A remény és a csoda kék golyója -Laky Zsuzsa könyvet írt halálos betegségből való felépüléséről

johannes

Könyvet írt, mert mindig kéznél volt az a konyhai naptár, amibe bejegyezte a szokatlan, majd riasztó, végül egyre inkább drámai történéseket.

A korábban lényegtelen apróságokat, akár hanyagolható kötelezettségeket tartalmazó notesz váratlanul a lehető legfontosabb események tudója, őrzője lett. Teltek a lapok, szaporodtak a felkiáltójelek, az el nem felejthető (a hogy is felejthető?, a soha ki nem törölhető!) fejleményekről szóló feljegyzések.

Könyvet írt, mert a notesz ott volt, a ridegen hiteles tényekkel, amelyeket már többé nem lehet elnyomni a tudatalattiba. A notesz mementóként, figyelmeztető jelzésként, arra szólította fel, szedje csokorba, rendezze sorba az egyre több adatot: az első tünet megjelenését, az első orvosi találkozót, majd a második, harmadik, a sokadik vizit dátumát. A különféle szakorvosok nevét, véleményét, a tétova, bizonytalan, majd a biztos diagnózist. A helyszíneket, a különböző kórházak, klinikák, gyógyintézetek címét, ahová ment, ahová vitték - műszeres vizsgálatra, műtétre, ápolásra, majd onkológiai kezelésekre.

Könyvet írt, mert a 2005-ös háztartási naptárfüzet, majd 2006-os utódja olyasmit őrzött, amit további részletekkel kellett kiegészíteni ahhoz, hogy kirajzolódjon, és értékelhetővé váljon a teljesség. Az érzéseket, gondolatokat, benyomásokat, a szenvedést, kínlódást, kétségbeesést, a fel-feltámadó hitet, reménykedést is a napi menetrend tényei mellé kellett tenni - mégpedig azért, hogy a főszereplő lelkileg megkönnyebbülhessen, s azért, hogy mások számára átérezhetővé tegye egy halálos betegséggel való megküzdés szinte hihetetlen harcát.

A kemény küzdelmet, a gyötrő mindennapokat, majd a „feltámadást". A hol fenn, hol lenn, de többnyire a kétségbeesésben lévő hangulati állapotot, amit azért az egészséges lélek ereje mindig kontroll alatt tartott, mert Zsuzsa nyerni akart. Mert emelt fővel fel akart állni.

Zsuzsa biztosan nem írta fel háztartási naplójába, mit olvasott le a sebész orvos arcáról, amikor leletét és filmfelvételét bemutatva, egy másik orvos véleményét továbbadva a csecsemőmirigy szokatlan működéséről, „rosszalkodásáról" akarta győzködni a mellkas-sebészt. Ehhez könyvet kellett írnia, hogy beleférjen, amitől irodalommá válik egy megrázó történet. Hiszen az olvasó döbbenten követi, átérzi, annak „morbid" voltát, amint a halálos beteg próbálja megkönnyíteni a pillanatot - nem csak magának, mert bár maga is el akarja hinni, hogy nincs olyan nagy baj -, hanem orvosának is, akin látja, hétvégén, a munkaidőn túl is nem véletlenül fogadja készséggel a csinos, fiatal nőt, akinek azonban csak oly nehezen tudja megmondani az igazságot.

A naplóba bizonyára nem fért be, hogy emlékművet emeljen a gégész orvosnak, akinek már réges-régen túlhaladta szakmai kompetenciáját a valódi betegség: a nagyon agresszív, nagy B-sejtes limfóma (bármit jelentsen is ez a furcsa név) gondozása, akár csak véleményezése is, de a gégész mindig elérhető volt, ha ténylegesen, vagy képletesen fogni kellett Zsuzsa kezét, ha tovább kellett őt lendíteni egy-egy kritikus ponton, időszakon, vagy akár, ha csak valamit meg kellett magyaráznia. Hozzáolvasott az irodalomban, hogy az először hozzá forduló fiatal nőnek többet tudjon mondani magáról, állapotáról.

A konyhai füzetbe biztosan nem került be az a női reakció, hogy féltette a kemoterápiától vörösre festett, gyönyörűnek gondolt haját. Az sem, hogy filozófusoktól, íróktól keresett gondolatokat, amikbe kapaszkodni lehet, amelyek erőt, kitartást, sőt tartást adhatnak a kétségbeejtő helyzetben. Amikor avval kell szembesülnie egy addig egészséges (magát egészségesnek gondoló) nőnek, aki nem dohányzik, nem iszik, sőt fogamzásgátlót sem szedett soha, táplálkozásában mindig is mértéktartó és a korszerű elveknek megfelelő kívánt lenni, hogy olyan betegség támadta meg, amiből általában nem szoktak meggyógyulni, hacsak időben nem kezdődik meg a terápia. Ami nagyon gyors lefolyása miatt, rövid idő alatt elviheti a megtámadottat, ha nincs kéznél az orvos, időben érkező, pontos diagnózisával, és a ma már - mint Zsuzsa példája is mutatja - a gyógyulást jelentő kezeléssel. Az idővel való versenyfutás kétségbeesett szorítását láthatta Zsuzsa az orvosok arcán, akik tudták, életet nyer, aki nem késlekedik. Ezért adták őt kézről-kézre oly nagy tempóban, s nem a beteggondozás terhétől akartak szabadulni!

A noteszban nem lehetett kifejteni a kesergést, hogy ha ez előre látható lett volna, talán nem vállal gyereket. De a 9 éves kislánynak most anyára van szüksége. Maradni kell hát, fogni a kezét, egyengetni az útját, nem lehet anya nélkül itt hagyni a világban.

Könyvet kellett írni tehát, hogy mindez, és még sok egyéb gondolat, érzés beleférjen. Amitől kerek egész a történet. Könyvet kellett írni, aminek jó, megnyugtató, pozitív kicsengésű a vége - szemben sok irodalmi alkotással, aminek a végén sem érez megnyugvást az ember.

Laky Zsuzsa tehát könyvet írt. Össze akarta foglalni írásban mindazt, ami vele történt (ha ez egyáltalán lehetséges), hogy legalább kiadja magából, és így maga is megkönnyebbüljön.

Könyvet akart írni, hogy tanulságul szolgáljon másoknak is. Lám, sikerülhet. „Sikerült. Mert még dolgom van. Itt kell lennem. Mert nagyon akartam. Mert nem is érdemeltem meg mindazt, ami velem történt. Ezt jóvá kellett valakinek tennie", - mondja Zsuzsa.

Süt a nap, ülünk a parkban a padon, beszélgetünk. Zsuzsa a napfénnyel szemben, hogy még jobban magába szívja az éltető sugarakat. (Most, hogy ezt írom, jut eszembe, kapott ő már épp elég másféle sugarat is, amelyet szintén éltetőnek lehet/kell nevezni, az ő esetében különösen).

Ülünk a padon, két ismeretlen. Nem úgy látom őt, mint akinek a nap melegére, a tőle kapott támogatásra van szüksége. Pedig biztosan igen. Meg szüksége van a könyvére, hogy abból is támogatást merítsen. Hiszen elönti a büszkeség, amint mutatja a borítót. Rajta két fénykép. A szokványos szerzői, viszonylag kisméretű „igazolványkép", amin egy csinos, fiatal nő mosolyog. És a másik. Az a megrázóan őszinte, szinte kegyetlen, ám mégis nagyon szép - nagyméretű - kép egy kopasz, pontosabban jó formájú koponyáján éppen hogy serkenő szőrzetű, jóformán kortalan emberről. (A felvételt Zsuzsa testvére készítette, „hogy halálom után, maradjon rólam egy utolsó felvétel!" - mondja a magyarázatot, s a beszélgetőtárs csak nehezen képes leplezni meghatottságát.)

A könyvborítót kiterítve a teljes felvételt látom, az olvasó viszont csak az arc felét fogja látni. Mert a könyv bordája félbevágja a képet, a borító előlapján csak a drámai koponya egyik felét, csak az egyik - igen beszédes - szemet fogja látni, kontrasztként a szokványos mosolyú nő mellett. A megrázó kép matt, szürkített fele a hátlapra esik. Ami mögöttünk van, amit eltakar maga a könyv, ha az olvasó meg akar pihenni, és leteszi az asztalra.

A felvétel telitalálat. Ahogyan a könyv eredeti, csak a szerző emlékeiben élő címe is az volt: Kékgolyó. Ami a szerző szerint legalább három dolgot jelent. Úgy véli, a többi beteg számára is! A világ a kék golyó, amit mindnyájan a kezünkben tarthatunk. Kék a remény színe és így hívják az utcát, ahová a legtöbb daganatos beteg jár.

Nem ez lett azonban a címe, ahogyan a könyvben nem, csak a köszönőlapon szerepelhetnek néven nevezve azok az orvosok is, akiknek olyan nagy szerep jutott abban, hogy Zsuzsa most itt ülhet a padon, és a túlélésről, az életben maradásról, a kilátásokról, a jövő terveiről beszél.

Zsuzsa mosolygós, optimistának hat, ám beszélgetés közben szempillái diszkréten kékre színezett környékén a bőr harmatossá válik. Mintha a könnycseppek azon gondolkodtak volna, hogy megjelenjenek-e, de előbukkanás után rögtön visszafordultak.

Úgy vélem, Zsuzsa befelé nagyon sokat sírhat, most is könnyen menne, nem apadtak még el a könnyei, de tartani akarja magát.

Keresi a reményt, a kapaszkodót. Olyan betegségből gyógyult fel, amiből csak akkor lehet, ha minden jókor jó helyen van. Zsuzsa szerencsés volt. Minden orvos a szakmai maximumot nyújtotta, és emberségből is a „csúcson" voltak. Különösen viszonyukban állandó téma volt Zsuzsa állapota: először meg kellett találni a panasz, a jelenség, a probléma okát, aztán pedig ki kellett találni, milyen és melyik terápia lesz alkalmas arra, hogy felvegye a harcot a nagy B-sejtes non-Hodgkin limfómával. Amibe, kezelés nélkül, sokan belehaltak már.

„Diffúz, nagy B-sejtes limfóma: a B-sejtes non-Hodgkin limfóma egy típusa, amely általában gyorsan növekszik és igen agresszív. A non-Hodgkin limfóma leggyakoribb típusa, amelyet a nyirokcsomókban, a lépben, a májban, a csontvelőben és más szervekben nagyon gyorsan növekvő tumorok jellemeznek. Tünet lehet még a láz, az éjszakai izzadás és a fogyás. A diffúz, nagy B-sejtes limfómának számos altípusa van. Kezelésében a kemoterápiával együtt adott immunterápia jelentős előrelépést hozott." - olvasom egy orvosi könyvben, és eszembe jut, Zsuzsa nem beszélt arról, hogy a fojtogató érzésen kívül volt-e bármilyen más tünete az elején. Ami a lázat illeti, arról is inkább csak úgy beszélt, hogy az infúziós kezelések során sem gyötörte a láz, amin kezelőorvosai nagyon meg is lepődtek. Minden kezelést nagyon jól bírt, és feltűnően gyorsan rendeződött a vérképe is. Kérdezgették is az orvosok, vajon miért, mitől. Zsuzsa maga sem meri avval magyarázni, hogy talán azért, mert egész betegsége során ivott egy olyan teát, amivel a brazíliai esőerdőben élő indiánok kúrálják magukat, akiknek népcsoportjainál a kutatók még nem találkoztak tumoros betegekkel. Zsuzsa nem állítja, hogy ez volna a magyarázat, nem is akarja vállalni, hogy gyógyulása történetével népszerűsítse a teát. Senkit és semmit nem akar reklámozni. Annyit tud hitelesen továbbadni másnak, hogy meg kell keresni a kapaszkodókat, az értékeket, amikre figyelni kell mindvégig.

Számára ilyen kapaszkodó a lánya, Csenge, akinek biztosan szüksége van az ő óvó-védő anyai jelenlétére.

Teszi hát a dolgát, rendszeresen visszajár az ellenőrző vizsgálatokra, és figyel magára. Elfoglalja magát. Hivatásszerű feladata, munkája azonban nincs.

Zsuzsa rokkantnyugdíjas, és részben ezért, nem megy el munkaközvetítő irodába. Nem akarja kitenni magát annak, hogy minden alkalommal el kelljen magyaráznia, hogy 41 évesen miért rokkant, miközben kicsattanóan egészségesnek látszik, csinos az arca, telt idomai a jól tápláltságot sejtetik. Csak a figyelmes szemlélő veszi észre a nyári blúz kivágásában a nyakától a mellkasa felé húzódó - diszkrét - műtéti nyomvonalat

Abban bízik, elfoglalja magát a következő könyvvel. Daganatos gyerekeknek próbál játékosan, megnyugtató és felvilágosító, de közben szórakoztató szándékkal könyvet írni. Kiadója bízik benne. Zsuzsának, mint mindenki másnak, szüksége van a bizalomra, a támogatásra.

Azon az úton, ahol ő jár, könnyebben véti el a lépést az, akinek senki nem fogja a kezét...