A HONFOGLALÁS KORI GYÓGYÍTÁS EMLÉKEI

A honfoglaló magyarság szellemi mûveltségérõl meglehetõsen hiányosak az ismereteink. A kutatás elõtt két lehetõség áll, egyfelõl megpróbálja a gyér adatokból felépíteni a hajdani hitvilág néhány részletét, másfelõl a régészeti tárgyi anyagot igyekszik értelmezni. Vegyük elõbb a tárgyi bizonyítékokat, azokat, amelyek összefüggésbe hozhatók a gyógyítással.

A honfoglalás korából az ország múzeumai igen gazdag leletanyagot õriznek, mégis csak néhány van köztük, amely a korabeli gyógyító gyakorlat emlékének tartható. Ismert egy Árpád-kori érvágó készülék (Anda 1951; 1960), azonkívül néhány trepanált koponya, amelyen a varratok azt mutatják, hogy a veszélyes lékelést túlélte a beteg (Hoppál-Törõ 1975: 18-19; lásd uo. 4. kép - a koponya tetején levõ lyukat egy fémlemez védte; a lelet a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum birtokában).

A koponyalékelés vagy trepanáció õsi gyógyító technika, amely azon a hiten alapszik, hogy a fejben érezhetõ fájdalmat, nyomást csak úgy lehet megszüntetni, ha utat nyitnak a betegségokozó szellemnek, hogy az eltávozhasson. Az ilyen sebészeti trepanáció során gyógyító célzattal nyitották meg a koponyát, de ezenkívül még kétfajta koponyalékelés ismert a honfoglalók körében. A jelképes trepanációt szintén élõ személyen végezték, ez olyan sebészeti beavatkozás volt, amelynek során egy darabon eltávolították a fejbõrt, és egy kis darab koponyacsontot törtek ki, de nem nyitották meg a koponyaüreget. Kultikusnak nevezik a szakirodalomban az olyan koponyalékelést, melyet az egyén halála után végeztek el, s a kiemelt csontdarabot amulettként használták (Nemeskéri-Éry-Kralovánszky 1960). A koponyalékelésnek ezt a fajtáját is gyakorolták honfoglaló õseink.

Az embercsont, különösen pedig a koponya mágikus gyógyító erejében erõsen hittek még évszázadokkal a honfoglalás után is. Ezt bizonyítja, hogy a nagy mûveltségû Pápai Páriz Ferenc Pax Corporisában, a 17. század végén (1690) még így írt: "Tsuda erõ vagyon a' meghóltt ember koponyájában…" (Pápai Páriz 1977: 290). A beregi Tiszaháton még {7-700.} a 20. század közepén is hittek a porrá tört emberkoponya erejében, abban, hogy ez meggyógyítja az ijedõs, nyavalyatörõs kisgyermeket, ha a port vízzel beveszi (Csiszár 1965a; 1965b).

A nyelvészek szerint a magyar nyelv agyafúrt kifejezése õrzi a koponyalékelés egykori gyakorlatának emlékét (Pais 1914). A régészet nem tud késõbbi adatokról, valószínûleg a kereszténység felvétele más pogány szokásokkal a koponyalékelés mágikus gyakorlatát is kiirtotta, de a népi állatgyógyászatban napjainkig gyakorolták a juhászok (Hoppál-Törõ 1975: 19).

A magyar népi hitvilág honfoglalás kori rétegének legalaposabb vizsgálatát Diószegi Vilmos (1958a; 1978) végezte el. A történeti gyökerek és kulturális párhuzamok kutatása során megállapította, hogy a honfoglalók hitvilága az urál-altaji népek samanizmusának világképéhez állt a legközelebb. A szibériai népek körében a sámán volt a közösség szellemi vezetõje, betegség esetén gyógyító orvosa. A magyar néphitben a táltos alakját azonosították a hajdani sámánnal, valóban a szibériai - fõleg török népek - sámánjának több jellemvonása megegyezik a magyar táltos jellegzetesen elkülönülõ alakjával (foggal vagy más felesleges csonttal születik, kiskorában elkülönül társaitól), erõs és hallgatag, serdülõkorában betegségbe esik, révül vagy rejtezik.

A nyelvészet oldaláról is megerõsítést nyert, hogy mind a táltos, mind pedig orvos szavunk nyelvünknek régi és együtt elõforduló elemei (az egyik legelsõ adat egy 1211-bõl való tihanyi összeírásban: "…filii Wros, Tholtus…" - vö. Pais 1975: 88), és a török nyelvek körébõl vett párhuzamokkal lehet megvilágítani legjobban mindkettõnek az etimológiáját ('ütõ~verõ', 'ütött~vert' - vö. Pais 1975: 85). Feltehetõen a hajdani samanizmus emlékét õrzi nyelvünkben és a hiedelmekben a révül (rejtezik, rémül, regöl) igék közös töve, amely a finnugor korból való a magyar nyelvben, és ebbõl a tõbõl képzett szóval jelölték a sámán (nálunk a táltos meg a halottlátó) transzbeli, megváltozott tudatállapotát.

A gyógyításhoz szükséges révült állapotot, a túlvilági utazás hangulatát, a sámán úgy idézte elõ, hogy dobját ütve, éneklésbe fogott. Ritmus és hang fontos kellékei voltak a gyógyító rítusnak. A megidézett segítõ szellemek erõsítették a gyógyító sámánt a betegség(szellem)ek elleni harcában. A dobbal való gyógyítás emlékét õrizte meg számunkra a gyermekfolklór, egy mondóka formájában:

Gólya, gólya, gilice
Mitõl véres a lábad?
Török gyerek megvágta
Magyar gyerek gyógyítja
Síppal, dobbal, nádi hegedûvel!

Egyéb, mágikus jelentésû játékdalokban a dob és a szita együtt fordul elõ, ami azért érdekes, mert a "tudományos"-nak tartott személyek gyógyításkor (vagy jósláskor) ezt a mindenhol könnyen elérhetõ házi szerszámot használták a dob helyett. Ezekrõl a gyógyítókról azt tartották, hogy táltosi erõvel bírnak (Bencze 1960b), s gyakorta használták a rostát, melyet régebben bõrrel vontak be, s így teljesen dob formájú volt (vö. Hoppál 1982b). Érdemes felfigyelni ezekre az újabban elõkerült adatokra, amelyek azt bizonyítják, hogy a 20. század közepéig élt a nép körében a samanisztikus gyógyítás emléke.

"Marker-gén" vizsgálatok

Az alaki embertani vizsgálatokkal párhuzamosan egyre inkább előtérbe kerülnek olyan etnikai meghatározásra is alkalmas fehérje, főleg immunológiai (ellenanyag-) vizsgálatok, amelyek objektív módon alkalmasak arra, hogy az összetartozó embercsoportokat kimutassák és a különbözőket egymástól elválasszák. Egyik legjobb módszert Hideo Matsumoto osakai orvosprofesszor dolgozta ki az elmúlt évtizedben. Ezeknek az un. "jelzőgén- vagy markervizsgálatnak" a lényege az, hogy az emberi szervezetben levő ellenanyag-tulajdonságokkal bíró, kémiailag rokon szerkezetű fehérjéket - az úgynevezett immunglobulinokat - alkotó nehéz (H) és könnyű (L) lánc fejlődése az evolúció egy igen korai szakaszában egy közös ősmolekulából, un. prekurzorból indult el, amelynek ismétlődő megújulását egy ugyancsak ősi fehérjét meghatározó gén irányította. Ez a prekurzorlánc a feltételezések szerint 10 000 körüli molekulasúlyú lehetett, és mintegy 300-500 millió évvel ezelőtt már létezett. Ezt a feltételezést jól alátámasztja a különböző nehéz láncok aminosav sorrendjének a könnyű láncokéval való hasonlósága, "homológiája". Az evolúció további útja többszörös génkettőzésen át vezetett és alakította ki az immunglobulinok sok osztályát, alosztályát, könnyű-, és nehéz láncú variánsát. E folyamat terméke az ember négy gamma-globulin (IgG) alosztálya is. Az IgG alosztályok láncainak bioszintézisét önálló, de egymáshoz szorosan kapcsolódó gének ellenőrzik. Az IgG polipeptid-láncainak egyes részeit meghatározó géneknek több változata (allélja) van. E gének termékei az úgynevezett gamma-markerek vagy Gm-antigének, amelyeknek tulajdonságait olyan gének határozzák meg, amelyek nem az X- vagy Y-kromoszómákhoz kötötten öröklődnek, hanem domináns jellegűek, így a heterozigotákban is kimutatható. A Gm-markerek kutatásának egyik fontos eredménye, hogy a markerek nem véletlenszerűen kombinálódnak és az emberi élet során változatlanok, a Gm-rendszer génjei közötti kicserélődés igen ritka. Ebből következik, hogy ha egy népen - népcsoporton - belül szelekciós tényezők vagy egyéb népesség-genetikai mechanizmusok működésének hatására a Gm-tulajdonságok egy bizonyos gyakorisága kialakul, akkor az nemzedékről nemzedékre átadódik, megőrződik. Egyes embertípusok és azon belül egyes népek, népcsoportok nemcsak abban különböznek egymástól, hogy képviselőik körében milyen gyakorisággal fordulnak elő bizonyos Gm-marker kombinációk, hanem abban is, hogy egyáltalán milyen kombinációk (haplotípusok) fordulnak elő a csoportokhoz tartozó emberek vérszérumában. Ilyen módszerrel sikerült bebizonyítani a japánok, az ausztrálok eredetét, az indiánok vándorlását és Afrika benépesedését.

Magyarország is bekapcsolódott a nagy japán kutatás-hálóba, amelynek hozadékául Hideo Matsumoto és munkatársai arra a megállapításra jutottak - ezt nemzetközileg kötetekben és térképen is publikálták, - hogy az a marker-jelleg, amelynek legnyugatibb elterjedési területe a Kárpát-medencében a magyaroknál van, legkeletebbre Kelet-Turkesztánban a mai ujgurok és jugarok-lakta területen fordul elő, de megtalálható Mongólia egyes délnyugati területein is. E két népesség között élettani, immunológiai rokonság áll fenn. Nem fordulnak elő ezek a markerek a finneknél és az ugoroknál, de megtaláljuk a mai finnugor népeknél, ezzel a biológia kizárja a magyaroknak a finnekkel és az ugorokkal való közös ősiségét (bármiféle ősi kapcsolatát), ugyanakkor bizonyosságot nyer az a tény, hogy a magyarság átvonult azon a területen, ahol a mai finnugor népek élnek.

A magyarok európai megítélése és tulajdonságai

A magyarok "mássága" miatt Nyugat-Európa őseinket többnyire kedvezőtlenül ítélte meg. Ottó freisingi püspök szerint "a magyarok külseje marcona, szemeik beesettek, termetük alacsony, vadak, nyelvük barbár úgy, hogy vagy a sorsot kell vádolni, vagy az isteni türelmet kell csodálni, mely e szörnyetegeknek ilyen pompás ország birtokbavételét megengedte". Ezzel szemben Kelet mindig a legnagyobb elismeréssel emlékezett meg őseinkről. VI. Bölcs Leó bizánci császár szerint "a magyarok a munkát, a fáradtságot, az égető meleget, a fagyot, a hideget és minden nélkülözést tűrnek szabadság- és pompakedvelők". Gardézi szerint "bátrak és tekintélyesek", Mihály szíriai pátriárka pedig azt írja, hogy "a magyarok becsületesek, őszinték és okosak, nem szeretik a sok beszédet". Közel ezer évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a világ a magyarokat megismerje, és közvetlen szomszédainkat kivéve megítélésünk megváltozzon. ". Montagu Mária 1717-ben írta, hogy "a magyar hölgyek sokkal szebbek, mint az ausztriaiak, az összes bécsi szépségek Magyarországból kerültek ki". Miss Pardoenál 1840-ben olvassuk, hogy "ötven magyar hölgy között találtam magamat, akik közül nehéz lett volna fél tucatot kiválasztani, amely nem keltett volna bámulatot Európa bármely országában". Paul Topinard és Paul Broca a világ első összefoglaló antropológia-kötetben 1881-ben így jellemzi a magyarokat: "a magyar családok arcvonásai a legszebbek közé tartoznak egész Európában". Hans Normann 1883-ban már azt írja, hogy "a magyarok igaz, jóalkatú, kemény izomzatú nemes emberek, mintegy márványból faragottak… szemeik tüzesek".

Mivel a magyarság származásánál fogva más, mint Európa minden indoeurópai népe, ezért - bár erről az elmúlt fél évszázadban nem "illett" beszélni - tulajdonságai és viselkedési formái is mások. Ezt Európa legtöbbször nem értette meg. VI. Bölcs Leó bizánci császár írásaiban többször is kiemeli a magyarok szabadságszeretetét és kiváló harci tulajdonságait. Ennek gyökereit ott kell keresnünk, hogy a jobb legelőkért folyó versengés nem egyszer harchoz vezetett és a végtelenbe nyúló pusztákon a földrajzi adottság folytán elbújni nem igen lehetett. A lovasnépek szabadságszeretete közismert. A lovas nép szélesebb látókörű, világotlátottabb, más népekkel szemben megértőbb, nagyvonalúbb és türelmesebb, mint a megtelepült népek. A lovas népek az idegenekkel szemben szabadon, önérzetesen viselkednek, akárcsak az alföldi magyar, sohasem csúsznak-másznak a mindenható tisztviselő előtt és nem alázkodnak meg. A nagyfokú mozgékonyság folytán egy lovasnép kevésbé kényszerült egy zsarnoki rendszer uralma alatt maradni, mint egy megtelepült nép. A szabadságvágy minden népben él, de a magyarságban különösen erős. Ennek túlzásba vitele széthúzást eredményez; ezt a magyar egyéniségből eredendő hibát a magyarok őseinek első átmeneti szálláshelyéről "turáni átoknak" szokás nevezni.

A honfoglalás- és Árpád-kori magyarság betegségei és gyógyításuk

Magyar őseinknél a testrészekkel, az egészséggel és a gyógyítással kapcsolatos szavaink nyelvünk legősibb török rétegéhez kötődnek. Az egészséggel kapcsolatos írások sok más életmódbeli sajátosságra is rávilágítanak, így pl. a Hartvik-legendában olvashatjuk, hogy a betegségben szenvedőknek orvosságul a király "kenyeret (nem lepényt!), gyümölcsöt és illatos füveket küldött". A csonton is nyomot hagyó pathológiai vizsgálat közel sem ad teljes képet egy lakosság egészségi állapotáról; az újabban végzett kvantitatív aminosavak vizsgálatok viszont már jobban megmutatják azt, hogy őseink milyen krónikus betegségekben szenvedtek. Mivel pl. a csonton is nyomot hagyó többnyire áttétes karcinóma a X. században is közel ugyanolyan arányban fordult elő, mint manapság, ebből azt a következtetést kell levonni, hogy a primer előfordulása is ugyanolyan lehetett, mint ma; annak idején más karcinogén anyagok kerültek a szervezetbe, mint manapság. Ugyanez a megállapítás érvényes az aminosav-vizsgálatokkal kimutatható diabetesre (cukorbetegségre), az arthrosisokra (nem gyulladásos krónikus izületi megbetegedésekre) és a nephropathiákra (vese eredetű megbetegedésekre). A következőkben a tejesség igénye nélkül őseinknél is előforduló néhány betegséget és gyógymódot említünk meg.

Szembetegségek. Itt utalnunk kell a korábbiakban már tárgyalt "halotti szemüvegekre", amelyek nem rituális célokat szolgáltak, hanem akik ezt az életben is viselték, azoknak a sírba is a szemükre tették ezeket, hogy a amíg a túlvilágra eljutnak, addig is lássanak. Ezek a bronz- ezüst- vagy arany szemüvegek dioptriáknak megfelelő nagyságú és sűrűségű lyukakkal voltak ellátva; az ilyen szemüvegeket tengelyferdülés gyógyítására napjainkban Svédországban szabadalmaztatták. Az orchoni feliratokban sok szemmel kapcsolatos betegségről (vakságról, gyenge látásról) olvasunk; az összes ezzel kapcsolatos szó török eredetű (szema=szem, kancsik=görbe, vak=vak stb.). Ősi magyar hiedelem szerint a férfiak a szembetegségek megelőzésére "féloldali" fülbevalót viseltek. Ősi szójárásunk a "szemet szúr" vagy az "úgy lefutott, mintha szemét vették volna".

Fül- orr- és torok betegségei régi előfordulása természetes. A Nádor-Kódexben olvassuk, hogy "fülükön gennyedtség foly ki". Honfoglalás kori sírokból két belső-ázsiai típusú fülkanál került elő. Gyakori a csontvázakon a szájpadláshasadék, a homlok-, arcüreg-és csecsnyúlvány-gyulladás.

A fogak betegségei jól nyomon követhetők, mivel a fogak a sírokban jól megmaradnak. Mivel honfoglalóink gabonáját durvábbra őrölték, mint manapság, ezért a fogak abráziós - öntisztulási - felszíne a mainál nagyobb volt, ez csökkentette a fogszuvasodás (caries) lehetőségét, ugyanakkor őseink fejlett ételkultúrájában nem játszott fontos szerepet az édesség. Ételeiket - akárcsak más belső-ázsiai nép - az ősmagyarság is mézzel édesítette. Az átlagos 3-4%-os előfordulású caries a nőknél - a terhesség és az édességnek nagyobb mértékű fogyasztása miatt - ennél magasabb volt. Őseink használtak fogkefét (miszvakot), a carieses fogakat szakszerűen eltávolították, amit a kevés foggyökérgyulladásos fogmeder bizonyít. Már Kr. előtti IV. századból származó, a Krim-félszigeti Kul-obából származó szkíta aranyedényen az látható, amint egy szittya harcos fogat húz, a másik pedig társának lábsebeit kötözi be.
Sebészeti beavatkozások. A honfoglalás korában sérülések - traumák - éppúgy előfordultak, mint manapság. A honfoglalás kori sírokból előkerült nyílt töréses hosszúcsontok nagy része kalluszosan gyógyult; a sebeket nyilván fertőtlenítő, érzéstelenítő és fájdalomcsillapító füvekkel kezelték. A nyílt törések dislokációját (rövidülését és tengely-eltérését) korrigálták, amit a kalluszos gyógyulás mellett a sequesteres felszínek is bizonyítnak.

A trepanáció - koponyalékelés. Őseinknél négyféle terpanáció (koponyalékelés) létezett: 1. Sebészeti beavatkozás, ahol a koponyaboltozat mindhárom rétegét (tabula externa, diploae és tabula interna) átvágták és a sérül koponya-részt kivették; 2. olyan homloki és nyakszirti koponyaboltozat-részek eltávolítása, amelyek feltehetően gyógyítási céllal készültek. A bizánci és a belső-ázsiai agykamra-elmélet alapján őseink minden bizonnyal tudták, hogy a "krónikus fejfájás szelleme" a homloki, az "epilepszia szelleme" pedig a nyakszirti részben foglal helyet. Ilyen esetekben az agy mennyiségi növekedése ("jóindulatú tumor") következtében beállt agynyomást a fölötte levő koponyaboltozat-rész eltávolításával csökkentették és a betegséget meggyógyították. A csontszélek kalluszosan gyógyultak, arra záródásuk idejére fémlapot vagy más kemény tárgyat helyeztek; 3. olyan sebészeti beavatkozások, amelyek a koponya külső rétegének és a diploaenak "égetésével" a diploae-ereket szűkítették (ezt a laikusok "jelképes terpanációnak" nevezték); 4. Ez a beavatkozás az öreglyuk - a Foramen occipitale magnum - területére szorítkozott. Halott, életében epilepsziában szenvedett egyének öreglyuk-tájékáról csontdarabot vettek ki, azt megszárították, megőrölték, majd rituálisan "antiepileptikumként" használták. A koponyalékelés mesterségét pásztoraink a juhok kergekórjánál (coenurosis) e századig alkalmazták. Ezekből a sebészeti beavatkozásokból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az ős- és honfoglaló magyarok a korabeli európai ismereteket jóval túlhaladó tudással rendelkeztek.

Gyulladásos sebek kezeléséról csak belső-ázsiai analógiákkal rendelkezünk. Mai belső-ázsiai népek e betegségeket sajátos füvekkel és azokból készített folyadékokkal kezelték.

Terhesség, szülés, szoptatás. A magyarságnak az állatőstől és a növényvilágtól való származási mondavilága a Fehérlófia, a Tehénfia, a Medve Jankó, a Virág János, a Borsszem Jankó és a Babszem Jankó típusú mesékben maradt fenn. Az állattartó népek jól ismerték a fogamzás, az ivari működés, a terhesség és a szülés minden részletét, ezért az exogámiát alkalmazták; nagycsaládon vagy nemzetségen belül nem házasodtak. A házas életük tiszta volt. A szülés a belső-ázsiai népeknél szokásos "kapaszkodó-támaszkodó" helyzetben történt; lélekfának nevezték azt a fát, amelybe a szülő nő kapaszkodott.

Egyéb betegségek között megemlíthetjük a fertőző betegségeket, amelyekről csak ősi szavaink tanúskodnak. A csont- és mozgásszervi betegségeket a sírokból előkerült csontanyagokon jól tudjuk regisztrálni; alig van különbség a ma és a honfoglalás kora között. Az anyagcsere-betegségek között igen ritka az angolkór (rachitis) és a krónikus izületi megbetegedés, ami az egészséges életmódra és főleg a száraz szállásra utal. Ebből is bizonyosságot nyer, hogy ama "veremházakban" őseink sohasem laktak, hanem abban éléskamrájuk, konyhájuk és jégvermük volt. A honfoglaló magyarság lényegesen egészségesebb körülmények között élt, mint abban az időben az európaiak nagy része. A daganatos megbetegedések közül elsősorban a csontdaganatokat regisztrálhatjuk, amelyek a maihoz hasonló gyakorisággal fordultak elő. A betegellátásra a csontok gyógyulásából következtethetünk; ez igen magas fokon állt. A népi gyógyászatban azóta is használatos sok belső-ázsiai gyógymód, mint a cseresznye szárából főtt tea a vesebántalmak ellen, a fenyőfa főzete visszérgyulladáskor és reumánál, a tölgyfa-levelének teáját pedig magzatelhajtónak szolgált. A búza szalmáját szemölcsre, a fokhagymát a fájós fülre, a savanyú káposztát a megrándult ínra a len megtört magját pedig a tályogra tették. A farkasalma levelét sebre tették, a kutyatej elszáradt nedvével a leányok mosakodtak, a vérhullató fecskefűvel szemölcsöket gyógyítottak, a szamártövisből készült főzet szamárköhögésre és a kőrisbogár főzete a veszettségre volt foganatos. A honfoglalás kori Európához képest őseink egy belső-ázsiai magas fokú gyógyítás-technológiát hoztak magukkal; a gyógyító emberek - táltosok - gyógyításain túl hittek a gyógyulásban.

__________________________________________________________________