Az utódnemzés paradoxona

2011. március 13.

A gyerekvállalás etikája a filozófia egyik legnehezebb problémája. Az utódnemzés a gyakorlatban egyszerű, az elmélete azonban tele van paradoxonokkal. Egy kiváló kollégám szerint mindannyiunknak jobb lett volna, ha meg sem születünk. Vannak, akik amellett érvelnek, hogy döntéseink során azoknak az érdekeit is figyelembe kell vennünk, akik sosem léteznek — sem most, sem a múltban, sem a jövőben. Mások szerint kötelességünk minél több utódot létrehozni és benépesíteni a világegyetemet. Persze olyanok is vannak, akik szerint jobb lenne, ha az emberiség önként kipusztulna.

De most egy egyszerűbb, hétköznapi problémáról lesz szó.

A problémát legegyszerűbb néhány példán keresztül bemutatni:

1. példa. Egy kisgyerek elkap egy fertőzést. Ha nem kezelik, egész életére súlyos értelmi fogyatékossá válik. Szerencsére van egy ingyenes, könnyen hozzáférhető gyógyszer, aminek semmi mellékhatása sincs. Ha a gyerek néhány hétig szedi ezt a gyógyszert, semmi baja sem lesz. A gyerek édesanyja azonban nem váltja ki a gyógyszert. A kisgyerek súlyos értelmi fogyatékossá válik.

Nem hiszem, hogy lenne olyan, aki szerint az édesanya mulasztása nem elítélendő. Miért? Mert súlyos kárt okozott a gyerekének. Mikor a gyerek felnő (és feltéve, hogy képes megérteni, mi történt), jogosan tehet szemrehányást az anyjának. Hasonló esetekben egyébként a gyermekvédelmi szolgálat akár el is veheti a gyereket az anyjától.

2. példa. Egy terhes nő elkap egy fertőzést. Ha nem szed néhány héten át egy ingyenes, könnyen hozzáférhető, mellékhatás nélküli gyógyszert, a magzata súlyos, maradandó értelmi fogyatékossággal fog megszületni. A nő nem váltja ki a gyógyszert és a gyereke súlyos értelmi fogyatékosan születik meg.

Megintcsak: nem hiszem, hogy lenne olyan, aki szerint a terhes nő mulasztása nem elítélendő. Miért? Mert súlyos kárt okozott születendő gyerekének. Mikor a gyerek felnő (és feltéve, hogy képes megérteni, mi történt), jogosan tehet szemrehányást az anyjának. Hasonló esetekben a védőnők megpróbálják jobb belátásra bírni a leendő édesanyát.

Erkölcsi szempontból az első és a második példa között semmi különbség sincs. Lássuk akkor a harmadikat.

3. példa. Egy nő elkap egy fertőzést. Ha most teherbe esik, a gyereke maradandó, súlyos értelmi fogyatékossággal fog megszületni. Szerencsére van egy ingyenes, könnyen hozzáférhető gyógyszer, aminek semmi mellékhatása sincs. Ha néhány hétig szedi ezt a gyógyszert és egy hónappal elhalasztja a teherbeesést, a születendő gyereke teljesen egészséges lesz. A nő azonban nem váltja ki a gyógyszert, teherbe esik és a gyereke súlyos értelmi fogyatékossággal születik meg.

A legtöbben erre a példára is azt mondanák, hogy a nő mulasztása erkölcsileg elítélendő. De … vajon miért? Az első és a második, illetve a harmadik példa között ugyanis fontos különbség van: a harmadik példában szereplő nő senkinek sem okoz kárt.

Mikor a súlyos értelmi fogyatékossággal született gyerek felnő (feltéve persze, hogy képes megérteni, mi történt), megpróbálhat szemrehányást tenni az anyjának. Az anya azonban jogosan mondhatja: „Semmi rosszat sem tettem neked azzal, hogy nem szedtem a gyógyszert. Ha vártam volna egy hónapot, te nem születtél volna meg. Neked nem okoztam kárt azzal, hogy nem vártam, hiszen különben nem léteznél. Ha örülsz annak, hogy létezel, akkor nincs miért szemrehányást tenned”.

Az anyának tökéletesen igaza van.

A hétköznapi erkölcs szerint kárt okozni csak úgy lehet, ha van a károkozásnak áldozata. Ha senkinek sem okozunk kárt, mi rossz lehet a cselekedetünkben? A legtöbben azonban a harmadik példára azt mondanák, hogy mégiscsak van valami rossz ennek a nőnek a cselekedetében: kárt okozott azzal, hogy egy súlyosan fogyatékos gyereket hozott a világra — bár ennek a kárnak nincs áldozata. Kell hogy legyen tehát olyan, hogy áldozat nélküli károkozás.

A legtöbb filozófus is így próbálja feloldani ezt a paradoxont. A gyerekvállalás etikai problémája rá kell hogy ébresszen minket arra, hogy a hétköznapi erkölcs téved: igenis létezik áldozat nélküli károkozás. A harmadik példában szereplő nőnek kötelessége elhalasztani a teherbeesést.

De ha így van, akkor a negyedik példa nehéz helyzetbe hoz minket:

4. példa. Ha egy nő most teherbe esik, normális, teljesen egészséges gyereke lesz. Van azonban egy ingyenes, könnyen hozzáférhető, mellékhatás nélküli gyógyszer. Ha néhány hétig szedi ezt a gyógyszert és egy hónappal elhalasztja a teherbeesést, a gyerekének az átlagosnál sokkal magasabb intelligenciája, emlékezőtehetsége, zenei és atlétikai képességei lesznek.

A legtöbb ember tart attól, hogy a természet rendjébe ilyen módon beavatkozzunk — a legtöbben elítélik a génmanipulációt, az eugenikát, a „2.0-ás” emberek létrehozását. Ha azonban a harmadik példa alapján elfogadtuk, hogy van áldozat nélküli károkozás, akkor ez a nő kárt okoz azzal, ha nem hoz létre „2.0-ás” gyereket.

Vagyis a gyerekvállalás etikai problémája rá kell hogy ébresszen minket arra, hogy a hétköznapi erkölcs téved: semmi rossz sincs abban, ha gyerekeink képességeit genetikai úton megpróbáljuk befolyásolni. Sőt, mivel a harmadik példában szereplő nőnek kötelessége elhalasztani a teherbeesést, elkerülhetetlen a következtetés, hogy amikor lehetővé válik a génmódosítás, kötelességünk lesz intelligensebb, jobb képességekkel rendelkező utódokat létrehozni.

Welcome to the Brave New World!

FORRÁS : http://bioetikablog.hu/2011/03/az_utodnemzes_paradoxona