A Bioetika blogon találtam :

A halál újjászületése

Nem tudni pontosan, hogy Magyarországon hányan fekszenek kómában. Az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet tájékoztatása szerint évente több ezren kerülnek kómás állapotba és néhány százra tehető azok száma, akik huzamosabb ideig ebben az állapotban maradnak. Néhány hónap, illetve egy-két év után a beteg „felébredésének” szinte semmi esélye sincsen. Külföldről sincsenek megbízható adatok: egy másfél évtizedes jelentés 10 és 25 ezer közé teszi az Egyesült Államokban a kómás állapotban levő felnőtt betegek számát és négy és tíz ezer közé az újszülöttekét és gyerekekét.

Életben vannak-e vagy halottak a visszafordíthatatlan kómában fekvő betegek? Nem olyan buta kérdés ez, mint amilyennek első pillanatban látszik. Állatok esetében például a keringés, a légzés, a szívműködés leállását, illetve a hullamerevség beálltát, esetleg a hullafoltok megjelenését tekintjük a halál kritériumainak. Emberek esetében azonban az agyhalál beállta a manapság elfogadott kritérium. De miért?

A keresztény kultúrkörben évszázadokon keresztül a halál legfontosabb jele a légzés megszűnése volt, mert úgy hitték, hogy a lélek az utolsó lélegzettel távozik a testből. Az 1960-as években azonban megjelentek a mesterséges lélegeztetőgépek, amikkel olyan betegeket is életben lehetett tartani, akiket korábban halottnak tekintettek volna. 1967-ben pedig végrehajtották az első szívátültetést. A sikeres szervátültetéshez friss szervekre van szükség: egy még dobogó szív kivétele és beültetése egy másik ember szervezetébe azonban a hagyományos felfogás szerint gyilkosságnak számít.

A probléma megoldására korábbi munkahelyemen, a Harvard egyetem orvostudományi karán összehívtak egy bizottságot, ami 1968-ban közzétett jelentésében a visszafordíthatatlan kómát javasolta a halál új kritériumának. Ezzel megszületett az úgynevezett harvardi agyhalál-koncepció.

A bizottság nyíltan és kendőzetlenül fogalmazta meg, hogy miért van szükség a halál új kritériumára. Érvelésük szerint:

1. Az orvostudomány vívmányai egyre inkább lehetővé teszik, hogy a visszafordíthatatlan kómás állapotban levő betegeket évekig, esetleg évtizedekig életben tartsák. Ez hatalmas anyagi és érzelmi terheket ró a betegek családjára, a kómás betegeket ellátó kórházakra, illetve az életbentartás költségeit viselő egészségbiztosításra, azaz végső soron az egész társadalomra.

2. A visszafordíthatatlan kómás állapotban fekvő betegek életben tartása megnehezíti a szervátültetésekhez szükséges szervek beszerzését.

A halál agyhalálként való újradefiniálását tehát nem elvi, hanem gyakorlati megfontolások — a társadalomra rótt terhek és az átültethető szervek hiánya — tették szükségessé. A visszafordíthatatlan kómában fekvő betegeket hasznosabb lenne halottnak tekinteni, mivel így életben tartásuk költségeit megspórolhatjuk, illetve szerveikhez hozzájuthatunk.

De nem egyértelmű, hogy mit tekintünk agyhalálnak. A Harvardi agyhalál-bizottság a visszafordíthatatlan kómát javasolta: ezalatt azonban érthetjük az egész agy halálát, vagy pedig csak a kognitív funkciókért — az öntudatért, a gondolkozásért, az emlékezésért vagy a szándékos cselekvésért — felelős agyterületek működésének visszafordíthatatlan megszűnését. Az elterjedt és Magyarországon is elfogadott kritérium szerint a halál a teljes agyműködés megszűntével áll be — ezt a kritériumot azonban semmi sem támasztja alá azon kívül, hogy nehéz lenne elfogadni, hogy önállóan lélegző, dobogó szívvel rendelkező, bár visszafordíthatatlan kómás állapotban levő betegeket halottnak tekintsünk.

Ennek ellenére vannak bioetikusok, akik amellett érvelnek, hogy minden olyan kómában fekvő beteget halottnak kellene tekintenünk, akik esetében nincs remény arra, hogy kognitív funkcióikat visszanyerjék. Bár biológiai értelemben ezek a betegek életben vannak, biográfiai értelemben az életük véget ért: öntudatukat, emlékeiket, gondolkodási képességeiket sosem fogják visszanyerni.

Mások, így például Peter Singer — aki talán a legismertebb és legvitatottabb kortárs filozófus — úgy gondolják, hogy a halál újradefiniálása és az ebből eredő fogalmi zavar helyett vissza kellene térnünk a hagyományos kritériumokhoz: a halál a légzés, a keringés, a szívműködés és a kognitív agyfunkciók működésének megszűnésével áll be. Ugyanakkor viszont el kellene fogadnunk, hogy a visszafordíthatatlan kómás állapotban levő betegek megölése erkölcsileg elfogadható: ezek a betegek biológiai értelemben valóban életben vannak, de mivel biográfiai értelemben életük véget ért, megengedhető, hogy további létezésüket mesterségesen ne tartsuk fenn, illetve szerveiket mások megmentésére használjuk.

Ez a javaslat hatalmas port vert fel. Singer álláspontját azonban tragikus módon támasztják alá azok az esetek, amikor újszülöttek nagyagykéreg nélkül vagy súlyos agysérülésekkel jöttek világra. Ezek az újszülöttek néhány hétig maradnak csak életben. Több esetben is előfordult, hogy a szülők szerették volna, hogy a reménytelen állapotban levő kisbabájuk szerveit más újszülöttek életének megmentésére felhasználhassák: a jelenlegi törvények szerint azonban a szervek kivételére csak a teljes agy működésének megszűnésekor van lehetőség. Ezeket a csecsemőket életben kell tartani függetlenül attól, hogy biográfiai értelemben sosem fog elkezdődni az életük. Az egész agy halálát megkövetelő kritérium szerint szerveik egyáltalán nem, vagy csak az egész agy halála után használhatók fel más csecsemők megmentésére — akkor, amikor talán már késő. Biológiai életük végének siettetése — azaz megölésük — más csecsemők életének megmentése érdekében sem megengedhető.