Hunok, magyarok és védikus civilizáció:

Hunor és Magor meséje évszázadokon át tanította őseinket a hunok és magyarok testvéri voltára, valamint arra, hogyan vándoroltak el eleink a közös ázsiai őshazából. Hiteles történészek feljegyzései, mondáink, hagyományaink, valamint hazai és külföldi tudósok egész serege állította és állítja, hogy a magyar hun eredetű nép.

Hazai írók, mint Bonfinius Antal, Thuróczi János, Corvin Mátyás kortársai, I. Béla névtelen jegyzője szerint a magyarok a hunoktól származnak. Kézai és egyéb krónikák Árpád honfoglalását úgy írják le, mint a magyarok második bejövetelét. Habár Anonymus ezt nem mondja, félreérthetetlenül utal rá, amikor leírja, hogy Álmos Attila örökségét átvenni indult az új haza felé. Örökségi jogról beszél a Zágrábi és a Váradi krónika is. Az Attilánál követségben járó Priszkhosz rétor nyomán már a VI. században egymástól függetlenül két szerző, a görög Prokópisz és a gót-római Jordanes is észletesen megemlékeznek a hunokról. Itt is azt olvassuk, hogy a hunnak nevezett népnek csak egy része hagyta el Szkhítiát és költözött Nyugatra, ezeknek lett a királya később Attila. Ugyanakkor még Attila életében megemlékezik Priszkhosz a hunok előbbi hazájában maradt népekről, az onugorokról.

Ha tehát az onugorok még Attila életében is Szkítiában maradt hunoknak számítanak, akkor a magyar krónika hun történetének magja történelmi valóság kell, hogy legyen" (Dümmerth Dezső). Ebben a hun rokonságban hittünk, ebben éltünk mindaddig, mígnem némely XVIII. sz.-beli tudós komoly kísérletet nem tett hagyományaink megcáfolására. Azóta is folyik a vita, ám ma már nemcsak finn és török, hanem sok-sok egyéb eredet-elmélet is létezik. Ilyen alkalmakkor elengedhetetlenül felvetődik a kérdés: Okos dolog-e elrugaszkodni hagyományainktól, ősapáink hitétől? Milyen jogon állíthatjuk, hogy mondáink, regéink és hagyományaink egytől egyig tévesek? Sajnos sokan úgy vélik, ami monda, az nem lehet tudományos. Dümmerth Dezső szavaival: "Ma világszerte vannak, akik úgy vélik, hogy tudományos vizsgálat csak az lehet, mely előre kész programmal, tudatosan szembehelyezkedik mindenféle hagyománnyal, és azt cáfolni igyekszik. Eszerint már a puszta indok nélküli tagadás is tudományosnak, felvilágosultnak számít, mert hiszen e felfogás szerint — semmi, ami monda és legenda köntösben jelentkezik, eleve nem lehet igaz." (Az Árpádok nyomában, Bp. 1977) A politikai érdekek mellett ez a felfogás indokolta, hogy az utóbbi kétszáz évben akadémiai tatárjárás pusztította hagyományainkat. A hun rokonságot legtöbben merőben megtagadták, s az ősi, dicső magyar múltat beledobták az Akadémia szemetes-kosarába. Csak az utóbbi években sikerült lassan visszakanyarodni az évezredes hagyományhoz, miután a legújabb kutatások egyre inkább bizonyítják, hogy Sajnovics, Hunfalvi (azaz Hundorfer) és mások piromániában szenvedtek, s hogy a régi mondáink és történetíróink szava igaz. Ne hagyjuk hát figyelmen kívül hagyományainkat! Tanulmányomban a hun-magyar rokonságról tanúskodó mondáinkat, hagyományainkat veszem alapul. Kutatási területem az óind vagyún. védikus civilizáció.

Ősi indiai könyveket tanulmányozva nyomon követtem a hunok, pontosabban az ephtaliták vagy fehér hunok és egy águk, a magák vagy magarok történelmét. Ma már tudjuk, hogy egy nép múltjának kutatásában nem elegendő a csupán nyelvészeti összehasonlítás. Én úgy vélem, hogy a mindenkori uralkodó vallás és civilizáció az, ami legjellegzetesebben rányomja bélyegét egy népre. (Például, a kereszténység felvétele óta számtalan latin szó épült be nyelvünkbe: templom, oltár, kereszt, szent stb.) S mivel a jelek arra mutatnak, hogy a magyar őshaza a mai Nyugat-Kína, Dél-Szovjetunió, illetve Kelet-Afganisztán területén létezett — hol kisebbedett, hol nagyobbodott —, ezért eleink több mint valószínű, hogy a védikus vallás és kultúra hatása alatt éltek. A hindu megjelölést szándékosan kerülöm, mégpedig azért, mert pontatlan. Beszélhetünk brahmaizmusról, Visnu-hitről, Advaita filozófiáról vagy akár a Csárvaka, Gautama és másokáltal hirdetett materialista tanokról, de hinduizmusról nem. Ez a megjelölés azoktól a mohamedán népektől származik, akik a Szindu folyótól nyugatra éltek. Ez a folyó képezte akkor a határt, így a túlsó parton élőket szinduknak nevezték, de mivel a mohamedánok az "sz"-t "h"-nak ejtették, így keletkezett a hindu név. Figyelemre méltó, milyen sok helyütt írnak a Védák a hunokról. Idő szűke miatt most csak néhány művet idézek (hamarosan megjelenő könyvemben részletesebb leszek). A védikus civilizáció egyedülálló irodalma, az ún. Védák svéta huna-ként, olykor pedig szita (szittya?) húnaként ír a hunokról. Svéta fehéret jelent. Említés történik a hára hunokról is; hala vagy hára vöröset, míg a török qára szó feketét jelent. Így megállapíthatjuk, hogy a hunoknak két fő csoportja létezett, a fehér és a színes. Először is a Rámájanáról kell szólnom, mert ez a híres eposz közli a két királyfi és a csodaszarvas történetét; hihetetlen, mennyi hasonlósággal. Varáhamihíra Brhat Szamhitája az asztrológiáról, a különféle bolygók,üstökösök stb. hatásáról tanít. A 14. fejezetben azt írja, hogy a húnok (az akkori) Észak- Indiában éltek. A 16. fejezet arról tesz említést, hogy a svéta vagy fehér hunok népét a Kétu nevű bolygó befolyásolja leginkább, s akkor éri nagy szerencsétlenség őket, ha valamely üstökös farkát meteorcsapat keresztezi. A Mahábhárata, a világ leghosszabb és legősibb eposza szintén sok értékes információval szolgál a hunokról. Mítikus eredetet tulajdonít nekik, azt állítván, hogy a hunok magától az isteni Nandini vagy Szurabhi tehéntől erednek. E mű szerint a hunok Észak-Nyugat Indiában éltek, s királyuk megjelent a híres rádzsaszúlya ünnepségen, hogy értékes ajándékokkal halmozza el barátját, a császárrá kikiáltott Judhisthirát (Szabhá Parva, 51. fej. 24. verse). A Matszja, Váju, Brahmánda és Bhagavata Puránák szerint 11 hun király 300 éven át uralta Indiát. Ayingar elmélete szerint a Védák először uttara- azaz északi-kurukként írnak a hunokról. Szerinte a hunok a Taklamakan sivatag észak-nyugati határán éltek, ezt a részt hívják a Védák Uttarakurunak. A Manu Szamhita, a Védák híres törvénykönyve (X.43.44.) írja, hogy a hunok — a kámbódzsa, török és egyéb törzsek mellett — a védikus civilizáció szerves részét képezték, ám később távoztak Indiából. A Védák értelmező szótárában pedig a következő információt találtam a magákról vagy magarokról: észak-indiai harcos nép, kiknek papjai a napot imádták. Az ilyen és ehhez hasonló információk (részletes felsorolásukra majd csak könyvemben kerül sor) azt sugallják, hogy a hunok a történelem előtti korokban India uralkodó rétegét képezték. A Védákban többször is közölt Parasurám történet (isteni inkarnáció, aki egymagában hadat üzent az uralkodó rétegnek, s kiűzteőket Indiából) és egyéb (pl. numizmatikai) bizonyítékok alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a hunok, mint az óind birodalom uralkodó rétege, szerves részét képezték a védikus civilizációnak, ám később az északi határvidékre vándoroltak, s csak jóval később, a Krisztus utáni V. sz.-ban (455-ben) vonultak vissza délre, az akkori India szívébe. Először vereséget szenvedtek Szkandhagupta császártól, de 465-ben bevették Pataliputrát, s (újra) megalapították indiai birodalmukat, amely egészen 542-ig, Mihirkula, India Attilájának haláláig virágzott. Ezek után az ephtaliták fokozatosan beleolvadtak a kései óind társadalomba (mindezt egy másik dolgozatom anyaga hivatott igazolni). Ayingar szerint tehát a Mahábhárata, a Puránák és az Aitáréja Bráhmana uttara-kurukként ír a transzhimalájiai hunokról, s több mint valószínű, hogy ez a megjelölés ugyanazt a népet jelöli, mint a kínai törnénetírók hszuingnu-jai, vagy a geográfus Orosziusz huni-jai. Ezek után lássuk, milyen egyéb nyomok mutatják a hunok-magyarok indiai múltját, illetőleg védikus kultúra-eredetüket. Evégett megpróbáltam párhuzamot vonni a magyar és szanszkrit nyelv, valamint a magyar nép és a védikus civilizáció hitvilága, hagyományai, szokásai, népművészete és zenéje között. Kezdjük hát a nyelvészettel:

Egyik kutatónk írja A magyar nyelv nyelvrokonságai c. művében (Nemesdedinai Zsuffa Sándor, 1942. Bp.): "Az ismert nyelvek közül a védikus szanszkrit a világ egyik legfejlettebb nyelve, mely filozófiai munkák megírására a legalkalmasabb, ugyanis ebben a nyelvben a legbonyolultabb bölcseleti meghatározásokra, igazságokra, tételekre, sőt egész összefoglalásokra is egy-egy kifejezést lehet találni. Csodálatos, hogy a magyar nyelv a szanszkrit nyelvvel is őseredeti kapcsolatot árul el. Ez a kapcsolat igen ősi, talán a Rg Védában megörökített történelmi események idejéből származik, mert azok a fogalmak, amelyeket mi szanszkrit szavakkal egyező magyar szavakkal fejezünk ki, igen ősi időkre mutatnak. A szanszkrit és a magyar nyelv közötti ősi kapcsolat nem csalóka látszat, hanem valóság, mert azt nemcsak a néhány azonos hangzó ("cs", "gy", "ty", "ly"), vagy azonos hangzású és kiejtésű szó, hanem főleg a szerkezeti egyezés bizonyítja." A tibeti szótár előszavában eképpen ír híres tudósunk, Körösi Csoma Sándor, akiről sokáig azt hitték, téves nyomon járt, amikor őseinket az ujguroknál akarta keresni, s csak most kezdi igazolni őt a tudósvilág: "Saját nemzetének pedig a szerző büszkeséggel jelentheti, hogy a szanszkrit tanulmányozása sokkal hasznosabb a magyarokra, mint bármely más európai nemzetre nézve.

A magyarok dús forrást fognak találni tanulmányozásában, szem előtt tartván nemzeti eredetük, szokásaik, viseletük és nyelvük szempontjait, mégpedig azért, mivel a szanszkrit nyelv alkotása (más indiai nyelvekkel egyetemben) nagyon párhuzamos a magyaréval, mely különben eltér a nyugati Európa nyelveitől. E párhuzamosságnak feltűnő bizonyságul álljon a következő példa: A magyarban előragok helyett utóragokat találunk, kivétel nélkül, kivéve a személyes névmások esetét; és az igegyökből segédige nélkül, s csupán egy szótag egyszerű hozzáadásával többféle igealakokat formálhatunk: tudniillik cselekvő, szenvedő, óhajtó, visszaható formákat. Így van ez úgy a magyarban, mint a szanszkritban, s nincs szükség sem itt, sem ott a segítő igékre az összetett múlt vagy jövő idők formálásában, ahogy az okvetlenül megkívántatik az európai nyelvekben. "Így szól Körösi Csoma a szanszkrit és magyar nyelv hasonlóságairól. Én még megemlíteném a szanszkrit és a magyar kicsinyítőképzők teljes azonosságát. A szanszkrit nyelv a "ka" és a "dzsi" kicsinyítő-képzőt használja (példák!), míg népies változata a "ko"- t. Ezek megfelelője mind megtalálható a magyar nyelvben is. Pl.: napocska, fiúcska, leányka stb., illetve Fercsi, Karcsi, bácsi, öcsi etc., valamint Lackó, Ferkó, pejkó stb. Az úttörő Körösi után több magyar kutató foglalkozott a szanszkrit és magyar nyelv összehasonlításával. Dr. Tóth Jenő indiai tanulmányai ideje alatt például kb. 1300 olyan szót gyűjtött, amelyek a magyar nyelv törzsi, családi, földrajzi stb. vonatkozású szókészletével mutatnak szoros kapcsolatot. A Duka Tivadar által kiadott Körösi Csoma életrajz függeléke, mint Csoma Sándor eredeti gyűjtését közli azt a kb. 250 szanszkrit szót, melyeket a magyarral egyeztethetőnek tartott. Az ehhez írt jegyzetekben olvashatunk a Körösi által kiemelt, Indiában szereplő, magyarral egyező családnevekről: Bala, Buda, Bodala, Barta, Bálya, Bod, Bede, Binde, Vajna, Beder, Vida, Bardócz, Bihar, Hari, Csorja, Sánta, Buja, Székely stb. Mind a mai napig használunk olyan jó pogány magyar keresztneveket, melyek Indiában is népszerűek: Attila, Béla, Buda, Réka stb. A magyarral rokon hangzó szanszkrit szavakat most nem sorolom fel, de néhányat érdemes megemlíteni, azokat, melyek a legfontosabb jelentőségűek egy civilizált, vallásos kultúrájú nép életében: ista, isan — isten; balavan — bálvány (!); agni — égni; átá — atya; hirany — arany; kúp — kút; brikha — bika; arthak — érték; dvára — udvar; kalasha — kulacs; stb. Halálos ágyán Körösi nyomatékot adott annak a meggyőződésének, hogy hazánk ősi helységnevei, illetve a folyók és hegységek nevei szanszkrit eredetűek: Déva, Temesvár, Mucsi, Kartal, Buda, Baja, Tisza (Indiában Tiszta folyó) és Bihar. Ez utóbbi India egyik államának neve is, melyet az Encyclopedia Britannica szerint a fehér hunok alapítottak. A nyelvi hasonlóságokról még órákig lehetne beszélni, de idő szűke miatt térjünk át a a magyar és védikus hitvilág tanulmányozására, ezt is dióhéjban.

Vegyük először is a lélekvándorlást, mert ez képezi a védikus filozófia és vallás talán legjellemzőbb tantételét. Mondáinkban, meséinkben ez természetes jelenség, a régi magyar hit szerves része. Pl. mondáink szerint Attila Álmosként született újra. Több szólásmondásunk ("hálni jár belé a lélek") valamint meséink mind a mai napig frissen őrzik őseink hitét a lélekvándorlásban. A mítoszokban az emberi testből a halál pillanatában kiszálló lélek ismét egy új, növényi, állati testbe költözik. Példák erre: ..."miképp a meggyilkolt királyleány, mint jávorcsemete elősarjad"..., "a megholt leányból rózsa lesz"..., ellenben a csapodár, hűtlen nő "gyümölcstelen szederfává lesz"..., a csángó dalban pedig "a megholt kedves, mint gerlice jő elő"....A bűnösebbek torz kinézésű vadállatokként, mint pl. kígyó, béka, farkas stb. formákban születnek meg, az enyhébb vétkeket elkövetők pedig szelídebb formákban, pl. galamb, lepke stb. képében. (Ipolyi Arnold "Magyar mitológia") Mint már említettem, a védikus értelmező szótár szerint a magarok papjai a napot imádták. Ezzel kapcsolatban Theophylaktos történetíró eképpen ír: "A magyarok tisztelik s énekkel dicsérik a Napot s a tüzet...de imádják egyedül és istennek nevezik azt, ki a Napot, eget s földet alkotta."

A honfoglalás előtti magyarok legrégebbi részletes leírása arab nyelvű, Dzsajháni bakharai tudós és államférfi tollából származik, s Ibn Ruszta, valamint Gardhizi arab fordításában maradt ránk. Eszerint a magyarok tűz és nap imádó népek voltak. A Védák szerint a harcos nemzetek vagy a Raghu- vagy pedig Szúrjavamszához tartoztak. Az utóbbiak a Napot tartják eredetüknek, ezért azt imádják. De a magyarok nemcsak a napot és a tüzet, hanem a szent a Turul madarat is imádták. Ez szerintem nem más, mint a védikus vallás Garuda madara, amit ma is imádnak Indiában, Nepálban és Bali szigetén. Az ősi magyar hit szerint a turul nem fizikai állat, hanem madár alakú, felsőbbrendű égi szellem, akárcsak Garuda. Erre utal Anonymusz is, aki világosan divina visio - ról beszél. Ethele király címere a koronás turul volt. Tudvalevő, hogy a magyar táltosok lóáldozatokat végeztek. Ez a rituáció szerves része volt a védikus civilizációnak, s az "asvamédha-jagja" néven ismerték. A táltos vagy tátos szó egyébként igen érdekes, mert feltételezhető gyökere, a tat Brahmára, a védikus papokat és a kozmoszt teremtő félistenre utal. Több feljegyzés szerint (Bonfinius) táltosaink vegetáriusok voltak — akárcsak az indiai bráhmanák —, s főként jogurton, mézen, gyökereken éltek. Úgy a magyar, mint a védikus ősvallásban nagy szerepe volt, van a bűvös, mágikus szavaknak (mantrák), mint amilyenek a ráolvasásokban is előfordulnak. Érdekes, hogy az indiaiakhoz hasonlóan őseink is ilyen mágikus szavak hatásának tulajdonították elért eredményeiket, mint pl. a sikeres gyógyulást, vagy akár a nyílvessző célba találását. A 108-as szám szintén nagy jelentőségű a védikus vallásban; mennyei, bűvös számnak számít (108 Upanisad, rózsafüzér szem, Krisna barátnői rangos cím stb.).

Kézai Simon történetíró szerint a magyar nép 108 tiszta nemzetségből áll. A történelemkönyvekben olvashatjuk, hogy a lázadó Vata szkhíta módra leborotválta a haját, s csak egy varkocsot hagyott a feje búbján. Priszkosz történetíró is tanúsítja, hogy a hunok egy copf kivételével körbeborotválták hajukat. Dugonocs-Apor Péter jegyzeteiből is kiderül, hogy a székelyek és magyarok hajukat mind leborotválták, a megmaradt varkocsot pedig felkötötték. Ez a védikus civilizációban is kötelező viselet volt, sőt, Indiában sokan mind a mai napig így tesznek. Az eredeti magyar népviselet is igen hasonlít a középázsiaira. A pendely vagy szoknya-gatya, a lobogó ujjú fehér ing és a kis mellényke mindmind teljesen ismertek az észak-indiai népviseletekben. Eleink hozták Európába a gombot (pitykét), lábukat pedig szépen csilingelő kösöntyűk ékesítették. Az indiai hunok szövő és hímző technikája, valamint a batikolt munkák rajzai és motívumai Európában csak nálunk mutatnak csodálatos egyezést. A kapudíszek és hímzések díszítőelemeiben sűrűn fellelhető a pávamadár, a lótuszszerű nagy virág és az ún. csakra, a nap szimbóluma. Sokak szerint, mint pl. Huszka, ezek csak nálunk és az indiai művészetben honosak. Ami pedig a zenénket illeti, erről így nyilatkozott Kodály Zoltán: "Zenénk törzse éppoly rokontalan Európában, mint nyelvünk. Eredetiségéből ezerévnyi érintkezés, idegen hatás sem tudta kiforgatni" (Magyarság a zenében, K.Z. írása). Deben Bhattacsárja, aki az UNESCO megbízásából a világ majd mindegyik népének zenéjét tanulmányozta, a hatvanas évek végén egy gyönyörű dupla albumot jelentetett meg a székely-magyar, illetve a csángó népzenéről, úgy véli, hogy zenénk csak Európában idegen, Észak-Indiában viszont nagyon is ismerősnek hangzik.

Ősi magyar hangszer a kagylókürt is, melyet Indiában ma is használnak. A cimbalom a kasmíriak népi hangszere (szantúr), a citera pedig nem más, mint szitara. Mindkettő felépítése hasonló: rezgőhúrok stb. Lehet, hogy a rendelkezésemre álló idő rövidsége miatt mindez felületesnek hangzik. Hamarosan megjelenő könyvemben részletes, meggyőző érveket kívánunk felsorolni az ősmagyarok védikus kultúrájának igazolására. Végül is Körösi Csoma Sándor szavaival szeretnék búcsúzni, melyek szerintem egyáltalán nem idejét múltak: “Keressetek, kutassatok, mert az egész világ egyetlen nemzete sem talál annyi kincset kultúrájának gyarapítására, mint a magyar az ős- indiai kult -úra tárházában!”