"Kérem boncoljanak fel! ( Egy orvos hallomásai)"

Dr.Csiba László

"Van olyan történet, amely már évtizedek óta égeti a lelkem, ilyen például az, amelyben a megbénult fiatal lány csupán egyetlen egy dolgot tud mondani, azt, hogy negyvenkettő. Hiába szeretné elmondani, mi fáj neki, mi a baja, mi gyötri a halál órájában, csak ezt az egyetlen számot tudja kiejteni a száján. Ez egy olyan emlék marad az emberben, ami haláláig elkíséri. Vagy a Siratóének címmel leírt történet, amikor a cigányasszony a klinika pincéjében egy ősi dallal búcsúzik el a fiától, ami teljesen természetes reakciója a fájdalomnak, miközben mi, orvosok különösnek érezzük a modern falak és gépek között ezt a kifejezési formát. Ezeknek a történeteknek érezhető a drámaisága. Nagyon tanulságos az, amikor egy beteg szembe kerül a saját betegségével, a sorsával, a halálával. Nekem meggyőződésem, hogy ebben nincsenek szabályok, amilyen sokféle módon születünk, ugyanolyan sokféle a halálunk is, és ugyanolyan sokféle módon reagálunk a szenvedésre. A szembesülés a halállal, vagy a felnövés a halálhoz, a beteg szempontjából döbbenetes, amit nem szoktunk a mindennapokban magunkban tudatosítani, pedig ezt az utat mindenkinek végig kell járni. Az is mindig elgondolkodtató, hogyan reagál a beteg, vagy a haldokló környezete, ki hogyan nő fel a feladathoz, hogyan taszítja el magától, fél tőle, undorodik, vagy az embersége meghasonlik ezekben az embert próbáló szituációkban. Az orvosi pálya semmihez sem hasonlítható lehetőséget teremt az emberi találkozásokra. A beteg szinte megajándékozza az orvost a panaszaival, a betegségével, a kisebbségi érzésével, a szorongásaival, a félelmeivel, és ha akarom, arra a kis időre mégiscsak a társam lesz. Ha a betegben csak egy tárgyat látok, egy megoldandó feladatot, vagy betegségpontokat, akkor elmulasztom azt a lehetőséget, hogy társa legyek valakinek, aki számít rám. Úgy gondolom, akire számítanak, annak az élete értelmet nyer."

forrás: DEOL