NEM KELLENE A PROFITOT PRIVATIZÁLNI, A KOCKÁZATOT PEDIG ÁLLAMOSÍTANI

Magántőke az egészségügyben

Gilly Gyula, Szepesi András, Repa Imre

AKTUÁLIS
A Magyar Kórházszövetség hivatalos lapja Kórház 2008/10

Reggeli Sokktalanítónkon ezúttal a magántőke egészségügyben betöltött szerepéről beszélgettünk. Vendégeink szót ejtettek arról, hogy véleményük szerint milyen képet fest az ágazat a privatizáció szempontjából, s hogy a látszat mögött mi a valóság. Később a hibák orvoslásának módjairól is ötleteltünk.

A találkozó házigazdája, Szepesi András frissítette fel a korai időponttól még bágyadt agysejteket a meghirdetett témakört körbejáró kérdés-és véleménynyilvánítás-sorozattal. A szereplésre felkért vendégeinek és a hallgatóságnak szegezett bevezetőjéből kiderült, azt szeretné, ha a közös gondolkodás eredményeképp világos különbséget tennénk a költségvetési szabályok szerint működő közintézmények, a száz százalékban közösségi tulajdonú vállalati formák és a magántőke bevonásával működtetett intézmények és szolgáltatások szerepe között, és meghatároznánk, milyen szakmai célra, feladatellátásra melyik szervezeti-gazdálkodási forma a legoptimálisabb. Egyáltalán: lehet-e hatékony szolgáltatót szervezni köztulajdonban?

Szepesi András mindjárt azt is felvetette, hogy – amennyiben úgy határozunk, hogy az egészségügyi ellátás bizonyos területein hasznát vehetnénk a magántőkének –, akkor is nehézségekbe ütközünk, hiszen a jelenlegi állapotok leginkább egy mesterséges dzsungelre emlékeztetnek, melynek láttán minden megfontolt befektető visszahátrál. Pénz is jöjjön, a szociális jelleg is maradjon A moderátor ezek után letette voksát az arany középút mellett: mint mondta, az ágazat (tulajdonviszonyokkal kapcsolatos) konzervatív hozzáállását oldani kellene, ám nem szabad elfelejteni, hogy az egészségügy elsősorban nem az árutermelés színhelye, a szociális attitűd megőrzése elengedhetetlen. A rendszert tehát jó lenne egységekre bontani, és ezzel elkülönülhetnének azon területek, amelyekbe szabadon áramolhat a magántőke azon szolgáltatási szintektől, ahol a magántőke nem alkalmas az üzemműködtetésre (l. sürgősségi ellátás). Végül az aktualitásra törekedve lapunk főszerkesztője megjegyezte: eredménytelen lett az OEP főigazgatói pályázat. A kijelentés kapcsán Szepesi doktor arra mutatott rá, hogy a világ többi (nálunk fejlettebb) részén a tb az állam egyik legfontosabb intézménye, a szociális ellátórendszer nélkülözhetetlen alappilléreinek egyike. Aki támadja, az tőlünk nyugatabbra is megbukik, s ez így is van rendjén, mert a társadalombiztosítás nem zsákmányterület. Ugyanakkor jó partner lehetne a magánszféra számára. A rendszer rugalmasságát pedig a nonprofit szféra biztosíthatná leginkább, ott, ahol az állami tulajdon dominál. Végül a házigazda kijelentette: „a szolgáltatást modernizálni kell”, majd hozzáfűzte, hogy „magántőke és állami eszközök bevonásával egyaránt lenne erre igény és lehetőség”. A biztosítási rendszert illetően még kifejtette, hogy a magánbiztosító és a tb nyugodtan élhetnek egymás mellett, sőt – más országokban –, ahol a kiegészítő biztosítás erőssé válik, ott tb-oldalról gyakran a magánbiztosítói partnerre bízzák a vásárlást.

Gilly Gyula, a PET-CT Központ Kft. igazgatója arra hívta fel a figyelmet, hogy pl. Finnországban az emberi jogokat alapul véve etikai kódexet készítettek azok számára, akik az egészségügyi ágazat alakításában részt vesznek, így az északi országban a szakértő szavaival élve: „aki el akarja lopni a tb-t, az etikai vétséget követ el”.

Prof. dr. Repa Imre (a kaposvári Kaposi Mór Oktató Kórház főigazgatója, a Kaposvári Egyetem Diagnosztikai és Onkoradiológiai Intézetének orvos- és intézetigazgatója, a Kaposvári Egyetem rektorhelyettese) a rendszerváltásig nyúlt vissza a jelenlegi helyzet elemzésében. Mint mondta, akkor elvileg piacgazdaságra tértünk át, és nem az a baj, hogy az állam továbbra is meghatározta, mely területeken kíván szerepet vállalni, hanem hogy elfelejtettük kijelölni a fejlődés fő csapáselveit, nincs sem társadalmi, sem szakmai konszenzus, nem éltünk a törvény adta lehetőségekkel, különösen az oktatás és az egészségügy vonatkozásában. A világon az Amerikai Egyesült Államokon kívül minden országban egységes közfinanszírozási rendszer működik, emellett a szolgáltatói oldalon sokfélék a tulajdoni viszonyok. Kanadában például szinte nincs is más, mint magánszolgáltató, Angliában pedig szigorúan állami tulajdonban vannak az egészségügyi intézmények és intézetek.

A privatizáció lezajlott, álvita folyik

Az egészségügyi rendszer Magyarországon – hívta fel a figyelmet Gilly Gyula – spontán folyamatok révén már régen elkezdett privatizálódni, a politikai közélet szereplői mégis úgy tesznek, mintha ez egy aktuális eldöntendő kérdés lenne, és hangos szóval azt kiáltják: „az egészségügyet nem lehet üzletté tenni!”. A valóság pedig az, hogy az állami intézmények homlokzata mögött már most sok kis privát vállalkozás működik. A magántőke Gilly Gyula szerint akkor jöhet erre a területre, ha az ágazatban megteremtődtek a privát üzemeltetést szabályozó keretek. A már megtörtént privatizáció eredményeképp ugyanis szabályozatlan szolgáltatási piac alakult ki az országban. Elsősorban azt kell a diagnosztikus központ igazgatója szerint észrevenni, hogy az egészségügyi rendszer nem önmagáért, nem az államért, nem a befektetőkért, hanem az emberekért van. Hogy ezt a tényt figyelmen kívül hagyják az illetékesek, az abból is látszik, hogy senki nem méri fel az ország lakosságának valós egészségi állapotát, pedig a szolgáltatásokat ennek megfelelően kellene szervezni és finanszírozni. „Amíg ez nincs meg – hangsúlyozta a szakértő –, addig jöhetnek-mehetnek a pártok, okoskodhatnak az elemzők, maga a viszonyítási alap azonban hiányzik. Abba kellene hát hagyni a kérdésről folytatott álvitát.”


A Sokktalanító reggeli sikerét nemcsak az érdeklődők száma, hanem aktivitásuk mértéke is jelezte. Az egyik megnyilvánulás Pusztai Erzsébeté volt, aki azért emelkedett szólásra, hogy visszautasítsa azt a kijelentést, amely szerint Magyarországon az elmúlt 18 évben senki nem talált ki semmit az egészségügy viszonyainak rendezésére. Már 1991-ben elindult a magánosítás és állami kézbentartás harmonizálásának folyamata –mondta a politikus asszony –, a háziorvosi privatizáció megtörtént, ezt követte volna a járóbeteg-ellátás tulajdonviszonyainak rendezése. A baj az, hogy a valóságos problémamegoldó anyagok a fiókban porosodnak, a felszínes politikában pedig látszatvitát folytatnak a honatyák, szlogengyártás céljával. A megoldás Pusztai Erzsébet szerint ott kezdődne, ha egy politikus sem engedné meg magának, hogy ilyen céllal nyúljon hozzá a rendszerhez.

Repa Imre felhívta a figyelmet a minimumfeltételekben tapasztalható hiányosságokra, s azt mondta: „tékozló koldus” az ország, amennyiben egészségügyünk túldimenzionált struktúráját megváltoztatni mégsem vagyunk képesek. A közszféra Repa szerint ma alkalmatlan a rendszer működtetésére, és ebben a politikusoknak nagy a felelőssége, hisz a közszférát többek között a beskatulyázott bérrendszer bénítja meg. Az egészségügyben a közhasznú társasági létforma nagyobb mozgásteret biztosítana az ágazatban dolgozók számára. A beszélgetésben a tanulságos megnyilvánulások számát növelendő Kiss József – korábbi OEP-főigazgató – is felszólalt, s rámutatott arra, hogy érdemes lenne a gazdasági alapok oldaláról nézve szemügyre venni az Egyesült Államok jelenlegi helyzetét, a tengerentúlon ugyanis lassan rájönnek, hogy a profitot privatizálták,a kockázatot államosították. A hazai rendszer nem koherens, félúton van az állami és tb-rendszer között, és ha a forrásbőségnek véget vetnek, akkor a valódi szándék nem a tb megerősítése volt, sokkal inkább arról lehetett szó, hogy felöltöztették szépen a menyasszonyt, mert férjhez akarták adni. A biztosítási rendszer ugyanakkor akár tb, akár állami, fedezete közpénz, melyért az ágazat verseng a többi ágazattal. Kiss József figyelmeztetett, hogy az alternatív ajánlatot tevő üzletemberek abban érdekeltek, hogy minél kevesebbet nyújtsanak. A szakember feltette a költői kérdést: a szakmán kívül kinek hiányzik a megszüntetett kompetencia? Végül kimondta, hogy még nem tapasztalt Magyarországon olyan egészségpolitikát, mely bizonyította volna, hogy ténykedéséből közhaszon származik. A magánszférával az egészségügyben Kiss szerint addig nincs probléma, amíg döntően egzisztenciavállalkozások képezik (hiszen a szakmai és gazdasági szempontokat az ilyen társulásoknak érdeke összehangolni), illetve jól behatárolhatóak a korlátok. Amennyiben a finanszírozást közpénzből oldjuk meg, nem szabad elfelejteni, hogy az véges, ellenben a magánvállalkozások jellegéhez hozzátartozik a növekedési kényszer, ami onnantól kezdve okozhat gondot, hogy ha eléri a közfinanszírozott rendszer határát.

Előnyök és hátrányok

A hozzáértő felszólalók innentől egyre inkább belemelegedtek az ágazatra negatívan ható hiányosságok sorolásába. A szellemi torna sikeresnek bizonyult, hiszen nem a már mindenki számára unásig ismert szempontokat vették elő. Gilly Gyula szerint például az ágazatból nem az amortizáció hiányzik, hanem a nemzetközi standardoknak is megfelelő számviteli rendszer, amely nélkül egy beruházás csak élettelen és presztízscélú lehet. Repa Imre felvetette, hogy a gazdasági és az egészségügyi szféra közeledésének az is akadálya, hogy az egyetemi hallgatók körében kizárólag a makrogazdaság népszerű. Gilly szerint már az is kérdéses, hogyan lehet a gazdasági felelősséget összehangolni az ellátási kötelezettséggel. Szepesi András szokásos optimizmusának megfelelően próbált előre tekinteni, szerinte a gazdasági társasággá alakulás eszköze lehet annak is, hogy az intézmények kikerülhessenek a politikai irányítás alól. Repa Imre azonban rámutatott: az önkormányzat által létrehozott gazdasági társaságokban ugyanúgy benne lehetnek a politikai sallangok. A kaposvári professzor ugyanakkor felelősségteljesebb rendszernek gondolja a magángazdálkodást, mint a közszféra pénzének használatát. Mielőtt azonban túlzott optimizmusba csapott volna át a hangulat, Kiss József felhívta figyelmünket: az elvileg szigorú elszámolási kötelezettség nem garancia a tisztességes működésre. A zárómondatig élénk eszmecserét az időkorlátok miatt Szepesi András a következő Sokktalanítóig berekesztette.

Főszerkesztőnk a beszélgetés tanulságaként azt vonta le, hogy gyógyító-szakmai oldalon már van igény a gazdasági és egészségügyi szféra közeledésére, ám a tettek mezejére csak akkor léphetünk majd, ha az ágazat sajátságos igényeit ismerő és tiszteletben tartó gazdasági szakemberek aktív jelenléte is tetten érhető lesz a rendszerben.

Sokkolóan pezsgő vita. A közönség passzivitására ezúttal sem volt panasz.

RADNAI ANNA
főmunkatárs