Izmael
Dainel Quinn 1977-ben írta meg a trilógia első kötetének, az Izmaelnek eredeti változatát, és utána is folyamatosan dolgozott rajta, mígnem 1989-ben Ted Turner amerikai médiamogul bejelentette az 500.000 dollár összegű Turner Tomorrow Ösztöndíj megalapítását. Ennek célja az volt, hogy a szerzőket „olyan regény írására ösztönözze, mely a világ globális problémáira építő és határozott megoldást kínál. A több mint 2500, a világ minden tájáról beérkezett pályamű közül a rangos ösztöndíjat az Izmael nyerte el.”
Daniel Quinn: Izmael - szellemi és lelki kaland
A könyvet 1992-es megjelenése óta több mint húsz nyelvre fordították le, és világszerte sorozatban szerveződnek a regény nyomán keletkező élő vagy virtuális közösségek. Ezek – szemben pl. a fantasy klubokkal – nem a cselekményt göngyölítik tovább, az Izmael ugyanis nem kaland-, hanem tézisregény. Határozott üzenete – tanítása – van arról, hogy „hogyan lettek ilyenek a dolgok”: hogy milyen is a világ, és mi a helye ebben az embernek, illetve az emberi civilizációnak. Tanító könyvekkel természetesen telítve van a könyvpiac.
Az Izmael egyedülálló mivolta abban rejlik, hogy e tanításhoz nem vet be semmilyen „titkos tudást” vagy új információt. A lenyűgözően tiszta és világos gondolatmenet – amely a címszereplő gorillának, valamint tanítványának, egy némiképp megkeseredett írónak a párbeszédében bontakozik ki – kizárólag mindannyiunk által ismert történelmi és ökológiai tényeket használ fel. Ezeket azonban olyan újszerű összefüggésbe helyezi, hogy az olvasó számára végérvényesen új jelentést kapnak az olyan szavak, mint „ember”, „kultúra”, „civilizáció”, „munka”, „növekedés”. TANÁR tanítványt keres. Határozott vágy a világ megmentésére elengedhetetlen. Jelentkezni személyesen."
Ezzel a rejtélyes hirdetéssel veszi kezdetét az Izmael ember-főhősének szellemi kalandja. Ha úgy érezzük, hogy a metrón (reggelizőasztalnál, illetékhivatalban stb.) újságot böngészve egy efféle hirdetés legalább egy pillanatra kiragadna az állott unalomból, mi vagyunk azok, akiknek ez a könyv íródott. Az Izmael a kérdések könyve. Izmael, a nem-emberi főhős kérdéseket tesz fel, és a válaszai is további kérdésekhez vezetnek. Hogyan lettek ilyenek a dolgok? Miért van mindez - az éhínség, a környezetszennyezés, a fogyasztói kultúra? És miért nem nyugtalankodik senki miatta? És miért nem oldjuk meg?
Az Izmael, mint minden jófajta filozófia, nem erőltet ránk válaszokat. Nem próbál maga alá gyűrni mindenféle kábító újdonsággal. Quinn egyszerűen csak rendszerbe foglalta a dolgokat. Kirakott egy óriási mozaikot, amelynek minden darabja ismerős, de egyben nem láttuk még soha - és most, hogy szemügyre vehettük, nem tudunk szabadulni a hatása alól. Bizonyos kifejezések - mint társadalmi haladás, civilizáció, jólét - az Izmael elolvasása után kellemetlen asszociációkat ébreszthetnek.
Quinn annyiban is ragaszkodik a filozófiai hagyományokhoz, hogy művét párbeszédes formában írta meg - olyasfajta dialógusként, mint amilyet Szókratész folytathatott valaha, mindenféle ligetekben sétálva, bámész tanítványaival. Rávesz, hogy mi magunk ismerjük fel érveink és gondolkodásmódunk tarthatatlanságát. Éppen ezért ne is olvassuk úgy ezt a könyvet, mint egy regényt. Nem az. A kerettörténet kifejezetten bugyuta; s nem biztos, hogy jó ötlet volt főhősnek választani egy morózus gorillát meg egy kiégett, elfásult, harmincas éveit taposó amerikait. A hangulatomnak legalábbis nem tett jót: két ilyen szereplővel lehetetlen derűs, optimista hangvételű könyvet írni. Csak semmi eufória. Ne felejtsük el, hogy 1992-ben még sokkal nehezebb lehetett rokon lelkeket találni a világban, mint most; szegény Quinn nagyon magányos lehetett.
Az Izmael erényei azonban feledtetik a könyv hibáit. Először is, olyan fogalmi rendszert ad, amelyben könnyű eligazodni - mintha tisztára mosna egy maszatos ablaküveget. Kultúra Anya, Elvevők, Meghagyók; sokat segít abban, hogy képesek legyünk szavakba önteni a gondolatainkat. Aztán a kisebb 'példabeszédek': frappáns történetek, amelyek nem mennek ki a fejünkből, mint a medúza és az antropológus találkozása. És végül, a mítoszok: számomra a könyv legcsodálatosabb része Izmael bibliamagyarázata volt. Soha többé nem tudom már úgy elolvasni az ember bűnbeesését vagy Káin és Ábel történetét, hogy ne Izmael szavai jussanak eszembe róla: lélegzetelállító, a szó szoros értelmében, az az értelmezés, melyet Quinn fűz a jól ismert történethez. S ki tudja - én nem tudom, csak hiszem - talán ez a helyes magyarázat.
Filozófia, mítoszok, történelmi magyarázat - lehet, hogy elvettem a kedvét valakinek? Az Izmael mindenesetre nem túl vastag. Nem tekervényes, nem álmély, és nem kísérletezik azzal, hány percig bírja az olvasó a kihüvelyezhetetlen körmondatokat és értelmezhetetlen kifejezéseket, mielőtt elaludna rajtuk. Az Izmaelt olvasni inkább olyan érzés, mintha a pályaudvar várójában beszélgetésbe elegyednénk egy titokzatos idegennel - és a vita olyan izgalmasnak bizonyulna, hogy lekésnénk a vonatot...
Hasznos Erika
Giulio
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése