A szakorvosképzés jelene és

kilátásai

2008. december 21.

Lezárultak az utolsó interjúk, megtörténtek a szerződéskötések, és október elsejével több mint 300 gyakornok kezdte meg szakorvosi képzését a Közép-magyarországi Régióban. Budapestre összesen 632 pályázó adta be jelentkezését a kiírt 310 rezidensi állásra.

Az 1999-ben érvénybe lépett törvényi szabályozás alapján a szakorvosjelöltek tanulmányaik első két évében, előre meghatározott tematika szerint akkreditált képzőhelyeken folytatnak gyakorlatokat. A közel egy évtizede bevezetett törzsképzéssel összetett célja volt a törvényalkotóknak: meg kívánták szüntetni a pályakezdő orvosok hagyományos szakképzésre jellemző "röghöz" (munkáltatóhoz) kötöttségét, és szerették volna lehetővé tenni, hogy a szakorvosjelöltek a berögződött, nemegyszer korszerűtlen helyi sablonok elfogadása helyett az elismert centrumokban folytatott, magas szintű ellátást tanulják meg, és alkalmuk nyíljon a bizonyítékokon alapuló orvoslás alapjainak és a tudományos szemléletnek az elsajátítására.

Az elmúlt tíz évben ugyanakkor számos alkalommal került a figyelem középpontjába a központi gyakornoki (rezidens-) képzés, és az évek során több olyan elképzelés is napvilágot látott, amely az átalakítását célozta. Természetesen mindez nem véletlen, hiszen a rendszer az évi 8 milliárd forintnyi állami ráfordítás ellenére sem tudott maradéktalanul megfelelni a képzésben résztvevők és a törvényalkotók elvárásainak. Kezdetektől fogva jellemző volt a torlódás a képzésben, és a gyakornokok gyakran ma is "klinikai folyosókon üldögélnek" feladatok nélkül. A Rezidens Szövetség korábbi elnöke, Nagy László Gergely 2003-ban egy konferencián találóan úgy fogalmazott, hogy a rezidens nem más, mint "alacsonyan fizetett, diplomás medikus, hiszen szakorvosi végzettsége nincsen, önálló munkát nem végezhet, hatékony képzésének pedig gátja a hálapénz-rendszerű egészségügyi működés. " Az alacsony munkabérek és a gyakran színvonaltalan képzés valóban jelentős problémák, de talán ennél is nagyobb gond, hogy gyakornokok gyakran még a kötelezően előírt beavatkozásokat is csak papíron végzik el, és leginkább egészségügyi adminisztrációval töltik az idejüket.

A kiforratlan rezidensi rendszerrel együtt járó fokozott hallgatói létbizonytalanság szintén olyan negatívum, ami a hagyományos szakképzésre jóval kevésbé volt jellemző. A központilag meghatározott, évről évre drasztikusan változó keretszámok miatt kiszámíthatatlan, hogy egy adott szakmában hány gyakornoki hely kiírása várható, így a pályázók többsége egyáltalán nem tud előre tervezni. A Semmelweis Egyetem elmúlt hatévi adataiból világosan látszik, hogy a szinte állandó létszámú végzős évfolyamok mellett egy év alatt hol a felére csökkent, hol megduplázódott egy adott képzés keretszáma.

A központi gyakornokok bizonytalan helyzetét tovább fokozza, hogy a már bekerült hallgatók későbbi elhelyezkedése sem feltétlenül biztosított. Számos rezidens úgy teljesíti a törzsképzés két évét, hogy nem is tölt időt majdani munkáltatójánál. Az akkreditált képzőhelyek többsége az egyetemi klinikákon és a regionális kórházakban található, míg a legnagyobb orvoshiány és értelemszerűen a legtöbb szabad státus a vidéki kórházakban van.

Az anyagi bizonytalanságnak és a hosszú távú perspektíva hiányának természetesen ára van. A Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központja és a Magyar Rezidens Szövetség 2004-ben közösen indított, az egészségügyben dolgozók migrációs szándékait vizsgáló kutatásainak (Szócska, Girasek és mtsai) tanúsága szerint 60-70% közötti azoknak a szakorvosjelölteknek az aránya, akik külföldi munkavállaláson gondolkodnak. A megkérdezettek közel 17,3%-a aktívan keresett munkát, 4,4% pedig már felvette a kapcsolatot több külföldi intézménnyel. Bár ez az 5% körüli érték önmagában nem tűnik soknak, de ha megvizsgáljuk a válaszadók szakmánkénti megoszlását, kiderül, hogy a hiányszakmák (radiológia, traumatológia, aneszteziológia) képviselői a legaktívabbak, ami mindenképpen aggasztó. Ezen tendenciák megváltoztatása a szakértők véleménye szerint csak végiggondolt, rendszer szintű beavatkozással lehetséges.

Az elmúlt két évben az egészségügyi kormányzat több reformjavaslatot tett a szakorvosképzés átalakítására, ezek az előterjesztések azonban nagyon messze voltak az alaposan előkészített és átgondolt, "rendszer szintű beavatkozástól." Az első, 2007. februárjában kikerült határozattervezet hatalmas felháborodást keltett a központi gyakornoki rendszer valamennyi szereplőjének körében, ugyanis jelentős forráskivonással egybekötve kívánta átalakítani a képzést. Európai uniós esélyegyenlőségi irányelvekre hivatkozva "tervezhetetlenek és fenntarthatatlannak" minősítették az állami finanszírozást, és a"kötelezően választandó" hiányszakmák kivételével (melyeket a miniszter jelölt volna ki) teljes költségtérítést akartak bevezetni.

A képzés fedezetét a pályázónak kellett volna hitelből, esetleg - előszerződés keretében - jövőbeni munkáltatója által biztosítania. Mivel Magyarországon a kórházak önmagukban is küszködnek az alulfinanszírozottsággal, így a határozat elfogadtatása esetén a pályakezdő orvosok többségének gyakorlatilag két évig ingyen kellett volna dolgoznia, és hitelből finanszírozhatta volna a kötelező tanfolyamok oktatási költségét, miközben az orvosegyetemeink angol és német nyelvű programjaiban diplomát szerzett hallgatók évek óta gond nélkül kapnak rezidensi állásokat Nyugat-Európában és a tengerentúlon, kétezer euró feletti kezdő fizetéssel.

Végül az erélyes hallgatói fellépés és több ezer összegyűlt tiltakozó aláírás hatására a miniszter kihátrált eredeti javaslata mögül. A forráskivonást sajnos ennek ellenére sem sikerült elkerülni: 2007-ben országosan 1342-ről 745-re csökkent a pályázható rezidens helyek száma. Az elvonás elsősorban a szakgyógyszerész és fogszakorvos képzést érintette érzékenyen, de az országosan 150-nel csökkentett orvosi keretszám sem maradt észrevétlenül, különösen mivel az átalakítások hírére kialakult pánikhangulatban sokkal többen adták be jelentkezésüket. A hatodéves pályázók, akik a felvételi rendszer sajátosságaiból adódóan kevesebb pontot tudtak szerezni korábban végzett társaiknál, nagy számban maradtak ki a képzésből. Bár 2008-ban országosan közel 100 fővel nőtt az orvosi keretszám, idén is több mint 200 fiatal orvos jutott hasonló helyzetbe.

Az előterjesztésnek önmagában azért volt némi pozitív hozadéka is: egyrészt egységbe kovácsolta a rezidenseket és a hallgatókat, másrészről elindította a párbeszédet a törvényalkotókkal. 2007. november végén indultak újra a tárgyalások, a tavaszi népszavazás után azonban az alakuló új előterjesztés részletes vitáját hatástanulmányok hiányában elnapolták a döntéshozók.

2008 októberében ismét a rezidensképzés átalakításáról kezdett cikkezni a sajtó. A megjelent hírek szerint a minisztérium továbbra is szeretné áthárítani a képzési költségek minél nagyobb részét, és leginkább a vállalt önrész mértékéről akarnak tárgyalni az érdekképviseletekkel. A hónap elején kikerült legújabb koncepció új eleme, hogy adminisztratív módon kívánja röghöz kötni a szakorvososokat, és a korábban javasolt, szakvizsgáig tartó rezidensi hűségszerződésekkel szemben a szakvizsga után további 4 évig kötelezné azonos munkahelyen maradásra az orvosokat. Amennyiben a szakorvos munkahelyet vált vagy elhagyja az országot, a közel kétmillió forintnyi képzési költség visszafizetésére lenne kötelezhető. Ez a javaslat, bár a kórházaknak nyújtott garanciák révén elvben alapot teremthet a későbbi munkáltatók képzésben való társfinanszírozóként történő megjelenésére, de így a részletek ismerete nélkül elég erős alkotmányossági aggályokat vet fel. Egy közel 40 éves, felnőtt ember szabad munkahelyválasztásának törvényi korlátozása elég nehezen értelmezhető a jogállamiság keretei között, és leginkább egy újabb, átgondolt koncepció híján megfogalmazott, elkeseredett próbálkozásának tűnik. Ha a demokrácia alapját jelentő személyi szabadságjogok korlátozásától el is tekintünk, és csak a rendelkezés várható hatékonyságát vizsgáljuk, a nyugati fizetések ismeretében könnyen belátható, hogy a kétmillió forintnyi "büntetés" nem lesz képes meggátolni az elvándorlást, az itthon maradó orvosokat azonban egy évtizedre kiszolgáltatottá teheti munkáltatóikkal szemben.

A hiányszakmák képviselőinek juttatott 50 százalékos béremelés pedig vajmi csekély kompenzációnak tűnik a vállalandó korlátozásokért cserébe. Az előterjesztés nem kínál megoldást a szakorvosképzés minőségi problémáira, sőt korábban jellemző röghöz kötöttség visszaállítása, és az állami támogatás egyetemi klinikáktól a közkórházak felé történő átcsoportosítása miatt a rezidensképzés eddig elért színvonala is veszélybe kerülhet. Ráadásul az alulfinanszírozott egészségügyi szolgáltatók költségvetésében a képzésre fordítandó anyagi források disszimilációja is nagyon könnyen bekövetkezhet.

Egységes, a rezidensek és tutorok minősítését lehetővé tevő minőségbiztosítási rendszer, valamint a minőségi akkreditált képzőhelyek számának növelése nélkül elképzelhetetlen a rezidensképzés szakmai színvonalának emelése. Az ország minden régiójára kiterjedő, hosszú távú szakorvosi utánpótlás biztosítása pedig csak jelentős anyagi erőforrások bevonásával kialakított, versenyképes orvosi életpálya modell létrehozása által valósítható meg. A kérdés csak az, hogy a kapkodó, elkeseredett kísérletezgetések helyett ezt a régi felismerést ki és mikor fogja tudni átültetni a gyakorlatba.

Nardai Sándor

rezidens orvos,

Semmelweis Egyetem (Forrás: Orvosképzés)