IZMAEL
(Könyvrészlet)

"Izmael gondolkodott egy pillanatig. – Szerinted a kultúrátok emberei közül kik akarják elpusztítani a világot?

– Kik akarják elpusztítani? Amennyire én tudom, senki sem akarja kifejezetten elpusztítani a világot.

– És mégis pusztítjátok: mindnyájan nap mint nap hozzájárultok a világ pusztításához.

– Igen, ez így van.

– Miért nem hagyjátok abba?

– Az igazat megvallva, nem tudjuk, hogyan tegyük. – vontam meg a vállamat.

– Egy civilizációs rendszer rabjai vagytok, mely jószerivel kényszerít benneteket arra, hogy a fennmaradásotok érdekében tovább pusztítsátok a világot.

– Igen, úgy látszik.

– Nos. Rabok vagytok – és rabbá tettétek magát a világot. Ez forog itt kockán, nem igaz? – a ti rabságotok és a világ rabsága.

– Igen, ez így van. Csak még soha nem gondolkodtam így erről.

– És te személy szerint is rab vagy, ugye?

– Hogyhogy?

Izmael elmosolyodott, egy sereg elefántcsontszínű fogat kivillantva. Most láttam először mosolyogni.

Azt mondtam: – Igen, van egy olyan érzésem, mintha rab lennék, de nem tudom megmagyarázni, mi okozza ezt.

– Néhány évvel ezelőtt – te bizonyára még gyermek voltál akkoriban, így nem emlékezhetsz rá – sok fiatalnak ugyanez az érzése volt ebben az országban. Tettek néhány ügyes és szervezetlen erőfeszítést arra, hogy kiszabaduljanak a rabságból, de végül kudarcot vallottak, mert képtelenek voltak megtalálni a ketrec rácsát. Ha nem tudsz rájönni, mi tart fogva, a szabadulási szándék csakhamar zavarossá és hatástalanná válik.

– Igen, ezt én is így gondolom.
Izmael bólintott.

– De ismét csak, mi köze ennek a világ megmentéséhez?

– A világ már nem képes sokáig fennmaradni, mivel az emberiség rabságban él. Kell ezt magyarázni?

– Nem. Legalábbis nekem nem.
– Azt hiszem, sok olyan ember van, aki örömmel kiszabadítaná a világot a rabságból.
– Egyetértek.
– Mi tartja vissza őket, hogy ezt megtegyék?
– Nem tudom.
– Az, hogy képtelenek megtalálni a ketrec rácsát.
– Igen – mondtam. – Értem – aztán hozzátettem: – Mi a következő lépés?
Izmael elmosolyodott. – Mivel én elmondtam neked egy olyan történetet, amely megmagyarázza idekerülésemet, te talán ugyanezt fogod tenni.
– Mire gondolsz?
– Arra, hogy talán el fogsz mondani nekem egy olyan történetet, amely megmagyarázza, te hogyan kerültél ide.
–Á – mondtam. – Egy pillanat türelmet.
– Amennyit csak akarsz – válaszolt higgadtan.


7

– Egyszer az egyetemen – kezdtem bele – írtam egy dolgozatot egyik filozófia órára. Nem emlékszem pontosan, mi volt a feladat – valami ismeretelméleti téma. Nagyjából a következőt írtam a dolgozatban: Képzeljétek! A nácik mégsem vesztették el a háborút. Megnyerték, és megerősödtek. Elfoglalták a világot, és megsemmisítették az utolsó zsidót, az utolsó cigányt, feketét, kelet-indiait és amerikai indiánt. Azután, mikor ezzel végeztek, elsöpörték az oroszokat és a lengyeleket, a cseheket, a morvákat és a bolgárokat, a szerbeket a horvátokat – az összes szlávot. Aztán nekiálltak a polinéziaiaknak meg a koreaiaknak, a kínaiaknak meg a japánoknak – az összes ázsiai népnek. Ez hosszú-hosszú ideig tartott, de mikor az egész véget ért, a világon mindenki száz százalékos árja volt, és mindnyájukat nagy-nagy boldogság töltötte el.

Természetesen az iskolákban használt tankönyvek nem említettek többé az árjákon kívül más fajt, más nyelet a németen kívül, más vallást a hitlerizmuson kívül vagy más politikai rendszert a nemzeti szocializmuson kívül. Nem lett volna értelme. Néhány nemzedék váltotta egymást, aztán már ha akart volna sem írhatott volna senki semmi ettől különbözőt a tankönyvekbe, mert nem ismertek semmi mást.

Egy napon a tokiói Új Heidelberg Egyetemen két fiatal diák beszélgetett. Jóképűek voltak mindketten, ahogy az az árjáktól megszokott, de egyikük mintha kissé zaklatottnak és boldogtalannak látszott volna. Ő volt Kurt. A barátja kérdezgette: „Mi a baj, Kurt? Miért vagy ilyen rosszkedvű mostanában?” „Megmondom neked, Hans.” – válaszolta Kurt – „Van valami, ami zavar – méghozzá mélységesen zavar engem. Nem tudok megszabadulni attól az őrült érzéstől, hogy valami apróságban hazudnak nekünk.”

És így végződött a dolgozat.

Izmael elgondolkodva bólintott. – És a tanárodnak mi volt a véleménye erről?
– Azt akarta tudni, hogy nekem is van-e egy ugyanolyan őrült érzésem, mint Kurtnak. Mikor igennel feleltem, azt akarta tudni, szerintem mi ez az apróság, amiben hazudnak nekünk. Nem válaszolhattam mást: „Honnan tudnám? Semmivel sem vagyok jobb helyzetben, mint Kurt.” Persze azt hitte, nem mondom komolyan. Azt gondolta, ez csak egy ismeretelméleti feladat.
– És te még most is azon töprengsz, hogy hazudtak-e nektek?
– Igen, de nem olyan elkeseredetten, ahogy akkor tettem.
– Nem olyan elkeseredetten? Miért nem?
– Mert rájöttem, hogy gyakorlati szempontból ez semmi különbséget nem jelent. Ha hazudnak nekünk, ha nem, így is, úgy is fel kell kelnünk, és munkába kell mennünk, ki kell fizetnünk a számlákat meg az összes többit.
– Kivéve, persze, ha mindnyájan gyanítani kezditek, hogy hazudnak nektek – és mindnyájan rájöttök, mi ez a hazugság.
– Mire gondolsz?
– Ha te egyedül jössz rá, mi a hazugság, akkor valószínűleg igazad van – az nem jelentene nagy különbséget. De ha mindnyájan rájöttök, akkor az feltehetőleg nagyon nagy különbséget jelenthetne.
– Ez igaz.
– Hát akkor ez az, amiben reménykednünk kell.
Kérdeztem, mit ért ez alatt, de ő felemelte szőrös, fekete kezét, és csak ennyit szólt:
– Holnap.

8

Aznap este sétálni mentem. Ritkán sétálok kizárólag a séta kedvéért. A lakásomban megmagyarázhatatlanul nyugtalannak éreztem magam. Beszélgetnem kellett valakivel, bizonyosságot kellett szereznem. Vagy talán a bűnömet kellett meggyónnom: megint eretnek gondolataim voltak a világ megmentéséről. Vagy ezek egyike sem – attól tartottam, hogy álmodom. Valóban, a nap eseményeit átgondolva valószínűnek tűnt, hogy álmodom. Néha repülök álmomban, és ilyenkor mindig fellélegzek magamban: „Végre – ez a valóságban történik és nem álomban!”
Akárhogy is, beszélgetnem kellett valakivel, és egyedül voltam. Megszokott állapot ez nálam, így választottam – legalábbis ezzel áltatom magam. A puszta ismeretség nem elégít ki, és kevesen hajlandóak elfogadni az általam elképzelt barátság terheit és kockázatait.

Az emberek azt tartják rólam, hogy keserű és embergyűlölő vagyok, s én úgy vélem, valószínűleg igazuk van. Bármiféle érv, bármely tárgyban mindig is időpocsékolásnak tűnt számomra.

Másnap reggel felébredtem és arra gondoltam: „Akkor is, lehet, hogy álom volt. Az ember alhat álmában, még álmodhat is álmában.” Ahogy a reggelikészítés, az evés és a mosogatás mozdulatait végeztem, vadul kalapált a szívem, mintha azt mondaná: „Hogy csinálhatsz úgy, mintha nem lennél megrémülve?”

Telt az idő. Bementem autóval a városba. Az épület még mindig ott állt. A földszinten, a folyosó végén a helyiség még mindig ott volt, és még mindig nem volt zárva.

Mikor kinyitottam az ajtót, megcsapott Izmael súlyos, tömény illata. Bizonytalanul a székhez botorkáltam.

Izmael figyelmesen tanulmányozott a sötét üvegen keresztül, mintha azon töprengene, vajon elég erős vagyok-e ahhoz, hogy komoly beszélgetéssel terheljen meg. Végül mindenféle bevezetés nélkül fogott hozzá, így megértettem, hogy ez a szokásos stílusa.


1

– Különös módon – mondta – jótevőm ébresztette fel az érdeklődésemet a rabság témája iránt, nem a saját helyzetem. Ahogy azt bizonyára tegnap már említettem, őt akkoriban a náci Németországban zajló események gyötörték.
– Igen, emlékszem.
– A tegnapi Kurtról és Hansról szóló történetedből arra következtetek, hogy az Adolf Hitler uralma alatt élt német nép életét és korát tanulmányozod.
– Tanulmányozom? Nem, én nem mennék ilyen messzire. Olvastam néhány közismert könyvet – Speer visszaemlékezéseit, A Harmadik Birodalom tündöklése és bukásá-t és hasonlókat – és néhány tanulmányt Hitlerről.
– Ebben az esetben biztosan megérted, amit Mr. Sokolow igyekezett nekem megmutatni: nem csak a zsidók voltak rabok Hitler alatt. Rab volt az egész német nemzet, lelkes támogatóit is beleértve. Néhányan irtóztak attól, amit csinált, néhányan csak sodródtak vele, amennyire tőlük tellett, néhányan pedig kimondottan meghíztak rajta – de mindannyian a rabjai voltak.
– Azt hiszem, értem mire gondolsz.
– Mi tartotta rabságban őket?
– Hát... a rettegés, gondolom.
Izmael megrázta a fejét. – Biztosan láttál filmeket a háború előtti gyűlésekről, ahol több százezren egyként énekelnek és éljeneznek. Nem a rettegés hozta őket az egység és a hatalom ezen ünnepeire.
– Igaz. Akkor talán Hitler személyes varázsa.
– Az kétségtelenül volt neki. De a személyes varázs csak felkelti az emberek figyelmét. Ha már rád figyelnek, akkor kell, hogy legyen valami mondanivalód számukra. És mi volt Hitler mondanivalója a német nép számára?
Ezt meggyőződés nélkül mérlegeltem néhány pillanatig. – Azt hiszem, hogy erre a kérdésre a zsidó ügyön kívül mással nem tudnék válaszolni.
– Egy történet volt a mondanivalója számukra. Egy történet, melyben az árja fajt, kiváltképp Németország népét megfosztották attól a helytől, mely a világban megillette őket, megkötözték, leköpték, megerőszakolták, és korcs fajok, kommunisták meg zsidók a porba taposták. Egy történet, melyben Adolf Hitler vezetésével az árja faj letépi láncait, bosszút áll elnyomóin, megtisztítja az emberiséget mocskaitól és elfoglalja az őt mint az összes faj urát megillető helyet.
– Valóban.
– Most talán hihetetlennek tűnik számodra, hogy egy népet ilyen képtelenség rabul ejthet, de az első világháborút követő majdnem két évtizednyi lealacsonyodás és szenvedés után ez szinte ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolt a német népre, és nemcsak a propaganda szokásos eszközei erősítették meg, hanem egy intenzív, fiatalokat oktató és idősebbeket újraoktató program is.
– Igazad van.
– Mint mondtam, sokan voltak Németországban, akik a német faj mitológiájaként ismerték fel ezt a történetet. Mindamellett rabságban tartotta őket, mégpedig egyszerűen azért, mert a nagy többség körülöttük azt gondolta, csodálatosan hangzik, és hajlandóak voltak az életüket adni azért, hogy valóra váltsák. Érted, mire gondolok?
– Azt hiszem. Még ha valakit személy szerint nem is ejtett rabul a történet, ugyanúgy rab volt, mert a körülötte levők rabbá tették. Mint egy állat, mely felett átszáguldanak egy eszeveszett menekülés közben.
– Úgy van. Még ha valaki úgy is gondolta, hogy az egész őrültség, játszania kellett a szerepét, el kellett foglalnia a helyét a történetben. Az egyetlen mód ennek elkerülésére az volt, ha elmenekült Németországból.
– Így igaz.
– Érted, hogy miért mondom ezt neked?
– Azt hiszem, bár nem vagyok benne biztos.
– Azért mondom ezt neked, mert a ti kultúrátokban élő emberek nagyrészt ugyanebben a helyzetben vannak. Miként a náci Németország népe, ők is egy történet rabjai.
Egy darabig pislogva ültem.
– Nem tudok ilyen történetről – mondtam végül.
– Úgy érted, hogy soha nem hallottál róla?
– Úgy van.
Izmael Bólintott. – Ez azért van, mert nem szükséges hallani róla. Nem szükséges megnevezni, nem szükséges beszélni róla. Mindegyikőtök kívülről tudja hat-hét éves korára. Fekete és fehér, férfi és nő, gazdag és szegény, keresztény és zsidó, amerikai és orosz, norvég és kínai, mindnyájan ezt halljátok. És szüntelenül ezt halljátok, mert a propaganda minden eszköze, az oktatás minden eszköze szüntelen ontja. És minthogy szüntelen halljátok, nem figyeltek rá. Nem szükséges figyelni rá. Mindig jelen van, zümmögve a háttérben, tehát egyáltalán nem szükséges foglalkozni vele. Valójában azt fogod észrevenni – legalábbis kezdetben –, hogy nehéz foglalkozni vele. Olyan ez, mint egy soha le nem álló távoli motor zümmögése; olyan hanggá válik, melyet végül már nem is hallani többé.
– Nagyon érdekes – mondtam. – De kissé nehezen hihető.
Izmael elnéző mosollyal hunyta le a szemeit. – Nem kell elhinni. Amint megismered ezt a történetet, a kultúrátokban mindenhol ezt fogod hallani, és meg leszel döbbenve, hogy az emberek körülötted nem hallják ugyanúgy, mint te, hanem minden további nélkül elfogadják.

2

– Tegnap azt mondtad nekem, hogy az az érzésed, rab vagy. Ez azért van, mert hatalmas a nyomás rajtad, hogy elfoglalj egy helyet abban a történetben, amit a kultúrátok a világban előad. Minden lehető módon, mindenféle szinten gyakorolják ezt a nyomást, de legalapvetőbben a következőképpen: azok, akik visszautasítják, hogy elfoglaljanak egy helyet, nem jutnak élelemhez.
– Igen, így van.
– Egy németnek, aki nem tudta rávenni magát arra, hogy kivegye a részét Hitler történetéből, egy választása maradt: elhagyhatta Németországot. Nektek nincs ilyen választási lehetőségetek. Bárhova is mentek a világban, mindenütt ugyanezt a történetet adják elő, és ha nem foglaltok el egy helyet benne, nem kaptok enni.
– Így igaz.
– Kultúra Anya azt tanítja nektek, hogy ennek így kell lennie. Néhány ezer itt-ott elszórt vademberen kívül jelenleg a Föld összes népe ezt a történetet adja elő. Ez az a történet, melynek előadására született az ember, és ebből kiindulni annyi, mint lemondani magáról az emberi fajról, vagyis annyi, mint a feledésbe enyészni. Itt van a ti helyetek; ha részeseivé váltok ennek a történetnek, ha kiszolgáljátok, akkor jutalmul enni kaptok. „Más megoldás” nem létezik. Kilépni ebből a történetből egyenlő a világból való eltűnéssel. Nincs kiút belőle, csakis a halálon keresztül.
– Igen, úgy tűnik.
Izmael szünetet tartott, hogy egy kicsit elgondolkodjon.
– Mindez csak bevezetése a munkánknak. Azt akartam, hogy halld, mert azt akartam, hogy legalább halvány sejtelmed legyen arról, mibe kerülsz bele. Megtanulod megkülönböztetni a többi hangtól Kultúra Anya hangját, ahogy újra meg újra elmeséli a történetét nektek; és soha többé nem felejted el ezt a hangot. Akárhol is töltöd életed hátralevő részét, arra fog csábítani, hogy így szólj a körülötted levő emberekhez: „Hogy lehet az, hogy hallgatjátok ezt a maszlagot, és nem ismeritek fel, mi is ez valójában?” Az emberek furcsán néznek majd rád, és azon fognak tűnődni, mi az ördögről beszélsz. Más szóval, ha elkísérsz beavató utamon, elidegenedsz majd a körülötted levő emberektől – a barátoktól, a családtól, a régi társaktól, mindenkitől.
– Ki fogom bírni – feleltem, és letudtam ennyivel."


http://www.uni-miskolc.hu/okogramma/Daniel%20Quinn%20-%20Izmael%20%28HUN%29.pdf