Orvosi kommentek az otthoszülésről :

1,

40 év óta vagyok szülész orvos(nő).

40 évvel ezelőtt 100 újszülöttből 4 meghalt szülés alatt és az utána következő 7 napban Magyarországon (perinatális mortalitás). Ma 100 újszülöttből 1 hal meg. (Pedig a "spontán abortusz" felső határa 28 hétről 24 hétre csökkent, tehát nagyobb százaléka van az esendő újszülötteknek!) Vagyis a kötelező kórházi születés negyedére csökkentette az újszülött halottakat. Ennek nyilván több oka van, de jelentős tényező a gyakorlat!

Hogy tud dönteni egy anya, vagy család arról, hogy mi jó a magzatnak, aki első gyermekét akarja világra hozni? Csak a DIVAT befolyásolja döntését, meg a Gerő és őt támogatók általi agymosás! Nem tud számolni a gyermekét és őt magát fenyegető veszélyekkel. Még ha hallott vagy olvasott is róla, általános emberi tulajdonság: "ugyan miért érne engem?" De az a szülész orvos, aki éveket töltött a szülőszobán, emlékezetéből azonnal felidézi a fenyegető veszélyeket is, és a császáros műtőtől rendszerint egy ajtó választja el, nem minimum 10 kilométerek, mentőre várakozás és csúcsforgalom!

G. főorvos felsorolt egy csomó azonnal kialakuló veszélyhelyzetet. Ezt még azok a kollégák se tudják úgy elképzelni, akik nem éltek a szülőszobán, mint mi, akik életünk nagyobb részét ott töltöttük! Hogy tudná elképzelni egy laikus 18 vagy 28 éves fiatal hölgy, akinek csak a "jogait" emlegetik? Hogy tud ő e kérdésben objektíven, felelősen "dönteni"? Sehogy.

Emlékszem kezdő orvos koromból egy nőre, akit a mentők terminusban, közepes vérzéssel, fájásokkal hoztak be. Amíg az ügyeletes fiatal szakorvos megvizsgálta, én, a gyakornok elkezdtem kérdezni az anamnézisét. A mondat közepén elhallgatott, odanéztem, és láttam, hogy karvastagságban dől a vér belőle, elvesztette eszméletét. Placenta praevia volt, az ügyeletvezető kolléga, aki maga se rendelkezett csak 5 éves gyakorlattal, ujjait belemélyesztette vizsgálat közben az elől fekvő lepénybe. Dupla kesztyűs császármetszés az anya életét megmentette, a 3 és fél kilós magzat viszont olyan kivérzett állapotba került, hogy nem élt, mire kivettük és nem lehetett feléleszteni se a 3 és fél kg-os újszülöttet! Ha ezt ott hon észleli egy bába: mi lett volna a vége? (Mikor később én találkoztam egy placenta praeviával, előzetes transzfúzió előszészítése, infúzió bekötése után végeztem a nagyon óvatos vizsgálatot, és szövődmény nélkül tudtuk megoperálni az anyát, világra segíteni magzatát. Ez az emlék, a gyakorlat hatása!)

Másik emlékezetes eset. Terminusban megemelte magát az anya. Ultrahang még nem volt, viharos, hypertóniás fájástevékenységgel hozta be a mentő. Egy darabig még megfigyeltük, próbáltuk gyógyszeresen csökkenteni a fájás intenzitását, nem sikerült, végül császármetszéssel kiemeltük a halott magzatot : teljes lepényleválás volt. Otthon obszerválgatva bekövetkezhetett volna a méhrepedés!

Emlékezetes az a szülés is, akinek kb 10 liter vért transzfundáltam egész éjszaka, 4 vénájába, közvetlenül a szülés után, és sikerült megmenteni a méhét a súlyos atónia ellenére.

Az unokahúgom második gyermeke faros volt, burokrepedéskor előesett a köldökzsinór. Négykézláb helyzetben rohantak vele a műtőbe, miközben az ügyeletes orvos eltartotta a fart a medence bemenettől, hogy a műtő előkészüléséig meg ne fulladjon a baba.

Lehet, hogy ritkák e szövődmények, de azon anyák számára 100%, akik ebbe a helyzetbe kerültek!!!

A szülés maga nem betegség, de e kóros állapotok betegségek, és a múlt század első felében legtöbb gyermek otthon született, és az anyák jelentős része bele is halt!!! Ez hiányzik a mai nőknek? Fiatal korom szörnyű emlékei azok a filmek, ahol a szülést úgy ábrázolták, hogy egy ajtó mögött sikoltozott egy nő, aztán felsírt a gyermek, majd belépve a szobába, az ágyon feküdt a halott anya! Akkoriban rettegtem a szüléstől, mert azt hittem, első szülésemben, 20 éves koromban meg fogok halni! A kórházban töltött évek alatt jöttem rá, hogy nem így kell lennie!

Nemcsak orvos vagyok, hanem anya is! 37 és 40 évesen szültem gyermekeimet. Az első szülésem életem egyik legszebb perce volt: azt mondtam utána: minden nap megszülnék egy gyereket, hogy megmutassam: hogyan kell szülni! A második gyermekem koraszülött volt, bár elég jó súllyal, de vagy meghalt volna, vagy szellemi károsodott lenne, ha nem a kórházban jön világra, ahol azonnal éleszteni kellett.

Nem igaz, hogy szülés közben az szükséges, hogy otthoni csend és nyugalom vegye körül az anyát és újszülöttet! Az élet biztonsága a legfontosabb! Geréb Ágnest én egy lelkiismeretlen kalandornak tartom, aki "harcával" veszélyezteti emberek életét, egészségét! És az se igaz, hogy ezt ingyen teszi: nekem mondták nők, hogy hány százezer forintot kér ezért a "humánus" cselekedetéért! Ha az egészségügyi kormányzat lazít az eddigi állásponton, akkor részt vállal ebben a lelkiismeretlenségben!!!

2,

Magam egy városi kórház szülészeti osztályának vezetője vagyok,

tehát egy kis ember az ország vezető szülészei között, így vártam, hogy valamelyik nagy emberünk megszólal a kérdésben. Nem tették, legalábbis a Webdoki ezen kérdéssel foglakozó fórumain nem. Lehet, hogy nem olvassák (nagyon rosszul teszik), lehet, hogy érdektelenségből (ha így van azt még rosszabbul teszik). Tekintettel arra, hogy már több címmel is felkerült a kérdés ide, szeretnék néhány gondolatot megosztani az itteni fórumokat olvasókkal. Nézzük a legfontosabb momentumokat:

1. „A várandósság nem betegség, hanem a női élet egyik legboldogabb élettani állapota.”

Valóban igaz, szerencsére az esetek legnagyobb részében. (Ha ez valóban így lenne minden esetben, akkor nem halna meg annyi magzat és annyi anya a világ minden részén). Tudni kell azonban, hogy a várandósság egy kicsit alattomos állapot. A legnagyobb másállapoti jólétben percek alatt kialakulhat életveszélyes állapot, esetenként csak a magzat, csak az anya, vagy mindkettő állapotát életveszélybe hozva. Csak példák a várandósság különböző időszakából (amelyeket nem igazán, nem mindíg lehet előzményi adatok alapján előre látni, és a legcsodálatosabb felkészítő tanfolyamokkal is csak részben megelőzhetők):

vetélés igen erős vérzéssel, akár véralvadási zavarral;
méhen belüli fertőzés (akár órák alatt kialakuló anyai vérmérgezéses állapottal);
köldökzsinór-előesés (perceken belül műtéti megoldást igényel);
idő előtti lepényleválás (perceken belül műtéti megoldást igényel);
terhességi görcsroham (intenzív osztályos ellátást igényelhet);
terhességben hirtelen kialakuló súlyos véralvadási és/vagy májműködési zavarok (intenzív osztályos ellátást igényelhet);
szülés során meghúzódó valódi köldökzsinór-csomó, vagy szorosan (egyszer vagy többszörösen) a magzatra tekeredő köldökzsinór, amely a fájások hatására megszorul (perceken belül műtéti megoldást igényel);
a hüvelyi szülést lehetetlenné tevő, a magzat életét veszélyeztető, a szülés során (akár az utolsó percekben) kialakult magzati tartási, beilleszkedési rendellenesség (perceken belül műtéti megoldást igényelhet);
…és mindezek a teljesség igénye nélkül.

2. „Kórházban is előfordulnak szövődmények, illetve ott is előfordul magzati halálozás.”

Igen, valóban így van, de nem azon esetekben amelyek egyébként egy szigorú válogatási kritérium alapján „otthonszülésre” alkalmasak lennének. Ha ilyen esetben is előfordul, akkor az adott kórházi ellátás súlyos szakmai mulasztásának eredménye és nem azt jelenti, hogy a két lehetőség egyenlő esélyeket ad. Nem lehet összehasonlítani a halálozási mutatókat a két ellátási forma között.

3. „Mindenkinek joga meghatározni, hogy milyen körülmények között, hol kíván szülni.”

Valóban így van, alapvetően joga mindezt meghatározni. Kérdés, hogy bizonyos jogokkal milyen körülmények között lehet, illetve érdemes élni, milyen információk birtokában várható el valakitől, hogy érdemben, felelősséggel éljen alapvető jogaival. A legfontosabb a kérdésben, hogy milyen jogai vannak a döntéshozó családnak születendő gyermekével kapcsolatban, joguk van-e elvenni újszülöttjüktől a legrosszabb esetben is 20-30 percre elérhető műtőt, az inkubátort, az időben rendelkezésre álló lélegeztető gépet, gyógyszereket, stb. Az „otthonszülést” preferálók igazi felelőssége nem is elsősorban a szülés konkrét idejében, hanem az előzetes felvilágosításban, az oda vezető úton rejlik. Akkor lehetne elfogadni az „otthonszülés” választását, ha a várandós minimum fél évet eltöltene egy szülészeti intézményben és tapasztalná, hogy néhány perc alatt mekkora baj lehet az elvileg – és bármilyen kritérium alapján kiválasztott – problémamentes esetekben is.

Minden lelkiismeretes szülész, szülésznő számára – a világ legtermészetesebbnek és szövődmény-mentesebbnek induló, zajló szülése egy olyan stressz-helyzet, amelyben tudjuk, hogy bármelyik pillanatban kialakulhat olyan veszélyállapot, amelyben akár 1-2 percben kell dönteni és intézkedni, hogy anya és magzata egészségesen kerüljön ki mindebből.

Mindezt a szülészeti orvosi ellátás túllihegése nélkül állítom, tudomásul véve, hogy a szülések legalább 75-80 %-a orvosi beavatkozás nélkül is szövődménymentesen lezajlana, de ki mondja meg, hogy ki kerül a másik csoportba?