A munka becsülete

Mit ér a munka, ha magyar? Miért ér olyan keveset? Miért csak az off-shore a menő? Miért nincs elismerve a tel­je­sít­mény? A gyermeke iránt felelősséget érző szülő ma miért nem adhat efféle út­mu­ta­tást: „Dolgozz, és bol­do­gulsz!”

Miért férges a cseresznyénk? Miért rossz és lelketlen a focink? Miért képtelen kifizetni gázszámláját a tanárember, eközben miért vehet gázcéget a spekuláns? Miért maradnak posztjukon, és válthatnak akár hetente új köpönyeget a levitézlett kritikusok?

Hogyan kerülhetnek falvak csődhelyzetbe? Hogyan kerül egy jogállam olyan csapdahelyzetbe, hogy – idézve Fleck Zoltán jogszociológus minapi, pusztába kiáltott segélykiáltását – „ma már csak az lesz jogalkalmazó, aki megfelel a szervezeti vezetők nem kodifikált és nem ellenőrzött kívánalmainak”.

Miért kell homokdűnéket kerülgetnünk Budapest szívében 2009 nyarán is, mialatt egyetlen daru, no és két jó munkásember dolgozik a munkaterületen? A többi nyolc (megszámoltam!) meg csak nézi az attrakciót, „főműsoridőben”, délután fél négykor, hétköznap.

Miért nem tudunk 1972 óta kifúrni egy nyamvadt alagutat, megépíteni néhány nyüves földalatti-állomást, s a helyükre tenni a síneket, elindítani a sebesen suhanó szerelvényeket a négyes metró vonalán? (Nem tévedés, az említett metróvonalról írásos említést először 37 éve tettek a szakemberek, s a tervre nem sokkal később a korabeli politikusok is rábólintottak.)

Szóval, miért áll itt minden, ami pedig haladhatna? Miért vesztegel a fúrópajzs? Miért egyenetlen a padka? Hányszor írnak még ki hasznosítási pályázatot – teszem azt – a Várbazárra? Miért annál pihen a lapát, aki dolgozni rest? És miért azokat teszik lapátra, akik szívvel-lélekkel tennék a dolgukat? Vajh’ miért nem tisztázott: kié a felelősség a sok elbénázott projektért?

Megválaszolatlan kérdések tömege nehezedik ránk. De hol is a baj?

Babarczy Eszter beletrafált. Nem teketóriázott, amikor néhány hete egyetlenszavas, ötbetűs címet adott tanulmányának: „Munka”. A lényegre tért. „A rendszerváltás létrehozta a demokrácia jogi kereteit (amelyek, minden rémség ellenére, valójában jól működnek), de nem hozta létre azokat a kereteket – jogszabályt, etikát, szokásokat –, amelyek a munkába vetett hitet megalapozhatnák.” Majd így folytatta: „Magyarországon egymás fejét nyomjuk a víz alá, egymás belét tapossuk ki naponta. Ezért olyan végtelenül nyomasztó hely a mi országunk (ezúton kérek elnézést azoktól, akik nem találják annak). De ez – ellentétben a búskomor nemzetkarakterológiákkal – nem hazai sajátosság, hanem rossz szabályokból, rosszul működő intézményekből fakad, amelyek mindennek kedveznek, csak éppen a munkának nem…” Bingó.

Máig vártam, hogy valaki majd reagál. Reméltem, akad olyan szakértő, aki nem ért egyet Babarczyval, aki szerint nem is olyan nyomasztó hely a mi kis országunk. Reméltem, hogy legalább egy szakpolitikus védi a fakuló mundért, pennát ragad; szabályokat és törvényeket vesz pártfogásába. Hát nem.

Pató Pál úr országában marad(t) a régi mintha. A majdnem-létezés. A nihilromantika.

„A munka úgyis megvár” – tartja a mondás. A becsület meg le van ejtve.

Szabó Zoltán Attila