Hivatástudattal nem lehet fizetni a boltban

2011. május 30.

Az elmúlt időszak legnagyobb balhéja robbanhat ki az egészségügyi ellátórendszerrel összefüggésben. Az egyetlen biztató jel: a felek annak ellenére képesek még úriemberként szóba állni egymással, hogy az egyiknek úgy tűnik, üres a zsebe, míg a másik valóban elérkezett ahhoz a bizonyos falhoz.

Ha nem sikerül rendezni a fiatal orvosok nyomorúságos pénzügyi helyzetét, akkor a következő esztendő első napján akár a mostaninál is súlyosabb krízis állhat elő. Senkinek ne legyenek kétségei afelől, hogy az úgynevezett fiatal doktorok beváltják „fenyegetésüket” a jövő év elején, ha nem rendeződnek ügyeik. A havi 80-90 ezer forintos fizetés valóban szánalmas, és egyáltalán nem tükrözi azt a politikai és társadalmi megbecsültséget, ami kijárna azoknak a szereplőknek, akik a létezés legelemibb feltételéért felelnek: az egyének és így a társadalom fizikai és lelki jólétéért. Egy rossz állapotban lévő közösség a mágikus GDP-t sem fogja növelni.

Csak összehasonlításképpen: az orvosok új nemzedéke (is) havi 240-320 órát dolgozik, egy 16 órás ügyeletért körülbelül ötezer forintot kapnak. Ez annyi pénz, amennyiért télen alig lehet találni egyébként munkanélküli embereket arra, hogy pár köbméter havat letoljanak a járdáról. A korai negyvenes éveikben járó nyugdíjasok havonta kapott pénze is inkább több 90 ezer forintnál, mint kevesebb, s persze a felszabaduló szabadidő-mennyiség „egyéni megoldásokat” is lehetővé tesz. Közben pedig egyesek minősíthetetlenül, a politikai kultúrát és a civil kurázsit talán sosem ismerve hőbörögnek, míg mások a „békés tüntetés” végességével fenyegetőznek.

Persze a kormánynak a felelőssége, hogy a munkaerőpiacra visszavezetni szándékozott embereknek munkahelyet biztosítson, és lehetne ezt jobban és átgondoltabban is tenni, főleg 11 százalékos munkanélküliségi ráta mellett. Ez nem is kérdés. Nyilvánvaló, hogy egy 45 éves volt tisztnek igyekeznének végzettségüknek és szakmai tapasztalataiknak megfelelő munkalehetőséget biztosítani. Ennek fényében is érdemes elgondolkodni a rezidensek végső lépését.

Hivatástudattal sem az albérletet, sem a kenyeret nem lehet kifizetni s ezért is veszélyes a hazaáruló bélyegét rásütni arra a fiatal orvosra, aki nem akar 45 éves korára kiégni kicsivel több fizetésért. Egyébként is természetes gazdasági törekvés az egyre magasabb fizetés elérése a választott hivatásban. Egy kis garzon havi 50 ezer forint plusz rezsi, de egy szoba is 40 ezer forint. És nem is a legjobb környékeken.

A kialakult helyzetért kár lenne hibáztatni a jelenlegi kormányt, mert az előző rezsimek tettek arról, hogy szűk legyen az ösvény. De mégis érthetetlen, miért nem veszik komolyabban a problémát. Nem „egyszerű” munkavállalókról van szó, hanem az egyik legfontosabb alrendszer szereplőiről, akiken – talán nem túlzás – a nemzet testi-lelki állapota múlik. Százával mennek el itthonról olyan országba gyógyítani, ahol az összes egészségügyi mutató bőven veri a magyarokét. És nem csak javadalmazási gondok vannak: nagyon rossz állapotban van a rendszer humánerőforrása mind az átlagos életkor, mind az egészségügyi állapota szerint. A stressz, a kiégés szinte „mellékhatása” a szakmának.

Igaz, mindez nem ad felmentést a bizony sokszor előforduló minősíthetetlen modorra, figyelmetlenségre és a hálapénzre sem. Ezen talán – az egyébként szükséges – belső tisztázó folyamatok segítenek majd.

Hátravan még néhány hónap, ennyi idő alatt talán lehetne találni néhány milliárdot. Ha egyelőre másra nem is, de a lázcsillapításra mindenképpen.

Lippai Roland