Megint tabu - Szilvási István

2011. április 22.

Az egészségügyért felelős államtitkárság vitairatot tett közzé. Semmel­weis-tervnek hívják. Írtam már róla (Tabudöntögetés, MH, 2011. április 14.), dicsértem, hogy tabutémákba vágott. Aki megedződött előző írásomon, az most merészkedhet tovább.

A finanszírozásnál hagytam abba. A betegellátásra jutó pénz hazánkban csúfosan kevés. Akárhogy számoljuk, a betegellátásra jutó közkiadás a GDP 4-5 százaléka. A „visegrádi” országokban ez az érték – a Semmelweis-terv szerint is – 2,1 százalékkal több.

Úgy 500 milliárd hiányzik ahhoz, hogy mi is „visegrádiak” lehessünk. De honnan lesz többletforrás? (A „tőke” szót kéretik nem említeni. Arra nincs szükség, mert az apasztja a forrásokat. Ezt szőrmentén említi a vitairat is.) Honnan? Itt kezd elbátortalanodni a vitairat. Mondja ugyan a közhelyt: a jelenlegi forrásokból a jelenlegi betegellátás nem tartható fenn. Még robotosainak alacsony bérezése mellett sem. Kelekótya is az, aki szerint a nyugat-európai ráfordítások ötödéből-hatodából ugyanolyan szintű betegellátás lenne nyújtható. Azonos gyógyszer-, műszer-, energiaárak mellett? Sőt – legalábbis a papíron – még annál is szélesebb körű. Mindenkinek. Minden. Azonnal. Mert „jár”.

A megoldás pofonegyszerű (lenne). Vagy hozzájárul a beteg is saját gyógyításához (önrész), vagy világos szabályokkal korlátozni kell a szolgáltatást. Hogy a hiány kosarából mindenki egyaránt vegyen! A két módszer vegyíthető is. Mint számos – nálunk jóval gazdagabb – európai országban! Mindkét megoldás azonban igazi tabu. Az önrész a legnagyobb, különösen a neoliberális kormány vesztét okozó vizitdíjas népszavazás óta. A vitairat nem is említi. Bár az „öngondoskodás” szó talán jelent valamit? Ki tudja… Azt, hogy a gyógyítás költségeihez olykor a betegnek is hozzá kellene járulnia? Ha megteheti? Nyilván nem a kispénzű nyugdíjas, a valóban minimálbérből élő, a munkát kereső munkanélküli, az igazi rokkant. Van persze nálunk is önrészfizetés. Annak „magyarosch” módija. Úgy hívják, hogy hálapénz.

A jelenlegi szolgáltatások korlátozása már kisejlik a vitairatból. De kerülgeti a forró kását. Szól ugyan a kiegészítő biztosítások fontosságáról, de mi a fenére kössünk, ha minden jár? Csupán a múltkor már említett „betegutak” rendszere utalhat rejtjelezve valamiféle korlátozásra. Remélhetőleg arra, hogy a közfinanszírozott betegellátásban nincs szabad kórház- (lényegében szakorvos-) választás. Azért fizetni kell. Legálisan. Vagy zsebből (számlára!), vagy kiegészítő biztosításon keresztül. Miként a normális országokban. Bevált ez mindenütt. Ahol a betegellátás nem politikai indulatok, pártcsaták martaléka. A választott orvosért legálisan kellene fizetni. A jobb orvosért kapott „többletforrásból” az orvos mellett jutna a kórháznak is (fűtésszámlára, ápolónők bérére stb.). Ez lenne az igazi verseny. A többletforrásért. Nem a fuldoklók „versenye” a szűken mért közpénzekért, az életben maradásért. Ami a betegellátás minőségét súlyosan károsítja. Ez adná az igazi „életpályamodellt” is. Pénzt. Most.

A fenti tabuk ledöntésétől a vitairat visszariad. Érthető. Mert politikai kockázata van. Szavazatvesztés. Pedig a kétharmaddal hatalomra került kormánypártnak ezt a kockázatot vállalnia kellett volna. Legkésőbb az önkormányzati választások utáni reggelen. Lehet, hogy az idő már elmúlt. Pedig nem lesz jó vége. Az orvosok elvándorlása és elöregedése, a rogyadozó rendszer a kormánypárt fejére omlik. Hamarosan. Akkor is, ha az ország kifosztásában, eladósításában, azaz a forráshiányban ártatlan.

A hálapénzre alapozott, „közfinanszírozott” betegellátás mára kifulladt. És létrejött az, amit politikusaink elkerülni kívántak. A kétszintű betegellátás. A tehetősebb betegek vagy paraszolvenciával igyekeznek jobb ellátást kapni, vagy magánorvoshoz, sőt akár külföldre mennek. A közfinanszírozott rendszer pedig – ami a népeknek jut – lerohadt. Nem lenne egyszerűbb, jobb és igazságosabb – bármelyik – euró­pai betegellátási rendszer átvétele? Kiegészítő biztosítással, önrészfizetéssel? Hogy a népek is jobb ellátást kapjanak? („Hepehupás, vén Szilágyban, / Hét szilvafa árnyékában / Szunnyadt lelkem ezer évet. / (…) Várt volna még ezer évet, / Míg Idő jön a csodákra” – mondá Ady.) A csodák Ideje nem jön el.

Van a kormánynak több jó kezdeményezése (rokkantnyugdíjak, „hamburgerdíj”, gyógyszerkassza-fékezés). De ideje lenne ledönteni néhány tabut is.

A Semmelweis-tervet dicsérni jöttem. Mert – ha bátortalanul is, de – a tabutémák közelébe merészkedett. Remélhetőleg nem jut névadója szomorú sorsára.

Stílusosan ... Hajrá, Semmelweis-terv!

Szilvási István