A kérdést, hogy „mit csinált Isten, mielőtt megteremtette a világot”, Szent Ágoston azzal a – nem éppen tréfának szánt – válasszal hárította el: „előkészítette a Poklot azok számára, akik túl sokat kíváncsiskodnak”. De a tudomány már csak olyan, hogy nincs olyan kérdés, amit fel ne tenne. A válaszra azonban többnyire sokáig kell várni. Amíg ideje nem jön el, csak a bizonytalan útkeresés és a kínzó kétely szegélyezi a kutató útját. Amikor azután a tudós úgy érzi, beleshet a Teremtés előtti és a Végítélet utáni pillanatokba, nem tud ellenállni a kíváncsiság kísértésének. Ám ezen a szinten már a kérdésfelvetés is nagyon nehéz, amit Leon Lederman Nobel-díjas amerikai fizikus meghökkentő aforizmája fejez ki: „Mi a kérdés, ha a válasz a világegyetem?”
A kísérletezés és a matematika folyamatosan finomodó eszközeivel a tudomány egyre újabb és újabb szinteket fedezett fel a lét struktúráiban. A kis méretek felé haladva felbontotta a molekulákat, majd az atomokat, végül az elemi részecskéket is. A nagy távolságok irányában pedig felfedezte a Naprendszert, majd Galaxisunkat, végül a galaxishalmazok megszámlálhatatlan csoportjait. A megismerés folyamata először fogalmilag ragadja meg a jelenségeket. Ezt követően a jelenségek lényegi kapcsolatait tükröző törvényeket azonosítja. A kozmosz jelenségeinek tanulmányozása során meghökkentő felfedezés született: mindenütt ugyanazok a törvények uralkodnak, és e törvények mindenütt ugyanazt a fenségességet és szépséget tükrözik. A kutatások az elmúlt évtizedekben elérték a világ fundamentumát: ezen a szinten a végső miértek, gyakran használt metaforával „Isten gondolatai” látszanak feltárulni.
Az ember az őt kezdettől fogva érdeklő kérdésre két irányban kereste a választ. Az egyik: színes és meseszerű Teremtés-történet, amelynek formálói az adott korok társadalmát tükröző Istenek. A másik: a végső miértek matematikai képletek formájában megírt, folyamatosan változó, de az ellenőrzés próbáját felvállaló, tudományos modellekkel történő magyarázata. Vannak, akik kételkednek a racionális válasz lehetőségében és elbizakodottnak tartják a tudományt. Mások, többnyire maguk a kutatók, a tudomány évszázados tapasztalatára hivatkozva – amely Einsteint arra a megállapításra késztette: „a világegyetem legérthetetlenebb tulajdonsága, hogy megérthető” – bizakodóak. A tudomány legnevesebb képviselői – érzékelve az átlagember ismeretszintje és a tudomány élvonala közötti egyre növekvő szakadékot – egyre növekvő lelkesedéssel igyekeznek népszerű formában eljuttatni az emberekhez a végső miértek tudományos faggatását. Az elmúlt évtizedben könyvek egész sora jelent meg magyarul is, köztük e sorok írójának néhány kedvence: Leon Lederman: Az Isteni a-tom (1998), Martin Rees: Csak hat szám (1999), Stephen Hawking: A világegyetem dióhéjban (2002), valamint Brian Greene: Az elegáns univerzum (2003) című könyvei. A könyveket olvasva kirajzolódhat szemünk előtt, ahogyan a tudományos elméletek ellentmondásai a kutatókat a szintézisek felé vezetik. A klasszikus fizika és az elektrodinamika ellentmondása késztette Einsteint a speciális relativitáselmélet kidolgozására, majd a speciális relativitáselmélet és a gravitációs elmélet ellentmondása vezette tovább az általános relativitáselmélet megalkotásához. A kvantummechanika és az általános relativitáselmélet ellentmondása szinte nyomja a kutatókat a Nagy Egyesítés felé.
Az elmúlt hónapokban újabb könyv jelent meg – Paul Davies: A megbundázott Világegyetem (Akkord, 2007) –, amely folytatja a kutatásokról szóló beszámolást, egyben jól értelmezhető összefoglalást nyújt a kutatások legutolsó eredményeiről. Két tekintetben azonban túllép a korábbiakon. Egyrészt reflektál a 21. század első éveiben született kozmológiai kutatások eredményeire, jelesül az Ősrobbanásból származó mikrohullámú háttérsugárzás anizotrópiáját vizsgáló WMAP kutatócsoport eredményeire. Ezek a kutatások – a szerző megfogalmazásával – láthatóvá és elemezhetővé tették „teremtés utófényét”. Az eredmények – bemutatva a világegyetem szerkezetét a Nagy Bummot követő 380 000. év táján – megválaszoltak egy sor, korábban megválaszolhatatlannak gondolt kérdést. Ám mint az már lenni szokott, a kitárult ajtó mögött újabb, ajtókkal teli szobába jutottunk: minden megválaszolt kérdés újabb, még megválaszolatlan kérdések sorozatát váltotta ki. Másodszor, a szerző felvet egy sor, az emberi megismerés végső határát feszegető új kérdést: Mi volt a teremtés előtt? Hogyan születtek a törvények? Mi van az általunk ismert világegyetemen túl? Mi van a világegyetem látható életre hangoltsága mögött? Hogyan különböztessük meg a valódi létezést a szimulálttól? És végül: Miért a létezés van, és miért nem a semmi?
A könyv – amelyet, mint a korábbiakat, a szakma kimagasló képviselője jegyezte, és ismeretterjesztő céllal íródott – világsikert aratott. Elgondolkodtató azonban, hogy ismeretterjesztő jellege ellenére megértése nagy figyelmet és az idegesítő kérdésfelvetések higgadt és visszafogott értelmezését igényli. A szkeptikusok általános beállítódását ismerve, amikor a „szimulált hamis univerzumok” végtelen sokaságáról, a „jövőből a múltra ható” folyamatok által életre hangolt Univerzumunkról, vagy az „időben visszafelé ható okság révén önmagát teremtő” Univerzumról olvasnak majd, hajlamosak lesznek a sarokba hajítani a könyvet. Nyugi, nyugi! Olvasd végig, gondolkozz el, és adj hálát a sorsnak, hogy olyan korban élsz, amelyben ezeket a kérdéseket a tudomány szabadon és a racionális válasz reményében feszegetheti.
A tudomány hagyományosan három magyarázattípust kínál a végső miértekre: a véletlent, a Nagy Egyesítés (GUT, Grand Unified Theory) képletét, valamint az evolúciót. Tekintsünk úgy a vallások teremtéstörténeteire, mint a legkönnyebben befogadható magyarázatra. Ezzel összevetve az életre hangolt Univerzum létezésének lehetséges magyarázatai közül a végtelen sok univerzumban előforduló véletlen elmélete a legtriviálisabb, a Nagy Egyesítés elmélete (húrelmélet vagy M-elmélet) a legelegánsabb, a „zsebuniverzumok” sokaságából evolúciósan szelektálódó, életre hangolt Univerzum a legmeggyőzőbb – e sorok írója szerint. Paul Davies ezt másként látja. Miközben egyértelműen elveti az intelligens tervezés (és persze az absztrakt és kevésbé absztrakt istenek) megoldását, két különös – a tudósok többségének nézetével szemben álló – modell mellett teszi le a voksot. Az egyik: elfogadhatónak tekinti, hogy a „kozmosz működésébe eleve be van építve az élet létrejöttének szándéka”. A másik: „időben visszafelé ható okság révén az Univerzum megteremti önmagát”.
Én, ahogy szoktam év végén, a békés ünnepek idején, igyekezem visszaidézni valamikori fizikusságom emlékeit, és ismeretterjesztő könyveket olvasok. Már évek óta rendszeresen érdekes kalandokban van részem, és – a könyvek elolvasására buzdítva – másokat is kalandokra invitálok. Olyan érzéssel forgathatjuk az említett, és nyilván a további, itt nem említett alkotásokat, mint a középkori kódexek tengeri kalandokról, furcsa szörnyekről, egzotikus lényekről szóló beszámolóit. Ezek felgyújtották az olvasó fantáziáját, és arra ösztönözhették, induljon el maga is megtapasztalni a sokféle csodát. Az, hogy ma jól ismerjük Glóbuszunkat, annak köszönhető, hogy sok nemzedék legkiválóbbjai elindultak a felfedezés útjára. A régi kódexek mintájára kell olvasni e könyveket is. Ne zavarjon, ha valamit nem értünk pontosan meg bennük. A felfedezők egy olyan világról tudósítanak, amely hétköznapi fogalmainkkal nem írható le. De egy olyan új világkép ígéretét hordozzák, amelyben a Világmindenség összes jelensége – ha úgy tetszik, a Teremtés előtti pillanattól a Végítélet utáni újjászületésig – a legapróbb részletektől, a Planck-hossznyi elemi húroktól egészen a sokféle Univerzumot egyesítő Világmindenség teljességéig, egyszóval minden racionálisan értelmezhetővé válik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése