Kiakadtam én is "lányom"

Fialka bloggerina http://fialka.freeblog.hu/ blogján - aki feltehetően egyetemista lány - olvastam a következőket:

" Meg ma amin a legjobban kiakadtam, hogy egyik hírben azt mondták, hogy sokan az internetről rendelik meg a fogamzásgátlót. Mondom ok hát aki hülye az hülye is marad ha ilyennel játszik. Mondták a hírben hogy ugye ez azért veszélyes mert nem vizsgálja meg őket az orvos. Erre én hát amúgy sem nagyon szokta. pl: általában a trombózis vizsgálatot, ami arra szolgál, hogy megnézzék hajlamos-e trombózisra,( mert a fogamzásgátló trombózist okozhat) rendszeresen nem végzik el, mert azt a betegnek kell kérni, holott az esetleges szőrösödésnél, vagy hízásnál azt hiszem hogy kicsit halálosabb betegség ez. Erre mondtam azt hogy hogy lehet valaki ekkora idióta, hogy nem orvosnál iratja fel ezt. Apám erre, mert olyan világban élünk, ahol nincs orvosra pénz. Mondom ha nincs pénze, akkor szorítson a lábaközé egy aszpirint. Erre apám te sem így vélekednél ha nem ilyen szülők lennénk. Hát gondoltam magamba, hogy aki kufircolni akar az el tud menni az sztk-s nőgyógyászhoz is, ha más nincs. Nem kerül pénzbe. S különben is senki sem mondta, hogy hálapénz jár az orvosnak. Csak mi hisszük azt. A részemről soha nem adnék egyetlen kórházi orvosnak, nővérnek, betegtologatónak, betegszállítónak semmit. Tisztelem a munkájukat, mert kemény munkát végeznek. De annak a kutyaszar szedőnek aki a tereket tisztántartja, vagy annak a takarítónőnek aki egy műtét után felmossa a vért, meg az összes trutyit, meg annak a gyógyszertárosnak aki megakadályozza azt hogy gyógyszerhiány legyen senki nem ad hálapénzt, pedig ők segítik elő leginkább azt hogy dolgozni tudjanak. S ki ad annak az adófizetőnek hálapénzt, aki rendesen tisztességgel adózik? Eltart egy csomó bűnözőt........."

Kedves Fialka bloggerina !

Ács Margitnak egy nagyon helytálló megfogalmazása lebeg mindig a szemem elött , amikor életpályánkról esik szó. Ács Margit szerint " az értelmiségit igényes életvitel , metafizikai többlet keresése a létében , magas kulturális színvonal jellemzi , amely nem függ szorosan kenyérkereső foglalkozásától vagy pláne diplomától. Ebben az értelmezésben a szónak erős erkölcsi konnotációja van , és Németh László értelmiségi képéhez is ez a meghatározás áll legközelebb ( Az orvost azért kell megfizetni , hogy ne kelljen pénzért dolgoznia ) Az értelmiségi e hivatás jegyében gyakorolja a kritika jogát , reflektál a világban észlelt anomáliákra , lesz ellenzéke rendszereknek. E rövid bevezető után

Röviden egy pár gondolat a hálapénzről :

Az ideologikus alapon tiltott magánpraxis illegálisan újrateremtődött a köztulajdon keretei között. Segítette a folyamatot az ellátásban kialakult hiányhelyzet, és a betegek egy részének a járulékot meghaladó fizetési hajlandósága.

A múltban az orvos már végzett redisztribúciós tevékenységet de ezt mint magánorvos fejtette ki, azaz amikor egyaránt gyógyította a sokat fizető gazdagot és a semmit sem fizető szegényt, nem tett mást, mint magánpacientúrája tagjai között osztotta szét a mástól szerzett javait." "A társadalombiztosítási finanszírozás és a közalkalmazotti lét merőben új helyzetbe hozta az orvost . Szerintem lélektani szempontból ezt a változást a magyar orvostársadalom a mai napig sem dolgozta föl. Sőt, a betegek sem, hiszen sokaknak belső igényük, hogy fizessenek az orvosi szolgáltatásokért.

A hálapénzrendszer látszólag minden negatív történelmi trendet pozitív tartományba forgat, kiváló a költség/haszon aránya, és tökéletes az illúzióteremtő képessége. Időnként ugyan ez utóbbi akut gyengeségbe esik, de ilyenkor a különben ellenérdekelt felek is azonnal összefognak a látszat helyreállítására. Sajnos, amíg mindenki igényli az illúziókat, addig a hálapénz is fennmarad a magyar egészségügyben. Közvetlenül a szocializmus bukása elött, 1988-ban készült a Szociális és Egészségügyi Minisztérium Egészségügyi Reformtitkárságának vitaanyaga az ágazatban megvalósítandó átalakításokról. Ez a füzet pontosan fogalmazza meg az állam önkritikáját: „Az extenzív hálózatbővítés, a központilag vezérelt elosztás elméleti garanciát kívánt adni, hogy mindenki térítésmentesen hozzáférhet a legmagasabb szintü egészségügyi ellátáshoz. Ma már tisztán látjuk, hogy az utolsó két évtizedben az erőteljesen elbürokratizálódott mechanizmus nem vette figyelembe az erőforráskorlátokat”. A továbbiakban azonban hiába keressük, hogy a magyar gazdaság teljesítőképességének milyen szintü és körü ellátás felelne meg. Lényegében a korábbi ellátások ismételt felsorolásával találkozunk, sőt még egy olyan megjegyzéssel is, miszerint egyes költséges ellátások kapcsán megfontolandó lenne, hogy azt külföldi szolgáltatóknál szerezzük be. Az igazság ritka pillanatában, a volt állampárt 1989. augusztus19-én, Pozsgai Imre által jegyzett „Programnyilatkozat” tervezetében végre az őszinteség hangja is megszólalt: „Szakítanunk kell a termelési szintünkhöz képest megalapozatlan, sőt megalapozhatatlan, népszerű ám teljesíthetetlen ígéretekkel, de vállalnunk kell a művelődési, egészségügyi és szociális alapellátás biztosítását”. A távozó hatalompolitikai elit tehát legalább beismerte, hogy az állam, a többi között, az egészségügyben is túlvállalta magát. Ettől az állásfoglalástól kezdve alakult ki egy semmitmondó szómágia az „alapellátás” vagy az „alapvető ellátás” körül, aminek – minthogy az később kiderült – egyetlen politikai erő sem akarta a konkrét tartalmát megjelölni.

Különösen olyan összefüggésben nem, ami visszalépést jelentett volna a korábban elért „vívmányokhoz” képest. Ezek a vívmányok azonban, mindenki által közismerten a hálapénzes finanszírozásra támaszkodtak.“ A megalapozatlan, sőt megalapozhatatlan, népszerű, ám teljesíthetetlen ígéretek” cselekvésre sarkaló késztetését azonban 1991-ben már teljes egészében visszafogta a Magyar Szocialista Párt(MSZP) egyik vonatkozó állásfoglalása. Országos Központjának kiadásában a „Szociáldemokrata Alternatíva” című sorozat 1. füzeteként (1991) jelent meg a „Javaslat a Magyar Szocialista Párt szociálpolitikai és egészségügyi stratégiájára”. Ebben a következőket olvashatjuk: „Nemzetközi tendenciák és tapasztalatok figyelembevételével is megfogalmazható, hogy a már egyszer elért ellátási szintet lehetetlen visszavenni, ez politikailag nehezen kezelhet? elégedetlenséget szülne” . Az már kevésbé érthető, hogy a TB eleve rossz magyar fordítását miért kellett még egy etimologizáló következtetéssel is megterhelni: „a társadalombiztosításnak – lényegéből fakadóan – olyannak kell lennie, hogy ne csak az egyént biztosítsa, hanem a társadalmat is”. A fenti idézet különben politikailag aligha vitatható álláspontot képviselt, csupán azt a következtetés nem vonta le, hogy az elért ellátási szint költségeit – elsősorban az élőmunka tekintetében – legalább az újonnan kialakuló szociális piacgazdaság körülményei között, tisztességesen meg kellene fizetni. Senkinek nem érdeke megbontani azt a hálapénzes rendszert, amely négy nem létező jelenség helyett azoknak csupán az illúzióját nyújtja valamennyi érdekelt számára.

Elhiteti,hogy sok orvos kereshet sok pénzt az orvoslásban, a hivatalos finanszírozás az adott színvonalon működtetni képes a szolgáltatások rendszerét, a betegek az átlaghoz képest színvonalasabb szakmai szolgáltatáshoz jutnak, és végül, az államigazgatás kezében tartja a rendszer irányítását.

Ugyanakkor a hálapénzrendszer legnagyobb haszonélvezője az állam, amely a végletekig kiaknázza ennek a pénzügyi technikának fent említett egyetlen „pozitív” tulajdonságát: a rendelkezésre álló forrástömeghez képest a szolgáltatókra nézve önpusztítóan tökéletes költséghatékonysággal előállított, aránytalanul több és jobb ellátást. Ez pedig nagyon értékes tulajdonság egy társadalmi-gazdasági téren felzárkózó stratégiát követő ország életében. Ha az állam szerepét keressük a hálapénzrendszer fennmaradásában, annak okaként egyértelműen meg lehet jelölni azta tényt, hogy a hallgatólagosan megtűrt, szabályozatlan magánfinanszírozás (paraszolvencia) akkor csatlakozik a közfinanszírozáshoz, ha az utóbbit fedezetlen ígéretek terhelik, az állam eleve megalkuvó hozzáállása mellett. Jelenlegi közfinanszírozási rendszerünknek az a legnagyobb hiányossága, hogy nem engedi legálisan érvényesülni azt a keresletet, amely az orvosi élőmunka differenciált megfizetésére irányulhatna. Ez az akadály sajnos a szocializmus ortodox baloldali szociálpolitikájának a túlélése, amely egyfelől félreértelmezi a mindenkire kiterjedő biztosítás egyébként vitathatatlan elvét. Másfelől, önmaga árnyékától félve, folyamatosan elhatárolódik a „szegényeknek és gazdagoknak” szóló, úgymond kettészakadt egészségügyi ellátás víziójától. A mindenkire kiterjedő biztosítás elvének azonosítása az általánosan kötelező társadalombiztosítás egységes kockázati közösségével ma sajnos azt jelenti, hogy a társadalom kevésbé tehetős fele támogatja a gazdagabbak hálapénzes bevásárlásait az egészségügyi szolgáltatásokban.

Sőt, a kevésbé tehetőseket erkölcstelen hálapénzes versenyre is kényszeríti azokkal szemben, akik az egyébként nyomott színvonalú hálapénzeket minden különösebb nehézség nélkül képesek megfizetni. A klasszikus bismarcki szociális biztosítás úgy szolgáltatott társadalmi igazságosságot, hogy az ellátáshoz való kedvezményesebb hozzájutás lehetőségét csak egy bizonyos jövedelmi szint alatt tette lehetővé. Ez a megoldás akkor kézenfekvőnek tünt, mivel a kérdést nem lehetett megközelíteni a még nem létező egészségügyi gazdaságtan oldaláról. Mai tudásunk szerint azonban egyértelmű, hogy a szolgáltatásban a komfortellátáson kívül csak az orvosi (más egészségügyi) élőmunkát lehet differenciáltan megfizetni. Nem szükséges tehát a szolgáltatás teljes vertikumára vonatkoztatva , látványosan két csoportra szétválasztani a társadalmat (ha már egyszer ettől 1989-ben eltekintettünk). Elegendő lenne a szakmai ellátás egyenlőségének szigorú garanciája mellett a komfortfokozatok következetes elkülönítése és a szabad orvosválasztás rendszerének átfogó szabályozása. Az utóbbinak működőképességéhez azonban a szabadfoglalkozású orvoslás kiterjesztésére is szükség lenne. Természetesen az részletkérdés,hogy erre a fizetőképes keresletre mikor és hogyan lenne képes a biztosítási üzletág rátelepedni. Ez azonban nem lehet az egészségügyi államigazgatás gondja, ugyanis a magánbiztosítás megjelenése semmiképpen nem jelenthetné a jelenlegi társadalombiztosítás magánkézbe adását. Ezután, az ily módon legalizált fizetőképes kereslet mellett az államnak és az orvostársadalomnak szembe kellene néznie önmagával, majd egymás szemébe nézni és eldönteni, hogy a magánfinanszírozásból elérhető jövedelmek vonzását is kihasználva, milyen összegű forrásokat igényel a közfinanszírozás, és ebből mennyi legyen az orvos-közalkalmazottak fizetése. A hálapénzrendszer megszüntetésének eddig sem volt és a jövőben sem lesz más alternatívája.