Az ökológiai lábnyom
2009. szeptember 26.Tegnap volt a „Túllövés napja”, vagyis az a nap, amikor az emberiség éves fogyasztása már túllépi a Föld biológiai eltartóképességét. Az emberiség jelenlegi életszínvonalának fenntartásához 1,4 Föld erőforrásaira lenne szükség. Vagyis kevesebb, mint 10 hónap alatt elfogyasztjuk mindazokat a javakat, amiket bolygónk képes megtermelni és megújítani. Olyanok vagyunk, mint az a háztartás, ami októberre elkölti egész éves jövedelmét, és a maradék két hónapra kénytelen hitelt felvenni. A baj csak az, hogy egy idő után nem marad, aki kölcsönadna. Ismerős a dolog?
Komolyra fordítva a szót: hogyan lehet ezt kiszámítani? Az egyszerű válasz az, hogy rengeteg statisztikai adat alapján. A Global Footprint Network minden évben összegyűjti azokat az adatokat, amelyekből összeáll minden ország „ökológiai lábnyoma”. Az ökológiai lábnyom egy adott ország hasznos mezőgazdasági, erdészeti és vízgazdálkodási területének arányát veti össze az ország fogyasztásával. Így ki lehet számolni, hogy az országnak mennyi ökológiai erőforrásra van szüksége ahhoz, hogy megtermelje az általa felhasznált javakat és elhelyezze a hulladékát. (Egy ország ökológiai lábnyoma mintegy ötezer statisztikai adatot foglal össze.)
A különböző országok ökológiai lábnyomát összeadva megkapjuk, hogy mennyivel lépi túl az emberiség azt a határt, amin túl a fejlődés már nem fenntartható. Az alábbi térkép az emberiség ökológiai lábnyomát mutatja 1961-ben:
A térképen minél sötétebb zöld egy ország, annál kisebb az ökológiai lábnyoma. A legsötétebb országok — mint például Kanada, Ausztrália, vagy Finnország — ökológiai kapacitása ekkor még másfélszerese volt annak, amit ezek az országok felhasználtak. (Az Egyesült Államok ekkor még kevesebb, mint 50 százalékkal lépte túl ezt a határt.) Azok az országok, amelyeknek nem zöld a színe, már fél évszázada is túllépték biológiai eltartóképességüket — minél sötétebb színű egy ország, annál inkább fenntarthatatlan. India például ekkor még kevesebb, mint 50 százalékkal lépte túl ökológiai korlátait. A legtöbb európai ország azonban már ekkor is ennél sokkal nagyobb mértékben túl volt a fenntarthatóságon.
2005-re a térképen sokkal kevesebb lett a zöld szín:
Ökológiai fenntarthatóságát 50-100 százalékkal túllépi például az Egyesült Államok; 100-150%-al Mexikó, Kína, vagy India; több, mint 150%-al Egyiptom, Spanyolország, Nagy-Britannia vagy Japán. Ausztrália és Kanada még mindig fenntartható — bár ezt inkább alacsony népességszámuknak, mint az előrelátó gazdálkodásnak köszönhetik.
Ha az összes országot nézzük, kiderül, hogy az emberiség valamikor az 1980-as évek közepén kezdett tovább nyújtózni, mint ameddig a takarója ér:
Mit jelent az, hogy egy ország túllépi ökológiai lehetőségeit? A „deficit” olyan környezeti ártalmakban jelentkezik, mint vízhiány, talajerózió, elsivatagosodás, a mezőgazdasági termelékenység stagnálása vagy visszaesése, a fajpusztulás, a halászat összeomlása, a talajvízszint csökkenése, a legelők kimerülése és a klímaváltozás. Ezek az adatok mind-mind szerepelnek a számításokban.
Hogyan néz ki Magyarország ökológiai lábnyoma? Az alábbi ábrán a zöld vonal Magyarország ökológiai kapacitását mutatja. Az ökokapacitás ingadozása a mezőgazdasági technológiáknak (mint például a műtrágya-használat vagy az öntözés), a helyi ökológiai rendszerek megóvásának és az időjárásnak tulajdoníthatók.
A piros vonal az egy személyre eső átlagos erőforrás-felhasználást mutatja. Az y-tengely a világ egy hektárra eső átlagos termelékenységét jelzi. Magyarország ezek szerint már 1961-ben is sokkal többet fogyasztott, mint amit az ország ökológiai rendszere lehetővé tett volna.
Nem mellesleg: álljunk meg egy pillanatra ennél az ábránál! Szembetűnő, hogy a fenntarthatóság és a fogyasztás közötti szakadék az 1980-as években, illetve az utóbbi néhány évben volt a legnagyobb. Ezeket az időszakokat egyben fenntarthatatlan társadalmi és gazdasági folyamatok is jellemezték. Ökológia és politika ugyanis nem válik el egymástól: az ökológiai válság előbb-utóbb politikai, társadalmi és gazdasági válsággá válik. Az összefüggés talán megdöbbentő: ha összevetjük azoknak az országoknak az ökológiai helyzetét, ahol az elmúlt évtizedekben társadalmi válságok, háborúk voltak, azt látjuk, hogy az ökológiai és a politikai válságok együtt jelennek meg. (Ma már például kevesen vitatják, hogy a ruandai népirtásnak legalább részben ökológiai okai voltak.)
Ha más nem, legalább ez el kellene, hogy gondolkoztassa a szkeptikusokat. Persze az olyan kezdeményezések, mint a „túllövés napja” vagy a személyes ökológiai lábnyom-számláló elsősorban a médiának és a nagyközönségnek szólnak. Céljuk a figyelemfelkeltés. Elárulok azonban egy titkot: az ökológiai lábnyom elsősorban politikusoknak lett kidolgozva. Mint ahogy azt Mathis Wackernagel, a Global Footprint Network igazgatója a héten nálunk tartott előadásában elmondta, a fő cél nem a nagyközönség, hanem a döntéshozók megnyerése. Az a fontos, hogy ők megtanuljanak GDP-növekedés helyett ökológiai lábnyomban gondolkozni: hogy olyan politikákat részesítsenek előnyben, ami országukat nem az ökológiai lehetőségek ellenében, hanem azokkal összhangban állítja növekedési pályára.
Ebből a szempontból az ökológiai lábnyom fogadtatása vegyes. Vannak olyan országok, ahol a gazdasági programok ökológiai hatásait már figyelembe veszik. Ezek közé tartozik Svájc, Japán, az Egyesült Arab Emírségek, Belgium, Ecuador és Franciaország. Máshol a kezdeményezés süket fülekre talál. Peru elnöke például egy előadás után azon méltatlankodott, hogy ezek szerint nekik nincs joguk fejlődni — úgy tűnik, nem értette, hogy fejlődni csak egy ország lehetőségeinek keretein belül lehet. (És mielőtt megmosolyognánk: a fenti ábra illusztrálja, hogy ezt mi sem értjük még).
Az előadásból az is kiderült, hogy az ökológiai lábnyomot hasonló elutasítással fogadja az Egyesült Államok kormányzata — kivéve a hadsereget, ahol nagyon komolyan veszik. Nem nehéz kitalálni, hogy miért.
És megint nem mellesleg: ökológiai lábnyomot nemcsak egy országra, hanem egy régióra vagy városra lebontva is lehet számolni. Képzeljük például el, hogy Budapest vezetése egy metróépítés, útfelújítás vagy szennyvíztisztító telepítése során nemcsak azt veszi figyelembe, hogy mi mennyibe kerül, hanem hogy egy-egy beruházás mennyire terheli meg a főváros és régiója ökológiai rendszerét. De ezen morfondírozni már messzire vezetne…
http://bioetikablog.hu/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése