Amiről beszélnünk kell...
Merjünk nagyot álmodni

Amiről beszélnünk kell...

2009-01-24

Ok és okozat összefüggése a romákkal kapcsolatban

Homok, mindenütt csak homok. Kissé távolabb a Vörös tenger nyaldossa a szélét. Én a vízparton fekszem, köröttem csinos zsidó lányok táncolnak, néha hozzám hajolnak, simogatnak meg minden. Szinte el sem hiszem, akár a mesében. Roma-királyként tisztelnek aki ez év elején zsidónak jelentkezett, mert ők jól élnek. Már-már elhiszem, hogy mindez velem történik, amikor hirtelen bilibe lóg a kezem és felébredek. Felébredek és a következő cikket látom magam előtt: Települési vezetők gárdistákat hívnak be a roma kisebbség megfélemlítésére. Helyi önkormányzatok nyíltan törvénysértő rendeletekkel reguláznák meg a - főként roma - segélyezetteket. Immár nyilvánvaló, amit korábban csak sejteni lehetett.

A "cigánykérdés" nem pusztán az etnikai viszonyokat aknázza alá, hanem az államot is. Sodródunk a jog uralmának megroppanása felé, márpedig joguralom nélkül nemhogy demokrácia: civilizált együttélés sincsen. - olvasom az egyik napilap hasábjain. Cikkemet írástudó állampolgárként pötyögöm a gépbe, és csak a közismert tényekből indulok ki. Nézzük szép sorban őket.

A múlt század közepéig a romák a többségi társadalmon kívül, de vele szimbiózisban éltek. Csereviszonyban álltak a többség tagjaival, akik hasznot húztak foglalatosságaikból. Ha őket nem is, szolgáltatásaikat elfogadták. A többség és a kisebbség közti hagyományos munkamegosztást a magyar társadalom modernizálódása aláásta. A roma népesség azonban megkésve s ezért súlyos induló hátrányokkal kapcsolódott be a modernizáció folyamatába. Ezt a szocialista iparosítás és téeszesítés kényszerítette ki, egyfelől felszámolva a romák megszokott létmódjának alapjait, másfelől tömeges keresletet támasztva szakképzetlen segédmunkások iránt. A roma férfiak nagy része bekerült az ipari proletariátus legalsó rétegébe. Ott azonban túlnyomó részük meg is rekedt. Ez kiszolgáltatta őket a rendszerváltást kísérő válságnak. A szocialista nagyipar összeomlása mintegy másfél millió munkahelyet temetett maga alá. Először és legnagyobb arányban a - gyakran távoli vidékekről ingázó - segédmunkásokat sodorta el. Tartós foglalkoztatásra a mai Magyarországon jószerivel csak annak van esélye, aki megfelelő szakképzettséggel rendelkezik. A romák kezdő hátránya iszonyatos; s ráadásul az általános végzettségi szint gyors emelkedése közben kellene ledolgozniuk. Aki a lemaradást nem tudja behozni, annak számára nem marad más, mint a mélyszegénység, nyomorúságos túlélési stratégiáival. Segélyért folyamodni; alkalmi feketemunkát vállalni; a kiterjedt rokonságba kapaszkodni; uzsorakamatra kölcsönt fölvenni; jobb híján a máséhoz nyúlni.

A Gárda azt mondja: cigány-bűnözés, szerintem inkább megélhetésiről van szó. Faj és származástól függetlenül a magyar is lop. Ha megnézzük, a parlament nem romákkal van tele, mégis kivétel nélkül lopnak hosszú évek óta. Ezért kellene a Gárdának demonstrálnia, de ugyanúgy mindnyájunknak ki kellene menni az utcára, és a tömeg erejét nem tudná túlkiabálni a kormány.

Visszatérve, a mélyszegénység állapota nemcsak emberhez méltatlan: veszélyes is. Feszültséget gerjeszt a társadalom alá szorult kisebbség és a többség között. Aki segélyben részesül, más igények elől veszi el a közpénzeket. Aki feketén dolgozik, a legális munkavállalók piaci helyzetét rontja. Aki uzsorás hálójába kerül, bűnözőkhöz továbbítja a dolgozó emberek adófilléreit. Aki lopni kényszerül, onnan vesz el, ahonnan tud. De ne feledjük: nem mindenki roma, aki ebbe a helyzetbe szorul, és nem minden roma szorult ebbe a helyzetbe. De aki romának születik, sokszorosan nagyobb eséllyel találja magát ilyen helyzetben, mint nem roma kortársa. Ez az állapot mindenkinek rossz, a többségi közösségek is szenvednek tőle. Nagyobb távlatból tekintve jól látható, merre kellene tapogatózniuk. Kisebbség és többség közös érdeke, hogy a roma népesség felzárkózzon az általános társadalomfejlődéshez. Ehhez oktatási, településfejlesztési, szegregációellenes programok kellenek. Közelebbről, a többségi közösségek szemszögéből nézve mégsem kézenfekvő, hogy a helyi közösségek azt támogassák, ami hosszabb távon érdekükben állna. Először, még ha belátják is, hogy a romák térbeli elszigetelése csak növeli az országos bajt, külön-külön mind abban érdekeltek, hogy mások legyenek a befogadók, mások viseljék az együttélés terheit. Még ha belátják is, hogy a roma gyerekek iskolai elkülönítése országos kárt okoz, külön-külön mind abban érdekeltek, hogy ne az ő gyerekeik járjanak vegyes osztályba. Még ha belátják is, hogy a "segély helyett munkát" jelszónak csak ott van értelme, ahol munkahelyek létesülnek, saját erőből nem tudnak gazdasági fellendülést produkálni szűkebb pátriájukban. Még ha belátják is, hogy a "munkateszten" olyanok is fennakadhatnak, akik számára létkérdés a segély, a nagyvonalúságtól semmit nem remélhetnek, a szigorítástól viszont megtakarítást. Másodszor, nem könnyű eljutniuk e belátásokig. Abban a világban, melyet belülről ismernek, segélyre szorulni megalázó, a pénzt elszórni szégyen, a más kertjéből lopni bűn. Azt a világot, ahol a megaláztatás, szégyen és bűnösség bélyegét viselő tettek alternatívái nem láthatók, kívülről nézik. Kívülről annyit látni belőle, hogy "ők" nem a "mi" normáink szerint élnek.

Ez részint elidegenít és félelmeket ébreszt, mert érthetetlen s ezért kiszámíthatatlan. Részint felháborít. Vannak normák, melyek rendszeres megsértésével együtt élünk: sok iparos nem ad számlát, sok orvos hálapénzt fogad el. De amit "mi" tipikus esetben nem teszünk, annak megcselekvését "nekik" sem nézzük el. A félelem a másik ember okozta veszély felnagyítására hajlamosít. A felháborodás erkölcsi ítéletté nemesíti a rövidlátó önzés parancsát. Akkor is büntetésre ösztökélhet, amikor a szankció mögött nincs is más érdek, mint a moralizáló indulat. "Aki nem dolgozik, ne is egyék." Ha a többségi társadalom tagját látjuk a mélyszegénység normái szerint élni, nem jutna eszünkbe: na persze, hiszen magyar. Ha azonban a társadalom alá szorult ember roma is, könnyen magyarázzuk életmódját azzal, hogy cigány. Innen már csak egy kis lépés odáig, hogy a cigány ember élete nem ér annyit, mint a magyar ember uborkája. Persze, értem én, hiszen arról cikkeznek, hogy Kolompár is milliókat csalt el állítólag, ezért jelenleg közelebb áll az ítélőszékhez mint a Devlához (Jó Istenhez).

A helyi és az országos érdekek összehangolatlansága egyfelől, az etnikai elfogultság és előítélet másfelől teszik oly nehézzé a többségi közösségek számára, hogy saját erejükből azt az utat válasszák, mely a kisebbség felzárkózásához vezet. Marad a látszatmegoldás: a kisebbség megrendszabályozása, elszigetelése, kiszorítása. Ám ez hosszabb távon senkinek nem jó. A költségek, melyeket senki nem akar megfizetni, végül mindenkire visszahullnak. Növekszik a romák lakóhelyi elszigeteltsége. Többségük városi gettókba és zárványtelepülésekre szorul, hagyományos cigány telepekre, tiszta cigány falvakba, faluvégi cigánysorokra. Oda, ahol a legkevesebb a munkalehetőség. Gyerekeik jelentős része cigány iskolába vagy elkülönített cigány osztályba jár. Térbeli és iskolai szegregálódásuk növeli annak valószínűségét, hogy segélyre szoruló felnőtt legyen belőlük. A segélytől való megfosztás kétségbeesett tettekre kényszeríti őket. Ha a többségi társadalom ellenségként kezeli a romákat, előbb-utóbb az ellenségévé válnak. A tüntető törvényszegés rést üt a jogrenden. De a jog uralmát az is aláássa, ha a kisebbség megregulázása törvényes keretek közt zajlik.

A joguralom nem pusztán annyit jelent, hogy a törvényt általában betartják. Azt is magában foglalja, hogy a törvényes hatalom mindenkivel egyenrangú polgárként bánik. Mindenki számít, mindenki egyenlően számít.A monoki polgármester és társai nem így gondolják. Nem a térség lakosainak összessége nevében beszélnek, csak a többség nevében; nem az együttélés mindkét közösséget sújtó gyötrelmeiről számolnak be, csak a többség sérelmeiről; nem a mindkét közösség számára előnyös megoldásokat keresik, hanem a kisebbség ráncba szedésének módozatait. A segélyből élő romák az ő leírásukban közpénzre vadászó paraziták, akikkel így is kell bánni.

Mint minden támogató intézménynek, a szociális segélynek is vannak nem kívánt mellékhatásai. Jó esetben fönntarthatóvá teszi a céltalan tengődést. Nem teremti meg a munkába állás feltételeit. Vissza is lehet élni vele. De akinek a rászoruló kínjai is fájnak, óvatosan bánik a szigorítással. Minél szigorúbb teszthez kötik a segélyt, annál nagyobb a veszély, hogy a puszta megélhetésükben fenyegetett emberek is fennakadnak rajta. S akit nem zárnak ki a jogosultak közül, azt is zaklatás, megszégyenítés sújtja.Aránytalan terhet zúdítanak a legelesettebbekre azért, hogy az adóképes többség egy kicsivel kevesebb indokolatlan kiadásra kényszerüljön.Nagyon keveset tudunk arról, milyen lehet a kitaszítottság és megbélyegzettség állapotát romaként megélni. Egy valamiben azonban biztosak lehetünk.

A romaellenes radikalizálódás maga után fogja vonni a romák radikalizálódását. Az etnikai viszonyok végzetes elfajulása felé sodródunk.Van némi ok a bizakodásra. Még teremthető közvélemény a jogállam és a polgárok egyenlősége mellett, hogy a mindenkori kormányra ne csak a jogállam és az egyenlőség ellen forduló csoportok nyomása nehezedjen. Az elmúlt időszak kísérletei azonban rossz csillagzat alatt indultak el. Az egyik kezdeményezés a Demokratikus Chartába próbál újra életet lehelni. Sokan nehezményezik, hogy az új chartát maga a kormányfő hirdette meg. Én tovább mennék. A charta felhívása "a nemzeti közösség szétesése" elleni küzdelemre szólít föl, szerintem helyesen. Ám a szétesés tüneteit egyetlen okkal magyarázza: a jobboldal a nemzetet önmagával azonosítja, míg politikai vetélytársaitól megtagadja a legitimitást. Csakhogy a "nemzeti közösséget" nem kizárólag az veri szét, hogy az egyik politikai oldal kétségbe vonja a másik jogát a választók képviseletére. A szociális segélyek ürügyén zajló hangulatkeltés is kikezdi - hogy csak egy cikkem témájába vágó példát említsek.

A keresztény-nemzeti jobboldal mindenki másnál nagyobb politikai felelősséget visel az intolerancia és az erőszak elharapódzásáért, de a segélyezés ügyében nem az övé a fő felelősség. Súlytalanná teszi "a mindennapi kirekesztés, rasszizmus és a terjedő erőszak" elleni tiltakozást, hogy a charta felhívásának egy szava sincs a baloldal felelősségéről.

A másik kezdeményezés - a Tarka Magyar - civil szervezetektől indult el, és távol igyekszik tartani magát a pártharcoktól. Nyilatkozata "az erőszak és kirekesztés minden formáját" elítéli. Azonban, szemben a charta felhívásával, nem nevezi meg az erőszak és kirekesztés által fenyegetett csoportokat, melyek védelmében fel akar lépni. Nekem úgy tűnik, a Tarka Magyar leplezetlen pártellenessége ugyanarról a tőről fakad, mint szemérmes hallgatása arról, hogy "az erőszak és kirekesztés" áldozatai ma elsősorban romák, melegek és bevándorlók. A jobboldali értelmiség - tisztelet a kivételnek - nem emelne szót a cigány-ellenesség, homofóbia, idegengyűlölet ellen; a jobboldali pártvezetők nem vennének részt egy olyan menetben, melyet egyebek közt a Háttér Társaság a Melegekért és a Roma Polgárjogi Alapítvány fémjelez.

Aki ma Magyarországon előítélet sújtotta kisebbségek mellé áll, annak számolnia kell vele, hogy egyedül maradhat a balliberális értelmiséggel és politikai vezetőivel. Ez szerencsétlen helyzet, nem könnyű kezelni. Ám azon a módon biztosan nem lehet, hogy kiüresítik a meghirdetett demonstráció üzenetét (hátha így a jobboldali érzelmű polgár is eljön), és felszólítják a pártvezetőket, maradjanak távol az eseménytől (hátha így a baloldali politikus is otthon marad). Súlytalanná teszi "az erőszak és kirekesztés minden formája" elleni tiltakozást, hogy a tarkák kitérnek a politikai állásfoglalás elől.A chartás nemzedék tisztában van vele, hogy a demokrácia, a jogállam és a kisebbségekkel szembeni tolerancia ügye politikai ügy, és vállalja az állásfoglalást. De sajnos hanyatlóban van az a képessége, hogy miközben elkötelezi magát, a saját oldalához is kellő kritikával viszonyuljon.A tarkák nemzedéke mentes a chartások közt gyakori politikai elfogultságtól, de máris cipel egy másik elfogultságot: a politikaellenességét. Abban a tévhitben ringatja magát, hogy hathatósan szembeszállhat az intoleranciával, miközben fölébe emelkedik a politikai ellentéteknek, melyek a parlamenti pártokat és szellemi közegüket megosztják.A chartások húszezer felvonulót vártak. A tarkák százezret. Mindkét kezdeményezés négy-ötezer embert tudott mozgósítani. Nem kellene eltűnődni a tanulságokon? Megjelent júliusban egy fotó a szikszói gárdagyűlés ellen demonstráló romákról. Az első sorokban kopaszra nyírt, izmos férfiak. Feszült készenlétben néznek farkasszemet a gárdisták védelmére felsorakozott rendőrökkel. Vigyázzunk, mert ha így folytatódik, nem radikalizálódás történik, hanem ismét marhavagonok jönnek, és gázkamrákba vonulunk a jó lét demokráciája helyett.



http://halapenz.collectivex.com/link/go/42224229



Blogger komment:

Szalai Júlia szociológus, az MTA Szociológiai Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa korábban több helyütt kifejtette: a szocializmusban a cigánykérdés szociális és kisebbségi tartalma összemosódott. Az 1930-as évek táján a modernizációs folyamat ötven év késéssel beérte a tradicionális cigány közösségeket, ennek következtében ezek zártsága felbomlott, a cigányság munkavállalóként és állampolgárként bejutott a társadalom áramába, a többségi társadalom pedig szembekerült a dilemmával: hogyan viszonyuljon hozzájuk? Kisebbségként kezelje-e őket (a cigányság – kellő összetartó eszköz, érdekvédelem híján – maga sem tudta megfogalmazni kisebbségi identitását) vagy szociális problémaként, a szegénység speciális formájaként lássa őket.

A szocializmusban azután egysíkúan szociális kérdéssé vált minden, a cigányság kapcsán felmerülő probléma, a szegények csoportján belül pedig a különböző támogatási, kedvezményi rendszerek versenyeztették egymással a cigányokat és a nem cigányokat. Jelentős társadalmi feszültség forrása és gyűlölködés fakadt a szűkölködő közösségeken belül ebből a viszonyulásból, amelynek hatása máig érvényesül. Ez a történelmi léptékű szocializációs lemaradás a jelenkor sok tekintetben megújuló, változó társadalmában, a rendszerváltozás után tíz évvel még drámaibbá vált. Szakemberek szerint a hazai cigányság élethelyzete, szegénysége, elmaradott viszonyai miatt az iskolázásban a gondozó, a hosszú távú, szocializációs hátrányokat kompenzáló segítő programok elengedhetetlenek, ezeknek kellene megelőzniük az ismeretközvetítést.Az univerzális alapjogok rendszere (hogy tehát állampolgári jogon járna minimálnyugdíj) sokat segítene a kenyérharc csillapításában. Ferge Zsuzsa szerint „A kirekesztés elleni küzdelem állami akarat, állami források, államilag garantált jogok nélkül nem megy.” (Esély 2002/6)