelen rendeletekről, reformokról, és mindenek fölött az egészségügyben dolgozók (mint potenciális bűnözők) folytonos ellenőrzéséről. És ki ellenőriz? Hát az egészségbiztosító (a tulajdonképpeni valós hatáság) természetesen. Jobb soruk volt valaha a refeseknek, mint ma az orvosoknak. Az egészségbiztosító nem gyakorolja az ártatlanság vélelmének elvét. Minden egyes orvos és intézmény eleve gyanús, hátha manipulál túlórával, kórismével, gyógyszerrecepttel. Az efféle esetek nagy része később koholmánynak bizonyul, de akkor már nem címoldalas a hír.

Nemrég tudományos előadás után döbbentem hallgattam ebéd alatt, az orvosok egyetlen szót sem ejtenek a szakmáról. Csak valami munkaügyi ellenőrök váratlan felbukkanásáról volt szó, akik garázdálkodtak a rendelőben, mint népi ellenőrök a csehóban.

Különben, engedtessék meg első kézből közölnöm, az egészségügy nem olyan rossz, mint amilyennek vész-harsogják. Ez jól mérhető, ami a közvetlen ellátást illeti (gyógyulási, műtéti mutatók). Csak a mérőszámokat nem téves eszmék alapján, hanem valós értékek alapján kell meghatározni. Ha az ország lakóinak születéskor várható élettartamát nézzük és azt összehasonlítjuk a fejlett országokéval, komoly elmaradást tapasztalunk. Erről azonban nem beszélnek, mert ott teendője a politikának volna.

Hogy csak (széttárt karok) a megtermelt pénzt lehet elosztani? Ezért nincs elég? Ez sem igaz. Demagóg katyvasz ez is. Ez a sok dögfáradt, túl sokat dolgozó magyar ember valóban ilyen keveset hoz létre? Talán elmagyarázza egyszer valaki, 15 évvel a rendszerváltozás után, mi az indok, hogy itt tart a gazdaság? Amikor minisztert kell cserélni, hogy aztán általános ágazati tiltakozás közepette, lakossági betelefonálással kísérten spórolási programokkal álljon elő. Gyerekek, ha van otthon száraz kenyér, ki nem dobjátok. És ha akad még zsír a bödön alján, kikaparni! Nincs itt mégiscsak valami baj? És a hibát nem mindig orvosban (nővérben, pedagógusban, rendőrben, taxisban, hivatalnokban és isten tudja, ki mindenkiben) kellene keresni.

Szóljunk akkor most a hisztériakeltésről, vagyis az ebben élenjáró sajtóról. A média mindent, ami szenzációnak tűnik, azonnal felszippant és okádja magából napestig a keserű epeváladékkal együtt, a misereréig. (Miserere orvosi kifejezés, a széklet szájon keresztül való felöklendezését jelenti.) A sajtóban mindent szabad? Mivelhogy tudománytalan (mert nincs kontrollcsoportja), bárki locsoghat összevissza, miféle hatása van a sajtónak, nyomtatott vagy elektronikus médiának az emberek életére, közérzetére, fejlődésére. Én azt locsogom: a sajtó egy részének igenis káros hatása van. Még az idegrendszerre is. Ez fontos felelősség. Nem lehet mindig a "na tessék, már megint a sajtó a hibás" kezdetű hárító védekezés, meg a "bulvársajtó, hát istenem, az ilyen" vállvonogatása mögé bújni. Mint legutóbb, Fehér Miklós szerencsétlen halálakor a közölt képek miatt. Ha valaki fölírja egy honlapra, mennyit kért tőle az orvos, no, az aztán a szenzáció. Nosza, gerjesszünk botrányt. Hadováljunk a példányszámért. Tiporjuk sárba kevés bűnös miatt a tisztességeseket.

Hadd vesszen a beteg bizalma minden orvosban.

Azt mondom: a valóságot a címlapra! És ne a valóságsót.

Az ország, a gazdasági és politikai élet tényeivel. És a cselekvés komoly programjaival. A tisztességes politikusi beszéddel, az önelemzéssel, ha kell, dr. Kovács Pál becsületével. A politikus nem polemizálni és választásharcolni lett megválasztva, hanem cselekedni.

Elmondok egy történetet.

Írógépszerelőt hívtunk (még amikor írógépek voltak), mert akadozott a gép. Jött egy ifjú. Hátára fordította a szerkezetet, ecsetelgette, olajozgatta, aztán vissza. A gép még mindig akadozott. Akkor újra megfordította, csavarhúzózott és szakadatlanul magyarázott. Nem keveset a gép elromlásában vélelmezhető használói hibákról. Mert nem szabad keményen verni, és már rég meg kellett volna olajozni. Továbbá: nem volt ez a gép leejtve? A gép tovább akadozott. Meg kéne javítani, mondta komolyan, dolga végeztével.

Hát azért hívtuk, jóember, válaszolta a feleségem.

Szenczi Tóth Károly