Bereznay András Kibulizott ország (Hol tartunk, hogy jutottunk ide, kik és mi miatt – és a kiút)

A kérdés

A hazai politikai újságírás és elemzés termékei ma jórészt semmitmondóak. Szerzőik ugyan gyakran jól képzett, magas műveltségű emberek, és az aktuális részletek tekintetében nemegyszer jól tájékozottak. Mégis, a közeg melyből származnak, maga az, melynek szempontjai, megközelítésmódjai már olyan mélyen eltorzultak, hogy a benne működő szerzők alkatilag váltak képtelenné a dolgok lényegével, azaz a valósággal való érdembeli foglalkozásra. De van más is, ami ebben számukra akadályt jelent.

A mai Magyarországon olyan különös viszonyok alakultak ki – ezzel a legtöbb ott élő egyetért –, hogy szinte semmi sem az, aminek mondják. A jól elsajátított fogalmak, látószögek, melyekkel a hazai elemzők a kérdéseket megközelítik, más, nálunk nem létező helyzetekben születtek, csak azokra vonatkoznak, így alkalmazásuk elkerülhetetlenül félrevisz, és zavaros ál- illetve féligazságok, saját ellentétükbe többszörösen is átcsapó okfejtések, logikai képtelenségek, álérvek, belső ellentmondások és összekevert szempontok zagyva, követhetetlen tömegét eredményezi.

A fogalomrendszer, mely mellékvágányokra vezet, az, melyet hagyományosan a képviseleti demokrácia viszonyainak értelmezésére, az ilyen keretekben zajló események megértésére használnak. Magyarországon azért visz félre, mert a demokratikus keretek valódi tartalom nélkül, csak formális értelemben léteznek. Az igazi vonatkozási pontok mások.

Hogyan lehetséges ez? Hiszen nálunk többpártrendszer van, választásokat tartanak, és az álláspontok a Parlamentben csapnak össze! Mint minden más esetben, ahhoz, hogy a jelen visszásságait meg lehessen érteni, szükséges szemügyre venni azok eredetét. A csak előretekintés jelszava lehet vonzó, de – bármennyire is tehertételnek tűnik annak számára, aki talán érthetően, de türelmetlenül, csak a jelen problémáinak megoldására, jövőbenéző haladásra vágyik – a kialakult helyzetet eredményező múltbeli események szemrevétele elkerülhetetlen a megértéshez. A dolgok gyökere a valóság része. A valóság egészével való szembenézés nélkül pedig nincs megoldás, nincs haladás, csak üres jelszavak létezhetnek.

Az elit háttere, pólusai, szövetségük

A mai magyar viszonyok megértése, hasznos elemzése érdekében legalább az 1956-os forradalom utáni megtorlást követő időszakig, vagyis a hatvanas évek elejéig mindenképpen szükséges visszanyúlni.

Ez az időszak, konkrétan 1963, a más kommunista rendszerektől egyes vonásaiban különböző, Kádár-rendszerként ismertté vált hatalomgyakorlási mód kezdete. Névadója velejéig cinikus, ugyanakkor saját célját (az árulás útján, idegen fegyverrel megszerzett hatalom lehetőleg konfliktusmentes eszközökkel, de mindenáron történő megtartását) bármennyire is amorálisan, azért ügyesen képviselő politikus volt. Kádár számára 1956 fő tanulsága a nép törekvéseinek formát adni, azt megmozgatni, sőt irányítani is képes értelmiségi réteg veszélyességének fölismerése volt. Cél volt tehát számára az 1956-ban a néppel a Párt ellen szövetségre lépett humán csúcsértelmiség leválasztása a társadalom egészéről. Ezt antikrisztusi jelleméhez híven annak kínálatával érte el, amitől az ima óv („Ne vigy minket a kísértésbe!”). Egészében véve a humán csúcsértelmiség a levert forradalmat követő megtorláshoz, a kivégzésekhez és bebörtönzésekhez képest akkor is vonzó, ha a tartalmas értelmiségi (sőt emberi) lét természetes részéről, a véleménynyilvánítás szabad gyakorlásáról való lemondással járó kísértésnek nem tudott ellenállni. Elfogadta, más szóval, Kádár – utólag megszépítően kompromisszumként emlegetett – ajánlatát. E réteg tagjaitól ezután nem várták el, hogy párttagok legyenek, a közvetlen hatalomban nem is vehettek részt, de cserébe azért, hogy lemondtak a rendszer bírálatáról, ugyanazokat a kiváltságokat élvezhették, amelyekkel addig az ország korlátlan uraként csak a Párt fölső rétege rendelkezett. Nem kétséges, hogy ezt az erkölcsi bukást jelentő – bár az adott helyzetben könnyen megérthető – lépést a humán csúcsértelmiség csak fogcsikorgatva tette meg. De attól kezdve, mint ahogy tudjuk, hogy aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók, úgy ették meg e csúcsértelmiségi réteg belső tartását fokozatosan a Párt disznai. Akik a fölismert igazság képviseletéről, a vele azonosulás szabadságáról érdekből lemondtak, lelkiismeretük szava elől csak a cinizmus álbölcsességébe menekülő, és az egymással (sőt a Párttal) összekacsintásból erőt merítő elvtelenekké silányulhattak. Az eltelt évtizedek alatt e réteg a kommunista vezetéssel személyi szálakon is összefonódott, és noha saját köreiben a rendszer tanaival, eszközeivel és gyakorlatával továbbra sem értett egyet, annak fönnmaradása, hogy kiváltságait a társadalom szélesebb rétegeinek kárára tovább élvezhesse, a kezdeti tehertételből számára lassanként érdekeivel összhangban álló elfogadott ténnyé, szinte kívánalommá módosult. Így nehézség nélkül elmondható, hogy e réteg a kommunista uralom gyakorlásának mintegy csendestársává vált. Olyanná, mely fokozatosan alkatilag is hasonult a kádári miliőhöz, annak amoralitásához.

Idővel nagyrészt a kommunisták maguk is változtak. Egyre többet veszítettek, már ha valaha őszintén rendelkeztek vele, ideológiai beállítottságukból. Fölismerték, és ha nem is nyilvánosan, de belátták, hogy az ideológia, melynek elveit legalábbis sokuk valamikor tényleg osztotta, nem hordoz valódi értékeket, hatása káros. Ennek megfelelően a rendszer fönntartását ők is mindinkább csak érdekeik érvényesítése szempontjából tartották kívánatosnak. Az ideológia lassanként csak jelszószerű eszközzé vált számukra hatalmuk és kiváltságaik megtartása szolgálatában.

Egy történelmi esély

Ilyen helyzetben találta a két, együttesen a magyar társadalom elitjét alkotó réteget a nyolcvanas évek második fele. Ekkorra az ideológia ésszerűtlenségei által gúzsbakötött, már jó ideje is csak felelőtlenül fölvett hatalmas nyugati kölcsönökre támaszkodva bicegő gazdaság föltűnően leromlott, és nehézségei mind több társadalmi feszültséget is szültek. A növekvő problémák mindinkább indokolttá, a szovjet vezetésben bekövetkezett változás, mely a magyar kommunistákat elbizonytalanította, egyidejűleg lehetővé is tette, hogy szűk értelmiségi csoportok a változó viszonyok között újravizsgálják helyzetüket és új utakat keressenek. Voltak ugyan (ők jelentették a későbbi SZDSZ magvát), akik a rendszert eredetileg még saját - általuk is osztott, de azt fokozatosan elhagyott – ideológiájának fölhasználásával már a 70-es évek legvége óta bírálva, annak önkéntes megreformálására igyekeztek rávenni. Velük taktikai okokból részlegesen egyes más, a rendszert nyíltan elutasító, nem csendestársi jellegű személyek, illetve szűk körök is együttműködtek. A többi ellenzékiként föllépő csoport azonban csak azzal párhuzamosan lépett a színre, hogy az országot ellenőrzése alatt tartó Szovjetunió új vezetője, Gorbacsov, reform folyamatot indított meg. Mindenekelőtt gazdasági szempontok mérlegelésével jutott arra a belátásra, hogy birodalma számára előnyös, ha a Nyugattal a második világháború vége óta folytatott szembenállás politikáján változtat, és ennek részeként föladja az ellenőrzést az övezet fölött, melybe Magyarország is tartozott.

A térség elhagyásának részeként kétségtelen, hogy a szovjet vezetés a magyar elvtársakat is értesítette, hogy a jövőben ne számítsanak rájuk. A hír a kommunistákat nagyon megijesztette. Mindenki tudta, elsősorban ők maguk, hogy uralmuk már kezdettől a szovjet csapatok jelenlétére épült. Szembe kellett nézniük a kérdéssel, mihez fognak kezdeni, ha elmennek az oroszok, különösen olyan helyzetben, melyben még a gazdaság is rohamosan romlik? Nem tudhatták mi lappang a mélyben. Uralmukról a társadalom véleményét sohasem kérdezték meg – el sem tűrtek ilyen természetű véleménynyilvánítást –, és amikor az magától megszólalt, utoljára 1956-ban, ez számukra nagyon kedvezőtlen volt. Hiába voltak a hazai viszonyok elviselhetőbbek a legtöbb más kommunista országban fönnállónál, hiába voltak jelei, hogy a társadalom, korábbi törekvéseit föladva, uralmukba lassanként beletörődött, tudták, hogy ha magukra maradnak, bármi megtörténhet velük. Féltek, és joggal. Bűneik nagyok voltak, elszámolnivalójuk rengeteg.

A régi elit új útra lép

A politikai hatalom megtartása szóba sem jöhetett. Egyetlen kiút kínálkozott a Párt vezetése számára. Átjátszani a hatalmat, minél zökkenőmentesebben, olyanoknak, akik legalább bántatlanságukat, és ha lehet, minél több kiváltságuk megtartását is hajlandóak biztosítani. Kézenfekfő volt az addigi csendestársakhoz fordulni. Egyidejűleg föltűnően nyitottak Nyugat felé is. Az egész világ ünnepelte a hirtelen meglepően liberálissá vált, „bátor” és „önálló”, még kelet-német állampolgárok tömeges nyugatra távozását is elősegítő magyar kommunistákat, pedig csak annyi történt, hogy a bőrüket mentették. Egyben a Nyugaton a jövőre nézve máris jó pontokat akartak szerezni.

Nem volt véletlen, hogy olyankor, amikor pedig még csak kevéssel korábban is, az uralkodó Párttal való versengés igényével föllépő politikai párt alapításáról – megtorlástól tartva – senki még csak álmodni sem mert volna, hirtelen egyre-másra alakulhattak új, magukat a fönnálló rendszer Pártjával szemben együttesen demokratikusnak nevező pártok, illetve párt jellegű tömörülések. Akik így pártokat hoztak létre, nem alulról jövő kezdeményezésekre válaszoltak, nem a nép körében megfogalmazott igények képviseletében léptek föl. Értelmiségiek voltak, akik vagy a Párt informális úton történt, erre irányuló buzdításának tettek eleget, vagy olyanok, akik nyomon követve a világban történő változásokat, maguktól is fölismerték, hogy a kommunista uralom napja leáldozóban van. Ezzel kapcsolatban lehetőséget láttak. Nem föltétlenül az ország, a társadalom számára.

Annyiban mindenki, az új pártok, az ideológiájukat elhagyott kommunisták, tehát az egész elit és minden jel szerint a társadalom is hasonló állásponton volt: kívánatos az ország visszacsatlakoztatása a Nyugathoz, melyből a szovjet uralom évtizedei kiszakították. Csak idővel derült arra fény, hogy amikor ezt kívánta, az elit és a nép a Nyugat tartalmának más és más összetevőit tartotta szem előtt, közülük másra és másra helyezte a hangsúlyt, vagyis a visszatéréstől a maga számára nem ugyanazt remélte. Míg a társadalom, magától értetődően, addigi elnyomottságának fölszámolását várta, saját egyenrangú félként történő elismerésére számított, úgy, ahogyan az a Nyugaton, az ottani demokratikus berendezkedésben természetszerű, az elit addigi bezárt, provinciálisnak érzett kiváltságait remélte a kapitalizmus eszköztára fölhasználásával világszínvonalra emelni. Más szóval az addigi, bár kényelmes, de helyhezkötött ingyenes juttatások rendszerét törekedett vagyonszerzés által konvertibilissé, ezzel világszerte is élvezhetővé tenni. Míg a nép tehát az országon belül a demokráciával összhangban kívánta saját egyenjogúságát biztosítani, az elit a maga addigi, a társadalom kárára érvényesített, erőszakra épülően bitorolt kiváltságait szándékozott legitimálttá tenni, és egyben a világ anyagi értelemben kiváltságos helyzetűéivel egy sorba emelni. Ez utóbbi törekvése ki ugyan nem mondva, sőt el is leplezve, de axiomatikusan kezdettől fogva szembenállt a demokratikus meggondolásokkal. Hogy ilyen szembenállás létezett, az hamarosan a gyakorlatban is megmutatkozott.

A fölülről irányított átalakulás részeként a még kommunista kézben lévő vezetés sietve új törvényeket, rendeleteket hozott, melyek más pártok működését nemcsak lehetővé tették, de az ehhöz kívánatos anyagi hátteret is biztosították. A sajtót is kötelezték az új ellenzéki pártok közleményeinek megjelentetésére. A látszat megóvása érdekében egészen a nép részvételét sem lehetett kihagyni a folyamatból. Erre, amikorra a változások ténye már széles körben is fölismertté vált, jelentkezett is igény. Nem föltétlenül csak pártok szervezésében, de helyenként spontán, azaz alulról jövő kezdeményezésre is, politikai vitaklubok alakultak és a különböző, utcai vagy más politikai rendezvényeknek is volt látogatottságuk. Úgy tűnhetett, Magyarországon pezsgő politikai élet vette kezdetét. Pedig mialatt ez folyt, vele párhuzamosan megtörtént az elit részéről a lapok gondosan megszervezett, a nép ismételt kihagyását célzó leosztása is.

A hatalom átjátszása demokratikus módon természetesen nem történhetett volna meg. A folyamatban jelentős lépést jelentettek azok az ún. háromoldalú, illetve nemzeti kerekasztal tárgyalások, melyre az országló kommunisták hívták meg az ellenzéki pártok vezetőit. A cél az ország sorsával, jövőjével kapcsolatos álláspontok egyeztetése, az átalakulás módjának, illetve az azt követő berendezkedésnek a kidolgozása volt.

Mások, mint aminek mondják magukat

Demokratikus megközelítésben azzal, hogy az ellenzéki pártok (akik álláspontjaikat már előzőleg, egy ún. ellenzéki kerekasztalon egyeztették) ezt a meghívást elfogadták, volt egy nagyon jelentős hiba. Az, hogy a résztvevők senki mást nem képviseltek csak önmagukat, illetve legjobb esetben saját pártjaiknak (a kommunistákétól eltekintve) néhány száztól kivételesen néhány ezerig terjedő létszámú tagságát. Az pedig, aki jogot formál arra, hogy más emberről, annak sorsáról, de meghatalmazása nélkül, önkényesen az ő nevében tárgyaljon, és feje fölött róla szóló, őt érintő megállapodást kössön, minden csak nem demokrata. Közömbös az, hogy milyen művelt vagy okos ember, nem számít, hány iskolába járt, minek képzeli magát, és jószándékának esetleges őszinte volta is mindegy. Demokrataként más ember nevében csak annak fölhatalmazása alapján tárgyalhat. Az, hogy ezzel a szemponttal a tárgyaláson való részvételt elfogadó magyar csúcsértelmiségiek ne lettek volna tisztában, kizárható. Tévesek, de inkább mellébeszélés jellegűek tehát azok a haza sorsa, illetve a nálunk észlelhető súlyos demokratikus hiányosságok fölött sóhajtozó, külföldi kommentárokban is föllelhető, nem ritka megnyilvánulások, melyek azt hangsúlyozzák e jelenségek mentségeként, hogy a demokráciát úgymond „tanulni kell”, és, hogy nálunk a problémák a demokratikus tapasztalat hiányából adódtak. Nem erről van szó. A valóság az, hogy akiken a dolgok alakulása múlt, nagyon is pontosan és magas szinten voltak tisztában a demokrácia mibenlétével, a demokratikus gyakorlat jellegével. A probléma más volt. Egyedülálló alkalmat láttak arra, hogy (így foghatták föl) kibulizzanak maguknak egy országot. Minthogy demokratikus úton ez nem történhetett volna meg, készséggel lépték át a demokratikus viselkedés kívánalmait. Bármit is mondtak szavakban, tetteik bizonyítják, hogy amikor döntés elé kerültek, azt választották, hogy nem akartak demokráciát.

A kis ellenzéki csoportocskák vezetőinek eljárását még az sem mentheti, hogy bármennyire is a a néptől kapott fölhatalmazás nélkül bocsátkoztak tárgyalásokba annak sorsáról, azért volt közöttük és a kommunisták között ebből a szempontból egy fontos különbség. Az utóbbiak szándékosan nem kerestek a néptől semmilyen meghatalmazást, pedig erre évtizedek során minden módjuk megvolt. Az ellenzékieknek viszont nem volt ilyen lehetőségük. Így gondolni lehet arra, hogy azzal menthették föl magukat, hogy ők ugyan őszintén demokraták, de nem tehetnek róla, hogy addig nem volt esélyük a nép fölhatalmazásának megszerzésére, és ha fönnáll a lehetőség a Pártállam kezéből az irányítás átvételére, az alkalmat meg kell ragadni, valahol a dolgokat, ha tökéletlenül is, de el kell kezdeni. Sajnos, ilyen kifogás sem állhatja meg a helyét. Nem létezett ugyanis olyan külső sürgető tényező ami ha nehézséggel is, de mégis elfogadhatóvá tehette volna a népnek a sebesség érdekében történő megkerülését. Nem olyan volt a helyzet, hogy valamilyen múló pillanatot kellett volna megragadni a kommunisták letételére. Nem hajtott a tatár, de még az orosz sem. Egészen világos kellett, hogy legyen a világpolitikát figyelemmel kísérő résztvevők előtt, hogy a Szovjetunió nemcsak elhatározta az egész térség föladását, de az Egyesült Államokkal folytatott tárgyalásain el is kötelezte magát erre, és az is, hogy a magyar kommunisták részéről semmiféle veszély nem fenyegetett a hatalom saját kezükben tartásának akár csak megkísérlésére sem. Ha így lett volna, pártjaik meg sem alakulhattak volna. Nem létezett jó ok nem megvárni a félelem béklyóitól megszabaduló nép igényeinek és vágyainak megfogalmazódását, azok politikai formában történő kikristályosodását, és ezzel karöltve egy lentről fölfelé épülő demokratikus képviseleti struktúra fokozatos kiépülését. Csakhogy pontosan ettől tartottak. Sietségük éppen egy ilyen folyamat megindulásának megelőzésére irányult. Nem volt ugyanis semmiféle garanciájuk arra nézve, hogy egy így kibontakozó új Magyarországban nekik maguknak is jutna bármilyen politikai szerep, az attól remélt más fajta előnyökről nem is beszélve.

Demokratikus elkötelezettségük hiánya már az eddigiekből is egyértelmű, de még inkább kiderül abból, hogy a kommunistáknak abba a javaslatába is belementek, hogy a tárgyalások a nyilvánosság kizárásával, titkosan folyjanak. Ez a lépésük már nemcsak komoly tökéletlenséget jelentett a demokrácia szemszögéből, de aktívan is volt antidemokratikus. Lélegzetelállítóan volt. Az, hogy akármiért is, de nem választott, tehát az ország vezetésére formált igény szempontjából – ami a tényeket illeti – csak önjelölt csoportocskák, akik bár a Pártállammal szemben szavakban mint a demokrácia letéteményesei léptek föl, még ahhoz is merték venni a bátorságot, hogy nyíltan a szerintük is, és persze axiomatikusan nem demokratikus Pártállammal vállaljanak közösséget, az így eleve gyanakvással kezelt néppel szemben, úgyszólván hihetetlen. Hogy beleegyezzenek abba, hogy az ország sorsáról szóló tárgyalásokon elhangzottakat elzárják maguktól az érintettektől, miközben nevükben, de megbízásuk nélkül járnak el, kétségtelenül mélyen rosszhiszemű lépés volt. Ehhez egészen egyszerűen nem volt joguk. Ettől a ponttól kezdve az összes pártot, illetve összes vezetőjét, aki az így folytatott kerekasztalon részt vett, elkerülhetetlenül és egységesen hiteltelennek kell tekinteni. Ha őszintén demokraták, ha az ország javát keresik, ilyen föltételt semmiképpen sem fogadnak el. Ezen a ponton végleg világossá vált, hogy más, a demokráciától idegen meggondolások vezetik őket. Már akkor sejteni lehetett, mifélék.

Elõfordul, hogy az átalakulási folyamat már letagadhatlan vétkeit a résztvevõkre nehezedõ külföldi nyomással próbálják meg igazolni. Kétségtelen, hogy a Nyugatnak, leginkább az Egyesült Államoknak volt is befolyása az eseményekre, és ez arra irányult, hogy az átalakulás lezajlása minél mentesebb legyen konfliktusoktól. Megtörtént, hogy kiélezõdõnek gondolt helyzetben diplomáciáját a dolgok elsimítása érdekében használta. Kézenfekfõ, hogy emiatt sem ragaszkodott az átalakulás kifogástalanul demokratikus lefolytához. De nem tette ezt azért sem, mert az amerikai külpolitika nem (ahogyan van akik elképzelik) a korábbi mindent elõíró szovjet gyakorlat tükörképe, hanem olyan, mely teret ad ilyen helyzetben a helyi erõk szabad játékának, és csak egy bizonyos, számára alapvetõ minimumhoz ragaszkodik. Arra hivatkozni tehát, hogy a Nyugat az átalakulás folyamatát - a magyar résztvevõknek mozgásteret sem hagyva - részleteiben koreografálta volna, hogy bármiért is kikövetelt elvárásai közé tartozott volna, hogy az átalakulás ál-demokratikus berendezkedést eredményezve, antidemokratikusan folyjon le, politikailag is, történetileg is mélyen valóságidegen képtelenség. Ilyet a Nyugatnak módja sem lett volna kikényszeríteni. A magyar résztvevõk nem voltak saját akarat és lehetõség nélküli irányított bábok. Nem kétséges, hogy a Nyugat a magyar változásokat - sejthetõen mint a remélt eredményhez képest elért minimumot - elfogadta. Ebbõl azonban nem következik, hogy ne üdvözölt volna a maga részérõl sokkal szívesebben egy valóban demokratikus átalakulást, illetve berendezkedést. Az eredmény a Nyugat részérõl csak megengedõ értelemben lett olyan amilyen, nem szándéka és bevatkozása miatt. Ami és ahogyan történt azért a felelõsség meghatározóan a magyar résztvevõké.

Fontos mindezt elmondani éppen most, amikor már tovább nem rejtegethető, hogy az elmérgesedő bajok forrása az átalakulás körül keresendő, és amikor ennek megfelelően erőfeszítés történik arra, hogy mint eddig mindent, annak meghamisított átértékelését is a szóvátevők saját felelősségük elkendőzésével próbálják meg a nyilvánosság előtt kiúttalan pártpolitikai vádaskodás terméketlen tárgyává tenni, úgy, mintha azért ami történt, nem az összes résztvevő egyformán lenne felelős. Ezzel éppen azt a folyamatot igyekeznek prolongálni, melynek – mint látni fogjuk – mielőbbi lezárása a magyar nép elsőrendű érdeke.

Új rendszer felé. A kétpólusú elit szövetsége új alapon

Hogy mivel állt szemben az ország, azt ezzel párhuzamosan szimbolikusan is megmutatták az 1956 után kivégzett Nagy Imre miniszterelnök és társainak 1989 nyarán történt újra-, illetve egyáltalán eltemetésének körülményei. A megemlékezés közben a figyelmes résztvevő nem téveszthette szem elől, hogy ami folyik, nemcsak demonstrált elitcsere, de azt is mutatja, hogy az új elit – a korábbihoz hasonlóan – szintén a nép kizárására törekszik, azt megvetéssel kezeli. A sírok közelébe a szertartások idején csak különböző osztályokba sorolt, a közeljutás mértékét és idejét gondosan szabályozó, ezzel az új elit csúcsához közelállás mértékét kategorizáló meghívókkal lehetett menni (igaz, legalább bizonyos gesztusokkal a legismertebb áldozatok hozzátartozói felé), nehogy a nyilván közönséges csürhének tekintett egyszerű megemlékezők a sírokat, a megjelentek által kétségtelenül hősként tisztelt saját meggyilkolt vezetőiknek sírjait – úgy gondolhatták, állat módjára – letapossák. Világos volt, hogy nem az ország kapta vissza, ha holtában is, a kommunisták által legyilkolt volt miniszterelnökét, hanem a hatalom átvételének küszöbén álló, de 1956 értékeinek a hatvanas években hátatfordított, a gyilkosokkal azután nagyrészt együttműködő, többségében azok csendestársává züllött csúcsértelmiség politikai szerepet kereső része készül kisajátítani – már gesztusokkal szövetségesei, a reformkommunisták felé – a forradalom általa elárult örökségét.

Nem férhet hozzá kétség, hogy ha a magyar népnek csak kicsit is lettek volna világosabb ismeretei a demokratikus gyakorlat természetéről, illetve ha csak kicsit is kevésbé korlátozza cselekvőképességét a diktatúra évtizedeinek bénító tapasztalata, a zárt ajtók mögötti tárgyalások hallatára, a nevében föllépő, akkor még semmilyen jelentős támogatottsági bázissal nem rendelkező egész értelmiségi társaságot egyszerűen félretolta volna.

Ez a lehetőség nem is kerülte el az új pártok és a hatalomról leköszönőfélben lévő, velük együttműködő, kommunisták figyelmét. Nagyon tartottak attól, hogy az öntudatra ébredő nép önálló, általuk irányítatlan kezdeményezésbe fog, és maga kezdi el megfogalmazni elvárásait. Ennek megelőzésére állították be a helyzetet a kerekasztalon résztvevő – ez most már kimondható – áldemokratikus pártok minden alap nélkül olyannak, mintha a kellő óvatosság hiánya esetén a még létező munkásőrség (a kommunisták 1956 után létrehozott milíciája), illetve a még ki nem vonult szovjet csapatok részéről valamiféle fegyveres föllépés veszélye fenyegetett volna. Ezt szüntelenül hangoztatták, pedig az adott helyzetben már nyilvánvalóan nem volt igaz. Eközben önmaguk, mint a demokratikus átalakulás irányába – szerintük – egyedül megfontoltan haladó pártok számára előlegezett bizalmat kértek. A taktika bevált. A mesterségesen keltett aggodalom eszközével végül sikerrel semlegesítették a nép önálló kezdeményezésre esetleg hajlamos részét.

Ezzel karöltve folyt az a hamis vagy oda nem tartozó fogalmak szüntelen szajkózására épülő, ezzel a nép tisztánlátásának, ítélőképességének elhomályosítását célzó kampány, mely annak kívánta elejét venni, hogy a társadalom részéről megfogalmazódjon, ami természetszerűen máris mintegy a levegőben volt, vagyis a kommunizmus alatt elkövetett bűnökért esedékes felelősségrevonás követelése. Az „európaiság” és „boszorkányüldözés” unos-untalan emlegetésétől volt minden hangos. Amikor „európaiság”-ról beszéltek, azt kívánták sugallni, mintha Európában, azaz a Nyugaton valami olyan fennköltnek beállított, magasabbrendű, ezáltal követendő erkölcsiség létezne, mely természetesnek tekinti akármilyen súlyos bűnösök futni hagyását azon az alapon, hogy szegények, ők is csak emberek. De legalábbis a politikai indíttatású bűnök esetében lenne így. Az igaz ugyan, hogy a Nyugaton politikai nézetei miatt senkit sem üldöznek, szemben a kommunisták addigi saját gyakorlatával, akiknek uralma alatt ez nemhogy előfordult, de szabályszerű is volt és akik éppen ilyen bűneik vonatkozásában igyekeztek egy fiktív „európaiság”-ra tőlük igen fonákul appellálva egérutat nyerni. A politikai véleménnyilvánítás szabadsága azonban természetesen nem jelentette soha azt, hogy bármennyire is esetleg politikai hátterűek legyenek köztörvényi bűnök, azok esetében elég lenne a politikai háttérre hivatkozni ahhoz, hogy a felelősségrevonás elmaradjon. Teljes mértékben félrevezető volt a kommunistáknak és áldemokratikus szövetségeseiknek az effélére való hivatkozása. Semmiféle nehézséget nem jelentett a valódi európaiság szempontjából a náci tömeggyilkosoknak Nürnbergben 1945-ben történt bíróság elé állítása és esetenként kivégzése.

Hasonló volt a helyzet a „boszorkányüldözés” vonatkozásában. A fogalom arra utal, hogy ahol ilyen történik, ott ártatlanokat vonnak felelősségre olyasmiért, amit el sem követtek, sőt a bűntény sincs. Csakhogy a magyar kommunisták közül voltak elegen, akiket nagyonis súlyos bűnökért terhelt felelősség. Ők nem voltak ártatlanok. Hogy a felelősségrevonást elkerülhessék, ahhoz a módszerhez folyamodtak, hogy az ellenük jogi eljárás indítását várhatóan majd követelőkre eleve ráfogták, hogy azok nemcsak őket, nagyon komoly és pontosan körülírható bűnök elkövetőit, de a Párt minden egyes tagját, általuk családjukat, és talán az ifjúsági szervezetekbe mintegy kötelezően beléptetetteket is el kívánják marasztalni, és a jövőben együttesen, tehát méltánytalanul hátrányos helyzetbe juttatni. Pedig erről szó sem volt. Ilyesmi ellen a társadalom igazságérzete joggal tiltakozott volna. Mindenki tisztában volt ugyanis azzal, hogy a Párt egyszerű tagjának lenni sokszor nem volt több mindennapos karrierizmusnál, amitől a tag, ha nem is idealizálhatóan, de azért egyes rutin hazugságok kötelező hangoztatásától eltekintve megmaradhatott átlagosan tisztességes embernek, és gyakran meg is maradt. Közismert volt az is, hogy voltak helyzetek, amikor nehéz volt elkerülni a belépést a pártba, ha valaki megélhetését, vagy legalábbis a képzettségének megfelelő munka végzését, egy vállalaton belüli vezető beosztását nem akarta kockára tenni. Őket a társadalom józan ésszel nem is hibáztatta a sokkal nagyobb „kutyák” által elkövetett dolgokért. Ezért bújtak mögéjük a bűnösök, olyan hamis képlet fölállításával, mintha a Párt tagsága nem személyekből állt volna, akik közül egyeseket terhelt felelősség, másokat nem, akik tehát ilyen értelemben megkülönböztethetőek. Lényegét tekintve a „boszorkányüldözés” rágalom volt, a jogi és társadalmi igazság keresőinek preventív megrágalmazása, és így védekezésbe kényszerítése. Hangoztatói hamis alternatíva fölállításával azt sugallták, hogy jobb futni hagyni néhány bűnöst mint sokakat ártatlanul meghurcolni. Sikerült is elszabotálni, részben ezáltal, minden felelősségrevonást.

Sok későbbi fejlemény árnyékát vetítette előre az áldemokratikus pártoknak az ebben a kérdésben tanúsított magatartása. A későbbi tapasztalatok fényében viszatekintve világos, hogy már ekkor kialakult köztük egy fajta koordinált szereposztás. Utólag egyértelmű, hogy az összes a kerekasztalon résztvett párt valójában ugyanazt kívánta: a felelősségrevonás elmaradását. Csendestársként több mint egy negyed évszázadon át voltak már a Párt tényleges szövetségesei. Azzal együtt, hogy a korábbi kétpólusú eliten belül az ő javukra volt éppen folyamatban súlyponteltolódás, vagyis ők, a korábbi csendestársak vették át a politikai irányítást miközben a volt politikai elit háttérbe szorult, fölismerték, hogy – egyebek között azért, hogy általuk ne lehessenek zsarolhatók – ugyanúgy szükségük lesz korábbi kommunista szövetségeseik támogatására a kerekasztalon közösen kisemmizett néppel szemben ezután is, mint azoknak volt addig őrájuk. Ezért nem szorgalmazták azoknak semmilyen tekintetű elszámoltatását. Ezt azonban így nem vallhatták be. Emellett, ha már alig (ha egyáltalán) megkülönböztethető nézeteik ellenére, a minél sokoldalúbbnak álcázandó demokratikus közélet színlelésének érdekében – részben nyugati fogyasztásra – több pártba rendeződtek, szükségesnek is látszott egymás között, ahol lehet, a véleménykülönbségek meglétének legalább a látszatát fönntartani. Az események korabeli szemlélőjének úgy tűnhetett, hogy a kommunizmus idején elkövetett bűnök miatti felelősségrevonás kérdésében a „demokratikus” pártok között megoszlanak a vélemények. Voltak akik osztották az „európaiság” és „boszorkányüldözés” fémjelezte nézeteket, míg mások, mindenekelőtt a köszöbönálló választás majdani nyertese, az MDF, más húrokat pengettek. Győzelme esetére az MDF „tavaszi nagytakarítás”-t, azaz a kommunizmus alatti bűnök elszámoltatását helyezte kilátásba, ami könnyen lehetett akár döntő tényező is sikeres szereplésében. Csak aztán amikor kormányra került, a „tavaszi nagytakarítás” – hogyan, hogyan nem – elmaradt. Voltak ugyan MDF-es képviselők, akik – nem lehet kizárni, hogy részükről őszintén– a kérdést mégis fölvetették, de hosszadalmas jogi huzavona után valahogyan az derült ki, hogy a felelősségrevonásnak áthidalhatatlan jogi akadályai vannak.

Ezrek hóhérainak és súlyos gazdasági bűnök elkövetőinek futni hagyása csak kiteljesítette azt a már korábbi, egy kívánatos belső megújulás és társadalmi megtisztulás szempontjából végzetes elvtelenséget, hogy akik együttesen a kommunista párt alternatívájaként léptek föl, magukat tőle demokratikusnak mondott mivoltukban különböztették meg, és mint ellenfeleit ekként népszerűsítették, elfogadták az új helyzethez nyilvánvalóan csak a körülmények kényszere miatt nevének részleges megváltoztatásával, illetve deklaratívan alkalmazkodó MSZMP-t, most már MSZP-t, magukkal egyenértékű demokratikus pártként. Elvtelenségük mindenesetre csak látszólagos volt, amennyiben, amint az már más összefüggésben látható volt, valójában a kérdésés pártok hirdetett elveikkel a valóságban soha nem is rendelkeztek. Ami meg az MSZMP-MSZP őszintétlenségét illeti, annak legjobb mutatója, hogy nem oszlatta föl önmagát. Képtelenség annak még csak az elképzelése is, hogy egy évtizedek súlyos bűneiért felelős, a diktatúrát magát jelentő szervezet attól változzon demokratává, úgy működjön, szinte mintha mi sem történt volna, most már ekként tovább, hogy külföldi fegyveres támogatói elhagyják. Dehogy érintette meg az MSZP vezetőit a demokrácia szelleme! Még azt is átlépve ragaszkodtak pártjuk fönntartásához, hogy alsóbb szintjein – ezt alapszervek önmagát föloszlatása mutatta – megindult annak a fölismerése, ami részükről elmaradt. Ha a bűnök miatti megbánás, beismerésük, el is ítélésük őszinte lett volna, ha valóban megtalálják magukban a demokratát, a Párt vezetői a kézenfekvő következtetések levonásával a Pártot nem átfestették, hanem föloszlatták volna, és a politikától személyükben is – legalábbis hosszabb időre – visszavonultak volna.

Az áldemokratikus rendszer egy fontos pillére

A kerekasztal tárgyalásokon az összes jelenlegi parlamenti párt részt vett, és még egyes, már megszűnt, mások is. A legfontosabb nyilvánosságra került eredmény a választási rendszer volt. Ez a rendszer, legalábbis a magukat demokráciának tekintő országok körében egészen egyedülálló. Legföltűnőbb eleme az úgynevezett „jelölés” folyamata. Ezt szükségességként fogadtatták el a demokratikus működés részletkérdéseiben tájékozatlan lakossággal. Annyi persze igaz, hogy jelöltek nélkül lehetetlen választást tartani, hiszen világos, hogy ha nem lennének, nem is volna kire szavazni. Demokráciákban azonban a jelöltállítás nem a választók bevonásával, hanem csak maguk az indulni szándékozó egyének vagy pártok részéről történik, és formalitásoktól eltekintve semmi másból nem áll, mint abból, hogy akik kívánják, bejelentik indulási szándékukat. Ettől válnak értelemszerűen jelöltekké. Vagy egy párt jelöli ki őket, hogy induljanak a nevében. Ez esetben az, hogy ki lesz jelölt és hogyan, kizárólag a kérdéses párt belügye. Van tehát egyik oldalról a szándék bejelentése a képviselői állás megszerzésére, akár egy személy, akár egy párt részéről ez, és csak ez a „jelölés”– , a másik oldalról, a választók oldaláról, azután annak eldöntése, hogy ezt ki kapja meg. Ez a szavazás. Azt mondani, ahogy a kerekasztalnál kitalálták, hogy a választók döntésétől, az ő akármilyen módon leadott, akármilyen néven elnevezett szavazatuktól kell, hogy függjön, hogy ki indulhat, ki lehet jelölt, értelmetlen belső ellentmondás. Ez kiderül már abból is, hogy természetszerűleg ahhoz, hogy a választók eldönthessék, kit „jelölnek”, a kérdéses személyeknek már azt megelőzően jelöltekké kellett válniuk a máshol szokásos módon. Eszerint a magyar választásokon kétszeres jelölés történne, először az indulni szándékozók által, majd a szavazók döntése alapján. Ez pedig abszurdum. A választók soha, sehol sem „jelöl­nek”, hanem ha ebben a minőségükben tesznek bármit is, akkor amit tesznek az az, hogy választanak. Ami nem a szavakkal való játékot, hanem a tényeket illeti, így van ez persze Magyarországon is, függetlenül attól, hogy, ahogyan ez történik, a választások első fordulóját valami másnak álcázzák, „jelölés”-nek nevezik.

Hogy miért teszik ezt? Nagyon egyszerű oka van. Ez az első forduló, ahogyan láttuk, bármiképpen is hívják, valójában szavazás. Mégpedig nyílt, azaz nem demokratikus szavazás. Ez az, amit a törvény megalkotói el kívántak kendőzni.

A demokratikus választások szerte a világban sokfélék lehetnek, és sokfélék is. Céljuk és ezzel értelmük az, hogy a képviselet eszközének bevonásával hídként közvetítsenek egy elv és egy gyakorlat között. Az elv, a demokrácia alapelve, vagyis az, hogy mindenkinek saját joga eldönteni, hogy a maga számára mit kíván, és mit nem. A gyakorlat, a demokratikus intézményeknek erre az alapelvre épülő működése. Összekapcsolásukat többféleképpen lehet megoldani. Így egy demokratikus választás lehet területi alapú, listás, a kettő valamilyen kombinációja és más. Egyvalami azonban, egészen biztosan soha nem lehet. Olyan, hogy a szavazatok leadása nyíltan történjen, és így az államnak vagy másnak módjában álljon tudomást szerezni arról, ki kire adta a szavazatát, és ezáltal képessé váljon a szavazó utólagos felelősségre vonására amiatt, hogy hogyan szavazott. Ez egyértelmű. Ahol nyílt szavazás van – ha csak részlegesen is – ott nincs demokrácia.

A magyar választások „jelölés”-nek hívott első fordulója a választó személyi igazolvány számával ellátott, kopogtatócédulaként ismert, általa aláírásával érvényesített szavazólapok használatából, illetve begyűjtéséből áll. Senki sem köteles ugyan ezen a fordulón részt venni, mint ahogy a többin sem, de aki kíván, csak így tud. Ez nemcsak elvileg és axiomatikusan egyeztethetetlen össze a demokráciával, de rendkívül alkalmas arra is, hogy a választás kimenetelét fölmérhetetlenül eltorzítsa. Nem véletlenül építették bele a választási rendszerbe - nehéz is lenne effélét véletlenül kitalálni! –, hanem manipulálhatósága folytán annak garanciájaként, hogy biztosítsák a kommunisták részéről korábbi csendestársaik számára a hatalom zökkenőmentes átjátszását, annak látszólagosan szerezve demokratikus jóváhagyást. De nem is lényeges szempont az, hogy mennyiben lehetett volna más a választások eredménye az ilyen értelmű „jelölés” nélkül. Ami fontos, hogy Magyarországon olyan választási rendszert dolgoztak ki, hogy a törvény betartása a garancia arra, hogy a választás semiképpen se lehessen demokratikus. Nem igaz, ahogyan beállítják, hogy kétfordulós rendszer van nálunk. A valóságban a rendszer háromfordulós, melyek közül az első csak nevében nem része a választás folyamatának, holott a valóságban kétségtelenül az, méghozzá nyílt szavazás. Akárhogyan elnevezett beépítését a választási folyamatba lehetetlen bármivel is igazolni. A kerekasztalon részt vevőknek vétójoguk volt. Azokat, akik ezt a választási rendszert kidolgozták, illetve elfogadták, meg nem vétózták, semmilyen körülmények között sem lehet, bármilyen szépen beszélnek azóta, demokratáknak tekinteni. Egyiküket sem.

A jelölésnek elnevezett nyílt szavazás intézményesítése kulcskérdés. Amíg ez a rendszer évényben marad, addig Magyarországon nem lehet, független attól, hogy hányan és hányszor állítják az ellenkezőjét, demokratikus berendezkedésről beszélni.

Elvetélt kísérlet az áldemokratikus folyamat megállítására

Az egyetlen politikai formáció, mely az egész demokrácia építésnek hirdetett, de velejéig antidemokratikus folyamattal szembehelyezkedett, a Dr. Krassó György szellemi vezetése alatt működő, 1989 nyarán alakult Magyar Október Párt volt. Létrehozói olyan ellenzékiek voltak, akik a 80-as években, noha azok követett vonalát több szempontból is kifogásolták, taktikai okokból részlegesen még együttműködtek a (későbbi SZDSZ gyökerét képviselő) rendszerkritikus reformista értelmiségiekkel. A Magyar Október Párt mindenekelőtt a kerekasztal demokratikus szempontból való legitimitását vonta kétségbe, és az ott kidolgozott választási rendszer antidemokratikus jellegére hívta föl a figyelmet, miközben közvetlenül igyekezett a társadalomhoz fordulni, az átalakulás fölülről irányítottságának meghiúsítása érdekében. A párt fő jelszava – „A nép, te vagy!” – az átlagember figyelmét hívta föl a reá nehezedő felelősségre. Egyidejűleg a jelszó arra is utalt, hogy a kerekasztal pártjai, akik azt hirdették, hogy a nép nevében lépnek föl, ezt a szerepet, a nép képviseletét, a maguk számára csak önkényesen sajátították ki. A párt normális működését a még kormányzó kommunisták adminisztratív úton, vagyis diktatorikus eszközökkel, a saját maguk által hozott, érvényben lévő törvények, illetve rendeletek átlépése árán tették lehetetlenné. Ezt az akkori helyzetben kétségtelenül csak a kerekasztalon részt vevő áldemokratikus pártokkal összehangoltan tehették. Demokratikus átalakulás színlelése, tucatnyi párt működésének engedélyezése közben annyi mindenesetre nem jött szóba, hogy az egyetlen szájuk ízének meg nem felelő új pártot nyíltan be is tiltsák, de módot találtak arra, hogy a beindított hatalomátjátszás további sima lefolytathatósága szempontjából rendkívül veszélyesnek ítélt Magyar Október Párt hatékony működésének anélkül is elejét vegyék. Míg az előírásoknak megfelelően a többi új pártnak székházakat utaltak ki, a Magyar Október Párt arra szorult, hogy gyűléseit egy magánlakásban tartsa. Míg a még állami kézben lévő sajtó más pártok közleményeit az előírásoknak megfelően jelentette meg, többször is „megfeledkezett” a Magyar Október Párt közleményeinek kinyomtatásáról, gyakran pedig megcsonkítva, így a szándékolttól eltérő jelentéssel hozta le őket. Ilyen és más üzelmek ellensúlyozására fordult ahhoz a párt, hogy politikai üzenetét gyakran humorral vegyített akciói útján keressen közvetlen kapcsolatot az egyszerű emberekkel. Ez összhangban is volt a népnek a politikai folyamatba bevonását követelő elveivel. Az akciók, az éppen jelen lévők viszonylag szűk körében, hatásosak is voltak, ennyiben a párt népszerűségét növelték. Egyben alkalmasak voltak arra is, hogy ellenlábasaik sokkal többeket elérő rosszindulatú és gúnyos propagandája őket – valódi tartalmukból kiforgatva – hol felelőtlenül vérontást kockáztatóknak, hol ostobán nevetségesnek állítsa be. A Magyar Október Párt üzenete mindezzel együtt sem sikkadt el, és a számára rendkívül kedvezőtlen körülmények ellenére sem maradt hatástalan.

Nem indult a párt esélytelenül az 1990-es választáson sem, annak ellenére nem, hogy a kopogtatócédulák nyílt szavazásos rendszere riválisainak mérhetetlenül kedvezett. Bármennyire is világos jelei voltak ugyanis, hogy változások vannak folyamatban, az emberekből még nem oldódhatott ki évtizedek mélyen ülő, a kerekasztal pártjai által továbbra is mesterségesen beléjük táplált félelme a hatalomtól. Ilyenkor természetes, hogy még azok közül is, akik szívesebben támogatták volna a hozzájuk szóló, nyílt beszédű, tiszta hangú Magyar Október Pártot, utólagos felelősségrevonás lehetőségével számolva csak kevesen merték aláírni a még fönnálló hatalom meg nem alkuvó ellenfele melletti, talán majd ellenőrzött szavazólapot. Végül is éppen eleget hallották, hogy „csak óvatosan, a munkásőrségnél még fegyverek vannak!” Ilyen aggodalmuk viszont nem kellett, hogy legyen, ha a bármennyire is leköszönőfélben lévő rendszer átnevezett Pártját támogatták. Ha pedig, mint a nagy többség, változást akartak, arról is kellően és sokszor biztosították már őket, hogy a kerekasztal bár már akkor sejthetően áldemokratikus, de azért átalakulást ígérő többi, „óvatosabb” pártjainak támogatása nem jár kockázattal. Végső soron azonban nem ezen múlt, hogy a Magyar Október Párt nem jutott képviselői mandátumhoz. Annyi ajánlási szelvényt a nagyon kedvezőtlen körülmények ellenére is összegyűjtött a párt, hogy legalább néhány képviselőjének az országházba juttatására azért maradt esélye. Részvételét a választások további fordulóin önkényesen, bürokratikus eszközökkel akadályozták meg. Erre egy, a pártnak a demokrácia védelmében tett gesztusa adott alkalmat. A Magyar Október Párt számára nehézséget okozott annak eldöntése, hogy részt vehet-e, ha nem akar saját elveivel ellentmondásba kerülni, olyan választáson, melyet okkal tart antidemokratikusnak. Kívánatos volt ugyan a bekerülés a parlamentbe, de elképzelhetetlen támogatóik adatainak kiszolgáltatása. Kompromisszumként a párt, miután az előírások szerint megszerezte a számára kiállított ajánlási szelvényeket, majd azokat az illetékes választási biztos összeszámolta, érvényességüket aláírásával hitelesítette és mindezt filmre is vették, a nyilvánosság előtt elégette. Ezáltal eleget tett mind a nyílt szavazáson való részvételnek a következő fordulóba jutáshoz szükséges előírásos követelményének, mind a választás titkosságának megőrzése elemi demokratikus elvárásának – legalább a maga részéről. A párt az így bizonyítottan érvényes ajánlási szelvények hamvait nyújtotta át a Választási Bizottságnak. E tettével a párt, mely addigra minden létező előírásnak már világosan megfelelt, egyetlenegy – a hatalom által ki nem mondott, sőt nem létezőnek állított – dologtól fosztotta meg a hatalmat. Attól, hogy ha az úgy kívánta volna, lehetősége maradjon utólag személyükben is azonosítani a párt támogatóit és ezt elméletben rajtuk akár számon is kérni, talán meg is torolni. Hivatalosan persze minden ilyen szándékot tagadtak, ellentmondás volt tehát a hatalom ragaszkodása az ennek érvényesítésére, de semmi másra módot adó eszközhöz. Ugyanis a Választási Bizottság idővel úgy döntött, hogy nem engedélyezi a Magyar Október Párt részvételét a választás következő (hivatalosan, első) fordulóján. Ez annak ellenére történt így, hogy ilyen esetre törvényi előírás nem volt, kétség ahhoz nem férhetett, hogy a párt a „jelölésben” megkívántakat teljesítette, és eljárása a demokrácia szellemével a legteljesebb összhangban volt. Így, pontos jogszabály hiánya mellett, mind az ésszerűsség, mind a tisztesség szempontjai világosan a pártnak a választási folyamatból való ilyen alapon történő kirekesztése ellen szóltak. Nyilvánvaló, az áldemokratikus hatalom számára annyira tűrhetetlen volt, hogy egy vele szembehelyezkedő pártnak akár csak esélye is maradjon legalább néhány képviselői mandátum megszerzésére, és így majd a parlamentben szóhoz jutásra, hogy ha alkalom kínálkozott, hogy bármennyire is kétes értékű ürügyet találjon ilyen pártnak a választásból való teljes kizárására, ezt az alkalmat nem volt képes elszalasztani.

Az eset, ha a Magyar Október Párt számára nem is hozott eredményt, annyiból hasznos volt, hogy valami fontosra a korábbiaknál is jobban rávilágított. A hatalomátjátszás lefolytatói, akiken a dolgok múltak, akár a volt kommunistákról, akár új pártokba tömörült volt csendestársaikról volt szó, nemcsak, hogy nem voltak demokraták, de miközben a Nyugathoz csatlakozás szükségességétől, e világ legalább formai elvárásaitól vezettetve annak adták ki magukat, konfliktushelyzetben, amikor szavukon fogták őket, olyankor tehát, amikor színvallásra kényszerültek, lelepleződtek. Világossá vált, hogy még ellenségei is minden valódi demokratikus szellemű megnyilvánulásnak.

A Magyar Október Párt válasza az „ország sátrá”-nak fölállítása volt az „ország háza”, a Parlament előtt, tiltakozásul – ahogy az olvasható jelszavak leírták – a „csaló” (azaz antidemokratikus) választásokkal szemben. Ez jelentette a csöbörből kikerülni remélő, de magát a vödörbe bevezetni közben engedelmesen hagyó magyar társadalom egyetlen olyan szervezett megnyilvánulását, mely kétségbevonta a folyó választásban kiteljesedő „rendszerváltás”-ként emlegetett folyamat egészének legitim voltát. Az új rendszer jellegét pontosan minősíti, hogy míg a leköszönőben lévő kommunisták bizonytalanságukban még nem mertek föllépni a folyó tiltakozás ellen, a választás után megalakult MDF kormány legelső intézkedése az „ország sátrá”-nak rendőri, erőszakos úton történt eltávolíttatása volt. Miután 1991 elején, a szívbetegségével többször operált Krassó György megjelent egy SZDSZ rendezvényen, ott hirtelen összeesett, kómába került és hetekkel később meghalt, a Magyar Október Párt is megszűnt.

Ál-plurális elit uralma, a berendezkedés természete. Együttműködésük, valódi céljaik

A hatalom átjátszása sikerült. Már az átalakulás folyamatát teljessé tevő választás utáni első kormány megalakulása óta, vagyis az új rendszer kezdetétől világos, hogy a meggondolások, melyek a pártokat a nem demokratikus föltételek melletti tárgyalásokra, és egymással együttműködve nem kevésbé antidemokratikus döntések hozatalára indították, a folyamat befejezése által nem tűntek el. Ez természetes is, hiszen az új kormány hivatalba lépése nem végeredményét hozta meg, hanem éppenhogy kezdetét jelentette annak aminek elérése érdekében egymással közösséget vállaltak. Ekkor nyílt meg előttük igazán az addig csak meglátott lehetőség. A szovjet rendszerből a nyugati világhoz csatlakozás során az elit addig elkülöníthető rétegei együttműködve találták meg a módját, hogy pozícióik föladása nélkül az új helyzethez alkalmazkodva legitimálják közös hatalmukat és érvényesítsék érdekeiket.

Újdonság az elit belső átstruktúrálódása, majd egységesülése volt. 1990-től a volt kommunisták szorultak háttérbe, hatalomra korábbi csendestársaik kerültek, illetve politikai szerepet vállalt részüknek egy része. Azáltal, hogy mindnyájan demokratáknak mondták magukat és ezt egyenlő joggal (azaz nélküle) tehették, többé már ezek az egymáshoz évtizedek során át fokozatosan hasonuló rétegek, múltjuktól eltekintve, nem is maradtak megkülönböztethetőek. Hamarosan ez az elit egységesülését jelentette. Ennek semmilyen tekintetben nem mond ellent az, hogy nem egy pártba szerveződtek. Éppenhogy a többpártiság volt annak a kulcsa, hogy azóta is sikerrel követhették a választott közös utat az ország vagyonának és erőforrásainak a maguk, illetve köreik számára történő minél nagyobb arányú megszerzése érdekében.

Diktátorok már régen fölismerték, hogy vezetők hivatalba kerülésének a népfelség vonzó elvén alapuló demokratikus szabályozását, a választást, nem nehéz önkényes elemek beépítésével valódi értelmétől megfosztva, saját másra épített uralmuk legitimálására használni. Gyakori, hogy diktatúrák nem utasítják el választás tartását, hanem egyszerűen csalnak a folyamatnak valamelyik pontján. A kommunista diktatúrákban is megrendezték a választások színjátékát, sőt kötelezővé is tették a rajtuk való részvételt, mintha azokon bármi is múlott volna. A kényszer nem is az eredmény miatt volt fontos. Mivel, legalábbis tipikusan, az uralkodó párton kívül más nem is indulhatott, így a kimenetel tekintetében nem lehetett kétség, valószínűtlen, hogy szinte bárki is a saját akaratából azzal fárasztotta volna magát, hogy leadja szavazatát. Ha pedig nem lettek volna választók, akiknek a döntésére bármennyire átlátszóan is hivatkozni lehetett, uralmuk legitimálásának ezt az eszközét a kommunisták elvesztették volna. (Ha az országban, ahol ez történt, nem is, de Nyugaton azért akadtak, akiket az ilyesmi megtévesztett.) Ehelyett, így nem meglepő módon, rendszeresen nagy részvétel melletti elsöprő többséggel győztek. A Kádár-kor szellemének mérhetetlen amoralitásával átitatott elit, azaz pártjai, ennél jóval eredetibb módot találtak a demokratikus választási folyamat manipulálására kiváltságos helyzetük megtartása érdekében. Ami a kommunistákat illeti, előttük persze az ötlet már addig sem volt ismeretlen, hogy a demokráciát azzal is ki lehet játszani, hogy egymással alapvetően együttműködő pártok a népnek látszólagos döntési szabadságot adva állítanak választóiknak csapdát. Azzal, hogy bárkire is adják az emberek szavazataikat, így is, úgy is ugyanannak az érdekcsoportnak valamely, magát önállónak álcázó tagját fogják maguk fölé kormányra emelni. Ez az elképzelés azért volt ismerős számukra, mert ők maguk eszelték ki a többpártrendszerű nyugati demokráciák megrágalmazására, hogy azoknak a nép döntésén alapuló legitim voltát így szavakban elvitathassák, és a többpártrendszert magát saját egypárti rendszerüktől ennyiben el nem térőnek, de mindjárt hazugságra épülőnek is bélyegezhessék. Előadásukban Nyugaton az összes (legalábbis ha más mint kommunista) párt a „burzsoá uralkodó osztály” együttesen elnyomó, közösen népellenes érdekeit képviselte. Mi sem volt számukra kézenfekvőbb azután a Magyarországon kialakított különleges helyzetben, mint addigi csendestársaik új pártjaival karöltve, határtalan cinizmussal, a más ellen vádként hangoztatott módszerhez, saját maguknak folyamodni.

A pártok színfalak mögötti együttműködése nem csak a kezdet már ismertetett meghatározó eseményei miatt félreérthetetlen. Bármennyire is mindent megtesznek ezek a szervezetek annak érdekében, hogy pártoknak egymással Nyugaton szokásos versengésénél is sokkal elkeseredettebb szembenállás látszatát keltsék, hiába zúdítják rendszeresen a hol jogos, hol alaptalan vádak sokaságát is egymásra, sőt nem ritkán még gyalázkodnak is kölcsönösen, és függetlenül attól, hogy mennyire ezek részleteitől és részleteik részleteitől hangos, egyre hangosabb a teljes nyilvánosság, az azóta eltelt idő egyes eseményei is leleplezik, hogy a számukra fontos kérdésekben – tűnjön ez a csak a külvilág felé mutatott szembenállásukat meglátni képes fölületes szemlélő előtt bármekkora képtelenségnek – igenis gondosan összejátszanak. Föltűnő nem utolsó sorban az az ország talán minden lakója által jól ismert jelenség, hogy mennyire mintha azonos forgatókönyvre épültek volna a rendszeresen kipattanó, hihetetlen összegek eltulajdonításáról szóló, ilyen-amolyan ügynek elnevezett korrupciós botrányok. Az „ügy” kipattan. A szálak a kormányzó párthoz vezetnek. Az ellenzék tiltakozik, számonkér, kiabál. Nagyon kiabál. Még sokkal jobban kiabál. A jogi eljárás elhúzódik. Közben új választásokat tartanak. Az addig kiabáló ellenzék kerül kormányra. Különféle részletek tekintetében jogi nehézségek merülnek föl, az „ügy” lassanként elalszik. A fő vádlottak megússzák, egészen vagy kevéssel. Új „ügy” pattan ki. A korábbi kormány – most már ellenzékben – nagyon kiabál és még jobban. Idővel ő kerül kormányra. Ez az „ügy” is elalszik. És ez így megy tovább egyre több „ügy”-gyel, melyek az összes történő ügyeknek, ez legalábbis gyanítható, csak kis, nyilvánosságra került részét jelentik, mintegy a jéghegy csúcsát, mert a még nagyobb korrupciós ügyek másképpen, még rejtettebben történnek. Ide tartozhat korrupciós botrányok adatainak hosszú időre történő, elgondolkoztató titkosítása is. A pártok együttműködnek, kéz kezet mos.

Zárt ajtók mögött kötött megállapodásuk részletei a kívülálló számára nem lehetnek ugyan pontosan ismeretesek, de jellegük már annál inkább átlátható. Eleinte lehetett azt gondolni, hogy megegyezésük csak a hatalom átjátszását szolgálta az egyik oldalról, és az elkövetett bűnök alóli mentesülés garanciáját a másikról. Mára már a társadalom tapasztalata ennél többre mutat. Arra, hogy a politikát számukra nem egy ország sorsa iránti felelősség határozza meg, hanem saját köreik gazdagodásának keresése, egyre magasabb szinten. Szükségtelen itt ismertetni nem is csak az összeszámolhatatlan kisebb-nagyobb esetet, amikor közpénzek, közjavak magán kézbe kerültek, de még a módozatok sokaságát sem, melyekkel ezt hatalmi pozícióból manipulálva elérik. Épp elég hangzott el eddig is ilyesmiről nyilvánosan, azonosítható igazságtartalommal, még ha csak kölcsönös vádaskodások formájában is, ahhoz, hogy a jelenség létéről senkinek se lehessen kétsége. Nincs is. Ha többnyire az összefüggések átlátása nélkül is, legalább ennyi a legtöbb Magyarországon élő ember számára most már egyértelmű tényként jelenik meg. Ami hiányzik, az annak a tudatára ébredés – kollektíven –, hogy nem csak egyes oldalon lévők követnek el tömegével ilyesmit, és nem is csak a politika piszkossága miatt történik így. Még fölismerésre vár, hogy mindezt valójában és kizárólag az áldemokratikus berendezkedés, vagyis az álpártok színfalak mögötti együttműködése teszi lehetővé.

A nem mesés állapotok népmeseiek. Hétfejű Sárkány szedi rejtőzve áldozatait. Csak fejei láthatók, a pártok. Tüzet okádnak – egymásra és szüntelenül. Csak lángja van, hője nincs. Hogy a nyakak egy testből ágaznak szerte, gondosan takart. Többpárt-egysárkány-rendszer működik.

Ami az 1990-es választások óta Magyarországon politikai élet címén történik, az lényegét tekintve csak színjáték, a demokratikus közélet létezésének színlelése. Az, hogy a pártok a volt ideológiát mindnyájan elhagyták, a korábbi jelszó és szimbólumrendszert gyökerestül megváltoztatták, ezen mit sem változtat. Az számít csak, hogy a népet, melyet a demokrácia elveinek és normális gyakorlatának megcsúfolásával eszközként, uralmuk legitimálására használnak, megint sikerült kihagyni a döntéshozatalból, a hatalom gyakorlásából. A pártok érdekei annyiból közösek, hogy a néppel, mely fölocsúdása esetén egyedül jelenthet uralmuk számára fenyegetést, mindannyian együttesen szembenállnak. Ennek megelőzésére tökéletes eszközként kínálkozott a népnek az egyes pártokat támogatás szerinti megosztása. Figyelmét pártpolitikai álküzdelmek irányába terelik, hogy ne ismerhesse föl a valóságot, azt tudniillik, hogy a pártok nem valódi politikai pártok, amennyiben nem eltérő nézetek képviselői, hanem a néppel szemben egymással mintegy véd- és dacszövetségre lépett, párt mezben föllépő, csak részlegesen eltérő érdekcsoportok. Míg az egyes pártoknak mindezzel csak legfölsőbb vezetése, talán azoknak sem minden tagja lehet így tisztában, azért gondjuk volt rá, hogy érdekeikkel különböző szálakon, de nem elvekre épülő azonosulás, hanem a megélhetés biztonsága meggondolásából (elég a különböző eleve egyik vagy másik párthoz kötődő, informálisan „Fideszes”, „MSZP-s”, „SZDSZ-es” stb.-ként ismert munkahelyekre gondolni), közvetve sokkal szélesebb körök személyes érdeke is összefonódjon.

Szerepjátszásuk visszásságai. Nemzetellenességük. Félnek a néptől

Valódi arculat nélküli pártok persze nem kérhetnek a néptől támogatást azon az alapon, hogy ők egy szűk csoport tagjainak személyes érdekeit képviselik. Hogy népszerűséget, vagyis szavazatokat kereshessenek, ahhoz olyan azonosítható szerepeket kell magukra ölteniük, melyek látszólagos képviseletében azután fölléphetnek. Így is történt. De, hogy nem társadalom javító, országépítő gondolatokkal azonosulás, ilyen elképzelések képviselete alakította őket pártokká, ahogyan az normális körülmények között pártok alakulásához vezetni szokott, hanem fordítva, a más miatt életrehívott pártokhoz kerestek forgalmazható eszmeiséget, az kiderül abból is, hogy ezek a szerepek, mint a rosszul szabott ruha a viselőjére, mennyire nem illenek az egyes pártokra. Emlékeztet a helyzet a rosszul szinkronizált filmekére is. Szájmozgást is lehet látni, szavak is hallhatóak, mégis mindenki észreveszi, hogy valami mélyen disszonáns. Azzal együtt, hogy világjelenség, hogy a hagyományos bal- és jobboldali magatartások sokszor átfedik egymást, összemosódnak, az mégis rendkívül szokatlan, ami Magyarországon történik, hogy egy magát baloldalinak tekintő, ezt eredetén túl, nevében is kifejező párt, az MSZP, a nagytőke népnyúzó pártjának számítson, míg jobboldaliként számontartott fő ellenlábasa, a Fidesz, népszerűségét mindenekelőtt szocialisztikus intézkedéseire, társadalmi gondoskodásra irányuló megközelítéseire alapozhatja. Mindez nem csupán szerencsétlen elnevezésekre, fölcserélt szerepekre utal, hanem mintegy megtestesíti, hogy mélyen és átfogóan más minden, mint aminek mondják. A jelenség tehát szimptomatikus. Lehet úgy tekinteni rá, mint kilógó hatalmas lólábra.

Szerepeikből – ezúttal más értelemben – eközben a pártok rendszeresen ki is esnek. Csak a Magyarországon már mindent áthatóan eltorzult viszonyok között nem tűnik föl sokaknak, hogy például micsoda képtelenség egy parlamenti demokráciában az, hogy kormánypártok rendszeresen támadják az ellenzéket, rá próbálva ruházni a felelősséget a legkülönbözőbb nehézségekért. Holott a demokrácia működéséből természetszerűleg adódik, hogy felelősség csak a mindenkori kormányt terheli. Időnként még az a követelés is elhangzik a kormány részéről, pedig ehhez eleve nincs köze, hogy az ellenzék vezetője mondjon le pártvezetői megbizatásáról. Ez persze a kérdéses vezető érdemeire, de akár halálos bűneire való minden tekintet nélkül teljes képtelenség, mert a kérdés, ha van ilyen, kizárólag az ellenzék saját ügye, semmilyen tekintetben nem a kormány vagy pártjainak dolga, és ilyen fölszólításnak nincs semmi helye a demokratikus gyakorlatban. Aki effélével áll elő, az mintha szándékos cinizmussal akarna gúnyt űzni a parlamenti rendszerből, ahol csak a kormányok azok, akiknek megbizatásuk van, felelősségre csak ők vonhatók. Alighanem ez a plafon kiparkettázásának szorgalmazására emlékeztető dadaista jellegű ötlet is része az emberek gondolkodásának összezavarására, és ezzel ítélőképességük megbénítására irányuló szüntelen erőfeszítésnek a pártok részéről. Hasznos nem megfeledkezni róla, mindez nem komoly. Ál-ellentétekről van szó, a szembenállás színleléséről, melynek során időnként még arról is megfeledkeznek, úgy látszik, hogy mik azok a keretek, melyeken belül álvitáik legalább elméletben folynak. A szerepjátszás buzgóságában csak arra figyelnek, a hatás legyen minél nagyobb, a tartalmi részletek nem is számítanak. A forma kedvéért történő vádaskodásaik időnként ezért annyira zavarosak, értelmetlenek.

Hogy komoly zavar van a szerepekkel, az másból is kiderül. A köztudatban az SZDSZ „liberális” címkével fogadtatta el magát. Belső működésében mégis olyan centralizált vonások voltak tapasztalhatóak, ami máskor leninista pártokat jellemzett, és bizonyára nehéz működő demokráciákban máshol olyan liberális pártot találni, mely a lakossággal szembeni szadisztikus, amellett, hogy a vonatkozó törvényeket és előírásokat semmibevevő, rendőri támadást nemcsak jóváhagyja, természetesnek tekinti, de még üdvözli is, miközben az egyszerű állampolgártól engedelmes meghúzódást, otthonmaradást vár el, és mindezt a „rend” nevében. Mennyivel liberálisabb volt József Attila – anélkül, hogy magát akként osztályozta volna – aki észrevette, hogy a „rend” eszményére a társadalom szabadságának tekintélyelvű ellenfelei szoktak hivatkozni, hogy óvatosnak kell lenni, a „rend” ne kerüljön szembe a szabadsággal : „Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet…!” Nem kevésbé volt antiliberális az SZDSZ magatartása, amikor az idegengyűlölő rasszizmus fogalomtárának bevetésével fáradozott azon, nehogy a határokon túlon rekedt magyarok magyar állampolgárságot is kaphassanak.

Legalábbis nem mentes a szerepzavartól a Fidesz, a már érintett, a bal illetve jobboldalhoz tartozás ellentmondásaitól függetlenül sem. Kezdeti, a kommunisták ifjúsági szervezetének demokratikus alternatívájakénti megjelenése után, először az SZDSZ-től is balra álló liberális jellegű párttá alakult. Csak jóval később, sikertelenségét tapasztalva változtatta arculatát hirtelen fordulattal jobboldalivá. Ezt a jellegét azonban csak a nemzeti értékekkel, szempontokkkal való azonosulása adja meg, ami szintén kérdéseket ébreszt. Jelei vannak ugyanis, hogy részéről még ez az azonosulás is nagyrészt csak fölszínes, mely a megfelelő szavak és jelképek használatán túl inkább csak üres gesztusokban merül ki. Érdemes itt arra gondolni, hogy bármennyire is fölvállalta az erről szóló népszavazás alkalmával a kisebbségbe szorult magyarok kettős állampolgárságának ügyét, nemcsak, hogy nem tőle származott a kezdeményezés, de még amikor kevéssel korábban kormányon volt, ezért semmit nem is tett. Helyette az érintetteknek semmit igazán meg nem oldó, lényegileg üres gesztus értékű, és még e minőségében is fölhígított magyar igazolvány bevezetésével igyekezett egy ilyen – kézenfekvő – követelés fölmerülését, úgy látszik, mintegy előre megelőzni. Úgy tűnik, a népszavazás alkalmával is csak annyi történt, hogy a Fidesz, ha már a kérdés így is, úgy is napirendre került, arculatát tekintve, egyszerűen nem tehette meg, hogy a kettős állampolgárság ügyét ne támogassa. Mindez nem mutat részéről a nemzeti meggondolások érdembeli, őszinte és elkötelezett képviseletére.

A tények arra mutatnak, hogy ha vannak is e téren köztük különbségek, a pártok mindnyájan tartózkodnak attól, hogy nemzetinek nevezhető ügyekkel, mindenekelőtt a határokon túl élő magyarok érdekeivel komolyabban azonosuljanak. Ez elég föltűnő olyankor, amikor a térség más országaiban kisebb-nagyobb mértékben fölszínre tört a nemzeti érzés a kommunizmus bukása után. Jelei ugyan ennek nálunk is voltak és vannak, maga a Fidesz is elég zászlót lenget, de már az MDF kormány is megelégedett e vonatkozásban (akár fölösleges) jelszó hangoztatással és (még szép!) a tőlünk délre dúló háború elől menekülő magyarok beengedésével. Holott törődő, céltudatos, értelmes vonalvezetéssel, az akkori képlékeny helyzetben, sokkal többet érhetett volna el a magyar kisebbségek számára, mint amennyit elért, illetve mint amennyit ők maguknak kivívtak. Ami meg az MSZP és az SZDSZ ilyen természetű megnyilvánulásait illeti, ezeket említeni sem érdemes, és némelyiket jobb is nem említeni.

A különös jelenség magyarázata nemcsak abban keresendő, hogy a pártok általában is közömbösek mindennel szemben ami nem saját érdekük, sőt abban sem, hogy nálunk a kommunizmus a Szovjetunió itt részletezni nem érdemes saját meggondolásai miatt különösen elnemzetlenítően hatott, hanem mindenekelőtt abban, hogy tudatában vannak, hogy látszólag demokratikusan legitimált hatalmukat elméletben állandóan fenyegeti az általuk mesterségesen megosztott nép esetleges öntudatra ébredése és egységesülése. Ezt mindenképpen igyekeznek elkerülni. Fölismerik, hogy hatalmuk jelentős mértékben a nép történelmileg kialakult, ismétlődő traumákban gyökerező mély kollektív önbizalomhiányán, a társadalom ehhez kapcsolódó szétforgácsoltságán nyugszik. Tudják, hogy a népet elsősorban ez akadályozza meg a saját érdekei megvédésére történő önszerveződésben, a velük szembeni egységes föllépésben. Világos kell, hogy legyen számukra az is, hogy ha sikerülne föltűnő, ugrásszerű javulást elérni a kisebbségben élő magyarok helyzetében, nem annyira egyéni jólétük tekintetében, hanem mint közösségekében, például ha autonómiát kapnának, annak nemcsak a közvetlenül érintettekre nézve volnának kedvező – egyebek között – pszichológiai következményei, de sejthetően, a saját szélesebb nemzeti közösségére, és ezzel önmagára ilyen eredmény után mégis büszkébben tekinteni tudó hazai magyarságra nézve is. A megtapasztalt siker azután az önbecsülés növekedésének forrásává válva ahhoz vezethet, hogy a nemzete eredményére büszke magyar ráébred, hogy a másik ember, ha más pártot támogat is mint ő maga, nem ellensége, hanem a szélesebb magyar közöségnek hozzá hasonló részese, aki az eredményre szintén büszke, vagyis ilyen szálon összetartoznak. Ez a fölismerés pedig várhatóan más közös ügyeik közös továbbgondolásához is vezet, a pártok számára kiszámíthatatlan, de alighanem kedvezőtlen, következményekkel.

Ugyanez hasonló módon lett volna igaz akkor is ha a kettős állampolgárságról szóló népszavazás eredményes, vagyis ha a kisebbségben élők magyarságuk jogán kaphatnának nálunk is állampolgárságot. A mai Magyarországon élők számára, ha megszavazták volna az állampolgárság minden magyarra kiterjesztésének lehetővé tételét, az egyszerű jó tett azt a lelki katarzist, a saját erő megtapasztalását hozta volna meg, melyet az ország népessége már több mint háromnegyed évszázada hiába keresett. Ehhez kapcsolódott az igen szavazatot kétségbeesetten ellenzők különben megmagyarázhatatlanul görcsös igyekezete, hogy a nép pozitív döntésének elejét vegyék. Féltek, hogy a nép együttes igen szavazatának nyomán fölismeri összetartozását, egyben erejét, alapvetően közös érdekeit. Tartottak tőle, hogy az atomizáltság megszűnése majd azt is lehetővé teszi, hogy az így a határon belül is újjászülető, ezzel öntudatára ébredő közösség kétségbe vonja annak az antidemokratikus elrendezésnek az érvényességét, melyet a pártok a kommunizmus vége táján saját érdekükben vittek keresztül. Az, hogy volt olyan párt amelyik az igen szavazatot támogatta – már kiderült, saját korábbi politikája ellenében – ez a körülmények kényszeréből történt, és egyben azzal is járt, hogy általa a pártoknak ezúttal is (látszatra) szembekerülése, sokak számára a kérdést pártszempontból jelenítette meg. Ez pedig, azaz az érdemi meggondolások megkerülése, az egész dolgot kisiklatta és végül a nemzet közösségét megfosztotta attól, hogy az egybetartozásra ocsúdás fölemelő és erőt adó élményét átélhesse.

A pártok nem törekednek arra, még ha nemzeti érzelműeknek állítják is be magukat, hogy a társadalmat ilyen élményhez juttassák, nehogy ez megosztottságának végéhez vezessen. Ellenkezőleg, a még legalább a maradék ország területén fönnálló szűkebb értelemben vett állampolgári közösségi érzés szétzúzására is törekedtek. Ilyen érzés az átalakulás idején még mindenképpen létezett. A pártok ezt nem csak támogatottságuk erővonalai mentén igyekeztek megbontani, hanem közvetve is.

Megosztó álproblémákkal semlegesítik a társadalom erejét

Ahhoz, hogy az egyes pártok maguknak a nép részéről támogatást szerezzenek, nemcsak azonosítható saját arculatra volt szükségük, hanem arra is, hogy olyan problémák kerüljenek a köztudatba, melyekről álláspontjuk eltérőnek tüntethető föl, egymással szembeállítható. Ha, mint ahogy tényleg volt, minden párt lényegében ugyanazt akarja, természetesen nincs miért támogatni egyiket sem a másik rovására, és persze szóba sem jön, hogy az emberek figyelmét saját gazdasági természetű manővereikről egymás közötti látszatküzdelemeikre irányítsák. Minthogy valódi ellentétek nem voltak közöttük, ami valódi kérdés pedig az országban nagyon is létezett, azt a nép elől éppenhogy elrejteni akarták, nyilvánvaló, hogy a kérdések, melyekről a leghangosabban csatáztak, csak álproblémák lehettek. Ezekben nem is volt hiány.

Ilyen volt mindjárt a háromoldalú kerekasztal tárgyalások végén az a nagyon hangos bejelentés az SZDSZ és a Fidesz részéről, hogy ők „nem írják alá” az elnökválasztás módjáról szóló pont miatt a megállapodást, és ezzel kapcsolatban azután népszavazást kényszerítettek ki. Ez teljességgel értelmetlen volt. Nem annyira azért, mert az elnökválasztás módja valójában kevésbé fontos kérdés volt, mint amilyennek beállították, hanem mert a kerekasztalon a résztvevőknek eleve vétójoguk volt. Ha a kérdés olyan jelentős volt a két párt számára, ahogyan a nyilvánosság előtt megjelenítették, megmagyarázhatatlan, miért nem vétójoguk gyakorlásával akadályozták meg, hogy a kerekasztal az ő álláspontjuktól eltérőt fogadjon el. Hagyták a döntést keresztülmenni, pedig akár csak egyikük vétója is elég lett volna a megakadályozására. A vétójog gyakorlása nélküli alá nem írásnak nem volt jelentősége. Világos a történtekből, hogy az azóta sem szünetelő álpolitizáló színjátszás kezdődött meg, már akkor. A népszavazásra bocsátott kérdés csak ürügy volt, hogy óriási csinnadrattával az ország népe előtt azt a látszatot kelthessék, hogy a titkos tárgyalásokon jelentős véleménykülönbségek vannak, a pártok között föloldhatatlan ellentétek feszülnek.

Nagyon alkalmas a társadalom figyelmének valódi kérdésekről való elterelésére az ilyen-amolyan ügynök listák, vagy csak ügynöki múlttal megvádolt egyes személyek nevének időről időre előforduló közzététele is. Ezért is lehet, de legalább részben ezért, hogy az egész kérdést – akiken múlott, vagyis a pártok – nem intézték el már az átalakulás idején, vagy kevéssel azután annak rendje és módja szerint, úgy, hogy mindenki számára minden nehézség nélkül hozzáférhetővé tegyék a kommunista rendszert ügynökként, besúgóként kiszolgálók adatait. A társadalom számára szükségtelen pedig és elkerülhető lenne az erről való titkolódzás, az adatok folytatódó manipulálása. Ez csak azoknak kedvez, akiknek rejtegetnivalójuk van, és (ha nem azonosok velük) azoknak, akik érdeküknek tekintik az országban a bizalmatlanság és gyanakvás légkörének fönntartását, akik készek a maguk javára fordítani az elmélyülő megosztottságot és feszültséget, melyet a tényleges és ál-leleplezések a társadalomban eredményeznek. Igaz ugyanakkor az is, hogy a hol ilyen, hol olyan pártban vezető szerepű volt „ügynökök” leleplezése nemcsak kölcsönös vádaskodásra ad alkalmat, hanem egyben arra is rávilágít, hogy a különböző pártok emberanyaga mennyire közös forrásból származik. Már csak ebből is sejthető, hogy nagy ellentéteik meg-, de legalábbis túljátszottak.

Az álproblémák sorában jelentős a pártok által különösen kedvelt, a különböző jelképek használata fölötti lehetőleg véget nem érő marakodás. Még a lakosság körében viszonylag nagyobb ellentétek nélkül oldódhatott meg a hírekben akkortájt mindenesetre sűrűn szereplő címer kérdés. Ennél már nagyobb vihart kavart az önkényuralmi jelképek betiltásáról szóló huzakodás, de az ilyen természetű álproblémák sorában egészen mesterinek tekinthető az a lakosság egy-egy részét már a kölcsönös gyűlöletig egymásnak ugrasztott március 15-i fölhívás, mely az egyik esedékes országgyűlési választás előtt néhány héttel a Fidesz részéről történt. Nem lehet eldönteni, vajon a fölhívást, hogy támogatói az ünnep alkalmából kitűzött nemzeti színű kokárdát a választásokig ne vegyék le, a Fidesz a nyilvánosság előtti ellenlábasaival, az MSZP-vel és az SZDSZ-szel közösen tervelte-e ki, hogy a társadalmon belül az addigra már szokásosnál is nagyobb ellentétet szítsanak, és így az érdeklődés fokozásával az embereket a választáson minél nagyobb számban történő megjelenésre bírják, vagyis, hogy maguk, illetve áldemokratikus rendszerük legitimitását ezzel is erősítsék, vagy csak a Fidesz nem túl szerencsés ötletéről volt szó, saját támogatottságának nemzeti érzelemből fakadó növelésére. Annyi azonban biztos, hogy az MSZP–SZDSZ reakciójánál semmi sem volt alkalmasabb az emberek közötti ellentétek elmélyítésére. Ha a fölhívás őket valóban zavarta, és azért, amit szóvátettek, hogy ugyanis a Fidesz a nemzeti jelképet mintegy „kisajátítja”, akkor – ahelyett, hogy ezt unos-untalan hangoztatják, és ilyen értelemben szünet nélkül vádaskodnak – értelmesebben jártak volna el, ha úgy nyilatkoznak, hogy szerintük is jó, ha az emberek hazafiként is azonosulnak a demokráciával, saját híveiket ezért ők is arra hívják föl, hogy a választásig ne vegyék le a kokárdáikat. Ettől értelemszerűen azonnal megszűnt volna mindenféle „kisajátítás”. Csak hát nem ez volt az igazi céljuk, hanem a társadalom megosztottságának növelése. El is érték. Hogy azután egy rókáról több bőrt is lehessen lenyúzni, azóta is azzal mélyítik el még jobban a már elért megosztottságot, hogy gyakran erre az esetre is visszautalva vádolják megosztásra törekedéssel a Fideszt, holott világos, hogy ha ez az ügy megosztásra vezetett, azért ők maguk legkevesebb ugyanannyira felelősek mint a Fidesz volt.

Mindezek csak kiugró példák. Az álproblémák özöne mellyel a közvéleményt az ország vagyonát és beáramló jövedelmét együtt lefölöző pártok elárasztják, közös érdekükben megosztani igyekeznek, alig követhető, szinte végtelen. Acsarkodás folyik turulmadárról, szobrokról, kitüntetésekről, mindenről. A kölcsönös vádaskodások egymást indukáló mechanizmusa lassanként önnfenntartóvá válik, saját életre kel, főként azáltal, hogy az egyes pártokat támogatók között, ha a pártok maguk között persze nem is, fokozatosan kölcsönös gyűlöletté pumpált szembenállás reflexszerűvé vált már. Az álvalóság érzelmileg megközelített álügyei mindinkább kiszorítják a valóság racionális érzékelhetőségének még a lehetőségét is. A társadalom arra kondicionálódik, hogy bármi történjen is, azonnal az ilyen oldal – olyan oldal hamis tükrében próbálja meg értelmezni. Ez idővel nem vezethet sehova, csak teljes szétesésére, ami már folyamatban is van. Nem tételezhető komolyan föl, hogy a pártok tényleg el kívánnák pusztítani az országot, de érdekeik gátlástalan követése folytán a legjobb úton vannak, hogy elpusztítsák.

Fő álprobléma

Az érzelmek fölkorbácsolására, de semmi másra nem alkalmas, épp erre a célra előrángatott jelképek körüli küzdelmek sorában a legutolsók egyike, az ún. árpádsávos zászló szimbolizmusának, múltjának és jelen használatának álproblémája. Agyontárgyalják, tudálékos okoskodások hangzanak el róla, mintha valami súlyos kérdés várna magyarázatra, és nem a másként már kialakított álláspontok igazolásáról lenne szó. Pedig még csak néhány évvel ezelőtt sem jutott senkinek sem eszébe, hogy létezhet bármilyen kérdés ami ezzel kapcsolatban netán megválaszolásra vár. Nem is önmagában kavar föl erős érzéseket a piros fehér csíkos zászló ügye, hanem annak a mintegy alap-álproblémának a kapcsán, melyet antidemokratikus rendszerek már hagyományosan is eredményesen használtak a történelem során a társadalom megosztására, illetve figyelmének az igazi kérdésekről való elterelésére.

Ez az alap-álprobléma az úgynevezett zsidó kérdés. A magyar társadalomban a 80-as évek végén, azon túl, hogy mint másfelé, nálunk is akadtak néhányan, akik számára nagyon megnehezítette a létet annak ismerete, hogy élnek mellettük vagy akárcsak általában, vallásuk vagy csak őseik vallása alapján zsidónak tekinthető emberek, nem volt semmiféle ilyen néven azonosítható probléma. Hiányzott ugyan bizonyos zsidó vonatkozású múltbeli eseményeknek egy egészségesen működő társadalom szempontjából kívánatos földolgozása, mind egyes zsidók, mind egyes nem zsidók részéről. Kétségtelen, de korántsem megérthetetlen, hogy az üldözések korának tapasztalatai a túlélő zsidók, illetve utódaik egy részét akkor is ambivalens viszonyba hozták a magyar társadalom egészével, melynek maguk is alkotóelemei, ha annak felelőssége a történtekben csak részleges is volt. Így az ilyen, a társadalomban elfoglalt helyük vonatkozásában meghasonlottságba került zsidók részéről földolgozásra várt még visszaintegrálódásuk kiteljesítésének ügye. Az is igaz, hogy nem utolsó sorban azáltal, hogy a kommunizmus idején, mint annyi más kérdésben, a múlt zsidó vonatkozású eseményeiről sem kerülhetett sor spontán társadalmi párbeszédre, a társadalom egészének nem volt igazán módja – függetlenül attól, ami eldönthetetlen, hogy hajlandósága akkortájt mennyire lett volna rá –, hogy saját felelősségének kérdését a történtekért, annak mértékét és tanulságait kellő mélységben megvizsgálja. Mindez azonban együttesen sem jelentette, hogy a magyar társadalomnak valamiféle megoldásra váró kérdése lett volna a részét képező zsidó származásúak szerepével kapcsolatban. Elsősorban azért nem lehetett ilyen kérdés, mert eleve „a” zsidók sem léteztek. Lakott persze az országban az összlakosság egy százalékát talán kitevő zsidó származású ember, de álláspontjuk korántsem volt azonos, ugyanúgy, mint a nem zsidóké nem volt, a magyar társadalom előtt fölmerülő kérdésekben. A származási alapon történő elmarasztalás, netán üldözöttség elkerülésének természetes óhajától eltekintve nincs semmilyen azonosítható közös zsidó érdek. Az álprobléma az ellenkezőnek alaptalan föltételezésére épül és a valóság egyes elemeire való önkényes rávetítéséből áll. Szerves része ugyanakkor a társadalmat ebben az összefüggésben megosztó álproblémának ennek tükörképe is, az antiszemita érzületnek a társadalom egyes tagjaira vagy rétegeire történő esetenként nem eléggé megalapozott, vagy fölnagyított rávetítése.

Magyarországon nagyon sok fontos és kevésbé jelentős kérdés várt megoldásra az átalakulás idején, de olyasmi, hogy zsidó kérdés, biztosan nem szerepelt köztük. Nem is foglalkoztatta ez akkor az embereket. A dolgok iránt érdeklődők előtt ismert volt, hogy amikor a magyar társadalom egészének utoljára, 1956-ban módja volt, hogy szabadon nézzen szembe valódi problémákkal, ugyanúgy voltak a forradalmárok, sőt a közülük majd kivégzettek között is, zsidók és nem zsidók, mint Kádár pribékjei és uralma haszonélvezői között. Ebből is világos tehát, hogy miközben vannak eltérő nézetű, elkötelezettségű és ilyen vagy olyan személyes érdekeltségű zsidó egyének, az, hogy „zsidó”, semmiképpen sem megfogható, értelmezhető szociológiai kategória, a szó használata ilyen megközelítésben értelmetlen. Ennek ellenére megjelent és állandóan jelen van a magyar közéletben. Nem a sokkal később fölbukkant, szélsőjobboldaliként ismert kis csoportok tevékenysége folytán került a köztudatba.

Még az átalakulás utáni első választást megelőzően kezdődött el az MDF és az SZDSZ ilyen értelmű álcsatározása. Egyrészől megindult az akkor még inkább csak erőteljes utalás a politikai (látszat) vetélytárs zsidó voltára, mintha abból bármi is következne, másik oldalról elhangzottak a (tettetett) ellenlábas antiszemitizmusának első nyilvános vádjai. Már kiderült, ahogy általában az új pártok alig különböztek egymástól, nem különbözött az akkori – az MSZMP/MSZP melletti – két legnagyobb párt sem. Fontos volt számukra, hogy olyan ügyben léphessenek föl nyilvánosan, mely nemcsak megkülönbözteti őket vetélytársnak beállított szövetségesüktől, de annak nevében keserű ellentéteik látszatát is lehet kelteni. Arra is jó volt ez, hogy címkeszerűen fölvállalt arculataik is valóságosabbnak tűnhessenek. Ezt tökéletesen szolgálta részükről a zsidózás/antiszemitázás szimmetrikus vádjainak visszhangszerű hangoztatása a nyilvánosság előtt. Alighanem egymás közötti megegyezéssel arra nézve, hogy: „Persze nem kell ezeket komolyan venni!” Keserű szembenállásuk valódiságát legalábbis kétségessé teszi ugyanis az a könnyedség, mellyel egymással nemsokára – az ország szempontjából szükségtelenül és antidemokratikus módon – nyílt paktumot is kötöttek. Ha pedig a szembenállás nem volt tényleges, akkor mesterséges volt, elrendezett. Ez mutatja, hogy az álproblémát saját érdekeik szolgálatára jelenítették meg és építették be a köztudatba. Az SZDSZ antiszemitizmus elleni föllépése a párt „liberális” címkéjének hitelességét erősítette látszólag, míg az MDF saját „nemzeti” jellegének kidomborítására tudta fölhasználni azt, hogy egyes politikusainak ilyen értelmű megnyilatkozásai nyomán megkezdődött a „magyarság” fogalmának a „zsidóság”-éval szembeni negatív, a társadalom egészének és persze egységének azóta mérhetetlen károkat okozó meghatározása. Később (részben) más pártok vették át azt a stafétabotot, melyet az MDF és az SZDSZ indított el, és mára már az álprobléma több értelemben is a legjobb úton van, hogy valódivá váljon, persze más értelemben, mint ahogy eredetileg tálalták.

A nyomaiban nálunk is lappangó, de a társadalmat egyáltalán nem átható antiszemitizmus az álkérdés manipulálásának nyomán ki tudott merészkedni a félhomályból, és nyílt fórumokat talált. Az ellenük irányuló gyalázkodás azután, nem fölfoghatatlanul, sok zsidót elbizonytalanít a magyar társadalomban elfoglalt helye tekintetében. Legalábbis pszichológiai megszorultságukat kihasználva, a kormány újabban védnökükként lépett föl, de úgy, hogy az emlékeztet a maffia védelemre. Jelei vannak ugyanis, hogy a háttérben az MSZP maga mozdítja elő a legfenyegetőbb hangot megütő szélsőjobboldali szervezetek működését, azokét, akikkel – de a szintén antiszemitának mondott fő ellenzéki párttal szemben is – védelmet kínál. Az antiszemitizmus vádjának a kormány részéről történő hangoztatása a társadalom széles rétegeiből vált ki ellenhatást, ami a dolgok összefonódása nyomán aztán zsidók ellen is irányul. Elszigeteltség érzésüket ez csak erősíti, és az antiszemitizmus jelenlétét látszik igazolni. Így jön létre mindenki számára lefelé húzó örvény. Nincs, úgy látszik, amit a pártok meg nem tennének annak érdekében, hogy ebben a vonatkozásban is szét ne forgácsolják a társadalmat.

A folyamat része volt Csurka István föllépése, akinek szerepe meghatározó volt abban, hogy 1993-ban megalakult a MIÉP. Az MDF-ből kiváló párt, illetve Csurka, lényegében Krassó György gondolatkörével állt elő mint sajátjával. Krassó azonban az antidemokratikus átalakulást bírálva a visszaélések módjára és részleteire is pontosan rámutatott és közben szociológiailag világosan azonosítható rétegek felelősségét hangoztatta. Csurka ehelyett, bár az átalakulás hiányosságait maga is jogosan tette szóvá, felelőssé a történtekért „a zsidók”-at tette, akik szerinte ebben a minőségükben az országnak, bárhol is éljenek, mintegy axiomatikusan rosszakaratú ellenségei. Ez a vád hihetetlenül fonák dolog éppen egy olyan ember részéről, aki az MDF színeiben maga is aktív részese volt mindannak, ami és ahogyan történt, akit azért, amit bírált, és amit a megfoghatatlan „a zsidók”-ra fogott, világosan nem kis személyes felelősség is terhel. Ha a felelősök között sok mással együtt voltak is egyes zsidók (miközben a folyamattal más zsidók aktívan szembeszálltak), köztük volt – a felelősök között – maga Csurka István is.

A jelek egyébként is azt mutatják, hogy a MIÉP létrehozása és pályafutása is az általános színjáték része. Zsidó vonatkozású részletektől el is tekintve, józan ember előtt első hallásra világos, hogy kártékonyabbak a pártnak nemzeti ügyekben hangoztatott állásfoglalásai, követelései nem is lehetnének – éppen a képviseltnek föltűntetett ügy számára –, mint amilyenek. Úgy látszik, a pártoknak az az átgondolt politikájuk, hogy bárminek a nevében aminek a lakosság körében természetes vonzereje lehet, azt nagyon hangos jelszó szinten, de csak úgy képviselő, mellette szándékosan hamisan érvelő, ezzel az ügyet csak lejárató álmozgalmat hívnak életre. Céljuk ilyenkor az, hogy elejét vegyék a nép spontán önszerveződése megindulásának, eleve tegyék lehetetlenné minden ügy, gondolat érdembeli, őszinte képviseletét, és elmélyítsék a nép bénult, őket segítő mindenből kiábrándultságát.

A pártok a cigányság vonatkozásában sem a társadalom egységét mozdították elő. Szerep keresésük mintegy melléktermékeként, úgy tűnik, máris sikerült a társadalom e korántsem egységes, és részben addig is nehezen integrálódó rétegét a társadalom egészéről meglehetős élességgel leválasztaniuk. Bármilyen megoldásra váró valóságos problémák léteztek már korábban is a cigányok egyes rétegeivel kapcsolatban, egészüknek politikai öntudata nem volt erős, és el lehet mondani, hogy a hazai cigányok, amennyire ilyesmivel foglalkoztak, származásuk különállásának ismeretében is, a magyar társadalom egészéhez tartozónak tekintették magukat. Törekvésük, ha volt ilyen értelemben, az volt, hogy őket környezetük magyaroknak elfogadja. Aligha segíti az ország érdekeit, ha egy benne élő jelentős számú és növekvő arányú kisebbség elidegenedik tőle. Ezt nemcsak a vele szembeni ellenségesség tapasztalása válthatja ki a cigányságból, de az is, ha az érdekeinek védelmében saját meggondolásukból föllépők különállóságának tudatát fölerősítik és bátorítják, hogy ebben a minőségében a társadalom egészével szemben követelően lépjen föl. Részérdekek ilyen érvényesítése könnyen hívja ki az előítéletektől különben sem mentes szélesebb társadalom ellenállását. Mindez, részben máris, kevésbé a kedvezményezettnek szántak helyzetének javulásához, mint elszigetelődésükhöz és kollektív öntudatuk erősödésével párhuzamosan a többséggel való szembekerülésükhöz vezet, így mélyíti el a már meglévő szakadékot, vagy hoz létre újabb törést.

A pártok gátlástalan önzését, felelőtlenségük mértékét mutatja, hogy abban az országban játszanak ilyen tűzzel, amelynek talán legmegrázóbb történelmi tapasztalata, területe több mint kétharmad részének elvesztése, elválaszthatatlan volt a benne élő nemzetiségek elidegenedésétől. Aki nemzetben, országban gondolkozik, akinek a közjó is számít, az semmiképpen sem keresi azon az áron a maga javát, hogy megbontja a társadalom belső egyensúlyát, de akár csak ront is rajta. A pártok pedig, más antidemokratikus eljárásaik mellett, éppen erre építették közös uralmukat. Nagyon is megfelelt nekik, ha az általuk mesterségesen támasztott álproblémák foglalkoztatják a közvéleményt, ha az izgatja az embereket, hogy ki zsidó, ki cigány és ki nem, és, hogy ez esetleg mit jelent, ahelyett, hogy az ő kulisszák mögött folytatott, tisztának nem mondható üzelmeikre figyelne.

Az összezavart társadalom felemás válaszai

Érdemes itt szemügyre venni, hogyan viszonyult a kialakuló új rendszerhez a nép. Noha a 80-as évek vége fejleményeinek inkább csak passzív szemlélői voltak az emberek, reményeik nagyok voltak. Elhitték az új pártok ígéreteit, elhitték mindenekelőtt, hogy minőségileg újat, alternatívát jelentenek a kommunistákhoz képest. Ez világos abból, hogy a volt állampárt utódja, az MSZP a képviselői mandátumoknak csak 8,55%-át tudta megszerezni, annak ellenére, hogy – amint láttuk – a választási szabályok nagyon kedvezőek voltak számára. Kétségtelen, hogy a nép elutasította a volt rendszert és letéteményeseit, és változást akart. A hatalom új urai azonban bizonytalanul viselkedtek. Bármekkora szükség lett volna is rá, nem mertek olyan intézkedéseket hozni, melyek a dolgokat gyors pezsgésbe hozták volna, fölgyorsították volna a változásokat, és nagyobb önállóságot, gazdasági hatalmat adtak volna a legkülönbözőbb társadalmi rétegek kezébe. Döntéseik felemások, félszívvel hozottak, elkésettek, lassúak voltak. Elsősorban azért, mert főként politikai szempontok alapján születtek. Féltek a radikális változásoktól, nehogy kicsússzon a kezükből az ellenőrzés. Emellett az ország érdekeit lényeges kérdésekben alárendelték személyes érdekeiknek. A kommunizmus utolsó évtizedeiben felelőtlenül fölvett kolosszális nyugati kölcsönök visszafizetését mindenképpen helyes lett volna legalább megpróbálni elkerülni. Ez lehetségesnek tűnt az adott történelmi körülmények között. A Nyugatnak sokkal fontosabb volt az ország átállása, mind gazdasági, mind más tekintetben a dolgok nyugati jellegű intézésére, mint a tartozás mindenáron való behajtása. Kétségtelen, hogy ha a kérdést úgy jelenítik meg előttük, hogy a törlesztés terhe társadalmi nyugtalanságot kiváltva veszélyeztetheti a békés és demokratikus átállást, illetve az azt követő egészséges gazdasági fejlődést, az utóbbiakat részesítették volna előnyben. Nem egy történelmi példa igazolja, hogy különleges helyzetekben előfordul az ilyen tartozások leírása. Lengyelország vezetőinek sikerült is elérniük – miközben Magyarország ezzel még csak meg sem próbálkozott – a sokkal nagyobb összeget kitevő lengyel tartozás jelentős hányadának elengedését. A magyar vezetők azonban – ez legalábbis így tűnik – nem az ország érdekeit nézték, hanem azt, hogy ők maguk mintegy „jól feküdjenek” a nyugati gazdasági és politikai irányítók szemében. Nekik akartak „tetszeni”, alighanem a maguk számára elérni remélt előnyök érdekében, nem választóiknak, az ország népének. (Ennyiben úgy viselkedtek mint, Ceaușescu, az addigra már kivégzett román diktátor, akinek saját presztízse és uralma nyugati támogatottsága növelésének érdekében gondja volt rá, hogy országának akkor se legyenek tartozásai, ha ez a lakosság legteljesebb kizsigerelésével is jár.) A társadalom eközben azt tapasztalta, hogy nemcsak a kilátásba helyezett felelősségrevonások maradnak el, hanem a volt rendszer emberei ráadásul sikeresen tesznek szert új gazdasági pozíciókra is. Az első jelentős visszaélésekről szóló hírek is fölröppentek. Utólag egyes körökben szokássá vált a korszakot, és főként miniszterelnökét megszépítő fénnyel övezni, de a valóság az, hogy a társadalom az adott korban mérhetetlen csalódással fogadta az Antall-kormány tevékenységét. Ez először a taxis sztrájk néven ismert megmozdulásban mutatkozott meg, mely a nép részéről még másfél évtizedig az egyetlen kísérletet jelentette, hogy közvetlenül is hallassa szavát. Ami a taxisoknak a benzin ár emelése elleni sztrájkjának indult, az rohamosan széles, spontán népi megmozdulássá terebélyesedett. Ha a sztrájk vezetői, amikor a hatalommal tárgyaltak, nem csak a mozgalmat kirobbantó közvetlen kérdés megoldására törekedtek volna, hanem az új viszonyokkal szembeni elégedetlenséget tükröző általános népi támogatás láttán követeléseikkel tovább mennek, vagy ha a sztrájkot támogató emberek maguk fogalmazzák meg világosabban, mi vitte őket az utcára, az egész szemfényvesztő áldemokratikus átalakulás, ami ellen föllépésük érezhetően, de kellően meg nem fogalmazva irányult, még megállítható lett volna. A sztrájk azonban elvetélt. Ekkortól számítható csak annak a mély és egyre mélyülő torzultságnak a kezdete mely politikailag a magyar társadalmat azóta is jellemzi. Voltak ugyan ennek előzményei, a közgondolkodást a Kádár-rendszer idején is áthatotta a zsákutcás, önbecsapó védekezési mechanizmusok sora, sőt még korábban is léteztek már összehasonlítható jelenségek. Mindezeket a közösséget ért ismert történelmi kudarcélmények magyarázták. Új azonban, hogy a magyar nép tisztánlátása, józan ítélőképessége éppen akkor bénul le soha nem látott mértékben, amikor hosszú évszázadok óta a legjobb esélye lenne, ha megpróbálná, hogy érvényesítse saját akaratát. Aligha kétséges, hogy a különös jelenség csak újabb kollektív traumával magyarázható, azzal, hogy ha megkésve is, de fölfogta a nép, hogy éppen azok játszották ki, azok árulták el ügyét, akik a nevében léptek föl.

Az „Engem nem érdekel a politika, engem a gazdaság érdekel” ellentmondásos, a valóságtól daccal elforduló, semmit meg nem oldó képtelenségének több éves össznemzeti szajkózása után derült ki, hogy a nép politikai ösztönei mégsem tompultak el teljesen. A következő, az 1994-es választáson ugyanis az MSZP meglepetésszerűen 54,15%-nyi képviselői mandátumhoz jutott. Bármennyire is szokás volt akkortájt a fejleményt a kenyér alacsonyabb ára iránti nosztalgikus sóvárgással értelmezni, a szavazatok ilyen arányú, rendkívül szokatlan átlódulása bárhova, de különösen egy előzőleg határozottan, és jó okkal, elutasított párthoz, még ha egyes választókat motiválhatott is ilyesmi, kétségtelenül más, mélyebb magyarázatot kíván. Ez csak egy lehet. A becsapott nép minden félrevezetettsége, manipuláltsága és politikai artikuláltságának hiánya mellett is fölismerte, hogy folytatódó kisemmizettségéért nem egyszerűen az éppen hivatalban lévő kormány pártjai a felelősek, hanem az az egész áldemokratikus garnitúra, mely a hatalmat a kommunistáktól 1989-ben valójában együttesen vette át. A szavazás kimenetele, ha nem így lett volna, logikusan csak más, még ki nem próbált párt megválasztása lehetett volna. Dacreakciót jelentett a volt kommunisták felé fordulás. Mintha azt mondta volna ezzel a nép az új pártok vezetőinek: „Hittünk nektek. Elutasítottuk évtizedes elnyomóinkat. Becsaptatok. Azt hittétek majd már minden a tiétek. Tudjátok mit? Megmutatjuk nektek! Inkább visszahozzuk a kommunistákat. Csakazértis.” Természetesen a hatalomba így visszakerültektől sem lehetett semmi jót várni. Addigra a többi párthoz képest már különben sem jelentettek semmilyen értelemben sem alternatívát. Múltjuk is terhelte őket. A helyzet tragikuma, hogy megválasztásuk az áldemokratákat mintegy arculcsapó gesztuson túl semmire sem volt jó. Hiába maradt még a népnek annyi tisztánlátása, hogy fölismerte, kijátszották, tenni ez ellen egy látványos, de értelmetlen lépésen túl már nem tudott.

Bezárult zsákutca. Valóság és álvalóság bénító szimbiózisa

Visszakerült hát a kormányzásba a párt, mely éppen vallott nézeteitől és követett politikájától függetlenül, a társadalom lelkületében elválaszthatatlanul és joggal fonódott össze a még föl nem dolgozott múlttal. Ha csalódottságában, indulatból, a fél ország feléje is fordult, a másik fele nem. A kormányhoz kapcsolódó viszonyt, az emberek politikai állásfoglalását ettől kezdve csak részben tudatosan, de kétségtelenül nagy mértékben, ezért a múlt határozta meg. Ekkor, és ezen a szálon indult meg a társadalom később csak egyre szélesedő kettészakadása. A vélemények így nem elsősorban a jövőben követendő út jellege és részletei körül kristályosodtak ki, ahogyan az normálisan működő társadalmakban lenni szokott, hanem, ha rejtett csatornákon át is, a múlthoz való viszony szerint csoportosultak. Akiknek számára erkölcsi meggondolások voltak az elsődlegesek, vagy kevésbé könnyen felejtettek, a magukat az MSZP riválisaiként szerepeltető pártokat támogatták. Szimpátiájuk ezen belül növekvően a Fidesz irányába fordult. Mások, akiknek gondolkodása anyagiasabb volt, nemcsak a múlt rendszer haszonélvezői, de olyanok is, akik a jelen bizonytalanságai elől szívesen menekültek a múlt megszépítő távolságból már vonzónak tűnő emlékébe, vagy akárcsak korábbi életük megszokott kereteinek eltűntét sajnálták, az azt megtestesítő MSZP-hez kötődtek. Ami viszont a múlttal kapcsolatban indokolt és fontos is lett volna, azaz a vele való szembenézés (minden logikus következményével együtt), az nem történt meg. Ehelyett csak érzelmileg megközelíthető vonatkoztatási ponttá vált a múlt. Mindkét kialakuló „oldal” táborának figyelme elsősorban olyasmire irányult ezáltal, ami működő demokráciákban legjobb esetben mellékkörülménynek számít. Így zsákutcás helyzet alakult ki. A jelentől elforduló keretben fölmerülő kérdés eleve nem lehet értelmes, rá nem lehet hasznos választ adni, az ilyesmiből eredő szembenállásból racionális megközelítésben nincs kiút. Ami maradt, az a földolgozatlan múlttal, annak hol ilyen, hol olyan elemével kapcsolatos érzelmi állásfoglalás. Nem meglepő tehát, hogy az átlagember politikai véleményét azóta is a mindent eluraló érzelmi beállítottság jellemzi. A szétszakadt társadalom belső ellentétei a megoldás reménye nélkül mélyültek így el egyre jobban. A mellébeszélés teljes, a kapcsolódó érzelmek mélyen keserűek, a kölcsönös gyűlölet és félelem mindent eltakar. A „másik” fél álláspontjának megértésére, de akár csak meghallására nincs késztetés. A rosszindulat és gyanakvás mindkét „oldal” támogatóit jellemzi. Semmi sem felelhetne meg jobban a pártok érdekének. Hatékonyan éppen ebben a keretben lehet megjeleníteni a már ismertetett, többnyire szintén a múlttal kapcsolatos, a meglévő hasadást csak elmélyítő álproblémákat, nehogy azok híján az emberek kölcsönös szembenállása lelankadjon, és esetleg a jelen valódi problémáinak, nem utolsó sorban a politikai hátterű korrupciónak egymással összefogó fölszámolására is gondolhassanak.

Olyan nagyon különös helyzet állt elő, hogy párhuzamosan létezik egy nem észrevehetetlen, de amennyire a pártoktól telik, elrejtett, és mindenképpen letagadott valóság, az, hogy a pártok a színfalak mögött együttműködnek, és egy annál fülsüketítőbben mindennap, mindenki előtt, mindenhol megjelenített, ellenségeskedéseikről szóló, hangos színjáték, azaz álvalóság. A társadalom számára az utóbbi jelenti azt a közmondásos fát, melytől nem képes fölismerni az orra előtt álló erdőt.

A nép csapdában van. Elhitették vele, hogy demokráciában él, és ha javítani szeretne sorsán, ezt választások alkalmával teheti meg. Az emberek ugyan már régen érzik, hogy sokat egyik párttól sem várhatnak, de mert amíg az ember él, remél, a bőrükön érzett, éppen aktuális rosszból meg-megpróbálják kiszavazni magukat. Arra a tapasztalat ugyan már ráébresztette őket, hogy ez csak egy másik rosszba történhet, ezért beszélnek következetesen és a valóság részleges fölismerésével, de folytatódó önáltatással mindkét „oldal” támogatói saját oldalukról, mint „a kisebbik rossz”-ról. Ez önmagában is megmutatja az egész képtelen helyzet lefelé, pusztulásba vezető irányát. Ahol a legtöbben meggyőződés és azonosulás híján csak félelemből szavaznak, maguk által fölismerten mindig rosszat választanak, mégha az esetleg valóban csak a kisebbik is, ott magától értetődő, hogy minden csak romolhat. Fejlődés, előre vezető út ilyen körülmények között értelemszerűen nincs, a legtöbb amit elérni – talán – lehet, a romlás folyamatának lassítása. A helyzet olyan, mint a malom nevű játékban az ún. csiki-csuki. Az adott keretek között bármit lép is a nép ha választ, csak önmaga ellen léphet.

Még az áldemokácia is kínál lehetőséget. Minden akadály csak pszichológiai

Pedig van kiút. Van alternatíva „a kisebbik rossz” ál-alternatíváján kívül. Megtalálásához a legsürgősebb a dolgok következetes végiggondolása. Miközben egyre szélesebb körű a fölismerés, hogy a szétszakítottság csak katasztrófába vezethet, a legtöbben még mindig azt képzelik, hogy a szakadást elsősorban legfölsőbb szinten kell megszüntetni. Egyelőre a társadalmat még átitatja az az antidemokratikus gondolkozásmód, mely a dolgok elintézését, ha nem is külső erőktől, de legalább föntről lefelé történően várja. (Ezért keresik, mintha valami természeti adottságról lenne szó, eleve a fönt lévők körében „a kisebbik rossz”-at is.) Ez alapvetően hibás. A mai hazai problémákat csak a ma Magyarországon élő, egymás felé forduló, közös céljaik elérése érdekében összefogó emberek együttes erőfeszítése oldhatja meg. Nem tehát az irányítást tizenhét éve közösen bitorló pártoké. Hogyan lehetne azoktól várni a megoldást, akik, ahogyan láttuk, maguk jelentik a problémát? Az ember ne adja föl kishitű tehetetlenségből, hogy sorsán maga akarjon javítani. Olyan helyzet kialakítására van szükség, ahol létrejöhet, ami az átalakulás során elmaradt, a lentről fölfelé épülő, azaz valódi demokrácia. A legsürgősebb, hogy az emberekben tudatosuljon, hogy megosztottságuk mesterséges, tényleges ellentéteik nincsenek, és, hogy perverzül az ő kárukra működnek együtt azok, akiknek nevében egymással szembenállnak. Nem szabad szem elől téveszteni, akármilyen hangos az „egyik oldal – másik oldal” lármája, hogy az igazi törésvonal nem a társadalom sokat emlegetett két fele között húzódik, hanem egyik oldalról a nép, másik oldalról az egymással együttműködő összes párt között.

Mi sem egyszerűbb, mint az ország sorsát új vágányokra helyezni. Az egymással összejátszó pártok közös uralma az emberek leadott szavazatain nyugszik. Amikor majd – minél előbb, annál jobb – a hamis reménytől vezetett, a jelenlegi viszonyokat csak konzerválni képes, „a kisebbik rossz”-ra szavazás zsákutcás beidegződését öntudatos, átgondolt, felelősségteljes magatartás váltja föl, megkezdődik a problémák megoldása. Ami kívánatos, hogy az emberek, mielőtt szavazni mennének, a kérdést elkezdjék úgy föltenni magukban: „Van olyan párt amelynek vezetői kezébe sorsomat bizalommal helyezem?”„Van olyan párt, mellyel azonosulok, meggyőződésem, hogy erőfeszítései, törekvései az ország érdekét szolgálják? Ha ezekre a kérdésekre a válasz: „Nincs”, akkor a logikus, tisztességes és demokratikus döntés senkire sem szavazni.

Pszichológiailag nagyon érdekes ebben az összefüggésben sokak viszonyulása a helyzethez. A társadalom kiábrándultsága általában a pártokból olyan fokú, hogy annyiban a legtöbben máris egyetértenek, „egyik sem jobb a másiknál”, „mindegyiket csak az érdekli, mennyit tud lopni”. Mégis, az ilyen kijelentéseket tevők többsége amint értesül az általa is fölismert tények mélyebb összefüggéseiről, arról tudniillik, hogy mi teszi a pártok számára mindezt lehetővé (a színfalak mögötti együttműködésük), és, hogy lehetne a folyamatot, amit ők maguk helytelenítenek megállítani (megvonni tőlük a legitimációt, azaz egyikre sem szavazni, ha már a gyakorlatban úgyis mindegy), azonnal tiltakozik, mintha a közlő azzal, amire fölhívja a figyelmüket, tőlük valamit el akarna venni. Ez a furcsa ellentmondásos viselkedés részükről arra mutat, hogy az intuitívan érzékelt valóság és a környezetükben mesterségesen megjelenített de általuk állandó jelleggel tapasztalt álvalóság egyelőre föloldhatatlan konfliktusban van bennük és ez tehetetlenségre kárhoztatja őket. Amit elvesztenének, az az illuzió, hogy rajtuk múlik valami. Tragikus, hogy egy illúzió megőrzéséért mondanak le olyan út választásáról, mely ténylegesen vezethet ahhoz, hogy valóban múljanak is rajtuk a dolgok.

A társadalom tisztánlátását megnehezítheti, hogy az általa fölismerésre váró helyzet alapvonásának, a pártok színfalak mögötti titkolt együttműködésének föltárását – ha csak fölszínesen is – nem nehéz összeesküvés elméletnek bélyegezni, hiába nem az. A valóság bemutatása így azzal a kockázattal jár, hogy pusztán jellegileg téves besorolása révén tűnik elmarasztalhatónak, így kerül átgondolás nélküli elutasításra, annak a sokak által (joggal) osztott nézetnek az alapján, hogy az összeesküvés elméletek önmagukban véve hibásak. Itt hasznos leszögezni, hogy bármennyire önkényes és fölösleges nyakatekert fantáziaszülemények is az ilyen elméletek, ebből nem következik, hogy összeesküvések soha sincsenek. Időnkénti előfordulásukra történelmi példák utalnak. Ilyen volt 1933-ban a Reichstag emlékezetes fölgyújtása, amit a nácik azért tettek, hogy a bűntényt mások nyakába varrva, a teljhatalmat maguknak kaparinthassák meg. Nem lehet tehát valamit csak azzal mint eleve lehetetlent elutasítani, hogy nem illik bele a történések szokásos vagy elvárt medrébe. Nagy a különbség mesterségesen kiagyalt összeesküvés elméletek és egy tényleges összeesküvés tényszerű leleplezése között. Amikor a másképpen nem értelmezhető mindennapi tapasztalat valamilyen magyarázatot kínál, kívánatos a magyarázatot akkor is közelről szemügyre venni, ha a megközelítésmód maga meglepőnek tűnik. A jelek pedig nálunk kezdettől, vagyis az új pártok megjelenésétől fogva tagadhatatlanul és félreérthetetlenül a pártok közötti titkos együttműködésre mutatnak. Ahol mint látható volt, csak önmagukat képviselő szűk csoportok egymással, a nép részéről minden meghatalmazás nélkül, az ország sorsáról szóló tárgyalásokba kezdtek, ezeket a nép kizárásával zárt ajtók mögött folytatták és ott máig nem lehet minden részletében pontosan tudni milyen alkuk árán milyen megállapodásra jutottak, majd a következő évtizedekben az így elért megállapodás alapján kormányoztak, ott a résztvevők között, bárhogy is hívható, de összeesküvéshez igen hasonló dolog történt, és a kormányzás alapja egy ugyan nem minden részletében megismerhető, de jellegében, törekvéseiben és következményeiben éppen elég jól kitapintható, értelemszerűen nem a nép érdekeit szem előtt tartó, eleve antidemokratikus megállapodás.

Konfliktushelyzetben ismét lelepleződtek: sem nem demokraták, sem nem ellenfelek

A falon, mely a pártok általában gondosan álcázott együttműködését takarja, nemrégiben jelentős rés ütődött, melyen bepillantva összejátszásuk ténye ismét világosan kivehető. A demokrácia hiánya szempontjából a már tizenhat éve olajozottan működő áldemokratikus rendszeren belül is újat hozott a kormányfő őszödi, az MSZP vezetősége előtti beszédének kipattanása. Napvilágra kerülése tarthatatlan helyzetbe hozta nemcsak a kormány vezetőjét, de magát a kormányt is. Igaz ugyan, hogy tevékenysége nyomán addigra már különben is nyilvánvalóvá lett, hogy a néhány hónappal korábbi választást a kormány antidemokratikus sőt törvényellenes módszerek alkalmazásával, a választók szándékos félrevezetésének árán tudta csak megnyerni. Mégis új helyzetet teremtett, mert fölrázón hatott, hogy mindez a kormányfő saját szavaiból nyert, kételynek helyt nem hagyva, teljes bizonyosságot. Többé sem álcázni, sem eltagadni nem lehetett. A valóságos gazdasági adatokat a választók rászedése céljából rejtette el a kormány, és ugyanezért tett nekik alapvető kérdésekben hamis, semmiképpen be nem tartható ígéreteket. A hatalom ilyen árú megtartásának nincs köze a demokráciához, annak szemszögéből nemcsak elfogadhatatlan, de értelme sincs. Ez a viselkedés csak diktatúrák logikájában értelmezhető. Valóságos demokráciában ilyen helyzet kialakulása elképzelhetetlen. Még kevésbé lehetséges, hogy aki pozícióját így tartotta meg, az még lelepleződését követően is, gátlástalan cinizmussal az ilyen körülmények között eleve érvénytelennek tekinthető választás eredményére hivatkozva merje megpróbálni igazolni hivatalban maradását. A szempont, mellyel egyesek ennek láttán megnyugtatják magukat, hogy „politikusok máshol is hazudnak”, nem tartozik ide, és ha igaz lenne, sem jelentene semmit. Ha politikusokkal máshol is előfordul, hogy nem mindenben őszinték, a hazugság attól még nem norma. Ráadásul Magyarországon sokkal többről, a demokrácia szabályainak széleskörű és lényegi átlépéséről volt szó. Úgy látszik, az áldemokraták kiestek szerepükből és még a maguk teremtette, csak formailag, illetve részlegesen demokratikus szabályok betartása is sok volt már nekik. Hogy a kormány számára tényleg nem idegen a diktatúrákéra emlékeztető magatartás, bármit papol az általa a gyakorlatban már halmozottan is semmibevett demokráciáról, azt nehéz félreérteni az állampolgárok ellen és megfélemlítésükre később történt, semmivel sem igazolható brutális rendőri támadás után.

A taxis sztrájk, vagyis 1990 óta a beszéd kipattanását követő országos spontán tiltakozási hullám volt az első eset, hogy a nép közvetlenül is megkísérelte hallatni szavát. Ami történt, úgy látszott, még a legelfásultabbakat is képes volt magukhoz téríteni. A kezdeti népi megmozdulás, majd annak – a jelek szerint – a kormány által manipulált lejárató és figyelemelterelő szándékú, erőszakos irányba terelésének kísérlete után, mely lendületéből ugyan elvett, de fölszámolni nem tudta, az ország egy fajta belső izzás állapotába került. A szemek a legnagyobb ellenzéki párt felé fordultak. Az emberek a kialakult helyzetben vezetést, útmutatást vártak. De hiába. Ami ehelyett történt, annak jelentése félreérthetetlen. Orbán megmentette a sarokba szorult Gyurcsányt. Az őszödi beszéd nyomán kialakult rendkívüli helyzetből, abból ugyanis, hogy egy kétséges legitimációjú kormány ragaszkodott önkényesen a kifogásolható módon megszerzett hatalom megtartásához, demokratikus szempontból egyetlen kivezető út kínálkozott. Új, az ország helyzetéről szóló valós tájékoztatás alapján megtartott választás haladéktalan kiírása volt a megoldás. Ezt a kormány azonnali lemondásának kellett volna megelőznie, karöltve egy, a köztársasági elnök által, tetszése szerint kinevezett ügyvivő kormánynak a választás eredményének kihirdetéséig, azaz új választott kormány alakulásáig tartó hivatalba lépésével. Hasonló elképzelések el is hangzottak. Leginkább éppen saját híveinek okozott csalódást ebben a helyzetben Orbán, amikor a Fidesz hosszas huzavona és egy általa kibocsátott, igen különös ultimátum lejárta után megtartott nagygyűlésén elutasította, hogy pártja új választást követeljen. Ez érthetetlen volt és ellentmondásos is a Fidesz egyébként hangoztatott álláspontjával, mely különben helyesen utalt a beszédet követően kialakult helyzet lényegi vonásaira. Nehéz azt, ami történt, másként értelmezni, mint a pártok színfalak mögötti együttműködésének újabb, különösen világos jeleként. Bármilyen más megközelítésben fölfoghatatlan ugyanis, miért nem követelte a Fidesz vezetője azt, amit mind a demokrácia védelme, mind az ország, sőt saját pártjának formális érdeke szempontjából kézenfekvő lett volna követelnie, azaz új választás kiírását. Arra az esetre, ha a kormány megkísérelné visszautasítani, hogy eleget tegyen az ellenzék fölhívásának, ezt a helyzethez illő ellenlépés kilátásba helyezésével is alá lehetett, sőt kellett volna támasztani. Orbán világosan megmondhatta volna, hogy ha a kormány továbbra is ragaszkodna a demokrácia semmibevételéhez, országos sztrájkra fogja fölhívni az ország lakosságát a demokrácia megmentése érdekében. Mi sem lett volna egyszerűbb. A közös föllépés igénye máris szinte a levegőben lógott, csak a vezetés hiányzott hozzá. Ha csak az ország harmadrésze tett volna eleget – ha a dolog úgy alakul – Orbán fölhívásának, és ennyi legalább bizonyosra vehető, hogy csatlakozott volna hozzá, nem kétséges, hogy a kormány nem maradhatott volna tovább a helyén.

Mindez azt követte, hogy az állítólagos ellenzék vezetője úgy szólította föl hozzá intézett ultimátumban lemondásra a kormány fejét, hogy csak a magyar nép teljes politikai zavarodottságával magyarázható, hogy elmaradt tízmillió ember egyszerre kitörő hahotázása. Valószínűleg egyedülálló az ultimátumok történetében ugyanis, hogy a teljesítés elmaradása esetére a kibocsátó ne helyezzen kilátásba kézzelfogható ellenlépést. Mindössze a máris folyamatban lévő tiltakozás folytatására, konkréten a nagyon várt, de érthetetlenül elhalasztott nagygyűlés megtartására történt utalás. A tét tehát az volt, hogy ha Gyurcsány, akinek lemondását az ultimátum követelte, nem mond le, akkor a Fidesz majd megtartja különben is esedékes nagygyűlését. Ilyen állítólagos ultimátum kibocsátása szemfényvesztés. Nem az egyetlen volt az ügyben a Fidesz vezetője részéről. Szólaltathatott meg kollektíven ébresztőórákat, javasolhatta, hogy a kormány lemondását követelők tűzzenek ki fehér masnit, kivonulhatnak a Fidesz képviselői a parlament ülésterméből Gyurcsány beszédei alatt – mindez nyilvánvalóan nem több üres gesztusnál. Jó az efféle az ellenzéki tevékenység illúziójának keltésére, jó a szembenállás látszatának demonstrálására, jó a megosztottság fönntartására, de ezen túl, magától értetődően, nem jó semmire. Gyurcsány lemondása, annyi biztos, aligha volt várható mindettől. Még a népszavazás kezdeményezése sem szolgált más célt, mint az ő ingatag pozíciójának megszilárdítását. Egészen egyértelmű ugyanis, hogy bármi is szóljon a népszavazás gyakorlata mellett egyébként, az adott körülmények között ez a kezdeményezés mindenekelőtt a kormány megmentését eredményezte azáltal, hogy a figyelemnek a tényleges kérdésről való elterelését szolgálta. A kérdés az őszödi beszéd ügye nyomán a kormány legitimitása volt, az, hogy helyén maradhat-e, intézkedhet-e egyáltalán, nem pedig az, hogy mennyiben helyes, amit tesz. A népszavazás ötlete viszont az igazi kérdést átlépve a helyzetet hamisan, nagyon a kormánynak kedvezően, olyan megvilágításban jelenítette meg, mintha bizonyos konkrét intézkedések jelentenék a problémát. Egyúttal a kezdeményezés még azzal is a kormány kezére játszott, hogy messzire elodázta azt a keveset is amit a népszavazás eredményétől esetleg várni lehet. Mindez csak arra volt jó, hogy a Fidesz úgy segíthessen a kormánynak a fölhördült nép lecsendesítésében, hogy közben a maga részéről még aktív ellenzéki tevékenységet is tudjon színlelni. Ettől kezdve a vonatkozási pontok megváltoztak, többé az igazi kérdésről nem is lehetett szó, az érdeklődés középpontjába ugyanúgy jogi hercehurcákat állítottak, mint amikor az MDF-kormány keresett kifogást arra, hogy miért kerüli el a kommunizmus mezében bűnözők felelősségrevonását. Mint akkor, most is kitapintható volt a csak látszólag szembenálló pártok közötti összejátszás. Olyankor mulasztani el új választás követelését, amikor ezt nemcsak a demokrácia védelme teszi szükségessé, de hasonló elképzelésekkel ezrek is vonulnak az utcára, akkor tolni odébb bármiféle kibontakozásnak még legjobb esetben is csak az esélyét legkevesebb egy évvel, amikor az ország krízishelyzetben van, amikor a dolgok halaszthatatlanul azonnali megoldást kívánnak, nem tekinthető egyszerűen ügyetlen politizálásnak. Ez kétségtelenül átgondolt, tudatos döntés eredménye volt a Fidesz részéről, összhangban a pártoknak már 1989 óta folyó, ami a lényeget illeti, együttes országlásával.

Késő?

Az embernek olyanféle képe alakul ki, hogy „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Gyurcsány, egy Orbán, és a nép. Egyrésze Gyurcsány híve volt, másik része Orbáné. Gyurcsány és Orbán elhívták a népet a tóhoz fürdeni. Az emberek le is tették ruháikat a parton és bementek a vízbe. Hamarosan kiderült, mocsárba mentek. Hínárok akaszkodtak rájuk, úszni nem tudtak, és csak süllyedtek lejjebb és lejjebb, a feneketlen lápba. Orbán hívei egyik kezükkel torkon ragadták Gyurcsány híveit, Gyurcsány hívei egyik kezükkel torkon ragadták Orbán híveit, míg másik kezükkel mindnyájan egymás arcába mutogatva kiabálták: »Miattatok kerültünk a mocsárba, miattatok kerültünk a mocsárba!« Közben egyre lejjebb süllyedtek, de csak szorították egymás torkát. Még a szemek is kigúvadtak, de hörögve ismételték, »Miattatok kerültünk a mocsárba, miattatok kerültünk a mocsárba!« Azután eltűntek, és csak buborékok szálltak föl. Gyurcsány és Orbán egymásra néztek, összeszedték a ruhákat és elvitték eladni, hogy abból is kerüljön még egy kis pénz.”

Föl kell ocsúdni.

Összességében elmondható hát, hogy az ország helyzete kétségbeejtő. A kommunizmus összeomlásával nyíló lehetőség mindmáig elsikkadt. Egy többpártinak álcázott, de alkotóelemei szembenállásának szorgalmas tettetése ellenére összehangoltan együttműködő szűk, áldemokratikus csoport ül a nyakán: a Sárkány uralkodik. A képviseleti demokráciának álcázott csapda jól zár. Nem csak az ál-többpártiság terén. Bár a demokrácia formális intézményei számára még azokhoz nem illő, szervilis ízű tiszteletet is igyekeznek meghonosítani, e rendszer szellemét és lényegi vonásait nem képviselik, eltorzítják, elhallgatják. A nép az összefüggések pontos megértése nélkül, de a bajt, amiben van, azért jól érzékelve, a kiábrándítónak talált demokráciától fordul el – attól, amit annak hisz – anélkül, hogy tudná, merre fordul. Zavartság, rossz közérzet uralkodik. A rossz sínre vitt társadalom már-már szétesőben van. Örvényszerűen húz lefelé az álkérdésekkel foglalkozás befelé tartó spirálja. Sehova sem vezet az elterjedt bűnbakkereső vádaskodások sora, csak hogy aki emögé bújik, annak saját sejtett, de be nem vallott felelősségével ne kelljen szembenéznie. Az adott mechanizmusok működése csak összeomláshoz vezethet. Máshol, ha a politika hasonlóan zsákutcába jut, előfordul, hogy a hadsereg beavatkozása menti meg a helyzetet. Néha a parlamentáris rendszer fölfüggesztése, az aktív politikai tevékenység betiltása, a pártok föloszlatása jelent átmenetileg megoldást, amíg pár évvel később azután mindent új alapokról lehet kezdeni. Magyarországon azonban, a múlt rendszer örökségeként, minden összefonódik. Nincs független belső erő, mely akárhogyan is, de meg tudná állítani az országot a lejtőn. Az egyházak sem rendelkeznek olyan tekintéllyel, hogy tőlük lehetne várni vezetést. Külső erőtől sincs mit remélni. Az Európai Unió kevés készséget mutat, hogy a demokratikus értékek hatékony őre legyen, és eszközei is korlátozottak.

Nem késő. A megoldás: önbizalom

Máshoz mint önmagához – ha tizenhét évig nem volt világos, mára azzá kellett, hogy váljon – nem fordulhat a nép. Ha semmi más nem is marad, önmagában bízhat. Nem tűnt el, akármennyire is félrehasználták eddig, a 80-as évek végén megjelent történelmi esély. Még minden megmenthető. Ha a dolgok rossz vágányra kerülése akadályozza is a tisztánlátást, a külső körülmények nem változtak hátrányunkra. Annyi bizonyos, hogy a kiúttalan áldemokratikus rendszer minden további perce csak káros lehet az országnak. Szerencsére a viszonyok olyanok, hogy megszüntetését könnyen és békésen el lehet érni.

Hamis az az unos-untalanul ismételgetett állítás, mely szerint a demokráciát leginkább a választáson való részvétellel lehet támogatni. Ez – így – nem igaz. A demokrácia lényege az önrendelkezés joga, illetve annak gyakorlása. Ha olyan körülmények állnak elő, hogy szavazás ezt nem tudja szolgálni, akkor a nem szavazás marad az eszköz mellyel e jogot érvényesíteni lehet. Annyi igaz, hogy demokráciákban a kérdés nem szokott így fölmerülni, de – pontosan erről szól ez az írás – Magyarországon olyan viszonyokat alakítottak ki a választás tartását értelmétől megfosztó, azt csak uralmuk állandósítására használó áldemokraták, amikor ez az egyetlen demokratikus út maradt az önrendelkezés jogának érvényesítésére. Biztosra vehető, hogy követése nem is volna hatástalan.

Kétségtelen, hogy az emberek szavazatai nélkül, ha választáskor, amikor nincs kik közül választani, otthon maradnak, az áldemokratikus rendszer elveszti legitimitását, magától fölgöngyölődik. Téves az az elképzelés, hogy bármilyen kevés leadott szavazat alapján is lehet a meglévő pártok valamelyikének kormányt alakítani. Emellett függetlenül attól, hogy papíron mi történhetne és mi nem, ilyen esetben mindenki tisztában lenne a kellő támogatottság nélkül alakult – a szavazatok hiányát sejthetően nagykoalíció kötésével mérsékelni próbáló – kormány erőtlenségével, mely önbizalom híján a senki által nem kifogásolt legalapvetőbb funkciók ellátására volna csak képes. Ennyi szükséges is az ilyenkor mintegy törvényszerűen meginduló belső erjedés átmeneti időszakára. A választástól való nagyarányú távolmaradás eközben egy csapásra számolná föl a mostani megosztottságot. Amint nyilvánosságra kerülne, hogy a lakosság (mondjuk) kilencven százaléka nem szavazott, elkezdenének másképpen nézni egymásra az emberek. Az összetartozásnak a pszichikai válaszfalak leomlásával együttjáró fölismerése várhatóan katarktikusan hatna, és a nép önbecsülésre ébredését hozná. A zsákutcából csak ez jelenthet kiutat. Ettől hárulhat el az a mindössze pszichológiai akadály, mely a nép saját ereje fölismerésének az útjában áll. A már szinte mindenki által óhajtott megújulásnak nem utolsó sorban lelkinek kell lennie. Egyidejűleg arról sem lehet kétség, hogy a rég elvesztett önbizalmát megtaláló társadalom maga dobná hamarosan a fölszínre azokat az új embereket és erőket, akik maguk sincsenek egyelőre tudatában a rájuk a jövőben váró szerepnek. Nincs értelme a csak a bénult tehetetlenség igazolására törekvő eleve rossz kérdésnek „És akkor kik vennék át a vezetést?” Nem lehet előre megmondani, hogy kik, értelmetlen és káros ilyesmin töprengeni. Éppen az a cél, hogy a társadalom megkapja, pontosabban önmagának megadja az esélyt arra, hogy ismeretlen, de kétségkívül létező tartalékai a fölszínre kerüljenek. Éppen az a probléma, hogy az évtizedek óta a saját érdekében országló, a hatalmat magának kicsalt, azt azóta együttesen bitorló elit elveszi a levegőt minden tőle független erő vagy személy megjelenésétől. A mostani viszonyok között már tisztességes embernek eszébe sem jut Magyarországon az undorral kezelt, nem a közös kérdések megoldásával, hanem a korrupcióval asszociált politika közelébe menni.

Lehet kételkedni abban, hogy a magyar nép fordul-e majd demokratikus jogainak nem szavazáson át történő, mozgalomszerű tömeges érvényesítéséhez, de annyi kétségtelen, hogy a jelenlegi zsákutcás áldemokráciának egy valóban demokratikus rendszerrel történő behelyettesítésére ez járható, és békés jellegét tekintve, ideális út.

A mindentudó „élcsapat” fogalomkörében mozgó kommunista gondolkodás terhes öröksége az a téves elképzelés, hogy valakinek a jövőt előre meg kell terveznie, mintegy koreografálnia kell. Szó sincs róla. Ennek csak az ellenkezőjétől remélhető jó eredmény. Értelmetlen minden csodavárás is, ami pedig nagyon mélyen és bénítóan hatja át máig a közgondolkodást. Értelmetlenség volt egyesek naiv reménye, hogy Habsburg Ottót kellene elnöknek választani, „majd ő hoz pénzt.” Értelmetlenség volt abban bízni, hogy az Európai Unióhoz csatlakozás majd magától megoldja a problémákat, és ugyanilyen értelmetlenség az euro bevezetésének majdani áldásos hatásától is bármit remélni. A múltban keresett dicsőség felé fordulástól sem lehet a helyzet semmiféle javulását várni, és nem segít az sem, ha az átlag magyar abban az önáltatásban keres vigaszt, hogy „mindenhol ilyen a politika”. Ez nincs így, de ha lenne, akkor sem következne belőle semmi. Hiba lenne ettől az írástól is a járandó út ennél pontosabb kijelölését, afféle mindenható formula részletes előre megtervezését elvárni. Csak a valóban demokratikus keretek kialakítása a fontos, a többi spontán erők majdani megjelenésén múlik. Bénító kishitűségen túl, abszurditás is azt föltételezni, hogy egy tízmilliós, a civilizáció csúcsán lévő, rétegezett társadalommal rendelkező államban nincs személyi alternatívája néhány, a hatalomba magát odatrükközött áldemokratikus csoport uralmának. Csak az esélyt kell megkapnia a társadalomnak az egészséges kibontakozásra. Ebben kell bízni, a magyar nép erejében és képességeiben, nem valamiféle, ahogy egyesek elképzelik, mindent egy csapásra megoldó személyi importban, vagy ahogyan mások teszik, a Szent Korona oltalmában.

Ideje, a legfőbb ideje, mindnyájunknak nagyon mélyen elgondolkozni.