KORTÜNET VAGY KÓRTÜNET?

A LAM ars poeticájáról

„Nagy viharban a régi korok tengerésze így szólt
Neptunuszhoz: Ó Isten, megmenthetsz, ha akarsz, és ha
akarsz, elpusztíthatsz. De bármit akarsz, én úgy
kormányozom a hajómat, ahogyan kell.”
Michel de Montaigne

Minden bizonnyal sok olvasónk észreveszi, hogy a megújult LAM immáron negyedik száma foglalkozik valamilyen módon az otthon szüléssel. Pedig a LAM általános orvostudományi folyóirat, és egyáltalán nem szándékozunk szülészeti szaklapot csinálni belõle a jövõben sem. Az eddigi visszajelzések alapján most úgy véljük, hogy az azonos témájú cikkek látszólag különös halmozódása ezért némi magyarázatra szorul.

Mi történt? Született egy téma – amit egyébként a napisajtó „kapott fel” –, amely rég nem látott érdeklõdést és pezsgõ vitát váltott ki szerkesztõk és a tollat ragadni kész olvasók körében. És nem érdemtelenül. Mert valóban nem gyakori manapság, hogy a kamara elmarasztaló határozatot hoz egy tagjával szemben, és az még kevésbé mindennapi, hogy ez az elmarasztalás ilyen széles sajtónyilvánosságot kap, mint ahogy az Geréb Ágnes doktorral történt. És akkor a határozat ismert körülményeivel még nem is foglalkozunk …

Az pedig végképp ritkaságszámba megy, hogy egy magyar szakfolyóirat hasábjain élénk vita bontakozzon ki egy nem is igazán tudományos kérdésrõl. Ugyanis az elmúlt évtizedben (is) az egyik legfõbb gondot – nekünk, szerkesztõknek – az olvasói visszajelzés hiánya okozta. „Ebben az országban semmi sem puffan” – puffogtunk a szerkesztõségi üléseken. Mi, szerkesztõk ugyan jóízûeket vitatkoztunk egymással egy-egy cikk vagy lektori vélemény kapcsán, ám az olvasói levél ritka volt, mint a fehér holló.

Most azonban szenvedélyes viták folynak a LAM szerkesztõségi ülésein, eltérõ világnézetek és szakmai álláspontok képviselõi csapnak össze egymással. Mintha az „otthon szülni, vagy nem otthon szülni” kérdése lenne a legfontosabb széles e hazában, annak is az egészségügyében. Tényleg ilyen fontos-e ez? Az adott szakma és a társadalom számára is látszólag marginális szakmai kérdés miként kerülhetett a figyelem középpontjába? Úgy vélem, azért, mert a jelenséget a társadalom – és benne az orvostársadalom – kórjelzõ tünetnek érzékelte. Persze más-más oldalról.

Hiszen a médiumok híradásai által sugallt sematikus kép szerint egy jóakaratú szakember –mûködõképes nyugati minták alapján – meg akart itthon is honosítani egy mélyen humánus ellátási formát, és ezt az elidegenedett hazai egészségügyi rendszer, az ellenérdekelt szakemberek véleménye alapján, nem teszi lehetõvé, sõt, ezt az újító kedvû orvosnõt szakmailag még el is lehetetlenítik. Lehet ezzel egyetérteni?

Pedig még a fejlett demokráciákban szülõ nõk között is kisebbségben vannak azok, akik otthon akarnak szülni és nem kórházban. De egy régebbi demokráciában a kisebbség véleménye, igénye is számít, indokolatlan nem megadni számukra is a választás lehetõségét – amennyiben a feltételek adottak. A szakmai felszín lehántása után, a mélyrétegekben ezért valójában a demokráciáról szól ez a történet. Az egészségügyben (is).

A szakember és a páciensei a sajtóhoz fordultak és hír lett belõlük. A szakma állásfoglalást készített, majd azt felülvizsgálta, immáron nemcsak szakmai, hanem jogi szempontokat is mérlegelve. A szakminiszter szabályozást készít elõ. A szakmai állásfoglalás, nyilvánosságot kapva, reakciókat vált ki. Úgy tûnik, hogy kicsit megkésve ugyan, de mûködik a demokrácia.

És a LAM? A Lege Artis Medicinæ-t az újsütetû magyar demokrácia hajnalán azért alapítottuk, hogy legyen egy nemzetközi elvek alapján szerkesztett, kiváló nívójú, magyar nyelvû általános orvostudományi szakfolyóirat, amely létével és angolszász szerkesztésmódjával nem a begyöpösödött struktúrák továbbélését teszi lehetõvé, hanem a megújulás erõinek, a fiataloknak is szakmai fórumot teremtve a magyar egészségügy reformját és ezzel a haza üdvét is szolgálja.

Minõség és hitelesség. Tudomány és társadalom. Ezek voltak vezérlõcsillagaink, és ma, több mint egy évtized elmúltával is ezek után navigálunk. Önként vállalt és sokak által igényelt társadalmi szerepünk alapján sohasem csak a szûkebb értelemben vett orvostudományt akartuk reprezentálni, hanem mindig nyitottak voltunk a határterületek, a társtudományok felé is. (A 90’-es évek elsõ felében volt elõbb Reform rovatunk, majd önállósodott a LAM egészségpolitikai mellékleteként – végül ebbõl lett a Magyar Orvos –, és immáron 12 éve mûködik egészségpolitikai mûhelyünk, a LAM Klub is.)

Tehet-e mást ezek után a LAM, mint hogy továbbra is érzékenyen követi a társadalmi folyamatokat, figyeli a sajtóban az egészségügyrõl megfogalmazódó híradásokat és a különös közfigyelmet kiváltó, általános tanulságok levonásra is alkalmas jelenségekrõl szakmai szempontból hitelesen, sokoldalúan és korszerûen tudósítja olvasóit? Alig hiszem, hogy az ilyen elveket valló, a BMJ és a The Lancet mintájára alapított és mindmáig így is szerkesztett, magára valamit is adó szakfolyóirat tehetne mást. Azt meg végképp nem tehetjük meg, hogy a hozzánk érkezõ, a nyilvánosságnak szánt olvasói, szakmai, szerkesztõi reagálásoknak nem adunk teret. Még akkor is, ha azokkal nem feltétlenül értünk mindig és mindenben egyet. Ez a megjegyzés egyébként természetszerûleg a lapban megjelent összes cikkre is vonatkozik. Szerkesztéspolitikánk a kinyilvánított elveken nyugszik, és céljainknak megfelelõen nyitottak vagyunk a legkülönbözõbb szakmai vélemények felé. Hiszen nincs nálunk a bölcsek köve. Nem a LAM szerkesztõsége hivatott arra, hogy egy-egy szûk szakkérdésben megítélje, kinek van igaza. De az igenis feladatunk, hogy ezek a vélemények nyilvánosságot kapjanak. Mert csakis a viták tüzében, az eltérõ álláspontok nyilvános ütköztetése során kristályosodhat ki a szakma, a társadalom, az emberek számára helyes elképzelés.

Mi történik itt? Tesszük a dolgunkat. Jó lapot akarunk csinálni. És a magunk módján mûködtetjük a demokráciát. Mert sajnos nem mûködik magától.

dr. Kapócs Gábor