A magyar egészségügy alulnézetből:

Három nővér

2011. március 07.

Ezergrammos gyerekeket ellátni nagy koncentrációt, önfeláldozást követelő nehéz munka. Mégis alig van olyan koraszülöttet ellátó nővér, aki ne lenne kénytelen mellékállást vállalni. Három nővérrel beszélgettünk, ha megismerkedtünk az életükkel, alighanem megértjük azt is, miért nem vállalták a nevüket.

Ilona

Huszonnégy éve vagyok nővér, ez az első munkahelyem. Heti négy alkalommal, tizenkét órás váltott éjszakai és nappali műszakban dolgozom. Havonta egy teljesen szabad hétvégém marad. A munkaidő héttől hétig tart, de az átadás miatt fél órával korábban kell benn lennem.

Tárnokon lakom, 15 évvel ezelőtt költöztem oda a mamámmal. Ötven négyzetméteres lakótelepi panelunkat cseréltük el egy százéves parasztházra. Fel kellett újítanunk, sokat dolgoztunk rajta.

Oda-vissza három órát utazom. Fél ötkor kelek, és kocsival kimegyek az állomásra. Akinek nincs autója – sok nővér lakik Tárnokon –, még korábban indul, mert nem minden vonathoz van csatlakozó busz.

Nyolc-kilenc, nagyon pici, 1000-2000 grammos koraszülöttet látok el. Szoptatásnál segédkezem a mamáknak, de azért többnyire én etetem üvegből vagy gyomorszondán át mesterségesen táplálom a babákat. Az etetés gyerekenként 15-20 percig tart. Mire a végére érek, kezdhetjük elölről. És akkor még nem beszéltem a rengeteg egyéb munkáról, a tisztázásról, a gyógyszerelésről, az infúziókötésről. A gyerekeket előkészítem a vizsgálatokra, például a szemészeti konzíliumhoz pupillatágító cseppeket csöpögtetek a szemükbe. Rengeteg a papírmunka, vagy másfél órát elvisz az adminisztráció.

A végére igencsak elfáradok, és nemcsak fizikai értelemben. Egyre többet kivesz belőlünk a szülőkkel való kapcsolattartás is. Manapság kevésbé toleránsak, gyanakodnak, mindennek próbálnak utánanézni az interneten. Rengeteg kérdésre kell türelmesen felelgetnünk: miért nem hízik, miért nem eszik, miért nem bírjuk leszoktatni az oxigénről… mikor mehet végre haza? Jogos kérdések, de fárasztóak.

Tizennyolc évesen 3200 forint volt a kezdő fizetésem. Ez jó pénz volt akkor. Most százezret viszek haza – ez nem jó pénz. A koraszülöttosztályon nincs paraszolvencia, legfeljebb egy-egy doboz bonbont kapunk néha-néha.

A mamámnak magas a nyugdíja, 110 ezer, de csak mert benne van az öt éve elhunyt rendőr férje utáni özvegyi nyugdíj is.

Ezerforintos órabérért vasalok a szomszédban. Régebben sokat helyettesítettem a helyi rendelőben. Ma már csak a szabadságom alatt vállalom, de azt minden évben: hetente ötször három óra.

Van egy 74 éves, magányos, önellátásra képtelen tüdőbeteg szomszédunk. A mamám főz rá, én meg takarítok nála, orvoshoz hordom, cserélem az oxigénpalackját. Tőle is csurran-cseppen valami.

Havi fix kiadásaim: 16 ezer gáz, 12 ezer villany, hatezer víz, ötezer vonalas telefon (a mobilt alig használom). Tűzifára évi 50 ezer megy el. Havi 30 ezret költök a hétéves Skodámra. Az ötéves törlesztését, hál’ istennek, befejeztem 2010-ben, az is havi 30 ezer volt.

A házon nincs hitel, annál több viszont a kiadás. Tavaly 320 ezerért cseréltünk ablakokat, az idén nyáron a tetőt kell felújítanunk. Ezekre évek alatt, apránként tettem félre.

Nyaralni 15 éve voltam utoljára. A kolléganőimmel egy-egy hétre egyszer Olaszországba, egyszer Törökországba fizettünk be. Ma már nem engedhetném meg magamnak. A szabadságom alatt otthon pihenek, pótolom az elmaradt munkákat, tévét nézek. Szeretek olvasni, a kedvencem Merle meg Robin Cook..., látja, még ilyenkor sem bírok elszakadni a kórháztól...

Anikó

2001-ben egy kis kárpát-ukrajnai faluból jöttem át. Tizennyolc éves voltam, Pesten három évig gyermekápolónak tanultam. Kollégiumban laktam és rengeteget dolgoztam. Éjszakánként egy nyomdában 12 órán át újságot csomagoltam 300 forintos órabérért. Délutánonként háromtól nyolcig családi házakat, irodákat takarítottam óránként 400 forintért.

2004 óta vagyok szakképzett ápolónő, százezer forint körül kerestem. Ebből 40 ezer ment el az albérletre. A munka mellett továbbra is folyamatosan voltak mellékállásaim, bébiszittelés, hetente kétszer-háromszor takarítás. A mai napig így élek. Nagyon belefáradtam. Gyermekőrzést már nem is vállalok, féltem a kicsiket a fáradt önmagamtól, de takarítanom muszáj, 800 forint körül van az órabér.

2006-ban férjhez mentem. Rokonoktól vettük meg a Pest környéki családi házat. Személyi hitelt vettünk fel, svájci frankosat, kezdetben havonta nyolcvanezret törlesztettünk, ma már 120 ezret. A hitelt biztosítani is kellett, ez még plusz havi 15 ezer. 2028-ban jár le.

Amikor tönkrement a szülőktől örökölt öreg Videoton tévé, újat kellett vennünk, az is csak kölcsönökből ment. Pedig szobaantennával nézzük, örülünk annak, ami bejön. Egyik kölcsönnel tömjük be a másikat. Öt év alatt nagy keservesen kifizettük a hatévesen vett Renault Lagunát (a végére 29-ről felment havi 42 ezerre...), ám hiába keres az asztalos férjem relatíve jól, havi 200-250 ezret, az adóssághegyek egyre nőnek. Havi 200 ezer körüli az összes törlesztés, és akkor kezdünk élni, enni, rezsit fizetni.

A környéken nem vásárolunk, mert drága. Havonta egyszer elmegyünk egy bevásárlóközpontba, az havi 35-40 ezer kiadás. Én elvagyok joghurton, de a férjemnek hús kell, mert kemény fizikai munkát végez.

Közben pedig a lakásunkban – hiába szakember az uram – még gardróbszekrényre sem telik. Mint amikor a cipésznek nincs cipője.

Gyerekre nem gondolhatunk: miből tartsuk el?

Szeretem a munkámat, az újszülötteket, koraszülötteket. És mindig fontos volt nekem, hogy rend legyen magam körül – talán ezért vigyázok szívesen a gyerekek körüli tisztaságra is. A szülők néha küldenek fotót, jó látni, hogy micsoda kis vasgyúró válik abból az aprócska újszülöttből, akivel annyi baj volt.

Szeretem a munkámat, de gondolkodom a váltáson. Annyira kevés a pénz. És semmi cafeteria, ebédjegy, ilyesmi. A filléres papucsomat visszavittem a boltba, és kiügyeskedtem, kirimánkodtam, hogy kicseréljék, mert a pántja elszakadt. Megalázó volt. Vannak trendi szakmák. A fogorvosi asszisztens például. Ők havi kétszázat is megkapnak. Talán érdemes elvégezni a tanfolyamot. Pedig drága, az is belekerül vagy kétszázezerbe. Talán érdemes lenne hitelt felvenni rá...

Judit

Három éve van önkormányzati lakásunk a 16 éves lányommal. Előtte albérletből albérletbe vándoroltunk. Az egyik megszűnt, a másikat nem bírtuk fizetni. Legtovább Csillaghegyen húztuk ki. Az volt a legolcsóbb, 75 ezer rezsivel együtt. Kétszobás, kertes, nagyon jó kis ház volt. Sajnos hét év után eladta a tulaj.

Tizennégy éve, harmincévesen váltam el, külföldön élő férjem havi harmincezer tartásdíjat fizet, egy fillérrel sem többet. Sír, hogy milyen szegény. Hiába kéri a lánya, még ruhát sem küld.

Huszonöt éve vagyok az egészségügyben, 2100 forinttal kezdtem, ehhez jött 300 ágy melletti pótlék. Most 115 ezret viszek haza. Ezerforintos órabérért hetente háromszor-négyszer három helyen vállalok bébiszittelést.

A kórházban az éjszakai műszakban három-négy óránként jön el a holtpont. Hogy el ne aludjak gyerekkel a kezemben, magamba döntök egy erős kávét, azzal kihúzom a következő holtpontig. És akkor kezdem elölről, mérgezem magam a koffeinnel. Éjszakai műszak után úgy három órát tudok otthon aludni. Ritkán megyek egyből a családokhoz. Éjszakát maszekban már nem is nagyon vállalok, eleget éjszakázom a kórházban.

Szabadságon még sosem voltam. Illetve három éve eltöltöttem Siófokon négy napot az apámnál. Nem laktam nála, mert nem vagyok jóban az új feleségével. Apám szerzett ingyenszállást. Egyébként meg otthon próbálok regenerálódni.

A Lehel piacról, kilós boltokból öltözködünk. A mamám egy női hajléktalanszálláson szociális munkás. Ha megszorulunk, kisegítjük egymást. Moziban három éve voltam utoljára, a Csak a testemen át című filmet láttam. Otthon néha DVD-t nézek a lányommal, de többnyire elalszom a film alatt. Könyvre nincs időm, vár a háztartás.

Az utóbbi években csak elvettek tőlünk, a 13. havit, az étkezési hozzájárulást. 2002-től, Medgyessy óta nem emelték a fizetést, csak a kötelezőt, pontosabban a sávugrást.

Hitelem rengeteg van, hogy rohadjon meg! Negyvennégyezer. Ebből húszezer három év múlva jár le, a többi soha... Ha még egyszer kezdeném, nem vennék a kezembe hitelkártyát. Betegállományba sem tudok elmenni. Pedig nyaki gerincsérvem van, zsibbad a kezem. A múlt héten infúziókúrán voltam, mit mondjak, nem ért sokat. Most megyek fizioterápiára, hátha segít. Még hiszek a mesékben...

Szerző: Dr. Nemes János