A hálapénzt nem csupán elfogadó, hanem kizsaroló, azt ráadásul az adó megfizetése nélkül zsebre tévő, téves diagnózisaikkal betegeik életét megrövidítő orvosok ugyan miféle alapon bírálhatnák a kormány lépéseit?
Mégis: az augusztus elején nyilvánosságra került felmérés szerint (GfK) a magyar lakosság 87 százaléka bízik az orvosokban, ami felülmúlja a vizsgálatba bevont országok 83 százalékos átlagát, de felülmúlja a Nyugat-Európát és az Egyesült Államokat is. A kormány még a trend csökkenését sem tudta elérni (az egy évvel ezelőtti 88 százalék hibahatáron belül van). A kormányzati kommunikációs gépezet őszi felpörgetését sejteti egy másik felmérés (Medián) eredménye, mely szerint a kormány mellett teljes mellszélességgel csupán az orvosok 1 százaléka áll, 9 százalékuknak vannak fenntartásaik, a többi kilenctized, bár változó intenzitással, de ellenséges.
Beérhetjük-e azzal a magyarázattal, hogy az orvosok úgy általában reformellenesek, amit kormánykörökben azzal szokás megtoldani, hogy politikailag jobbra húznak? Nos nem. Az orvostársadalom viselkedését, reakcióit csak történelmi kontextusban érthetjük meg.
Az orvos eredetileg szabadfoglalkozású,
melyből a "szabad" annyit jelent, hogy díjazását tetszés szerint maga állapítja meg (1876: XIV. tv. 48. §), a felső határ a csillagos ég, az alsóról meg a belügyminiszter dönt, ami meglehetősen fogós feladatnak bizonyult, negyedszázadot kellett várni rá (1901). Az orvos díjazásának megállapításakor két tényezőre volt tekintettel: az egyik (és a fontosabb), hogy ki a páciens (menynyire fizetőképes), a másik, hogy ki ő a szakmai hierarchiában (professzor, magántanár, tiszti(fő)orvos, kórházi főorvos, volt kórházi/klinikai al- vagy segédorvos stb.). Aki a társadalmi-gazdasági elitbe tartozó családok (házi)orvosává tudott válni, az sokat keresett, aki kevésbé előkelő pacientúrát épített ki, az kevesebbel volt kénytelen beírni. Ez szabadpiac volt, melyen minden orvos magának köszönhette jó vagy kevésbé jó sorsát.
E helyzeten az változtatott, hogy az állam számos okból egyre fontosabbnak tartotta, hogy orvos hiánya és a szegénység ne legyen ok az orvoshoz fordulás elmaradására. A folyamat egy évszázad alatt jutott oda, hogy a hatezer lakosnál népesebb városok és községek kötelesek voltak orvost tartani. Orvosaik fizetésükért (fixum) cserébe a szegényeket ingyen, a fizetőképeseket a törvényhatóság által meghatározott díjazásért kötelesek voltak ellátni, de többet elfogadhattak. Jövedelmük legnagyobb részét e sajátos, alulról árszabályozott magánpraxissal keresték meg. Ahol a magánpraxis jól jövedelmezett, a fixum szimbolikus összeg volt, mégis tolongtak a jelentkezők, ahol viszont rosszul, ott a viszonylag magas fizetésért sem akadt jelentkező.
Ennél nagyobb fontossággal bírt a változatos formájú segélyegyletek, később (társadalom)biztosító intézetek terjedése. Eleinte az orvosok ingyen, szakmai tapasztalatszerzés és önmaguk megismertetése érdekében álltak szolgálatukba heti vagy napi néhány órát, majd az illem kedvéért kocsipénzért (ne higgyék a fizetőképesek, hogy ily csekély a tiszteletdíjuk). E konstrukciókra úgy tekintettek, mint a hivatalos szegényellátáson felüli szegényellátásra, melynek jövedelme számukra "talált pénz", pácienseik ezen intézmények nélkül orvoshoz nem fordultak volna. Az orvostársadalom törekvése háromnegyed évszázadon át, egészen az 1945-ös évet közvetlenül követő időkig az volt, hogy a biztosításban legyen felső jövedelemhatár (cenzus), ami felett tagnak lenni tilos.
Olyan világban szerettek volna élni, ahol a cenzus alattiakat (mai kifejezéssel rászorultakat) csekély díjazásért gyógyítják, de megmarad a cenzus felettiek szabadpiaca, ahol verseny van, s ahonnan jövedelmük döntő hányada származik.
A világ azonban nem errefelé ment, a cenzus emelkedett, sőt eltörölték, s ahogy a tagság bővült, úgy szűkült a gyógyítás szabadpiaca, ráadásul ennek súlypontja a kórházra támaszkodó szakorvoslás irányába tolódott. Az 1930-as évek elején már csak minden tizedik orvos folytatott kizárólag magánpraxist.
Az 1920-as években a kormány arra törekedett, hogy minél több orvost jutasson fixumhoz, legyen heti néhány órás rendelése valamelyik biztosítónál, de jövedelme javát saját magánrendelőjében keresse meg.
A közkórházakban a különszobák betegei jelentettek pluszjövedelmet, elsősorban persze a főorvosoknak, de a kiskasszából jutott a beosztott orvosoknak is, míg közös kórtermi betegektől tilos volt bármit is elfogadniuk. Még az 1940-es elején is - néhány kategóriát leszámítva - az orvosok fizetése csak alapjövedelem volt, melyért végzett munka pozícionálta az orvost a szabadpiaci tevékenységben, melyet magánrendelőjében vagy különszobai beteggel folytatott.
A fejlődésnek ez közbülső állomása, a fejlődés íve a szabadfoglalkozású orvostól az alkalmazott orvosig tart, aki fizetéséért napi 8 órában végzi gyógyító tevékenységét. A fizetésnek viszont társadalmilag méltányosnak kell lennie, mely megfelelően orientálja a pályaválasztást, s a legalkalmasabb és tehetségesebb hallgatókat vonzza az orvosi pályára. A kormányzat nem számolhat azzal, hogy csupa, vagyonát a gyógyításra költő Batthyány-Strattmann László választja az orvosi hivatást.
Az 1945 után berendezkedő kommunista hatalom ideológiai okból legfeljebb a szakmunkások szintjén - de inkább az alatt - határozta meg az orvosi fizetéseket, másrészt, s eleinte ez volt a fontosabb, gyakorlatilag ellehetetlenítette a fixum melletti magánorvoslást. E kettő együttes hatására hihetetlen rövid idő alatt fejlődött ki a hálapénz, mely eredeti formájában az illegalitásba kényszerített magánorvoslás díjazása volt. Később persze jócskán eltorzult.
Az orvostársadalom azért reformellenes, mert fél a piac helyett önmagát értékmérőnek nyilvánító hatalomtól, melynek érdekében áll fukar kezekkel mérni. Az angol orvostársadalom a második világháború után azért állt ellen a mindenkire kiterjedő univerzális egészségbiztosítás létrehozásának, mert attól tartott, hogy rosszul fizetett állami hivatalnokká fokozzák le. S megnyerte a csatát. Az 1960-as évek közepén az USA orvostársadalma addig állt ellen a Medicare és Medicaid bevezetésének, míg garanciát kapott, hogy előnytelen feltételeket nem kényszerítenek rájuk. Az amerikai orvosok ma szívesebben dolgoznak e programoknak, mint bármely biztosítónak.
A hálapénzt persze lehet korrupciónak nevezni, s megszüntetéséről beszélni, de ezt a vizitdíjtól, a kórházi napidíjtól, a forprofit egészségpénztárak stb. megjelenésétől várni nem lehet. A történeti időben legalább 1945-ig kell visszamenni, s tisztesen befejezni az akkor megtört átalakulási folyamatot. Tudom, könnyű mondani. Az országnak és orvosainak társadalmi szerződést kell kötniük, melyben a politikai hatalom kinyilvánítja szakítását a rákosi-gerői örökséggel, cserébe az orvostársadalom megszabadítja magát azoktól a rossz beidegződésektől, téves szerepértelmezéstől és viselkedési mintáktól, melyek joggal irritálják az országlakosokat, annak ellenére - vagy éppen amiatt -, mert ezzel együtt is az orvosok iránt érzett bizalmunk a legmagasabb.
A szerző közgazdász
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése