Kedves Blogom!
Bizonyára már neheztelsz rám, hogy magadra hagytalak, és feléd sem dugtam az orromat. De tudhattad volna, hogy ha nem jövök, annak nyomós oka van. Tegnap fejeztem be és adtam le a Paleolit táplálkozás c. könyvemet a Jaffa kiadónak. A könyv november 3-án jelenik meg. Meg kell mondjam, ha már így beszélgetünk, hogy nagyon fárasztó dolog volt ezt a könyvet megírnom, másfél hónapon át minden nap éjjel kettő-háromig írtam, aztán be az ágyba, és másnap folytattam. Megértheted hát, hogy egyszerűen nem volt erőm még Veled is foglalkozni. Igazság szerint a végén már a leveleimre s válaszoltam, most fogok nekilátni feldolgozni őket.
Amit most el szeretnék Neked mesélni, az a könyv írása alatt fogalmazódott meg bennem. Ahogy haladtam fejezetről fejezetre, minden egyes fejezetben csak azzal szembesültem, hogy már megint egy orvostudományi mítoszt kezdek döntögetni. Néha, ebéd vagy vacsora közben mondtam Jutkának (ő a feleségem), éppen hol tartok, mire ő mindig azt mondta: na szerzel magadnak megint egy rakás ellenséget. Ezen elgondolkodtam. Egyrészt, tényleg, miért is nevezem én ezeket a téves orvostudományi hipotéziseket mítoszoknak? És miért kelt ellenségeskedést, amikor én, vagy bárki más, megkérdőjelez egy-egy ilyen hipotézist?
Rájöttem, hogy az „orvostudományi mítosz” elnevezésem tulajdonképen Uffe Ravnskovtól származik, aki egy koleszterinszkeptikus orvos. Első könyvét, a 2000-ben kiadott The cholesterol myth (Koleszterin mítosz) c. könyvét még annak idején megvettem, és amikor elolvastam, úgy éreztem hályog hullott le a szememről. Ravnskov nyomán kezdtem el kutatni az orvostudományi szaklapokban. Könnyű volt elindulni, hiszen könyve, bár érthető nyelven íródott, rengeteg szakcikkre hivatkozott. Ha az ember megkapja az első szimatot, akkor ma már viszonylag könnyű továbbjutni, mert rengeteg kereszthivatkozás van és a Medline is (ez egy bárki által hozzáférhető orvostudományi szakcikk katalógus) megfelelő kulcsszavakra cikkek sokaságát adja ki. Hamarosan kiderült, hogy a világ tudósai két csapatra oszthatók: vannak a gyógyszeripar által megkörnyékezett, hivatalos akadémiai és oktatási intézményekben vezető pozíciót betöltők, és vannak a független kutatók, akiket még éppen nem rúgtak ki, vagy talán nem is fognak, mert olyan főnökük van, aki tudományosan és nem ideologikusan gondolkodik. A gyógyszeripari mézesbödön körül döngő, nagy karriert és hírnevet szerző tudósok egytől-egyig a koleszterin téveszme híveinek bizonyulnak, a független kutatók közt meg rengetegen nyíltan vagy burkoltan, de a koleszterin téveszme ellen dolgoznak. Kevesen mernek nyíltan újat húzni a koleszterinhívőkkel, mert azok, mint a csahos kutyák szoktak rárontani arra, akiben veszélyt szimatolnak. Talán gazdáik uszítják is őket, vagy csak már jól idomítottak és a csontot féltve mindenkire morognak, aki a koleszterin téveszméhez közelít.
A másik ok, amiért átvettem Ravnskovtól a mítosz elnevezést, az azért van, mert közben rájöttem, hogy itt nem is egy önálló darabról van szó, hanem mint a görög mitológiában, szervesen összefüggő rendszerről van szó. A mítoszok jellegzetessége a megkérdőjelezhetetlenségük. Ha valaki azt állítaná, hogy Zeusz nem isten, akkor abból következne, hogy Héra sem az, és így tovább. Ha valaki azt állította volna, hogy a delphoi jósda papnői egyszerűen a vulkanikus gázoktól félőrülten össze-vissza gagyognak, nem egyszerűen csak a jósda üzletmenetét rontották volna le, hanem alapjaiban megkérdőjelezték volna az isteneket. Miért is kellett Szókratésznak kiinnia a méregpoharat? Mert megkérdőjelezte az államvallást.
A mítoszokat nem lehet kikezdeni, nem lehet vitatni, nem lehet egyik részletére azt mondani, hogy az nem úgy van, mert akkor borul az egész. A mitologikus igazság egy és oszthatatlan. Az orvostudományi mítoszok ezért a tudomány halálát jelentik, mert megölik a vitát és meghal a megújulás. Ez az orvostudományban viszont azzal jár, hogy emberek millióit téveszmék alapján tévesen kezelnek és azok ebbe előbb-utóbb belehalnak. Erre jó példa a vércsapolás, ami még a 19. században is nagy divat volt. Pánik könyvemben idéztem Charles Alexandre Louis francia orvos kísérletét, aki 77 tüdőgyulladásban szenvedő betegnél vizsgálta, hogyan hat a vércsapolás a gyógyulási arányra. Akiken már a betegség kezdetén alkalmazták a vércsapolást, 44%-ban meghaltak, míg a betegség késői szakaszában megcsapoltaknak csak 25%-a halt meg. Az eredményt Louis „meghökkentőnek” nevezte, de a vércsapolást nyilvánvalóan életveszélyesnek mutató adatai sem ingatták meg abbeli hitében, hogy a vércsapolás remek gyógyászati módszer. A vércsapolás is egy mítosz volt, mint ahogy az is, hogy a gyermekágyi lázat a levegőben lévő miazmák és nem a gennyes kezű orvosok okozzák. Az orvostudomány mindig is mítoszokban gondolkodott és gondolkodik ma is. Valaki felállít egy elméletet, kitalál egy módszert, és ha az elterjedt és tankönyvi adattá vált, rendkívül nehéz bármivel is megcáfolni. Ebbe viszont milliók halnak bele, de a mítoszban hívők szerint ők abba halnak bele, hogy „már nem lehetett rajtuk segíteni”. Valójában a mítoszon alapuló kezelésekbe halnak bele, de a mítoszhívők erről mást gondolnak.
Szóval a könyvem írása közben fejezetről-fejezetre haladva folyamatosan csak mítoszokba és az azokat cáfoló kutatásokba ütköztem. A koleszterinnek semmi köze a szívbetegséghez. Máris száz csahos koleszterinhívó a nyomomban. A mammográfia egy nő életét sem menti meg, viszont a mellrákkal műtött nők harmada fölösleges műtéten esik át. Újabb száz mammográfia iránt elkötelezett a nyomomban. A nap nem okoz melanómát, csak a leégés. A csontritkulás nem betegség, hanem üzletág. A sófogyasztás korlátozása népesség szinten értelmetlen, sőt veszélyes. A depressziónak semmi köze a szerotoninhoz. Az egészséges táplálkozás szimbólumának tekinthető élelmiszerpiramis a nyugati világ betegségeinek a forrása. A dietetikusok étrendi tanácsaikkal betegségekbe hajtják az embereket.
Ha valaki (majd) elolvassa a könyvemet, vagy engem és az általam idézett sok kutatót fogja örültnek tekinteni, vagy sötét gyanakvással fog tekinteni a legtöbb orvosra. Amikor mondjuk családorvosa az Ön koleszterinértékére fejét csóválja, már gáz van. Mert valami olyasmit méretett meg, amiről pontosan tudjuk, hogy nem árul el semmit a szívbetegség kockázatáról. Majd amikor azt javasolja, hogy változtasson étrendjén, akkor megint nagy-nagy gáz van, mert a táplálkozás alig-alig képes befolyásolni a vér koleszterinszintjét. Ha meg azt javasolja, szedjen sztatint, akkor látszik, hogy abban a téveszmében is szenved, hogy a sztatinok (a modern koleszterinszint csökkentők) egyetlen egy életet is megmenthetnek a koleszterinszint csökkentésével.
Az orvostudományi mítoszok, ahogy fokozatosan derül ki mítoszjellegük és tudományos megalapozatlanságuk, teljesen aláássák orvos és betege kapcsolatát. George Washington annyira hitt a vércsapolás módszerében, hogy élete utolsó óráiban két és fél liter vért csapoltak le tőle (összesen 5-6 liter vérünk van!), s valójában ebbe halt bele. Választhatunk: a hitünkért feláldozzuk az életünket, vagy szembesülünk azzal, hogy mítoszok nevében kezelnek, mítoszok nevében adnak étkezési tanácsokat és így vagy a mítoszoknak vagy az életünknek kell búcsút mondanunk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése