AZ ORVOSOK ÉRDEKVÉDELMI TÖREKVÉSEI A 19. SZÁZADI MAGYARORSZÁGON A KORABELI SZAKSAJTÓ ALAPJÁN*

Dr. Kapronczay Katalin

Visszapillantván régmúlt századokba, azt látjuk, hogy az orvosok különösen megbecsült helyet foglaltak el a társadalomban. Tisztelték tudásukat, munkájukat, egyházi és világi hatalmasságok udvarának fontos személyiségei voltak; akiket érdemrendekkel, nemességgel és egyéb rangokkal tüntettek ki, birtokokat adományoztak nekik. Nem volt ez másképpen Magyarországon sem, a tanult orvosok nálunk is megkülönböztetett helyet foglaltak el a társadalomban.


Ez egészen a 18. század végéig megfigyelhető és ezért érdekes az a gyökeresnek mondható változás, amely a 19. századi "átlagorvost" érintette.


Az 1830-as években már a humanizmus rabszolgáinak nevezik magukat, az orvosok nagy létszáma, a kollegiális érzület hiánya, az orvosok egyenlőtlen területi megoszlásából keletkező mindennemű bajok miatt panaszkodtak. Társadalmi presztízsük is igen megcsappant. Többen nyilatkoztak - tapasztalat alapján - úgy, hogy az a nézet uralkodik, amely szerint vagyonos, nemes ember inkább papnak, hivatalnoknak vagy ügyvédnek adja a fiát.(1)


Kétségtelen, hogy a 19. században kopott le a misztikum az orvosi hivatásról, ezzel párhuzamosan gyengült az orvos személyét körülvevő tisztelet is. Az orvosok gazdasági helyzete a 19. században egyre bizonytalanabbá vált. A társadalom elvárásai megmaradtak, sőt talán még növekedtek is, ugyanakkor az orvosok jogos anyagi követeléseit nem akarták sem elismerni, sem meghallgatni. Az orvosi tudomány művelése néhány évtized alatt mondhatni filléres foglalkozássá csúszott le. Éppen ezért érthető és tökéletesen jogosnak ítélhető meg az az orvostársadalmi szervezkedés, amely a 19. században indult meg. Kezdetben csak bátortalan egyéni kezdeményezések formájában nyilvánult meg, majd egyre határozottabb érdekvédelmi követeléseket fogalmazott meg.

Az első lépések

A magyarországi orvosok szempontjából az 1830-40-es évek döntő fontosságúak, mert ekkor alakultak meg az első hazai orvos- és természettudományi társaságok és egyesületek (Budapesti Királyi Orvosegyesület - hivatalos engedély: 1841; Magyar Orvosok és Természetvizsgálók - indulás: 1841; Természettudoznányi Társulat - alapítás: 1841, valamint a vidéki orvosi társaságok), de nem kisebb jelentőségű az első önálló, magyar nyelvű orvosi szaklap, az Orvosi Tár 1831-es megindítása sem. A társaságok létrehozásának fontosságát elsősorban a tudomány fejlesztése és ápolása miatt tartották indokoltnak, de - mint később látni fogjuk - az orvosok érdekvédelmi törekvéseinek is aktív koordinálóivá váltak. Az Orvosi Tár biztosította számukra a publicitás lehetőségét legfontosabb híreik, felhívásaik, közleményeik, tervezeteik közzétételével. Így az orvosi érdekvédelmi törekvések első, még bizonytalanul körvonalazódott próbálkozásait is az Orvosi Tár hasábjaink követhetjük nyomon. A reformkor a nagy egyéni adakozások és felajánlások koraként jellemezhető. Igy az első segélyalapra vagy nyugdíjintézetre vonatkozó javaslatok is egyéni felajánláson, önkéntes pénzadományokon nyugszanak.

Elsőként idézzük fel az ún. Schuster-féle alapítvány történetét. Schuster János, a pesti egyetem kémia tanára 1838-ban hunyt el. A nagy megbecsülésnek örvendő tanár emlékének méltó megörökítéséhez - síremlékéhez - anyagi alapot gyűjtöttek. Bugát Pál kezdeményezésére 1839-ben tanítványai, pályatársai és tisztelői között országos gyűjtést indítottak meg.(2) Olyan tetemes összeg gyűlt össze, hogy a síremlék kifizetésén kívül egy kémiai pályadíj jutalmazása is lehetővé vált, sőt még mindig maradt a pénzből. Bugát ekkor a következő szép javaslattal állt elő: "Alig lenne üdvösebb e pénzösszeget másra fordítani, mint annak évenkénti kamatait . . . egy Schuster-féle árvának nevezendő orvos, seborvos vagy gyógyszerész árva gyermekének évenként átadni.(3) Az alapítványt kezdetben a Természettudományi Társulat kezelte, de 1842-ben felmerült a gondolat, hogy az árva-alap kezelését vegye át az Orvosegyesület. Flór Ferenc szavaival: . . minthogy az alapítvány orvosi egyének ajánlatából támadott elő, illő, hogy orvosok által kezeltessék. "(4)


Első ízben 1844-ben tették közhírré az Orvosi Tár hasábjain, hogy az árvaalap megpályázható.(5) Az összeg kezelését és odaítélését az egyesület gyámbizottsága végezte. Az alapítvány kamatait - évi 50 forint - Magyarországon dolgozó orvos, seborvos vagy gyógyszerész Magyarországon született, 8-12 éves, szegény, jó előmenetelű, tudományos pályára készülő árvája nyerhette el, egymást követő 6 évre. Kifogásolható magatartás vagy rossz bizonyítvány alapján megvonták tőle a támogatást. Az első gyámügyi bizottság tagjai: Tessényi Zsigmond, Bugát Pál, Gross Ferenc, Plósz Lajos, Schlesinger Ignác és Wagner Dániel voltak, s elnöke Havas Ignác.

Az első támogatásban részesített gyermek Pongrácz Elek volt. Anyja szülés közben halt meg, apja - Pongrácz János, Veszprém vármegye seborvosa - hivatása gyakorlása közben szerzett tífuszban hunyt el néhány hónappal később. 9 gyermek maradt árván. Gyámjuk a nagybátyjuk, Pongrácz Mihály, Nógrád megye főorvosa lett. Ő fordult segítségért az Orvosegyesülethez a kis Elek taníttatása érdekében. A bizottság méltónak találta a gyermeket a támogatásra, így ő lett az első ún. Schuster-árva.(6)

Az eredeti Schuster-alap összege az idők folyamán nemcsak a kamattal növekedett, hanem további adományok is befutottak. Miután nem csupán a kezdeményezés fűzhető Bugát nevéhez, de idővel további adományokkal is gazdagította a segélyalapot, az alapítvány később "Schuster-Bugát alapítvány" elnevezéssel vált ismertté. A megnövekedett alaptőke évi 100 forint kifizetését tette lehetővé.(7)

Az orvosok egyre gyakrabban adtak hangot abbéli elégedetlenségünknek, hogy - miután az államilag szentesített orvosi díjszabás elavultnak tekinthető (1826) - megélhetési feltételeik bizonytalanok, esetlegesek. Ebből adódóan társadalmi megbecsültségük sem olyan, mint az elvárható lenne.

Az orvosok egzisztenciális helyzetének, anyagi megbecsültségének megoldatlan pontjait tárta fel Gyurkovszky István simándi seborvos és szülészmester, sürgetvén a kérdés változtatását központi intézkedések, fizetésrendezés által.(8)

Az orvostársadalmi reformok szükségességét hangsúlyozva Rechnitz János 1846-ban már nemcsak az orvosi díjszabás rendezését, az orvosképzés módjának korszerűsítését, de a képzendő orvosok számának csökkentését is javasolta egy időre.(9)

Itt álljunk meg néhány statisztikai adat felidézésére, hiszen több korabeli orvosi megnyilatkozás utal arra, hogy túlságosan sok a képzett orvos a betegek létszámához képest. Egy 1828-ból származó statisztika szerint a 30 000-nél csak alig több lakosú Pestnek 42 orvosa, 24 seborvosa és 1 fogorvosa volt, 1837-ben Pesten 100 orvost, 80 seborvost és 4 fogászt .jegyeztek fel, Budán 20 orvos és 30 seborvos működött.(10) Rechnitz János 1846-os írásában már 300 Pesten praktizáló orvosról tett említést, igaz, a lakosság létszáma közben 90 000-re növekedett. Mégis hinnünk kell Rechnitz Jánosnak, aki Pest orvosi túlzsúfoltságára vezeti vissza a jelenséget, hogy nem képesek az orvosok megfelelő keresethez jutni.

A nagy felajánlások, adakozások korának szelleme mutatkozott meg azon alapítványokon is, amelyek célja az öreg, beteg orvosok, illetve az elhunytak özvegyeinek, árváinak támogatása volt. 1840. június 25-én a pesti egyetem orvoskari ülésén Bene Ferenc indítványára pénzalapot hoztak létre e nemes cél megvalósítására. A felhívás sikeres volt, mivel az orvostársadalom élő problémájára tapintott rá.

Hamarosan megérkeztek az adományok is, ki-ki anyagi tehetsége szerint járult hozzá az alapítványhoz. Az összeg kezelése hivatalos formában történt, nyilvános elszámolást készítettek a befolyt javakról és az esetleges kifizetésekről. Az Orvosi Tár rendszeresen beszámolt arról, hogy milyen módon gazdálkodtak a rendelkezésre álló pénzzel. (11)

1842 decemberére már komolyabb célokat fogalmaztak meg, továbbléptek a szűkszavú, szemérmes jótékonykodáson. Az elszegényedett, megöregedett orvosok, azok özvegyei és árvái megélhetését biztosító hivatalos intézmény létrehozására konkrét, paragrafusokba foglalt alapszabályt állítottak össze. Pontosan megfogalmazták a felvétel módját és feltételeit, a kizáró okokat és mindazokat lehetőségeket, amelyek alapján igénybe vehető a segély vagy nyugállományi juttatás.(12)

Az orvosi nyugdíjintézet létrehozásának lehetősége sokakat foglalkoztatott, ötleteiknek, javaslataiknak, tervezeteiknek megvitatására az Orvosi Tár teremtett nyilvánosságot. Az ország orvosai egyre hevesebben sürgették egy ilyen típusú intézmény megalapítását. Az anyagi alap megteremtésében a karitatív adakozáson kívül a tudományos társaságoknak is szerepet szántak. Az 1840-es évek második felében több alapos elemzést olvashatunk a lap hasábfaín ezzel kapcsolatosan. (13-14)
Stáhly Ignác 1841-től már több ízben felajánlásokat tett a nehezebb sorsú orvostanhallgatók érdekében. 1843-ban ismét egy nagyobb összeget ajánlott fel erre a célra, annyiban módosítva a felhasználás módját, hogy a pénzen egy ágyat tartsanak fenn a Rókus kórházban a megbetegedett orvostanhallgatók részére. Az ötlet lelkes visszhangot váltott ki, sokan további adományokkal csatlakoztak az alaphoz.(15)

Mint láttuk, a reformkor szelleme, amely a társadalom minden rétegének és területének életében megújulást és friss ötletek születését tette lehetővé, az orvostársadalmat is felrázta. Az önálló, magyar nyelvű orvostudomány művelésén kívül egzisztenciális és anyagi érdekeik védelmében is kinyilvánították véleményüket. Olyan egyesületek létrehozása figyelhető meg, amelyek valóban a szervezett érdekvédelem alapgondolatát fogalmazták meg. Működőképes megalakulásuk azonban még jó néhány évtizedet váratott magára.

A 19. századi orvostársadalmi mozgalmak alakulását kutatva egyértelműen felismerhető a kapcsolat a politikai élettel, a hétköznapok - sokszor drámai - történéseivel. Ennek értelmében a nagy felkészülés időszaka - a nyitány - a reformkor ideje, amikor az első felismerésekkel egyetemben a megvalósításra váró ötletek megszülettek. A komoly próbatétel az 1848-49-es szabadságharc időszaka, amikor kísérletet tettek egy átfogó tervezet megvalósítására. A közegészségügy rendezését kívánta megvalósítani a javaslat, amely az oktatási rendszer reformjára, az ország központilag megszervezett orvos-egészségügyi ellátottságára egyaránt kiterjedt.(16) Ebben a tervezetben részletesen kidolgozták az állami alkalmazásban lévő orvosokkal szemben támasztott igényeket, de kitértek az állam kötelességeire is velük szemben, mind jogaik törvényes védelme, mind "illyendő fizetéssel ellátása" vonatkozásban. A fegyveres harcok megindulásával azonban más irányú szervező munka vált időszerűvé, ami az első gyakorlati egészségügyi szervező munkát adta feladatul, a hazai katonaorvosi szolgálat központi megszervezését. Ennek példaszerű megvalósítása a korszerű hadegészségügyi szemléletet tükrözte.


A szabadságharc leverése utáni évek (1849-1857)

A szabadságharc leverését követő politikai elnyomás a szellemi és tudományos élet területeire is bénítóan hatott. Nem volt ez másképp az orvostudománnyal sem, annál inkább, mivel a hazai orvostársadalom elitje aktívan részt vállalt a forradalmi események alakításában, sokuk még a fegyveres harcokban is. Ennek következtében személyes szabadságukban is korlátozva voltak. Balassa Jánost, Flór Ferencet bebörtönözték, Korányi Frigyest, Markusovszky Lajost, Bugát Pált, Lumniczer Sándort internálták és távol kellett tartaniuk magukat a közélettől, hogy a rendőri ellenőrzések és zaklatások újabb következményekkel ne járjanak. Bár a Budapesti Királyi Orvosegyesület viszonylag elég hamar (1850. január) megkapta a hatóságoktól az engedélyt működésének folytatására, de az az igazán szabad egyesületi élet és szellemi munka, amire az orvosok igényt tartottak volna, nem valósulhatott meg. Feltételezhető, hogy azért kapták meg az engedélyt üléseik megtartására, mert az orvosegyesület működésében a tudományos tevékenység volt a középpontban, az érdekvédelmi kérdéseket mindig következetesen elkerülték, az ilyen feladatokban való részvételt elhárították. Az önkényuralom éveiben egyébként is a társaság léte forgott volna veszélyben, ha a hatósági képviselő jelenlétében orvostudományi problémákon kívül egyébbel is foglalkoztak volna.

Az egyetlen magyar nyelvű orvosi szakfolyóirat - az Orvosi Tár - megszűnt, a hazai orvosok mindennemű tájékoztatása a Wachtel Dávid által 1850-ben indított, német nyelvű "Zeitschrift für Natur- und Heilkunde in Ungarn" című hetilapra hárult. Megjelenésének tíz évében - a nehéz körülményekhez alkalmazkodva - a magyar orvostársadalom érdekeit képviselte a maga szerény eszközeivel. Nemcsak a tudományos tájékoztatásukról gondoskodott, hanem ügyes-bajos dolgaik közlésére is alkalmat adott.

A "Zeitschrift. . . " közleményei alapján állíthatjuk, hogy az orvosi érdekvédelmi kérdések szinte egyenrangú feladatként kerültek említésre az ország egészségügyi helyzetének törvényes rendezésére irányuló javaslatok mellett.(17) 1850-ben Eleméry Ferenc fogalmazta meg az orvosi árszabás összeállításának sürgető időszerűségét. Nemcsak az orvosok, hanem a betegek érdekében is szükségesnek tartja egy ilyen szabályzat kibocsátását, mint a korrekt betegellátás egyik elengedhetetlen részét.(18) A hatóságok azonban csak két év elteltével állítottak össze egy javaslatot, amely azonban nem vált hivatalossá.(19) 1851-ben bukkan fel ismét az orvosi nyugdíj-alap létrehozásának gondolata, ekkor egy székesfehérvári orvos részletes tervezete került a közvélemény elé.(20)

Az "enyhülés" évei (1857-1867)

Az orvostársadalom vezető egyéniségei kezdetben fondorlatosan próbálták kijátszani a hatóságokat, a szigorú ellenőrzéseket és a besúgókat. Lovaglás álcája alatt találkoztak valahol a városon kívül, így szabadabban tudtak eszmét cserélni mind politikai, mind szakmai kérdésekben. A társaság - amely később a tréfás "faculté de médecine a cheval" elnevezést kapta - egy-egy eldugott vendéglő különtermében is összeült: a beszélgetések, viták megmentették őket a lelki és szellemi tespedéstől. Az itt született tervek, ötletek közül számos került megvalósításra, amikor azt az enyhülő politikai légkör lehetővé tette. Ez az enyhülés az 1850-60-as évek fordulóján következett be, amikor ismét szabadabb lett az orvosi egyesületek és társaságok működése, s ennek során új, komoly hírnévnek örvendő, hosszú életű szakfolyóiratok indultak meg.

Kevés túlzással talán azt is mondhatjuk, hogy éppen a "passzív rezisztencia" évei jelentettek egy olyan érlelődési időt, amelynek nyomán újult erővel láttak hozzá az ötletek formába öntéséhez, a szervezéshez.

Ennek a megújulásnak örvendetes eredménye volt a két - nemzetközi versenyt is álló szakfolyóirat megalakulása (Orvosi Hetilap: 1857; Gyógyászat: 1861), amelyek a tudományos közlemények közrebocsátásán túlmenően az orvosi érdekvédelem orgánumainak is tekinthetők. Az Orvosi Hetilap az orvosi közügyek "mértéktartó" képviseletét vállalta, míg a Gyógyászat a szélsőségektől sem riadt vissza, sőt - mint később látni fogjuk - a folyóirat köré tömörült orvosok hozták létre a hazai orvosi érdekvédelem első önálló szervezetét, a Budapesti Orvosi Kört. Nem kisebb jelentőségű, hogy hosszú hallgatás után 1863-ban a Helytartótanács ismét engedélyezte a Magyar orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűléseinek megtartását, hiszen az ország közegészségügye és az orvosok érdekvédelme szempontjából fontos szerepet vállalt magára, jelentős kezdeményezéseknek volt segítségére.

Az 1860-as évek elején a már évtizedek óta hangoztatott kérdések kerültek elő újra és újra egy az orvosok bérezésének rendezése. Hosszas huzavona után ugyan készült egy díjszabás-tervezet, de ez csak további elégedetlenség forrásává vált. Igazságtalannak és aránytalannak tartották, hogy a képzett orvos alig kapjon több ellenszolgáltatást, mint a seborvos vagy a szülésznő. Weninger János behatóan leírta azt az ellentmondásos helyzetet, ami ebből keletkezett. Az etika előírja, hogy az orvos mindig, mindenkinek segítséget nyújtson - függetlenül a várható fizetségtől - a társadalomban elfoglalt helye pedig egy bizonyos életszínvonal tartását várja el tőle. Ezt azonban a díjazás nem teszi lehetővé, hacsak nem áll mögötte egy jó anyagiakkal rendelkező családi környezet. "Nem Galenus ád kincset s tiszteletet, hanem egy jó házasság" - fejeződik be az elmélkedés.(21)

Talán még ennél is égetőbb volt az orvosok nyugdíjának ügye. Mint láttuk az előbbiekben, több évtizedes megoldatlan kérdéssel állunk szemben. A szervezkedés már egy ideje folyt, nem sok sikerrel, mivel megfelelő hivatalos fórumuk még mindig nem volt, amely hathatós segítséget tudott volna nyújtani. Ennek az érdekvédelmi szervezkedésnek lett összehangolója a Gyógyászat c. lap, amely kezdetben csak egyéni javaslatokat, tervezeteket tett közzé, majd a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók próbálta központi szervezéssel mielőbb dűlőre vinni az ügyet. Tervezetük vitára bocsátásához a gyógyászat biztosított publicitást. Az 1864-65-ös évfolyamban mondhatni nem jelent meg olyan szám, amelyben ne lett volna szó az orvosi nyugdíjintézet ügyéről. Aláírásokat gyűjtöttek azoktól, akik egyetértettek a tervezettel, és tagjai kívántak lenni a megalakulandó szervezetnek. 200 aláírásra volt szükség ahhoz, hogy a Helytartótanácshoz forduljanak az alakuló közgyűlés engedélyeztetése érdekében. Ez a közgyűlés lett volna az alapszabályok megvitatásának és elfogadásának hivatalos helye. Bár 1865 augusztusáig közel 600 aláírás gyűlt össze, akkor még nem tudták sikerre vinni követeléseiket.(22)

1861-ben országszerte nagy port vert fel a megyei orvosok választásának kérdése. Az ország több vidékén választások eredményeképpen kerültek hivatalukba a megyei, járási, községi és városi orvosok. Az orvosok elégedetlenek voltak, és a további egzisztenciális elbizonytalanodás lehetőségét vélték felfedezni ebben a kinevezési módban. Sokan úgy tapasztalták, hogy nem a tudást, hanem egyéb - szubjektív - szempontokat vesznek figyelembe a megyei urak. M

ások megalázónak érezték azt, hogy az ún. szegődményesi vagy béresi osztályba sorolták az állami alkalmazott orvosakat, bérezésükkel is csak problémák voltak. Többen javasolták, hogy ha arra alkalmas személyt találnak, akkor azt "élethosszig való alkalmazással" emeljék hivatalába és az illetőnek ne kelljen attól tartania, hogy néhány év múlva meg kell válnia állásától.(23) Voltak, akik ezen is túlmentek - javaslatuk törvénybe iktatását a közegészségügy rendezésére megfogalmazott törvényjavaslatban is követelték, - hangoztatva, hogy az orvos az állam alkalmazottja legyen és ne a vármegyéé, ebből következően - mint a többi közalkalmazott - nyugdíjképessé válna.(24)

Az 1860-as években egyre határozottabb formába öntve, egyre tudatosabban emelték fel hangjukat az orvosok, az ország közegészségügyi állapotát törvényes keretek között rendező közegészségügyi törvény életbe léptetéséért. Ettől nem csupán az ország általános közegészségügyi állapotának, a lakosság egészségügyi ellátottságának javulását remélték, hanem a az orvos - mint állami alkalmazott - helyzetének stabillá válását is.

Sorra születtek meg a törvényjavaslatok egyéni ötletek alapján megfogalmazva is, de az orvostudományi társaságok keretei között is jelentős kollektív munka folyt. Ebben az előkészítő tevékenységben elévülhetetlen érdemeket szerzett a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűléseinek gárdája. A munkálatok alakulásáról egyrészt az éves vándorgyűlésekről kiadott kötetekből, részben a két orvosi folyóiratból tájékozódhatott mind a kortárs orvos, mind a későbbi korok kutatója.(25)
Az 1860-as években az orvostársadalom nyíltan bevallott célja volt, hogy minél több orvos legyen az önkormányzati - és ha ez lehetséges - az országgyűlési képviselők között. Abban reménykedtek, hogy így hathatósabban tudják majd szavukat felemelni a közegészségügy érdekeiért, a mielőbbi törvényes rendezésért. Így érthető az a törekvés, amelynek megnyilvánulásaként 1861-től kezdve érezhetően megnőtt az orvosok száma a képviselőválasztások jelöltjei között. 1861-ben még nem voltak az eredménnyel elégedettek, mert a 290 városi képviselő közül csupán 16 orvos, 3 sebész és 3 gyógyszerész volt. A legismertebbek: Bugát Pái, Sauer Ignác, Pólya Jenő, Balassa János, Bókai János, Poór Imre, Halász Géza, Bene Ferenc, Kovács Sebestyén Endre, Batizfalvy Sámuel és Lumniczer Sándor.(26) Az 1867-es választáson már komolyabb sikert értek el, hiszen ekkor választották meg Szentkirályi Móric (1807-1882) orvosdoktort Pest város polgármesterévé és 22 kollégáját képviselővé.(27)

Visszakanyarodva a közegészségügyi törvényjavaslathoz, az 1863-as esztendő mondható fontosnak, amikor is Kun Tamás konkrét lépések megtételére szólította fel a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűlésének résztvevőit. Ekkor egy 27 tagból álló bizottságot állítottak fel, amelynek a törvényjavaslat kidolgozása, megfogalmazása, a továbbiakban pedíg az országgyűlés elé való terjesztése volt a feladata. A törvényjavaslat 1865-re készült el és az 1865. augusztus 28-szeptember 2. között tartott nagygyűlésen fogadta el a tagság.(28) Kun Tamás volt a fő szorgalmazója annak is, hogy az ország egészségügyének törvényes képviseletet biztosítsanak az országgyűlésben.(29) Az 1867-es nagygyűlés által szervezett bizottság feliratban fordult Wenckheim Béla belügyminiszterhez, kérve az ügy mielőbbi intézését. Eredményeképpen a belügyminiszter 1868. március 10-én az ország különböző részeiből összehívott szakértőkből véleményező testületet hozott létre, Országos Közegészségügyi Tanács néven. A közegészségügyi törvény életbe léptetését és a közegészségügy országgyűlési képviseletét azonban későbbre halasztották.(30)

A kiegyezés utáni évek

Az 1870-es években egyre konkrétabbá vált az orvosi érdekvédelem törekvéseinek két legfontosabb programpontja: a magánpraxis védelme (korrekt díjszabás megalkotása) mindaddig, amíg az állami alkalmazottá válás általános teltételei ki nem alakulnak, és a megfelelő erkölcsi és anyagi megbecsülés mellett dolgozó állami orvos státusza vonzóbbá válik a magánorvosinál. Az eddig elmondottakból láttuk, hogy kiváló ötletek születtek, de nem valósultak meg a tervek. A 19. század utolsó harmadában már néhány kézzel fogható eredményt írhatunk jóvá, de igazi sikerről még mindig nem beszélhetünk.

Mint már az előzőekben említettük, az érdekvédelmi szervezkedések egyik aktív támogatója a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűlései voltak. Itt hangzott el az első javaslat 1869-ben, a fiumei nagygyűlésen, arra vonatkozóan, hogy hozzanak létre egy országos szervezetet, amely a tudományos munkán kívül az érdekvédelem intézményes összehangolását is vállalja. A javaslattevő Póor Imre volt. A tervezetet felterjesztették az Országos Közegészségügyi Tanácshoz, de érdembeli megvitatására nem került sor.

Ugyancsak Poór Imre tette meg a következő próbálkozásokat az orvosi nyugdíjintézet rég várt megalapítását elősegítendő a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók 1872. évi nagygyűlésén, Mehádián. Azt remélte, hogy a vándorgyűlés résztvevői a pártoló tagok létszámát és a segélyegylet anyagi alapját is növelni tudják, hiszen az egyik komoly problémát éppen az anyagiak igen csekély volta jelentette.(31) Az egyéni felajánlás sajátos formájával állt elő Linzbauer Xaver Ferenc és Török János, amikor a nyomtatásban megjelent műveik eladásából befolyó összeget ajánlották fel a segélyalap céljára.(32)

Az 1872-es évben látott napvilágot Grósz Lajos tervezete is, ez azonban az orvosi díjszabással foglalkozott. Az összeállítás belügyminiszteri felterjesztés szándékával készült, indoklása az volt; hogy az érvényben lévő orvosi díjszabást még 1826-ban vezette be a Helytartótanács, és ez már elavultnak, túlhaladottnak bizonyult a gyakorlatban. Ebből emelnénk ki néhány díjtételt, amely a fővárosi gyakorlatra vonatkozik:

1 látogatás nappal: 2,- Ft. - 1 látogatás éjjel: 3,- Ft. - a betegnél töltött egész éjszaka: 30,- Ft. - konzíliumon való részvétel: 8,- Ft. - kisebb sebészi műtét (ide sorolva az injekciózás, oltás, érvágás, sebkötözés, viselősség vizsgálata, foghúzás): 2-10,- Ft. - Következő sebészeti kategória (különféle szülési komplikáció, hascsapolás, jégárpa eltávolítása stb.): 1-25,- Ft. A legkomolyabb beavatkozások díjszabása (eltört csontok és ficamok helyretétele, kőmorzsolás, sérvműtét, művi koraszülés előidézése, császármetszés stb.): 25-50,- Ft. Megjegyzendő, hogy állatorvosok díjszabása sokkal alacsonyabb volt. (33) A szaklapokból nincs olyan adatunk, hogy ezt a tervezetet elfogadta volna az arra illetékes hivatalos szerv.

Az 1872-es év eseményeit még mindig nem zárhatjuk le, hiszen ez az esztendő tekinthető a Budapesti Orvosi Kör megalakításához vezető időpontnak. Mint ismeretes, a két orvostudományi szakfolyóirat - az Orvosi Hetilap és Gyógyászat között évek óta ádáz ellenségeskedés dúlt, amely szinte két táborra osztotta az orvosi közvéleményt. Ennek tudható be az a lépés, hogy a Gyógyászat 1872-ben körkérdést intézett az olvasóihoz: akarják e lap további megjelentetését vagy sem, véleményük szerint eleget tesz e a szerkesztőség az induláskor megfogalmazott célkitűzéseiknek.(34) A közlemény nagy visszhangot váltott ki, az orvosok leveleik tömegével bizonygatták, hogy igenis szükség van a Gyógyászatra és az általa képviselt szellem fontos alakítója az orvosi közvéleménynek. A levelek írói között szerepelt Hamary Dániel, Mangold Henrik, Kéri (Bittner) Imre, Kun Tamás, Török János, hogy csak a legismertebbeket említsük meg. A szimpátia-megnyilvánulások hatására Poór Imre úgy döntött, hogy továbbra is vállalja "az orvosi és közérdekek közlönyé"-nek szerkesztését.

1873-ban arról tudósít a lap, hogy a fentnevezett orvosok szervezésében havonta társas összejöveteleket fognak rendezni. A Gyógyászat apró híreiben ezután rendszeresen találunk utalásokat az alakulóban lévő társas körre. Az előzetes programban - az orvosi szakmai kérdéseken kívül - a szellemi és anyagi érdekek védelmét és a szűkölködő tagok segélyezését is megtaláljuk.

Áprilisban egy részletesebb indoklással próbáltak ügyüknek további támogatókat szerezni. Nem titkolták, hogy egy újabb társulás létrejöttét azért tartják szükségesnek, mert az Orvosegyesület elhárítja magától az érdekvédelmi szervezkedésben való aktív részvételt, csak a tudományos kérdések támogatását vállalja magára. Szorgalmazzák a közegészségügy törvény általi rendezését, majd az orvosok anyagi helyzetének bemutatására térnek rá.

"A tiszti és törvényszéki orvosoktól követeli az állam azok egész odaadását oly csekély tiszteletdíjért, melyekből azok megélni nem bírnak, s így kényszeríti őket rendeltetésöktől elütő egyéb keresetre. A gyakorló orvost pedig kötelezi az állam éjjel-nappal, szegénynek gazdagnak segélyt nyújtani, anélkül, hogy . . . gondoskodnék . . , méltányos díjazásáról. A szegények gyógyításáért . . . senki nem fizet, a tehetősbek díjazását pedig törvény előtt az állant szabja meg ... A termesztő, kereskedő, iparos, még a cseléd és napszámos is maga szabja meg árucikke és munkája díját: miért vonja meg az állam e közjogot az orvostól? . . . Mire magunkat . . . kiképezzük, harminc évesek vagyunk; mire ötvenedik évünket elérjük (aki éri), többnyire . . . hivatásunk terheinek elviselésére képtelenek vagyunk .. . ez idő alatt . . . kellene magunk s családunk jelenét s jövőjét anyagilag biztosítanunk. . . "(35)

Az alakulóban lévő társas kör csírája tehát a "Gyógyászat baráti köre" volt, ezért. természetes, hogy a további munkálkodásról is lépésről lépésre tudósított a lap.

A testület tényleges megalakulásának éve 1874, amikor is az áprilisi üléseken végleges formát öltött az alapszabály, és felvették a Budapesti Orvosi Kör elnevezést. A "budapesti'" kifejezést egyébként ideiglenesnek tekintették, mivel csatlakozásra szólították fel az ország vidéki orvosait, és kellő számú tag belépése után országossá kívánták változtatni nemcsak a nevüket, de működési területüket is. Ez azonban sem ekkor, sem később nem valósult meg.

Az alapszabály-tervezet a Gyógyászat mellékletében, az .Államorvosban jelent meg.(36) Az orvosi társas kör keretein belül segélyalapot is akartak létesíteni: "A segélyalap célja a munkaképtelenné vált - vagy saját hibájok nélküli ínségre jutott orvostudoroknak, vagy azok gyámolítatlan özvegyeinek segélyezése, vagy árváiknak fölneveltetése"(37) A tervezet - a segélyalapi szakbizottság működésének precíz kidolgozásán kívül - a következőket is kimondja: "A segélyezés módja a segélyalapi bizottság határozatától függ. S áll vagy pénzbeli segélyből, vagy pedig keresetmód megnyitásából, vagy valamely ápoló intézetben való elhelyezésből. A segélyezés vagy egész életre vagy bizonyos esetre szól. Önmagától megszűnik, ha az élvező keresetforráshoz jut - e szempont irányadó az árvák segélyezésénél is."(38) A segélyezettek körébe akarták vonni a teljes egészségügyi személyzetet, tekintet nélkül arra, hogy volt e valaha a kör tagja. Ez természetesen a segélyalap anyagi feltételeinek a függvénye, ami néhány nagyobb adomány révén hamarosan 2000 forint fölé emelkedett.

A Budapesti Orvosi Kör 1874. november 10-én tartott rendkívüli ülésén egy igen fontos - de eredménytelenül végződött - felterjesztést fogalmaztak meg a keresetadó tárgyában, a képviselőháznak címezve. A kérvényt Tisza Kálmán akkori ellenzéki képviselőhöz juttatták el, aki szívesen szolgálatukra állt, bár ígéreteket nem tudott tenni.

A képviselőház elé terjesztett keresetadóval kapcsolatos törvényjavaslat 2. és 14, paragrafusa ellen protestáltak az orvosok. Sérelmesnek tartották, hogy a bankárokkal, gyárosokkal, haszonbérlőkkel és ügyvédekkel egy adóköteles osztályba sorolják őket.

A 14. paragrafus szerint az orvosok adója a következőképpen számítandó: "Évi tiszta jövedelemnek vétetik . . . az összes jövedelemnek azon része, amely . . . a foglalkozás folytatásához szükséges kiadások levonása utón fennmarad. A tiszta nyeremény minden száz forintja után tíz forint jár keresetadó fejében."(39)

Kérésük az volt, hogy egy alacsonyabb adókötelesi kategóriába sorolják át őket, ezáltal az adókulcs is alacsonyabb lenne. A beadvány nem talált meghallgatásra.

1875. márciusában és áprilisában az orvosi honorárium rendezése érdekében dolgoztak ki javaslatot. Először arra gondoltak, hogy ismét a képviselőházhoz fordulnak ügyük támogatása érdekében, de ezt végül is elvetették. Mivel tisztában voltak azzal, hogy szabályzatukat kötelező érvénnyel nem tudják elfogadtatni, csak abban reménykedtek, hogy legalább a figyelmet felhívják az orvosokat megillető tisztes honorárium szükségességére. Legfontosabb pontjai:

- az orvos a magángyakorlatban saját maga szabja meg a tiszteletdíjat;
- önszántából megteheti, de sem a község sem az állam nem kötelezheti a szegény betegek ingyenes ellátására;
- kívánatos, hogy az orvos nyugtát adjon a felvett összegről (az esetleges pereskedések miatt);
- a nem állandó, vagy ismeretlen betegtől a rendelés vagy látogatás után azonnal követelheti a honoráriumot.

A díjazás minimumául az Orvosegyesület 1872. évi "az orvosi díj időszerű módosításának kérdésével" foglalkozó tervezetét fogadták el.(40) E szerint: nappali vizit: l,- Ft. - ugyanez éjjel: 5,- Ft. - konzílium: 6,- Ft. - a műtétek díja: 1-100,- Ft-ig terjed, figyelembe véve a. nehézségi fokot és a sürgősséget. A műtéti díjon felül a látogatási díjat is felszámíthatónak jelölték meg.(41)

Közben örvendetes fordulattal egyre közelebb került az ország a közegészségügyi törvény elfogadtatásához. 1874-ben elkészült - az Országos Közegészségügyi Tanács munkájának komoly eredményeként - a közegészségügy rendezéséről szóló törvényjavaslat. 1875. augusztus 3-án - Tisza Kálmán belügyminiszter elnöklete alatt az Országos Közegészségügyi Tanács bizottsági ülést tartott a törvényjavaslatról. Ekkor már nem változtattak az egyébként igen nagy számú módosítással ellátott tervezeten.(42)

A törvényjavaslat országgyűlési vitáján - 1875-ben - Knöpfler Vilmos érzékletesen vázolta az orvos és az állam viszonyát. Rámutatott, hogy miáltal az állam elhanyagolja az orvosokat minden tekintetben, ezért ". . . az orvosok elhanyagolják az államot, midőn inkább a magok érdeke, mint a közegészségügyek teendői után járnak . . . inkább a magánpraxis és más gazdasági és iparvállalatokkal foglalatoskodnak . . . és valódi hivatalos kötelességüket, mely fennállásukat és életmódjukat kevésbé biztosítja, elhanyagolják. . . "(43) 1876. február 25-én a képviselőház elfogadta a törvényt, amely végre rendezni látszott az ország egészségügyi ellátottságának ügyét.

A törvény egyik fontos rendelkezése az volt, hogy a 6000 lélekszámmal rendelkező helyiségek kötelesek orvost tartani. A kisebb települések közösen lettek kötelezve egy-egy orvos alkalmazására. Hamarosan fény derült a törvény árnyoldalaira is, arra, hogy az államilag, önkormányzatilag alkalmazott orvos megélhetése korántsem került megbízhatóbb alapokra, mint eddig.

Bár a teljesen vagyontalan lakosságot ingyenes ellátásban kellett részesíteni, az orvost így is csak igen kevesen vették igénybe. Felesleges tehernek minősítette a lakosság az orvos bérének kifizetését. Hozzáfűzhetjük, hogy sok esetben valóban megterhelés volt ez az anyagi kötelezettség. Az orvos anyagi helyzete még mindig olyan bizonytalan volt, hogy valóban a legelemibb szükségletei fedezésére sem volt elegendő a hivatalos bére. Olyan kevés illetményt ajánlottak fel a körorvosoknak, hogy számos községben lehetetlenné vált az orvosi állás betöltése.(44)

A Budapesti Orvosi Kör továbbra is talált megoldatlan kérdéseket az orvosok érdekvédelme területén. Az 1877. március 12-i ülésen Chyzer Kornél segélyegylet-tervezetet terjesztett be, amelynek hatására az Orvosi Kör teljes 4. ügyosztályát segélyegyleti osztállyá alakították át.

A Gyógyászat 1879. augusztus 23-án közli olvasóival, hogy "az orvosi kör felügyelete és részvétele mellett egy vele szerves összefüggésben álló orvosi segélyegyletet hoz létre Budapesten."

A korábbi - 1874. évi - tervezethez képest bizonyos módosításokat, szigorításokat tartalmaz az elfogadott alapszabályzat. Legalább 3 éves segélyegyleti tagságot ír elő, mint segélyezhetőségi előfeltételt. Ezenkívül csak a 16. életévét be nem töltött árva részesülhet támogatásban. Bár a sajtóban megjelent alapszabály - Kovács József elnök és Osváth Albert jegyző által hitelesítve - az 1877. február 19-i dátumot jelöli meg keletkezése időpontjául, csak most hozzák teljes egészében nyilvánosságra, mivel 321945. ügyiratszám alatt ekkor hagyta jóvá a belügyminisztérium.(45)

A következő - 1880. - évben további tagok toborzását indítványozta a Gyógyászat szerkesztősége, igen szép sikerrel. Szinte tömegével jelentkeztek az orvosok, és nem csupán az alapszabályban előírt évi 2; Ft-ot fizették be, hanem aki tehette, ennél lényegesen magasabb összeggel járult hozzá a már eddig összegyűlt 5000,- forint alaptőkéhez.(46)

1880. augusztus 24-én, Szombathelyen tartották az alakuló közgyűlést, hogy a vidéki orvosok se legyenek kirekesztve. A szervezőbizottság a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók XXI. nagygyűlését tartotta megfelelő alkalomnak erre.(47) �gy az összes hivatalos formaságnak eleget téve szervezhették a segélyegylet tevékenységét.

1880-ban még egy érdekes esemény zajlott, amely érintette az orvosok anyagi helyzetét, de - mint látni fogjuk - teljességgel értelmetlen volt. Az adófelügyelőség fordult az Orvosi Körhöz, felszólítva azt, hogy osztályozza a fővárosi orvosokat jövedelmük szerint, vagyis mondjon véleményt az orvosok adóztatásával kapcsolatosan. Mellékelve elküldték az orvosok névjegyzékét is, feltüntetve a jövedelmeket. Az Orvosi Kör azonban véleménynyilvánítás helyett a diplomatikusabb megoldást választotta, közszemlére kiakasztotta a jegyzéket, hogy az érdeklődők megtekinthessék és hozzászólhassanak. Ez meg is történt: 176 orvos megjegyzésével - ki-ki a maga adójával kapcsolatban fűzte hozzá véleményét - visszaküldték a listát az adófelügyelőségnek. A téma ilyen formában nem is került többé terítékre.(48)

1881 az Országos Segélyegylet működésének egyik igen sikeres éve volt. Vagyonuk az év végére 7010 forintra növekedett, ami annak is köszönhető, hogy intézetek és testületek is gyarapították az anyagiakat (pl. a gyógyszerész-egylet 300 forinttal, a Magyar �ltalános Életbiztosító Társaság 500 forinttal). Annak ellenére, hogy tervezték a vidéki orvosok országos egyletének létrehozását, Tolna és Abaúj vármegye orvosai testületileg léptek be a Budapesti Orvosi Kör által szervezett Országos Segélyegyletbe.

Ezen a sikeren felbuzdulva ismét felvetődött a nyugdíjintézet létrehozásának szükségessége, de ez csak néhány év múlva történt meg, akkor is csak papíron.
Előzőekben már említettük, hogy a közegészségügyi törvény életbe léptetése nem jelentette a problémák felhőtlen megoldását és az orvosok anyagi és egzisztenciális helyzetének stabillá válását. Tömegesen érkeztek a panaszok a községi és körorvosi fizetések rendszertelensége és - sok esetben - elmaradása miatt. A belügyminiszter az 1881. január 21-én kelt 56.284-1880. sz. rendeletében foglalkozott ezzel a kérdéssel. A közigazgatás szigorú kötelességévé teszi az orvosi bérek pontos és rendszeres kifizetését.(49) 1882 januárjában ismételt figyelmeztetéssel fordult a belügyminiszter a törvényhatósághoz, hogy a jogos panaszt mielőbb orvosolják.(50)

1884-ben újabb feliratot fogalmazott meg az Orvosi Kör a nyugdíjazásról szóló törvényjavaslattal kapcsolatban. Az országgyűlésnek nyújtották be kérvényüket az állami alkalmazásban lévő orvosok érdekében. Lényege az volt, hogy a teljes nyugdíjhoz ne 40, hanem már 30 szolgálati év is elégséges legyen, ezenkívül a nagy járványok éveit duplán számítsák be.51)

A Budapesti Orvosi Kör által szervezett orvosi nyugdíjintézet működése lényegében kudarcba fulladt. Bár 1890-ben hivatalosan is megalakult - Müller Kálmán, Schulhof Jakab és Adler Zsigmond tervezete alapján - ténylegesen továbbra sem működött. Az orvosok jelentős része ekkorra már magánbiztosítóknál kötött szerződést, akik nem, azok számára pedig - éppen a kevés tag miatt - olyan magas lett volna az évi tagsági díj, amelyet nem tudtak vállalni. A jószáradék nem vitatható el, mert ezért a tagdíjért olyan majdan kifizetésre kerülő nyugdíjat állapítottak meg, amely valóban fedezte volna a biztos megélhetést.(52)


Nem lennénk igazságosak, ha a 19. századi érdekvédelmi törekvések ismertetése során csupán a pozitívumokról szólnánk, hiszen ennek a mozgalomnak voltak olyan vadhajtásai is, amelyekkel még az orvostársadalom többsége sem értett egyet. �gy volt ez a Budapesti Orvosi Kör orvosi díjszabással kapcsolatos elképzelésével. Az előzőekben már említett tervezetet olyan mértékig igyekeztek maximalizálni, a tiszteletdíjakat emelni, hogy avval még a tagságuk sem értett egyet. Felháborodást váltott ki az az orvosi etikával ellenkező javaslat, amely szerint még életveszély esetén se nyújtsanak ingyenes segítséget a rászorulóknak. Egyébként is túlságosan magasnak, az átlag lakosság számára szinte megfizethetetlennek vélték a díjakat. Érdekes módon elsősorban a vidéki orvosokat idegenítette el ez a szellem, pedig köztudottan mindig rosszabb anyagi körülmények között éltek, mint fővárosi kollegáik.

Hasonlóképpen kudarcba fulladt az a mozgalom is, amely a biztosítótársaságok bojkottálására szólította fel az orvosokat. Az 1857-ben megalakult Első Magyar Általános Biztosító Társaságot követte a többi, és a biztosítótársaságok egyre több orvost foglalkoztattak. Lindner Sámuel 1877-ben bocsátotta közre "Über Krankenvereine und vereins�rzte in Budapest" címmel véleményét, amelyben az Orvosegyesület akkori elnökéhez, Hirschler Ignáchoz fordult. Éles kritikát gyakorolt a betegsegélyző egyesületekkel kapcsolatban, mert úgy vélte, hogy azok az orvosok anyagi helyzetét ássák alá.

A Budapesti Orvosi Kör is szervezkedésbe kezdett, először csak titokban, a Kör egyleti vacsoráin beszélték meg a kérdést, majd egyre nagyobb nyilvánosságot kapott a véleményük. Eszerint a betegsegélyző egyletek nem a szegény betegek javát szolgálják, hanem az egyletek gazdagodnak meg a bevételből. Ezenfelül még arra is buzdítják a betegeket a betegsegélyzők, hogy ne fizessék meg az orvost kellőképpen. A betegsegélyző egyletek nem bánnak megfelelően az alkalmazásukban álló orvosokkal, ezért arra szólította fel őket az Orvosi Kör, hogy mondjanak fel, és a megüresedett helyeket ne foglalja el más. Az 1880-as év végén körlevélben fordultak a főváros orvosaihoz és egy nyilatkozat aláírására is felhívták őket. Az agitálás, az aláírások gyűjtése átnyúlt az 1881-82-es évekre is.(53)

Az 1882. januári ülésen ismertették azt a terjedelmes emlékiratot, amit e tárgykörben - a Budapesti Orvosi Kör tagságának megbízásából - vidor Zsigmond fogalmazott meg. A felterjesztésben - amelyet 286 orvos egyetértő aláírásával a belügyminiszternek nyújtottak be - részletesen taglalja azt a visszás helyzetet, amibe a biztosítótársaságok kényszerítik orvosaikat. Számadatokkal bizonygatják, hogy míg a lakosságnak mintegy negyede tagja az ilyen egyesületeknek, addig az orvosoknak csupán egynyolcada vagy egykilencede. Egy orvos több biztosítónál is elkötelezte magát, emellett - az alacsony díjazás miatt - még magánpraxist is kénytelen űzni. Éppen ezért lehetetlennek tűnik, hogy kellő időt szenteljenek a betegeknek, ennek következtében az ország általános egészségügyi ellátottsága is romlik. Az orvosok rossz bérezését alátámasztandó kimutatja, hogy egy-egy biztosító egylet évi befolyt jövedelmének csak egy töredékét fordítja ilyen célokra. Az emlékirat avval a javaslattal fejeződik be, hogy kötelezzék a biztosítókat alapszabályaik módosítására olyan értelemben, hogy a megbetegedett tagokat bizonyos napi vagy heti pénzsegélyben részesítsék, amiből fedezni tudnák önállóan - és nem a betegsegélyzőn keresztül - a saját akaratuk vagy szimpátiájuk alapján megválasztott orvos honoráriumát.

A miniszter válasza csupán arra szorítkozott, hogy pontos kimutatást kért az orvosok és a betegek számarányáról. A kudarcot tetézte az is, hogy azok az egyleti orvosok, akik előzőleg - aláírásukkal is szentesítve - az ügy mellé álltak, féltve állásukat és megélhetésüket, sorra visszaléptek a nyilatkozattól.(54)


A kamarai gondolat megszületése

1874-től kezdődően változó intenzitással foglalkoztak az orvosi kamarák felállításának gondolatával. Ugyanis 1874-ben kezdte meg hivatalos működését az első magyarországi ügyvédi kamara, ez adta az ötletet az orvosi érdekvédelemért küzdőknek saját kamaráik létrehozására.

Az első tervezetet Mátray Jakab közölte le a sajtóban(55), ez tulajdonképpen az ügyvédi kamarákra vonatkozó rendelet tükörképe volt. 1875-ben Dubay Miklós is felvetette az orvosi kamarák kérdését a Budapesti Orvosi Körben. Bár ellenzője nem volt, de különösebb érdeklődést sem váltott ki javaslatával.(56)

A következő lépést Schwartzer Ottó tette meg 1888-ban Tátrafüreden, a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók XXIV. Vándorgyűlésén, ahol a kamarák megalakítását szükségesnek ítéli meg, és országos mozgalom megindítására szólítja fel az orvosokat.(57) A Vándorgyűlés Kovács Józsefet bízta meg a tervezet kidolgozásával. Az orvostársadalom és a különféle orvosegyesületek ekkor még egyhangúan támogatták a javaslatot. 1888 végére elkészült a tervezet, amelyet 1889-ben véleményezésre bocsátottak(58), majd a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók központi választmánya petíciót fogalmazott meg a kormánynak az engedélyeztetés érdekében.

Az orvosegyesületek ekkor már kritikával éltek; módosításokat kívántak a tervezetben végrehajtani. Kovács József az 1890. május 31-ére összehívott rendkívüli ülésen ismertette a Budapesti Királyi Orvosegyesületben a javaslatot. Az Orvosegyesület határozatilag kimondta, hogy "az orvosi kamarák létesítését nem tartja szükségesnek és célszerűnek." (59) Ennek ellenére, mivel a belügyminiszter már kilátásba helyezte a kamarák engedélyeztetését, hajlanak arra, hogy "behatóan tanulmányozzák és véleményezzék" a törvényjavaslatot.

Ezután indult meg az igazi vita az orvosi körökben és a támogatók mellett az ellenérzések is kifejezésre jutottak. (Sajtóvisszhangja az 1889-90-es években az orvosi szaklapokban olvasható.) Több módosító javaslattal egyenesen a belügyminiszterhez folyamodtak.

Az egyesületek is két táborra szakadtak: a Budapesti Királyi Orvosegyesületen kívül pl. az Országos Közegészségügyi Tanács is az ellenzők között volt, az elvet is és a tervezetet is teljes egészében elvetette.

Sok vidéki orvos is a kamarák létrehozása mellett foglalt állást, mivel úgy érezték, hogy az 1879-ben létrehozott Vidéki Orvosok Társasága sem nyújt megfelelő érdekvédelmet számukra. Véleményük az volt, hogy ne centralizált szervezet jöjjön létre, hanem a helyi önkormányzatokra lebontva kezdődjön meg a szervezés. Többen azon a nézeten voltak, hogy az országos törvényen alapuló szervezetté való belépés minden Magyarországon tevékenykedő orvosra - a tényleges állományban lévő katonaorvosok kivételével - kötelező legyen.(60)

A vita tovább folyt az 1896. évi Millenniumi Közegészségügyi és Orvosi Kongresszuson, ahol a Budapesti Orvosi Kör indítványára szavazásra került sor. A megjelentek közül 156-an a kamara ellen, 133-an pedig mellette szavaztak. Ezután szólalt fel Kéthly Károly, aki olyan országos szervezet megalakítását javasolta - szabadtársulási alapon - amely alkalmas arra, hogy az orvosok etikai és társadalmi érdekeit intézményesen megvédje. Ezt a javaslatot a résztvevők elfogadták és a .szervező munka eredményeképpen 1897. május 3-án a Budapesti Orvosszövetség, 1897. november 7-én pedig az Országos Orvosszövetség alakult meg. Ez utóbbi vezetőségében a fővárosi és a vidéki orvosok képviselői arányosan jutottak tisztséghez. E két szervezet működése az érdekeltek megelégedését váltotta ki, erre bizonyíték, hogy a magyarországi orvosok kb. 90-95%-a csatlakozott a szervezetekhez.(61) Az orvosi kamarák kérdése, annak megvalósulása az 1900-as években került ismét napirendre.

Az orvosi érdekvédelmi törekvések alakulásának bemutatása során úgy tűnhet az olvasónak, hogy az anyagi helyzet rendezésének kérdése foglalta el a központi helyet, mintha az lett volna az egyetlen megoldatlan probléma. Ennek fontosságára egy szakavatott szerző, Melly József szavai világítanak rá: "Egyetlen profilaktikuma van az orvosi rend egyetemes etikai alapon való munkálkodásának: az orvosok jólétének megóvása. Ha nincs tömeges orvosnyomor, akkor bizonyos, hogy a rend a társadalomnak csak becsületes és lelkiismeretes munkát szolgáltat. . . (62)